Arról már korábban olvashattunk, hogy Molnár Punikónak Anikónak nagyon elege lett a magyarokból, mert úgymond „Tisztességes munkával itt nem lehet pénzt keresni”. Ennek a kijelentésnek a valóságtartalmával a legtöbben nemigen értenek egyet, hiszen elég sok ember él ebben az országban, aki becsületesen éli mindennapi életét. Az más kérdés, hogy Anikónak a munkáról egészen más fogalmai vannak, mint egy átlagos embernek. Valószínűleg nincs fogalma arról, hogy ez a szó elég sok tevékenységet takar. Ezért hát fogta magát, és vélhetően a TV2 finanszírozásában elutazott Londonba, hogy munkát keressen. A kezdeti hírek arról szóltak, mint itthon, miszerint bármilyen munkát elvállalna. Ezért a hasonlóan szimpatikus úriember, Kasza Tibor segített is neki, hogy esetleg mosogatólány vagy babysitter legyen. Nem kellett azonban csalódnunk, Anikó hű önmagához, és azt csinálja, amihez ért és legjobban szeret. Vetkőzik.

A hivatalos szöveg szerint a fotósok portfóliót készítettek neki, hogy esetleg felfigyeljenek rá a londoni lapok és hirdetők. A vezető fotós azért sűrűn szabadkozott, hogy a modell nem éppen a helyi igényeknek megfelelő alkatú, de azért reményt fűzött szerepléshez. Azt mondta, hogy a paletta széles, és ki tudja, lehet, hogy valakinek éppen erre van szüksége. Nekiestek a fotózásnak, és a ruhás, szolid átlagnő fotóktól a kegyetlen, félmeztelen vadmacskáig minden szögből lencsevégre kapták a leányzót, hogy jó legyen a fekvése a piacon. A TV2 még be is mutatott egy képet az elkészültekből, amiről annyira visított a Photoshop, hogy a tanfolyamról páros lábbal rúgták volna ki a jövendőbeli sztárretusálót egy ilyen vizsgamunkával. Mindenestre nem csalódtunk, és megtudhattuk, hogy hazánklánya számára mit is jelent a tisztességes munka.

Ezek után csak az a kérdés, hogy a magyarságot miért pont ezzel próbáljuk reklámozni Londonban? Lassan a nyugat számára feledésbe merülnek Nobel-díjasaink nevei, és már nem emlékeznek nagy feltalálóinkra sem. Ellenben híresek leszünk arról, hogy van egy csatornánk, aki pénzt hajlandó arra áldozni, hogy a veszett fejsze nyeléről próbáljon olyan beállításokban fotókat készíteni, ami által eladhatóvá válik. A nyél az tulajdonképpen jó, és bár Londonban Temzét lehet vele rekeszteni, de mi viszünk oda még egyet. A helyzetet akkor tudnánk megérteni legjobban, ha elképzeljük, hogy valami keleti ország fővárosának televíziója megpróbálna nálunk mindenáron felfuttatni egy olyan sztárt, aki már náluk otthon sem működőképes. Nem baj, az egész nem is a londoniakról szól, legfeljebb ők továbbra is megkérdezik a budapesti utazás előtt, hogy itt van-e internet és folyóvíz a szállodában, tényleg prostituáltak rabolják-e ki az embereket a Váci utcán, és van-e már meleg víz minden nap a lakótelepeken. A műsor a magyaroknak szól, ami által a TV2 lehúzza az utolsó bőrt is a húsról. Aztán ő is ott fogja végezni, ahol az összes kifutó sztár. Ekkor pedig már nem csak egy hétvégére, de hosszútávra is kiköltözhet sátorozni.

, avagy 13 forint átutalásának története. Ott kell kezdenem, hogy a történetben szereplő ügyintézők mindenben a hatályos törvényeknek megfelelően jártak el, tehát a hibát nem bennük, hanem a létező jogszabályokban kell keresni.

A Homáron alig egy hónapja olvashattuk a történetet, amiben beletekinthettük a magyar bíróságok 9 lépéses „fénymásolásának” történetébe. Most egy másik területét szeretném bemutatni annak, hogy az állami gépezet hatékonyságot és takarékosságot nélkülöző törvényei miként nyelik el az adófizetők pénzét. A történet ott kezdődik, hogy 2006-ban - mint egyéni vállalkozó - még jelentős éves bevételre tettem szert. Ennek megfelelően 2007-ben, mint a helyi iparűzési adó alanya, jelentős összeget kellett volna befizetnem előlegként. Ennek oka az, hogy középkori módon a törvény nem aszerint kér tőlem előleget, hogy mennyi bevételem van, hanem azt nézi, hogy mennyi volt tavaly. Mivel jelentősen megváltozott ez a kettő év között, azért írtam egy levelet az önkormányzatnak április körül, hogy nem szeretnék ennyit fizetni, mert amennyit márciusban befizettem előlegként, az már bőven sok lesz egész évre. Erre milyen választ kaptam? Túl hamar írtam nekik, mert még nem nyújtottam be az előző évre vonatkozó bevallásomat! Se baj, azt is beadtam, már csak azt felejtették el közölni, az előző levélben, hogy stornózva lett korábbi beadványom, tehát ugyanazzal a szöveggel, de a bevallás utánra dátumozva új kérelmet kellett volna beadnom. Mivel fizetni nem fizettem, ezért szépen be is szedték inkasszóval a vélt előleget a számlámról. Itt lett vége 2007-nek.

Mivel 2008. március 15-ig még mindig a 2006-ra bevallott összegnek megfelelően kellene előleget fizetnem, ezért május 31. helyett már márciusban beadtam a 2007-es bevallást, melyben visszakérek közel 70.000 forint túlfizetést. A magas összegnek az oka nem mást, mint az, hogy egyáltalán nem kell adót fizetnem 2007-re, mert az önkormányzat bizonyos összegig teljes mentességet biztosít. Ez jó, mert szintén középkori módon az iparűzési adó nem nyereség, hanem bevétel centrikus, azaz azt a bevétel után kell megfizetni, ennyi legalább járjon. Annak rendje módja szerint rá is ültek a bevallásra, majdnem egy hónapig, majd felhívott az ügyintéző, hogy rendben, vissza is utalnák, csak van egy kis probléma. Nem fizettem be a gépjárműadómat, és mivel – mint magánszemély - tartozásom van, így nem lehet nekem – mint vállalkozónak – visszafizetni a befizettet adómat. Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy az állandó lakcímem szerinti kisvárosban nem szokás levelet küldeni a gépjárműadóról, hanem az emberek bemennek a csekkért, megkérdezik, mennyit kell fizetni, és befizetik. Jó, ez nem indok, tudtam, hogy fizetnem kell, de nem éppen dolgozó ember kompatibilis megoldás. Meg is kaptam érte a kamatot, amint később látszik. Visszatérve, mondom semmi gond, teszem ezt naivan, akkor vonják le belőle, és a maradékot utalják át. Az APEH is így csinálja, ha valaki visszaigényel, miközben máshol tartozása van, a hivatal küld egy levelet, hogy az összeg egy részéből a tartozást rendezte. Itt nem lehet, átvezetési kérelmet kell benyújtanom. Felvetem hát az egyszerűbb módszert. Én most elutalom a gépjárműadót, ők meg nekem a pénzt, ha megérkezik az enyém hozzájuk. Rendben! Hurrá, de korán örülök. Van 13 Ft kamat, mivel nem fizettem be időben. Semmi baj gondolom, azt hozzácsapjuk, és úgy utalok. Ez sem megy, mert azt külön számlára kell utalnom. Rendben, akkor annak is kérem a számát. Még jó, hogy elektronikus utalásom van, így nincs sorban állás, és csak 10 Ft-ba kerül a 13 Ft átutalása. A dolog ezzel véget ért, pénz megy ide-oda, bankok gazdagodnak, mi pedig hozzájutunk az összeghez, ki-ki a sajátjához.

Azt már csak kiegészítésnek lehet elmondani, hogy az önkormányzat, amennyiben befáradok, minden további nélkül adott volna sárga csekket a 13 Ft befizetésére, aminek a befizetésével nem csak a csekk, de az átutalás árával is növeltem volna a hivatal kiadásait. Most pedig gondolja mindenki végig, hogy mennyibe is került mindez a procedúra papírokkal, levelezéssel, telefonálásokkal együtt. A hivatal pedig szabályosan járt el.

Még csak egy nap telt el, hogy írtam a MÁV Biztosítónál tapasztalható problémákról, a kötelező biztosítással kapcsolatos bajokról, és a biztosító kudarcának lehetséges okairól, és máris újabb hír repült fel. Túl naivan a hiba okát abban kerestem, hogy a biztosítónál most gyűrűzött be a kárkifizetés, de kiderült, hogy többről van szó. A cégvezetőket ugyanis ma bilincsben vitték el, mivel sikkasztás alapos gyanúja merült fel. Erről ad hírt az Index és a Napi Gazdaság.

„A vámosok közlése szerint a rendelkezésre álló adatok alapján több különböző úton végrehajtott átutalással közel egymilliárd forintot vontak ki az ügy gyanúsítottainak közreműködésével a biztosító egyesületből magánszemélyek bankszámláira, majd azzal sajátjukként rendelkeztek. A nyomozó hatóság az érintett magánszemélyek bankszámláinak zárolására soron kívül intézkedett. A jelenleg is folyó eljárási cselekmények mellett eddig 3 fő őrizetbe vételére került sor - fogalmaz a VPOP közleménye.”

Ez azt jelenti, hogy a korábbi biztosításkötés leállítása talán már csak előkészülete volt a mai akciónak, és ezzel is csökkenteni akarták azokat a károkat, amiket a biztosító vezetői okoztak. Az egyesület ugyanis, amint a nevében is benne van, nem a klasszikus biztosítási formát követi, és éppen ezért rá lazább működési szabályok voltak érvényesek, mintha tényleges biztosító lett volna, úgy ahogyan a piac többi szereplője. Szerencsére a felügyelet és a VPOP időben lépett, mert nem elképzelhetetlen az sem, hogy a későbbiekben a sikkasztások olyan mértéket öltöttek volna, amiből már tényleg nem valósulhattak volna meg a kárkifizetések. Ebben az esetben számtalan jogosult futhatna a pénze után, arról nem is beszélve, hogy polgári perek sokasága is született volna a kárkifizetések elmaradása miatt. A PSZÁF szóvivője szerint: „Az eljárás ellenére a MÁV ÁBE tagjainak jogai és kötelezettségei. Ez azt jelenti, hogy az ügyfeleknek továbbra is fizetniük kell a szerződéses díjat, cserébe érvényes kgfb-vel rendelkeznek, az egyesületnek pedig kötelessége a kifizetéseket teljesíteni; ezen feladatok végrehajtása is kikényszerítése pedig az egyesület élére kinevezett felügyeleti biztosok feladata.” A kérdés az, hogy mi történik akkor, ha az egyesület nem tudja kifizetni a károkat. Az is kérdéses, hogy az esetleges állományátruházás esetén milyen díjjal veszi az ügyfeleket át másik biztosító.

Az egész MÁV Biztosító – amihez a Magyar Államvasutaknak már jelen pillanatban nincs köze – ügynek olyan Il Ferro szájíze van. Nem pont ugyanaz, de mintha ugyanaz a vonal érvényesülne a végrehajtásban. Úgy érzem, az ügyfelek pedig megértik lassan, hogy a nagyon jónak tűnő ajánlatok mögött az élet minden területén lehet anomáliákra számítani. Nem utolsó sorban pedig továbbra is azt mondom, hogy nagyon újra kellene gondolni a kötelező felelősségbiztosítás rendszerét.

Az Európai Parlament nemet mondott arra a javaslatra, ami kemény szankciókkal sújtaná a filecserélő magánszemélyeket, amennyiben őket szerzői jogokat sértenek, illetve nem szeretnének egyelőre további szigorítást sem a kérdésben. Az ügy előzménye, hogy Franciaország szigorú – és már-már sötét középkori – törvényeket léptetett életbe a delikvensek ellen. Ennek értelmében, akit harmadszor is jogsértésen érnek, az többet semmilyen internet szolgáltatásra nem fizethet elő. Ezt szerette volna Franciaország átvinni a parlamenten keresztül, hogy a rendelkezés legyen érvényben az egész EU területén, sikertelenül. A szavazás szoros volt, mert mindössze 314/297-el bukott el a javaslat. A harcnak ezzel valószínűleg nincs vége, mert az Unió soros elnöke Franciaország, és akkor valószínűleg újra megpróbálkoznak átvinni az ügyet a szavazáson.

A zeneipar természetesen nem örül a bukásnak, egy utólag berakott kiegészítést okolnak a problémáért, illetve nehezményezik, hogy érdemi vita ki sem tudott alakulni a javaslattal kapcsolatban. A felhasználók jogaiért küzdő Open Rights Group viszont felesleges ezzel terrorizálni a magánszemélyeket, akik egyébként is magáncélra, és nem terjesztésre töltik le maguknak az audiovizuális termékeket. A túlzottan szigorú harc egyébként sem bizonyul hatékonynak, más módszereket javasolnak a jogvédőknek. A zeneipar mindenesetre elkeseredett, mert ők szerették volna, ha ez EU melléjük áll, hiszen ezzel óriási területre tették volna rá a kezüket.

A törvénynél viszont érződik egy kicsit egy olyan effekt, mintha ágyúval kezdenénk vadászni verébre az Északi-sarkon. Egyrészt a fegyver mérete eleve túlzó, kevés hatékonysággal lehetne ellene fellépni az arra járó verebekkel kapcsolatban, főleg akkor, ha a cél nem csak a pusztítás, hanem a zsákmányszerzés is. A másik pedig, hogy vajon mennyi veréb jár Északi-sarkon? A törvény impotenciája ugyanis ugyanabban leledzik, mint a magyar közlekedési büntetőpont rendszeré. Gyakorlatilag ki az, aki eléri a büntethetőség szintjét? A legtöbben egyre óvatosabbak, illetve eleve olyan a rendszer, amiben külön küzdelem elérni a megfelelő számú pontot. Ugyanez igaz a filecserére is. Mert először még beleszalad, másodszor is talán, de a harmadik alkalom előtt, ha más nem, akkor a családtagok körben felvállalják a cselekményt. Mire pedig az egész család eléri a kvótát, és ezt törvényileg rájuk is sikerül bizonyítani, addigra már nem csak a törvény, de az egész alapkoncepció elavult lesz, ismerve a technikai és a szoftverek fejlődését. Az egész EU területén jó, ha néhány tucatnyi esetben kellene élni az eltiltással, és arról akkor ne is beszéljünk, hogy ilyen esetben jöhet a szomszéd netje wifivel vagy dróton. Azért jó, hogy az EU parlament kiállt a polgárai mellett, és nem a pénzéhes jogvédőknek adott igazat, de valójában egy verebet, vagy egy haldokló és fogatlan oroszlánt győzött le. A gesztust azért értékeljük.

1984 különböző verziókban, nagyjából így lehetne jellemezni azokat a terveket, amik felvetődnek az internet használókkal kapcsolatban. A jogvédők díjakat szeretnének a szolgáltatásba építeni, le szeretnék tiltani a fájlcsere lehetőségét, folyamatosan piszkálják a szolgáltatókat azzal, hogy melyik előfizetőjük milyen jogsértő tartalmat oszt meg. A legújabb terjedőben lévő ötlet, az online házkutatás.

Azt a legtöbben tudják, hogy adott személy adatforgalma törvényesen megfigyelhető, ha az nemzetbiztonsági szempontból veszélyesnek minősül. Ennek eszköz és feltételrendszerében a szolgáltató köteles együttműködni a szakhatósággal már nálunk is. Ez nagyjából tőlünk nyugatra is elterjedt, ezen az intézkedésen kívánnak fokozni újabb törvényekkel. Ugyan Németországban megbukott a helyi alkotmánybíróság előtt a tervezet, az osztrák törvényhozás most mégis tanulmányt mutatott be, aminek nem titkolt célja, hogy Ausztriában legyen lehetőség a módszer használatára. A módszer azon alapul, hogy a kiszemelt megfigyelendő személynek kötelezően kémprogramot kell telepíteni a gépére, amit nem távolíthat el a megfigyelés ideje alatt. Ezt vagy e-mailben kapja meg, vagy a szolgálat embere telepíti fel a gépére. Azaz, megkérnek, hogy toljuk be a falovat a várfalon belülre. Természetesen a lehetőségek tárháza végtelen, mert a megfigyelést és a kötelező lehallgatók telepítését szeretnék kiterjeszteni az illető birtokában lévő minden távközlési berendezésre, sőt szóba jöhet a lakás környékén az elektromágneses hullámok elemzése, azért, hogy ne tudja megkerülni a lehallgatást. A lényeg, hogy ebben az esetben az illetőnek, a házkutatásnál hasonló módon együtt kell működnie. Az új jelentés Ausztriában arról kívánja meggyőzni a politikusokat és a sajtót, hogy a tervezet jusson el a törvény jusson el addig, hogy meg is szülessen. A törvény természetesen elsősorban a terrorizmus és a szervezett bűnözés elleni harcot szolgálja, de felvet aggályokat.

Amennyiben ugyanis megszületik egy ilyen a szomszédban, nem kizárt, hogy akár nálunk is felvetődik az ötlet. Amikor pedig egy működő törvény van, annak kiterjesztése más területekre már sokkal könnyebb. Nem kell feltétlenül sötét jövőt vizionálnunk, de könnyen megtörténhet, hogy hamarosan a kisebb súlyú bűncselekmények esetében is kötelező lesz ilyen módon együttműködni, mint például a szerzői joggal kapcsolatos ügyekben is. Erről pedig eszünkbe juthat az 1984. Annak ellenére, hogy még csak a harcok folynak azért, hogy a felsőbb szervek teljes kontroll alatt tartsák az életünket, nem szabad azt gondolnunk, hogy akár földrajzilag, akár időben nagyon távol esne az, hogy a mindennapi életünk részévé válik annak megfigyelése. A kérdés az, hogy mikor akarnak kötelezően beépítendő csatlakozót rakni az emberek fejére? Mert az igazi lehallgatást ott lehetne megvalósítani.

Furcsa fotót tett közé a Blikk. A felvételen Orosz Barbara, a CoolTV műsorvezetője látható, aki miután szépen beparkol a Jászai Mari téren a Mini Cooperével, kirakja a szélvédő mögé a mozgássérült igazolványt, majd illedelmesen távozik az autótól. A parkolási díj ezzel erre a napra is letudva. Barbarát megkeresték ugyan, hogy mint állandóan mozgásban lévő, táncoló hölgy, milyen jogalapon rendelkezik az igazolvánnyal, de ő nem kívánt ezzel kapcsolatban nyilatkozni, illetve annyit mondott, hogy nem akar a problémájáról beszélni. Mindenestre figyelve a hölgy mozgását, nehezen tudjuk elhinni, hogy tényleg jogosan birtokolja az okmányt. A védelme érdekében annyit, hogy akár igazi is lehet, de ezt leginkább Barbara tehetné rendbe, ha beszélne róla.

A rendszer, amiben a kártyákat kiadják, nagyon gyenge. Körülbelül 45 ezer forintért lehet hivatalosan kiállított, de hamis papírokkal beszerzett igazolványhoz jutni. Az igazolvány, a korábbi fénymásolhatóval ellentétben, 40 országban érvényes. Azt külföldön talán nem is gondolják, hogy a szép magyar igazolvány valójában hamis papírok alapján kiadott közokirat, és mint ilyen, bűncselekménnyel jutottak hozzá. A lebukásnak a veszélye így minimális, hiszen adott esetben még az okmányirodai dolgozó is benne van, aki valamekkora összegért kevésbé firtatja a benyújtott papírok valós voltát. A rendőrség dolga így nagyon nehéz, hiszen ők legfeljebb az eredetiséget tudják ellenőrizni, orvosi vizsgálatot nem végezhetnek a személyen. Nem beszélve arról, hogy nem csak a jogosult, de az őt szállító autó is használhatja a kártyát.

A rendszer tehát, hiába ez elővigyázatosság, rossz. Az pedig csak utolsó kérdésként merül fel, hogy amennyiben Barbara képes magas sarkú cipőben virtuóz mozdulatokat végezni, akkor miért bír olyan jogokkal, amik a ténylegesen rokkant személyeket illetnék meg?

Jól meg kell gondolnia tettét annak, aki meglátja a táblát – „Magyar Köztársaság” – amikor valamelyik határátkelő helyen megérkezik hazánkba. Különös dolgok történtek ugyanis az elmúlt időkben, hiszen ami történik, megmutatja, még az sem biztos, ami van. Már nem is feszegetem azt a kérdést, amikor a kormány lassan kettő éve évközben tett adózási és járulékfizetési kiigazításokat, amely intézkedés alapjában rengeti meg egy ország hitelességét. Azért nem nyúlok annyira vissza, mert az utóbbi időben folyamatosan történnek események, amelyek után tényleg elbizonytalanodunk, egyáltalán van-e itt bármiféle jogállam. Elég csak az Index ma reggeli címlapját megnézni.

Három hír egymás alatt. Az első arról szól, hogy hiába a törvény, a BKV nem hajlandó nyilvánosságra hozni a közérdekű adatokat, annak ellenére, hogy erre már külön kérte az a cég, akivel az ominózus vitatott szerződéseket kötötte. Hiába az erőlködés, hiába a jog, ha itt valaki kitalálja, hogy márpedig ő nem engedelmeskedik neki, akkor a másik fél hosszas procedúrának teszi ki magát, amikor megpróbál érvényt szerezni akaratának. Térjünk át a következő hírre. A Kőbánya-Kispest megálló bontását meg szerették volna kezdeni az oda küldött munkások éjszaka, amit a helyei boltosok megakadályoztak. Dulakodás kezdődött, amire rendőrt hívtak, a bontásból nem lett semmi. Hiába vitatkoznak az itt üzletet üzemeltetőkkel hónapok óta, az üzemeltetők szerint a bontást végzés tiltotta meg, de még nem kapták meg postán a határozatot. Most akkor vagy a bíróság lassú, vagy nincs is ilyen határozat, de valakinek megint csak nincs igaza. A munkások meg nem csináltak semmit. Alatta a harmadik hír. Megszületett a behajtási díjakról szóló rendelet módosítása, amit most a Regionális Közigazgatási Hivatal jogszerűtlennek nyilvánított, annyira, hogy az állítólag eddig sem létezhetett volna az alacsonyabb díjakkal sem. Ugyanis úthasználati díjat egy korábbi döntés alapján csak autópályán lehet szedni, és kész. Önkormányzat tehát nem szedhet be ilyet. Az már megint csak kérdéses, hogy akkor a főútvonalakra miként lehetett kiterjeszteni a fizetős rendszert, hiszen ennyi erővel magukra az önkormányzatokra is lehetett volna ilyen jogkört ruházni. Utolsó hír, ami már tegnap lefutott az Indexen, hogy hamarosan újabb népszavazás jöhet, mert be lettek nyújtva az ehhez szükséges dokumentumok. Most anélkül, hogy bármely hír kapcsán azt fejtegetnénk, hogy melyik jó és rossz, nézzük meg, ami mögöttük van.

Ez egy új népszokás. Adhatunk is nevet neki, például Törvénystornó-bajnokság. A lényege a következőkben rejlik. Első selejtező felvonásként, hogy ki tudja megtalálni a törvényben azt a pontot, ami alapján ő nem fogja végrehajtani, még akkor sem, ha vonatkozna rá. Akik ebben a selejtezőben kiesik, az jut tulajdonképpen tovább. A szerencsések a már kész törvény alól kibújtak, a többiek tovább küzdhetnek. A bronzérmeseink már megvannak. A következő körben már egyéb furfangokat is be kell vetni. Például rá kell bírni az illetékes hatóságokat, hogy vonják vissza a törvényt vagy a rendeletet. Aki erre képes, mehet haza az ezüstéremmel, és azzal a kellemes tudattal, hogy ismét megtakarította magának azt a fáradtságot, hogy igába hajtsa a fejét. Az igazi aranyérmet viszont most lehet megszerezni. Ha végképp nem megy máshogy, akkor meg kell szavaztatni a néppel, hogy a törvény úgy rossz, ahogy van, és vissza kell vonni. Aki ebben a három fordulóban sem képes eredményt produkálni, az még mindig visszamehet az elejére, és kezdheti az engedetlenségi mozgalom működtetését elölről.

Jó viccnek hangzik az egész, de ne felejtsük el: Amikor valaki ide akarja hozni a pénzét, ebbe az országba, annak az egyik leglényegesebb elem, hogy mennyire stabil a gazdaság, az adózás, a törvénykezés. Tulajdonképpen a pénz tulajdonosának az a lényeges, hogy mennyire tekintheti stabilnak azt a környezetet, ami körülveszi. Itt egyáltalán nem. Ugyanis arról van szó, hogy hiába létezik törvény, azt vagy nem akarja senki betartani, vagy el akarja törölni. Itt lassan mindenki azt csinál, amit akar. Ekkor viszont mások is azt fogják mondani, akik itt szeretnének munkahelyet létrehozni vagy már dolgoztatnak itt embereket, hogy akkor csináljatok, amit akartok.

Miközben itthon hangos botrányoktól visszhangzik a sajtó a TV2 legújabb produkciójával kapcsolatban, közben Törökországban is megkezdődött az adás marketingje. Úgy látszik Uri szerint vagy nem lesz meg a megfelelő ember, vagy minden országban szeretné megtalálni a legjobb mentalistát. Utolsó verzióként pedig azt tudjuk elfogadni leghitelesebbnek, hogy a más országokban már futott műsorral a törököket is butítani kívánja. Ezzel az ország is csatlakozott azokhoz, akiknek már sikerült eladni a produkciót. Állítólag fejlettebb országokkal is folyik az egyeztetés, például Ausztráliával, az eredmény azonban pillanatnyilag kétséges. A képen egyébként nem Sean Connery van, hanem a török műsorvezető. Itthon viszont továbbra is szurkálják a műsort, kevés sikerrel, mivel a TV2 a dzsungelvipera dologra sem reagált túlzottan. Most Ungár Anikó, bűvész csatlakozott a sorba.

Anikó kerek-perec kimondja, hogy zseniális előadók a szereplők, semmi több. A zseniális részével azért tudnánk vitatkozni, maradjunk annyiban, hogy egy részük valóban tehetséges bűvész. Ő maga egyébként, sok más nőhöz hasonlóan, nem is szerepelne a műsorban, mert szerinte a figurája túl kevéssé misztikus ahhoz, hogy hitelesnek tűnjön. Az érdekességeket csak ezután árulja el, miszerint egyet nagyon jól ismer a „mentalisták” közül. Ugyanis William Rain az ő bűvésziskolájába járt. Rendesen meg is kapta a magáét Anikótól, aki megmondta neki, hogy nagyon tévúton jár, amikor egy ilyen műsorban adja el a hitelességét. És valljuk be, a főnyeremény sem olyan összeg, amivel nyugodtan hátradőlhet a székbe a nyertes mentalista. Ráadásul William túl fiatal is ahhoz, hogy a hiteles nagy varázsló szerepét adja elő, ami tovább ront további kilátásain. Emellett több bűvészt ismer még a produkcióból, túl zárt közösség ez a világ, hogy ne lehessen tudni azokról, akik a szakmában valamit is számítanak. Természetesen Anikó, mint gyakorlott bűvész, képes lenne bármelyik mutatványt megcsinálni, ő azonban nem a hazugság útját szeretné választani. Nyilván ragaszkodik a bűvészet hagyományához, csodálkozzon a közönség azon, hogy hol követte el a csalást észrevétlenül.

Mi már tisztában vagyunk vele, hogy bűvészet az egész, és annak talán jó is volna. A kérdés az, hogy a produkció viszi-e magával a hazugságot a további országokba? A török emberek sem annyira elmaradottak már, hogy nem kavarjon országos méretű botrányt az, ha kiderül, ők már a sokadik, akiket becsap a nagy óraelindító mester. Jut eszembe, csak most szólok, nem ártana most berakni a török Wikipédiába a dzsungelviperát. Hogy is van törökül a dzsungelvipera?

Érdekes dolog a kötelező felelősségbiztosítás piaca. A helyzet ahhoz hasonlítható, mintha mindenkinek kötelező lenne kozmetikushoz és fodrászhoz járni, de azt nem maga választaná meg, hanem neki választanák ki mások. Ráadásul a mi fodrászunkat más fizetné, mi pedig a másokét. Ekkor értelemszerűen nem számítana az, hogy a másik milyen minőséget kap, a lényeg az, hogy én magam jó kerüljek ki az üzletből, azaz minél kevesebb befektetéssel. Ilyen valahol ez a biztosítási piac is. Amennyiben valakinek kárt okozunk, azt a biztosításunk fedezi a vétlen félnek, de mi választjuk meg, hogy ki legyen az, aki fizet. A fizetendő összeget pedig maga a biztosító határozza meg különböző irányelvek alapján, ami lehet a lakóhely, életkor, jogosítvány kora, stb., ki tudja hány száz féle feltétel érvényesül. A probléma ott kezdődik, hogy a biztosítók közel sem nyújtanak azonos szolgáltatást, tehát nem mindegy ki okozott nekünk kárt. Mert míg az egyik biztosítónak majdnem minden szervizzel van olyan kapcsolata, hogy bevisszük az autót és elhozzuk javítva (kis túlzással…), addig más biztosítókkal nem kötnek ilyen szerződést a javítók, hanem hosszas pénzügyi huzavonáknak lehetünk részesei. A Homár és az internet hemzseg a MÁV-os történetektől, ahol az ügyfél komolyabban meg lett hurcolva, mint egy átlagos bűnöző. A MÁV Biztosító tehát igencsak problémás volt, és nem csak itt, hanem máshol is.

A PSZÁF határozata alapján azonban a MÁV nem köthet újabb szerződéseket, amíg nem rendezi a pénzügyi helyzetét, ami miatt veszélybe kerültek az amúgy sem zökkenőmentes kárkifizetések. Belső információk szerint több dolog is áll az ügy hátterében, többek között biztosítókkal folytatott harcokról is beszélnek. A pénzügyi hiány egyik oka ugyanis a biztosítók közötti elszámolási vita, mert a MÁV szerint az ő általa okozott károk javítását a piaci ár felett végzik el. Ezzel azért lehetne vitatkozni, és még komoly kárszakértők is nehéz helyzetben vannak. Az anyag és munkadíjak ma már olyan magasak, hogy pillanatok alatt lehet milliós kárt okozni úgy egy autóban, hogy az közben mozgásképes marad. A vitákat okozó esetek egyik oka lehet, hogy nem mindenki szándékozik kivárni használhatatlan autójával a MÁV lassú, hónapokig tartó ügyintézési folyamatát, hanem a saját CASCO biztosítása alapján megjavíttatja, majd hagyja, hogy a két biztosító lerendezze egymás között az ügyet. Az ebből elmaradt kifizetések most csapódnak le a biztosítónál. A CASCO önrész így is benne van a dologban a lezárásig. Nekem egy biztosítás nélküli, forgalmi nélküli, részeg, a helyszínről elhajtó…személlyel szemben pontosan egy évig tartott az eset, mire visszakaptam az önrészt, igaz ott maga a MABISZ jár el a károkozóval szemben. Magyarországon van 150-200 ezer autós, akivel nem szeretnénk balesetet szenvedni, mert problémás lehet az ügyintézés, ezek után még jobban.

Persze az igazi ok nem a problémás fizetés, hanem az, hogy létrejönnek-e a kifizetések egyáltalán. A biztosító ugyanis a PSZÁF szerint oda kerülhet, hogy egyes kifizetéseket egyáltalán nem tud teljesíteni. Ezt pedig nem lehet hagyni. A probléma nem is az alacsony díjakkal van, ezt reméljük nem kívánja egyetlen biztosító sem elhitetni, hiszen nyereséges a KGFB üzletág mindegyiküknél, hanem a nem megfelelő pénzügyi ütemezéssel, és a rosszul kialakított konstrukciókkal. A MÁV tárt karokkal és olcsóbb díjakkal várta a problémásabb ügyfeleket is, és a kárkifizetések elhúzódása most gyűrűzött be. Az eset azonban megmutatja, hogy jelentősen újra kellene gondolni a felelősségbiztosítás törvényeit és rendszerét, és szigorúbb feltételekhez kötni a biztosítók indítását, nem utolsó sorban pedig szigorúbb szabályozást adni egy fontos dologban. A biztosítók jó volna, ha közelítőleg azonos feltételrendszert kapnának abban a tekintetben, hogy pontosan milyen metódus és időtartam az, amivel az okozott kárt megtérítik, illetve mindezt elégséges ügyfélszolgálati szinttel kelljen nekik megvalósítani. Akkor talán nem lesz olyan eset, hogy a PSZAF-nek egy működő intézményt kell többszöri dorgálás után megfegyelmeznie.

Adva van az alapprobléma, valamiképpen növelni kellene a Showder nézettségét. Megszületik az alapkoncepció, kell valami balhé. Tökéletes választás erre Tereskova személye, akinek nem kell sokat magyarázni, hogy miként kövessen el olyat, ami felháborítja a népeket. Tereskova pedig kitesz magáért a műsor felvételén, ahol előadja legobszcénabb dalát, kellően felkavarva ezzel az indulatokat. Ahogyan sejteni lehet, ez tévébe nem kerülhet, mert 5-10 perc folyamatos sípolást nem kívánnak a nézők megtekinteni. Nem baj, az esetet felhasználja a csatorna a reklámozáshoz, letölthetővé teszi egy részét a weboldalán, majd a műsorba – a legvégére, hogy mindenki végignézze – berak egy olyan vágott verziót, ami egy átlagos középiskolás lánnyal is készülhetett volna. Ettől még a legpotenciálisabb nézők között 24%-kal nőtt a nézettség, ami szép eredmény, és a Google is bepörgött Tereskovára. Ez olyan eseménysorozat, amire a „művésznő” berágott. Tereskova kiakadt azon, hogy a showt olyan anyaggal reklámozták, amit végül nem adtak le. Ahogyan mondta: „Engem nem egy szerkesztő hívott fel, hanem személyesen Fábry. Azt gondolom, hogy onnantól fogva hogy ő hív fel és azok után hogy a barátjának nevezett, felelős azért, hogy velem kapcsolatban maradjon a produkció végéig. Kértem, hogy mutassák meg a vágott anyagot, Fábry megígérte, mégsem kaptam meg. Nem tudtam vele beszélni, írtam, sms-eztem, nem reagált rá, és semmi következménye nem lett a kéréseimnek” Szerinte a nézőknek fel kellene jelenteni Fábryt, mert nem azt kapták a műsorban, amit annak a reklámja ígért. Külön vicces a dologban, hogy Tereskova egy fillért sem kapott a szereplésért, ami nyilván nem kevés milliót vagy tízmilliót hozott a tévének. Ma már Tereskova nem tudja utolérni az illetékeseket. Csak ezt nem tudjuk, hogy mire számított.

A televízió, mint olyan, embereket használ fel. Mi ruhát veszünk fel reggel, hogy jól mutassuk napközben, aztán este levesszük. Ha már elkopott, kiment a divatból, vagy netalán meguntuk, akkor szépen leszokunk róla, hogy használjuk. Hasonlóan dolgozik a média az emberanyaggal. Tereskova kiváló öltözet volt, mondhatjuk egy jófajta nadrág, amit magára öltött a televízió. Csak ezzel a nadrággal az a probléma, hogy egy orbitális nagy lyuk tátong a fenekén. Amíg szemből kell megmutatni, addig jó poén, hogy mindenki tudatában van annak, mekkora lyuk is van ott. Mindenki izgatottan várja, mi történik, amikor megfordulunk, de amikor tényleg konkrétan a közönség felé kellene fordítani a látképet, akkor szépen a két kezünkkel eltakarjuk a látványt. Így tett az RTLKlub is Tereskovával. Tudta, hogy amit a „művésznő” produkál, az nem kerülhet adásba, még azok a részek sem, amikor a műsorvezető közösen írja újra a versikét a vendéggel. Viszont nagyon izgatottá tette a nézőket azzal, hogy várakozásokat állított fel a műsorral szemben, ami bizony nem is volt rossz eszköz. A cél megvalósult, és hiába mondja a producer, hogy nincs is semmi baj Tereskovával, közben ő ugyanúgy jól tudja, hogy ez a fajta művészet egy országos kereskedelmi csatornán nem túl sokszor futtatható. Egyszer jó volt, kihúzta a betegeskedő Showdert az ágyból, és ettől kezdve itt az ideje azon gondolkozni, hogy mivel lehetne újabb gyógyszeres kezelésben részesíteni a beteget. A Tereskova típusú ruhadarabra pedig éppen nincs szükség. Ki az a Tereskova? Küldjenek neki egy csokor virágot egy köszönőkártyával.

Már majdnem sajnáljuk is őt, hiszen naiv kislányként nem volt azzal tisztában, hogy valójában nem arra kíváncsiak, hogy ő mit fest, vagy mit énekel. Azt viszont kevesen vállalták volna rajta kívül, hogy előadnak egy olyan dalt, amit ő előadott. Márpedig a botrány nehezen lett volna kivitelezhető egy újabb Uhrin Benedek nótával. Örülünk, hogy a kedves művésznő felismerte a média nevű fenevadat, és reméljük, hogy jót fog tenni a szellemi fejlődésének is a jövőben. Ekkor megtalálhatja a művészetnek azt a vonalát, amit el lehet adni, és nem csak vírusmarketingben lehet felhasználni.

Nemrégiben az ENSZ koppintott az angolok orrára, mert enyhén szólva is túl engedékenyek drogozó sztárjaikkal. Elnézik, hogy azok nyíltan vallják be függőségüket, bemutatják filmeken szokásaikat, és amennyiben mégis a törvény elé kerülnek, akkor érdemi büntetés nélkül jönnek ki a tárgyalóteremből. Igaz, hogy nem feltétlenül drogügyekben, de nálunk sincs ez feltétlenül máshogy.

Már annak idején meglepte a nagyközönséget, hogy Zalatnay esetében ténylegesen börtönbe kellett vonulnia. Miért? Azért, mert nálunk a sztárokat nem szokás megbüntetni, mintha velük a bíróság elnézőbb volna. Ettől pedig rendesen vérszemet is kapnak, amitől egy elfajult kérkedési hullám indult be arról, hogy ki és milyen köztörvényes bűncselekményt követett el. Olyan ez már, mint annak idején a Japán falvakban, hogy szégyennek számított, ha valakinek a családjában nem volt olyan személy, aki kamikaze pilótaként végezte. Nálunk a sztároknak lassan kötelező lesz valamivel előrukkolni, hogy hol hágták át a törvény. Győzike élharcosa most a témának. A múlt héten „előkerült” a lányáról egy vízipipázós fotó. Milyen véletlen. Vajon kinek a fiókjából eshetett ki? Átlátszó a dolog eléggé, nyilván ezzel is akarták népszerűsíteni a műsort, hátha így több ember fog a tévé elé ülni. Nem is csalódtak, mert újabb bűncselekménynek lehettek tanúi. Győzike a lányát oktatja vezetésre, természetesen az utcán, veszélyeztetve mások életét. A csatorna részéről jött a magyarázat, hogy lezárták a környéket és minden, de a cselekmény akkor is éppen annyira jogtalan, mintha a budapesti belvárosi forgalomba vetették volna bele magukat. Teszi mindezt az a csatorna, amelyiken éppen előtte fut a népmesei motívumokkal átszőtt Barátok közt, ahol mindig az igazságos és a jó győz. Kertész Géza éppen ekkor jelenti fel magát a rendőrségen, egy egyébként soha ki nem derülő bűncselekménnyel kapcsolatban. Akik nem látták, ne tessék nevetni, az tényleg így van. Biztosan attól kontrasztosabb a csatorna, hogy egyik pillanatban a törvény mindenek felett, aztán mindenek alatt. Még a Fábry Showban is feltűnt egy rendőr megvesztegetéséről szóló történet az egyik személytől, aki az új műsorukban szerepel, amolyan viccesen előadva. Persze, amennyiben hivatalosan kérdeznénk, akkor kiderülne, hogy ez csak része volt a műsornak, és semmi valóságalapja nincs is. Erre azért illik válaszolni, jön Görög Zita is, aki büszkén meséli, hogy ő bizony ügyes-bajos dolgai miatt nem érettségizett le, de addig kamuzott, míg így is felvették a főiskolákra. Mondhatom szép. Igaz, arról nem szól a hír, hogy megszerezte-e az ezáltal érvénytelen diplomákat, de mindegy. A lényeg az, hogy neki is sikerült nyilvánosan kihirdetni, hogy bűnöző. Teszi ezt bátran azért, mert tudja, hogy semmilyen jogi következménye nem lesz. Ugyanúgy, ahogyan a TV2 műsorában feltűnő nyilaskeresztnek sem, mert az nem is az volt, hanem szívecskék voltak a végén. Látom, hogy ezek után a szélsőséges boltok Hello Kitty horogkeresztet fognak árulni.

Szóval itt volna az ideje, hogy a csatornák, lapok és minden médiaszereplő önmérsékletet gyakoroljon, és ne dicsőítse a törvénytelenséget. Az állami szerveknek pedig jó volna odafigyelni arra, hogy ezekben az ügyekben is történjen valami, és ténylegesen elmarasztaló ítélet szülessen. Amennyiben pedig erre képtelenek vagyunk, akkor tegyük törvényessé a bűnözést. Javaslom a Btk. kiegészítését azzal a ponttal, hogy „Aki az Iwiw-en tízezernél több ismerőst birtokol, illetve bármely országos kereskedelmi televízió igazolja, hogy ő ismert sztár, arra a jelen törvénykönyvben rögzített büntetések nem érvényesek”.

Mind a bankoknak, mind az ügyfeleiknek óriási károkat okoz évente az, hogy egyesek felelőtlenül kezelik az olyan adataikat, ami által pénzükhöz lehet hozzáférni. Az adatok természetesen nem kerülnek nyilvánosságra, mert a bankoknak nem hiányzik a negatív reklám, és sokszor ők maguk kártalanítják az ügyfelet a saját hibája miatt, hogy ne kavarjon nagy port az eset. A feljelentések nagyon kis hányada zárul eredményes nyomozással, mert az elkövetők profik és körültekintőek. Sokszor a banki azonosítók és hozzáférések nem feltétlenül a pénz leemelését szolgálják, csupán annak figyelését segítik, hogy mikor van akkora mennyiségű pénz a számlán, amiért megéri továbblépni. A banknak kevésbé feltűnő, ha az éppen megérkezett pénzt valaki felveszi vagy továbbutalja. Ilyen esettel találkoztam korábban, amikor egy bank a rendőrségi feljelentéssel párhuzamosan felkeresett, mint a szolgáltatót, és a személyes adatok védelmének figyelembe vételével arra volt kíváncsi, hogy mennyi esély van megtalálni az elkövetőt. El kellett keserítsem, mert a keresett szolgáltatást egy internet kávézó használta, ettől kezdve a felkutatás valószínűsége a nullára csökkent. Az ilyen esetekből eredő károkat milliárdos nagyságrendűre becsülik egyes szakértők. Nálunk még csak kezdeti a probléma, nem úgy az USA-ban, ahol most már maga a kormányzat indított kampányt az adathalászat ellen.

A weboldalon leírások segítik az embereket, hogy mik az alapvető dolgok, amire oda kell figyelni, területekre bontva. A leírások kitérnek olyan dolgokra, mint a Nigéria-levelek, amelyben jó néhány amerikai állampolgár beleszaladt, de konkrét adatvédelmi tudnivalókra is felhívják a figyelmet. A főoldalon három – amerikai stílusban készült – videó is bemutat élethelyzeteket, amiben láthatja a polgár azokat a mindennapos dolgokat, ahogyan valaki megpróbálhatja az adatokat kinyerni. Tulajdonképpen azt sugallja az oldal, hogy jobb a túlzott elővigyázatosság, mintsem mindenkinek első bemondásra kiadni például a bankkártyánk adatait. Erről az egész kampányról az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha a tengerentúli példán okulva nálunk is történne kormányzati intézkedés annak érdekében, hogy elejét vegyük a tömeges problémáknak.

Magyarországon is fordult elő az utóbbi időben, hogy valaki elhitte, nyerhet úgy internetes lottójátékon, hogy nem is játszott, és már utalta is a kezelési költséget. Ennél súlyosabb azonban az, ahogyan a személyes adatainkat kezeljük. A legtöbben megfelelően csengő szavak, és jó kísérőszöveg hatására rögtön kiadják például a bankkártyájuk adatait, vagy minden további nélkül kitöltenek látszólag a bankjuktól érkező kérdőívet. Ezek a kérdőívek természetesen tartalmazzák a sok adat mellett azokat a sorokat, ahol mindenféle azonosítót kell megadni, vagyis tulajdonképpen azokat az adatokat, amikkel hozzá lehet férni a teljes pénzösszeghez a bankszámlán. Úgy érzem, ha valami értelmes, akkor azt át lehetne venni, még az oly sokat szidott Amerikából is, és itt volna az ideje, hogy mi is felvilágosító kampányban kezdjünk. Mert pillanatnyilag hiába félnek az emberek az online vásárlástól, nem adva megfelelő teret ennek a piacnak, ha közben az utcán is készek átadni bankkártyájuk adatai valakinek. Mert ebben a pillanatban szerintem, ha felkeresnénk egy-egy háztartást, hogy a bankjuktól jöttünk, és ingyenes szolgáltatásokat kínálunk nyereményjátékban történő részvétellel, akkor nagyon sokan ránk bíznák azokat az adatokat, amivel még aznap leszippanthatnánk számlájuk tartalmát.

A Story magazin megszervezte a hétfő esti Showder Club után a saját virtuális stand-up comedy-jét, ami néhány helyen legalább annyira vicces, mint maga az eredeti műsor volt. Igaz, itt a megjegyzések néhol a szánalmasan fájdalmas kategóriába esnek, de egy kört mindenképpen megér a dolog, olyan megjegyzések hangzottak el. Aki látta a műsort, azt tudja, hogy az előadók nem kímélték műsztárjainkat sem. Rendes kiosztásra kerültek korunk ismert személyiségei, akik a magyar népszerűségi lista utolsó helyeiért vívják mindennapi küzdelmüket. Lássuk mit mondtak ők a műsorral kapcsolatban, azaz milyen is a magyar bulvár stand-up.

„Vigyorgó” Kiszel Tünde, mint felvezető kijelentett, hogy sérelmezi Donatella belekeverését, de ő maga nem sértődött meg. A szövege az ilyenkor már szokásos, miszerint ő igazi egyéniség, és ezért lehet parodizálni. Hozzáteszem nem is őt magát parodizálták, hanem az ő általa képviselet jelenséget. Ezután még nyomott egy szerinte vicces mondatot, miszerint „Nem kérdés, hogy én még mindig a köztudatban leszek, amikor ezekre a humoristákra már senki sem emlékszik majd”. Ezt azért nem könyvelném el ténynek, de nem feltétlenül jó az, ha nem felejtik el az embert. Legfőképpen akkor, ha ezt a népszerűséget kétes dolgokkal élte el. Annak még nem nagyon kell örülni, hogy a történelem például nagyon sokáig fog még például Sztálinra emlékezni. Tünde szerint ő általa akarnak befutni, meglovagolva az ő népszerűségét. No comment, mondhatnánk. Igaz, Tünde önmagában vicc, csak utánozni kell, és tuti siker.

„Utazós” Molnár Anikó – aki most éppen külföldön próbál szerencsét, hál’ istennek – szerint bizonyára csak azért vicceltek mellméretével, mert szeretnék megfogni. Különben is szerinte legegyszerűbb ismert sztárok alázásával befutni. Őszintén megmondom, hogy én speciel nem szeretném Anikó melleit megfogni, ha gumilabdára vágyom, akkor veszek tetszőleges méretűt a madaras teszkóban, és azokat fogdosom otthon. Méretben nem rossz, vízben pont ezt a méretet szeretem dobálni. Szerintem kicsit túlértékeli Anikó a testét, és most szólok, hogy ebből később még nehezebb megélni, amint telik az idő. A figyelmeztető jelek már most megmutatkoznak, de a későbbiekben várható, hogy már a harisnyáját és bugyiját sem akarja majd megvásárolni senki. Most kellene gondolkozni valami más megélhetési forráson, mert előbb-utóbb mindenki beleun az „Anikó szerencsét próbál Ugandában” műsorokba.

Utolsó versenyzők „Sértődős” Rubint Réka. Ő rutintalan és tájékozatlan, nem utolsó sorban nem éppen egyenes komédiás. Amint mondta, „nem láttam a műsort…Esténként a gyereket fürdetem, vacsoráztatom, általában lemaradok a műsorokról” Csak a gyerek érdekében merem remélni, hogy Réka valóban tájékozatlan volt, és fogalma sem leledzett arról, hogy este 10 után kezdődött a produkció. Ekkor ugyanis már elég egészségtelen vacsoráznia egy olyan csöppségnek. Az utolsó cseppet pedig most is bedobta, pedig nem is humornak szánta. „Abban azonban semmi kivetnivalót nem találok, hogy a humoristák szélsőségesen kifigurázzák a közszereplőket” Khmm. Erre felkapja az ember a fejét. Réka a blogjában legutóbb azt írta, hogy „szánalmasnak tartom azokat az embereket, akiknek annyi idejük van, hogy leüljenek a gépük elé, és ahelyett, hogy valami építő jellegű dolgot alkotnának, arról fröcsögnek, hogy melyik közéleti személy, kivel, hol, mit hogyan evett, ivott, tankolt, fizetett, parkolt, dudált…” Kérdezem: csak én érzem az ellentmondást? A blogíró, aki annak idején elemezte RR utakon tapasztalható viselkedését, egyfajta humorista, aki ilyen módon akar nemtetszésének hangot adni. Meg kellene akkor fogalmazni, hogy mi az, amit konkrétan szabad és nem szabad humor formájában közölni. Mert amennyiben az humoros, hogy valaki hogy néz ki, és kifigurázzuk a testi hibáit – amiről nem tehet-, akkor miért ne lehetne humorosan kifigurázni azt, amiről tehet?

Hát ennyi mára kedves vendégeink. A Kiszel stand-up ezzel véget ért, de állítólag folytatódik, mert továbbiakban is lesznek éles poénok a műsorban. Javasoljuk, hogy médiaszemélyiségeink is nézzék, és hasonlóan vicces dolgokat nyilatkozzanak. Így egy műsorral duplán nevetünk.

Bocsánat, ez utóbbi nem is fizetendő adófajta, csak megszaladt a kezem, amikor a legújabb adófajta ötleteimet kívántam felsorolni. A kormány is ezt teszi most, mert ki kívánja terjeszteni a kulturális járulékot az internetszolgáltatás, a mobil-tartalomszolgáltatás és az import bútorok területére. Ez utóbbi végképp érthetetlen, mitől számít kultúrának, hogy nekem egy Lengyelországban gyártott rusztikus szekrénysorom van? Állítólag azért, mert az „átlagosnál jelentősebb nagyságrendű formatervezés, design testesül meg” bennük. Ehhez azért össze kellett ülnie a meetingnek, hogy kitaláljon egy ilyen értelmetlen magyarázatot. Hagyjuk is, megérteni nem fogjuk. Ennek ellentételezésére egyes termékekről lekerülni ez az adóforma, ami valljuk be eleve abszurdum, főleg nálunk. A magyar ember a statisztikai adatok alapján is egyre inkább a televízió, mint „kultúra” felé fordul, amely helyzetben elég érdekes bármekkora büntető forintokkal is terhelni a rendszert. Arról ne is beszéljünk, hogy a kultúra terjesztését ugyanúgy terhelik azok az adók, amik más területeket. Ötletes dolog az egyik magyar elektronikai folyóiraton található „kultúra zárjegy”, melynek figyelmeztetése alapján az olvasás káros az egészségre. A többletbevétellel így összesen 10 milliárd forint bevételhez jut az állam, amit a kulturális dolgok támogatására kíván felhasználni. Az 10 milliárd forint mutatja, hogy nem nagy tételről van szó, inkább csak egy bosszantó jelenségről, ami nem más, mint a problémák további elsimítása.

Valljuk be őszintén, és kutassunk egy kicsit. Az elmúlt évtizedekben ki az, aki a hiánnyal küszködő költségvetés gondjain úgy kívánt segíteni, hogy valódi reformokat ötlött ki és vitt véghez a kiadások területén? Senki. A Bokros-csomag az elején megbukott, és azóta sem mer egyetlen politikus sem igazat mondani abban a tekintetben, hogy a valódi reformok nem ott kezdődnének, hogy adót emelünk és növeljük a bevételeket. A kiadási oldalon kellene sokkal takarékosabbnak bizonyulnunk. A klasszikus vicc úgy hangzik, hogy mi itt „ötvöztük a svéd adórendszert az etióp szociális hálóval”. Ez nyilván nem igaz, de az sem, hogy az etióp adórendszert ötvöztük a svéd szociális hálóval. Mi itt valamiféle köztes állapotot valósítottunk meg, ahol egy jelentős réteg balkáni módon adózik, mások a svédek szerint, megint mások a svéd rendszer szerinti szociális hálóban függnek. Bonyolult ez kérem szépen. Mikor vallja már be valaki az embereknek, amire nem jönnek rá maguktól sem? A baj az, hogy nem lehet egyszerre adót is csökkenteni, ami egyetlen eszköze volna lassan a gazdaság élénkítésének, és közben emelni a szociális kiadásokat. Mindenki- pártállástól függetlenül – Kánaánt ígér, miközben alapvető kérdésekben sincs koncepciója a megoldáshoz. Mert az egyetlen hiteles gazdaságpolitika az volna, ha valaki kimondaná az igazat, és ezzel próbálna magának híveket gyűjteni. Az igazság pedig nem más, mint az, hogy drasztikusan hozzá kell nyúlni az állami kiadásokhoz. Egy példát emelek ki, amitől nem leszek túl népszerű. Hazánk nem teheti meg, hogy egy piaci árú energiahordozó árához olyan mértékű támogatást adjon, ami ma létezik, még akkor sem, ha ez szolgálja a politikai érdekeit. „Nem lesz gázáremelés” láttuk a választási ígéretekben. De kérdem én, van ember, aki ezt meg tudja ígérni? A gáz piaci termék, amit annyiért kell megvenni, amennyiért adják, és elvileg ez alapján lehet eladni is. Az erre elfolyó pénz azonban csak kis szelete azoknak a kiadásoknak, aminek szép lassan ki kellene vonulnia az államháztartás pénzét apasztó dolgok közül. Ebbe az irányba viszont senki nem lép, mert tudja, ezzel a választók jelentős részét veszítené el.

Ehelyett tovább működik a puhány hozzáállás mindkét oldalon. Egyet azonban mindenki elfelejt. Ez nem a Monopoly, aminek a végén felállunk, és meghatározzuk ki nyert és ki vesztett. Ez itt a valóság, ahol végre el kellene azon gondolkozni mindenkinek – hangsúlyozom, pártállástól függetlenül -, hogy baj van. Nagy baj, amire az egyetlen életképes koncepció az lehet, amiben ott van a kiadások drasztikus csökkentése. Minden egyéb gazdaságpolitika hiteltelen. Szóljon az giccsadóról, füstadóról vagy bármilyen más új bevételi forrásról.

Itt van megint egy példa, hogy sztárok miként értékelik túl a társadalomban betöltött szerepüket. Jelen esetben Combos Gombos Edina szolgáltatja azt a hírt, ami megmutatja, jócskán elveti a sulykot valaki, amikor a vele kapcsolatos híreket értékeli. A hír röviden: Gombos Edina terhes, feltételezhetően a férjétől, a kubai származású Alberto-tól. Ettől aztán senki sem esett hanyatt, én biztosan nem. Van még egy csomó személy az országban, aki terhes, mégsem lesz belőle címlap. Edina viszont nem így kezeli a helyzetet.

Alig telt el néhány hét, és még arról olvashattunk az egyik bulvárlapban, hogy milyen kár, hogy nem lehet gyereke. Mára meg kiderül, hogy valószínűleg már az interjú idején is terhes volt. Hetek óta megy a bevezető marketing, hogy mióta próbálkoznak a gyerekkel, és nem sikerül. Ezzel a bevezetővel sokkal nagyobb szenzáció, hogy terhes lesz, jól ért ehhez a bulvármédia üzemeltetője. Edina teljesen felháborodott viszont, hogy kiszivárgott a nagy hír, mert sajnos így nem ő adhatta el a lapnak, hanem valaki más felszínre dobta. Jó, az is lehet, hogy nem is akarta eladni, legyünk jóindulatúak vele. Na, ettől sem fog jobban fogyni akkor egy újság, legfeljebb egy másik. Ahogyan mondta "Csak a szüleim, és néhány barátom tudta, hogy terhes vagyok. Meg persze az a néhány ember, aki látott a klinikán, a rendelőintézetben. Sajnos vannak olyanok, akik pár ezer forintért eladják az információkat az újságoknak. Valaki elárult engem." Az árulásnak pedig ára van. Állítólag Edina 50.000 forintos vérdíjat tűzött ki az áruló fejére. Tehát, aki tudja ki dobta be Edina terhességét a köztudatba, azt most jelentkezzen, rögtön nem kell hívni a Providentet, készpénz áll a házhoz.

Ismerve azonban a bulvár világát, illetve teljesen nem is átlátva azt, tudjuk, hogy bármi lehetséges, még az is, hogy valamelyik részleg így próbál még nagyobb bevételt generálni az akcióból. Bármi is legyen az igazság, az biztos, hogy megint egy bolhából kisbolygó esettel van dolgunk. Mintha a magyar ember legmindennapibb problémája volna, hogy ki esik teherbe. Kit érdekel, hogy ki rabol bankot, vagy ki fosztogat. Edina terhessége az megér ötvenezret. Ezek után Szebeni István rakja fel a pontot az i-re. Azt nyilatkozta: „Kívánok sok boldogságot annak, aki pénzért eladja magát, tudva, hogy Edinának ezzel rosszat fog tenni. Nem tudom, ki lehetett az, de vissza fogja még kapni az élettől, hogy rosszat tett". Rosszat? Bárcsak ilyenek volnának mindenkinek a legkeményebb rosszakarói. Én mindenesetre kívánok sok boldogságot a gyerekhez Edinának és férjének, és legfőképpen kicsit több gondolkozási képességet. Nem olyan nagy szám terhesnek lenni, sokan elkövették már a cselekményt.

Sok vita kering az utóbbi időben a levegőben, hogy miről érdemes népszavazást tartani. Sok olyan kérdés van napirenden, amiben a népszavazás várható költségei meghaladják azt az összeget, amiről tulajdonképpen maga a szavazás folyik, de ez sem jelenti azt feltétlenül, hogy maga egy ilyen népszavazás felesleges volna. Ezenkívül lényeges kérdés, hogy a szavazások egy része nem ügydöntő, csupán vélemény nyilvánító, ahol megtudhatja az irányító réteg, hogy mi a népakarat, ám ez nem kötelezi semmire. Ezért jellemzően, így hazánkban is, ügydöntő népszavazásokat írnak ki. Ezzel ellentétben Szentgotthárdon elkövették a világ egyik legértelmetlenebb véleménynyilvánító népszavazását.

Tudvalévő, hogy a határ túloldalán az osztrák sógorok hulladékégetőt akarnak építeni Heiligenkreuzban. A szentgotthárdiaknak értelemszerűen ez nem egészen tetszik, hiszen az égetőből távozó égéstermék csökkentheti a környezet levegőminőségét, és félnek annak egyéb káros hatásaitól is. Az is igaz, hogy nem kaptak megfelelő felvilágosítást az üggyel kapcsolatban – amint arra az osztrák fél is rávilágított – hiszen akkor kisebb volna az ellenszenv iránta. Talán a helyiek nem hallottak a dél-olasz dioxin ügyről, ami miatt nagymennyiségű mozzarellát kellett visszahívni. Az szennyezés oka az volt, hogy délen nem épültek meg a hulladékégetők, és megfelelő tárolás és a hulladékégető nélküli égetés annyira feldúsította a dioxint a környezetben, hogy az állatokon keresztül a táplálékba került. A magyar eset azonban egy kicsit más. Olaszországban is a helyiek harcoltak az égető ellen, itt is, csak éppen valamit elfelejtettek.

Az üzem tervezett helye és a szentgotthárdiak között ugyanis ott húzódik az államhatár. Ettől kezdve kicsit érdekessé válik a helyzet. Mert ugyan a szavazatra jogosultak 59%-ka elment szavazni, és 98% nem értett egyet az építéssel, sajnos ez csak egy vélemény a város lakossága részéről. Az osztrák cég már jelezte, hogy nem érdekli őket a szavazás eredménye, az égető meg fog épülni.

Az egyik kérdés az, hogy a város vezetése elhitte-e, hogy egy ilyen szavazásnak lehet eredménye az osztrák oldalon, a másik az, hogy az emberekkel miként sikerült elhitetni, hogy szavazatuknak lehet bármilyen hatása a valóságra? Mert hiába az EU, ha a normáknak megfelelő létesítményt kívánnak építeni a határ túloldalán, akkor abba gyakorlatilag semmi beleszólásunk nincs innét. Gondoljunk csak arra, hogy még olyan esetekben is nehéz a helyzet, mint a bőrgyár esete, ahol elég egyértelmű volt a szituáció. Nem tudom mibe került a szavazás, de az biztos, hogy ez volt csak igazán ablakon kidobott pénz. Ennyi erővel szavazhattunk volna Koszovó vagy Tibet függetlenségéről is, hogy hangot adjunk a véleményünknek. Ráadásul ez a hulladékégető közel sem akkora port kavaró jelenség, mint egy atomerőmű, amire nemzetközi viszonylatban is sokan felfigyelnének. Én ennek ellenére együttérzek a helyiekkel, de azt tudniuk kell, hogy véleményük a túloldalon nem érdekel senkit. Nem utolsó sorban pedig azt kell átgondolni, hogy mi van akkor, ha az ott lévő szeméttelep megépül, a hulladékégető pedig nem. Akkor lesznek csak igazán problémák az osztrák szeméttel.

Tegnap este volt a Showder Club első adása, amivel az RTLKlub ismét megpróbálja a stand-up comedy-t belopni a magyar televízióba. Többen tettek már rá kísérletet más műsorokkal, amik később lekerültek a palettáról, a csatorna mégis bízik benne, hogy sikerül olyan tehetségeket felvonultatnia, akik tudják produkálni a megfelelő nézőszámot, és ezzel sikeressé tenni a műsort. Elvileg – a mai szokásos trendnek megfelelően – „keressük Fábry Sándor utódját” szöveggel fut, holott jól működne eme szlogen nélkül is, de nyilván további nézőket vonz ez is a televízió képernyője elé. Az első adás este 22 után volt látható, Győzike után. Ennek végigszenvedése helyett egy másik csatorna nyomozós filmjét választottam, így töltöttem a műsor kezdetéig az időt. Milyen is volt a műsor?

Szerintem jóra sikerült. Ugyan szakít bizonyos stand-up hagyományokkal, például erősen megvilágított a közönség is, hogy lássuk ők is nevetnek, ezzel fokozva a mi hangulatunkat. A szereplők egyébként nem kezdők, hanem gyakorlott előadók. Különböző helyeken adják elő produkcióikat, akár nyilvánosan, akár a rádiókabaré keretein belül. A poénok ennek megfelelően jók és jól előadottak voltak, nem utolsó sorban pedig nem a csapból folyó viccek ismétlését hallhattuk. Tudom, hogy a műfajban egyébként megszokott a kézben tartott mikrofon, én ennek ellenére sokkal jobbnak tartanám, ha szabadon mozognának valamilyen más megoldás segítségével. Igaz attól még inkább Fábrys lenne, de ettől még én megnéznék egy olyan verziót is. Ez persze keveset vont el a műsor értékéből. Igen érdekes volt, hogy végre, mint úttörők, szakítanak egy igen kellemetlen kereskedelmi tévés hagyománnyal. A „nincs kanál a Mátrixban” effektus ugyanis nagyon sújtja a csatornákat. Azaz, a másik csatorna és az ott dolgozók nem léteznek, őket említeni sem lehet. Itt megkapta mindenki a magáét, és bőven történt utalás a TV2 üdvöskéire. Egyik kedvenc mondatom volt a „Dundika ne énekeljen, Tóth Vera sem vetkőzik”. Sajnos megjelent azonban a Fábry-közeli műsorok kötelező eleme is, a Gyurcsány-szapulás, ami már csak elcsépelt poénokat tud eredményezni, nem igazán kellene erőltetni, volna más kormányoldali politikus is, ha már mindenáron abból akarnak mazsolázgatni. Az utolsó produkció annak ellenére, hogy jó volt, és jól figurázta ki az embereket, egy kicsit nekem kilógott a stand-up műfajából, legalábbis ahogyan azt én látom.

Összefoglalva jól és megfelelő tehetségekkel fogta meg a RTLKlub a témát, és szórakoztató produkció született belőle. A késői időpont érthető, hiszen ez már sokkal inkább rétegprodukció, mint a Barátok közt, nyilván főműsoridőben nem lehetne vele akkora nézettséget hozni, de a Showderhez sem lehet hasonlítani. A stand-up egyedi műfaj, szórakoztató, reméljük, további kellemes órákat hoz azoknak a műsor, akik kedvelik a humor ilyen formáját. Hosszabb távon meglátjuk, mekkora réteget tud magához csábítani a késői órán. Egyedül a marketinggel van baj. Sajnos a RTLKlub oldalán alig található róla információ, ennél az interneten is több anyag lelhető fel a szereplőkről, arról ne is beszéljünk, hogy a showderclub.hu domain még nincs regisztrálva, a showderklub.hu nem prioritásos igényét pedig már benyújtotta egy magánszemély. Úgy néz ki, internetes marketingben a múltkori rtlhirek.hu-s bakik után sem történt nagy fejlődés. Sebaj, a műsor jó!

Többen keresték a szokásos TV2 műsorbíráló postomat, így egy kis vírusmarketing jön. A műsor maga nem volt annyira szórakoztató, hogy odakössön a tévé elé, de a hozzá kapcsolódó fórumok olvasása közben akkorákat lehet röhögni, hogy azért már külön megéri figyelmet szentelni a dolgonak. A mostani műsorba belenézve meg lehetett állapítani, hogy nagyobb katasztrófa volt az előző résznél, a kedves meghívott hölgy pedig vagy tényleg ennyire bevette a hülyeséget vagy nagyon túljátszotta a szerepét. A trükkök nagy része nyilvánvaló volt, ezeket nem is részletezem, de az Uri Gelleres kitalálós megér egy rövid pszicho kurzust. Olyan dolgokra nem pazarlom az időt, mint megmagyarázni a szögbelövős szerencsétlenkedést. Amúgy is elindult a TV2-n a reklámozás, ahol a kígyónál megjelenik a „csalás” szöveg, a konzekvencia pedig az, hogy „akkori is jól szórakoztál, nemde baromkám?” szöveg. Mintha eddig nem ezt mondták volna, hanem az ellenkezőjét…mindegy, ez a kommunikációs stratégia már megüti az elégséges szintet. Előre hangsúlyozom, az itt következő leírás egy verzió, lehet egészen máshogy csinálni, ez egy viszonylag tiszta, csalásmentes változat.

Nem untatok itt senkit pszichológus nevekkel és részletes kísérleti leírásokkal, de annál egy picit többet akarok adni, mint hogy „ez volt a legegyszerűbb”. Induljunk ki abból, hogy a TV2 minél kevesebbet akart csalni a produkciónál, annál is inkább, mert itt az sms szavazást a múltkori ügyvédek helyett most közjegyző hitelesítette. Igaz, a szoftver megpiszkálható lenne, de tételezzük fel, hogy itt tényleg ezt hozta a szavazás eredménye. Lássuk akkor a feladatot. Eredetileg 25%-kal indul minden szimbólum, ezt nem kell magyarázni. Ezt kell egyes ábrák esetében elvinni odáig, hogy egyértelmű legyen a választás. Első lépés, hogy az emberek, amennyiben csomóból kell választani, akkor általában (hangsúlyozom nem mindenkire igaz) a csomó közepéből választanak, azaz a két szélsőt eleve kiejtik. Ez máris besegít a macskának és a piramisnak. Ne felejtsük el, hogy a végén csupán 1%-kal győzött a piramis a macskával szemben. Ennek az lehet az oka, hogy Uri Geller nem tudta, hogy valami mágikus vonzalma van a magyar embernek a macskához és kutyához, ezért a születési adatok után a „kutya”, „macska”, „cica” a leggyakoribb primitív jelszavak az átlag felhasználók számítógépén vagy levelezéséhez. Amennyiben például egy biciklit rajzol, a különbség sokkal nagyobb lett volna a piramis javára. Ezek után már csak a kognitív séma fogalmát kell ismerni. Az emberi elme általában a már meglévő gondolkodási rendszerébe illeszti meg az új információt. Azaz úgy ismerünk fel tárgyakat és tanulunk új dolgokat, hogy a régen ott lévőkhöz kapcsoljuk. Ezután az ismeret fokozatosan megy át a rövid távú memóriából a hosszú távú memóriába. Ennek során szerkezeti elemeire bontjuk az információt, és beillesztjük meglévő sémáinkba. Az emberi agy az új dolgokat pufferszerűen gyűjti be. Ha elkezdünk valakinek sorolni számokat, betűket vagy bármit, hogy felmérjük a rövid távú memóriáját, akkor 7 elemig könnyen visszamondja, itt viszont elkezd téveszteni – betelik a puffer -, hacsak nem járt valami ezzel kapcsolatos tanfolyamra, vagy nem kap elég időt ahhoz, hogy hosszútávú memóriájába helyezze át. Ezért, amikor az embernek vissza kell emlékezni valamire, akkor értelemszerűen azt fogja választani, ami minél kevesebb elemre bontható. A háromszög az háromszög, a piramis lényegében 2 háromszög. Az összes többi tárgy komplexebb, és nehezebb visszaadni az eredeti ábrát. A rövid távú memóriát bármilyen külső hatás megzavarja, például a műsor hirtelen tovább pörgetése, ami itt is megvolt. Fontos, hogy az ábrák bemutatása után mihamarabb bekavarjunk valami mozgalmassal. Ehhez jön még plusz biztonsági okból a busz - mint utolsó elem - rajzolására szánt rövidebb idő. A többi ábrával szemben már csak alig 10 másodpercet kapott, a többi 20 másodpercével szemben. Nagyjából ennyi.

Ez pedig pontosan elég volt ahhoz a különbséghez, amit már mérhetőnek lehet tekinteni. Az is igaz, hogy átlagos laboratóriumi kísérletben akkora eltérést még nem tekintenek eredménynek, ahhoz legalább 50% kellett volna. Nem baj, így is ömlött az sms, mert a sok ember fejében értelemszerűen a piramis maradt meg. Csak az a fránya macska nem kellett volna. Jobb lett volna a bicikli :) (Aki bővebben kíváncsi a kognitív sémák fogalmára és döntéshozások mechanizmusára, annak ajánlom figyelmébe például Dr. Mérő László könyveit)

A reggeli BKV által rendezett sztrájkbírálata után lássuk a másik oldalt is, méghozzá a hatalmas összegű végkielégítés történetét. Amint korábbanírtam, voltak azért gondok a BKV szerződéseiben, amely kifizetések csak tovább rontották a BKV nem túl rózsás helyzetét, és tovább növelték a veszteséget. Azt azonban tudni kell, hogy a végkielégítés ügyében nem csak Antal Attila a hibás, mint amiképpen a busztender esetében sem, hanem azok is, akik megteremtették ennek a lehetőségét. A vezető szerződését - ami biztosítja neki a hatalmas végkielégítést – ugyanis megírta és aláírta valaki, tehát elvileg jogosan illeti meg az összeg. Sajnálatos, hogy ezek a szerződések egyáltalán megszülethettek, de tudnunk kell, ez nem egyedi az állami szektorban. Tegnap este a Napló című műsorban szóba került a téma, és akkor nyilatkozott erről Tarlós István, bírálva a szerződés megkötését. A nyilatkozata meglepően objektív volt, és teljesen egyetértek vele, de hirtelen megvillant benne egy mondat, amiből leszűrhető, hogy milyen távol áll a dolgozó néptől. A teljes videó itt található, kis reklám után az 5. perctől kezdődik az ominózus rész.

Mit is mond Tarlós: „…egy év után ezzel a teljesítménnyel annyi pénzt esetleg hazavihet, amennyit kemény dolgozó emberek 6-7 év alatt keresnek meg…”Ööööööö. Tekerjünk csak vissza egy kicsit. „…keményen dolgozó emberek 6-7 év alatt keresnek meg…”. Jól értettem. Ezek szerint Tarlós István úgy látja, hogy kemény munkával 6-7 év alatt meg lehet keresni 48 millió forintot? Értem én, hogy a nyilatkozatában pontosan ellene beszélt ennek a kifizetésnek, de egy kicsit jobban át kellett volna gondolni. 6 év alatt bruttó 48 millió forint az 666.666 Ft-os havi munkabért jelent, ami azért valljuk be, nem éppen egy magyar átlagbér. Sokan vannak, én is ismerek nem egyet, akik tényleges minimálbérért dolgoznak, és nem kapnak zsebbe semmi pluszt. Kisvárosokban, falvakban, községekben sokszor örülnek, hogy egyáltalán van munkájuk a helyi Leoncio-nál. Nem lehet máshogy nevezni, mert sok helyen szinte tényleges rabszolga gazdálkodás folyik, némileg modernizálva. Példának említeném meg, hogy a dolgozó megkapja az adómentes étkezési jegyet, de cserébe még egy szombat délelőttöt lehúz érte. Ez a dolgozó bruttó 69.000 forintos bért kap, ha teljes időben foglalkoztatják. Neki mennyi ideig is tart megkeresni 48 milliót? Durván 700 hónap, azaz 58 év. Ez azt jelenti, hogy egy „tisztességesen dolgozó” vidéki munkás soha nem fogja megkeresni ezt az összeget.

Egy ilyen nyilatkozat után kezdi csak el igazán érezni az ember, hogy mi az oka annak, hogy nehezen értik meg a problémáit. Akinek a számára a kemény munka fizetése havi bő félmillió forintos bruttó munkabérben fogalmazódik meg, annak igen nehéz lenne beszélni arról, hogy mit jelent a hónap végén eldöntetni, hogy mi az, ami a kosárba kerüljön a boltban. Azt viszont nem gondolom, hogy Tarlós egyedül lenne ezzel a nézőpontjával. A legtöbb képviselő igen messze áll azoknak a mindennapi problémáitól, akiket képvisel. Ekkor pedig eljutunk oda, hogy nem is annyira meglepő, hogy ilyen szerződések születnek. Végül is miért ne érdemelne valaki néhány évi munkabért végkielégítésként? Így már nem is olyan szörnyű az eset? De sajnos igen, és azt kellene átgondolni minden állami tulajdonú vállalat munkaszerződéseinél, hogy miként viszonyul az átlagdolgozó munkaszerződéséhez. Ahhoz viszont előbb végig kell gondolni mindenkinek, hogy mennyi is a 48 millió forint. Sokak számára sokkal több, mint egy élet munkája. Kár, hogy nem csak ő érkezett a Holdról, de sok olyan ember is, akik ma döntenek ezekről a munkaszerződésekről.

Íme, ismét - most - BKV sztrájk! „Megdöbbentő” mondhatnám, de sajnos lassan a mindennapjaink részévé válik. Sajnos nekem még mindig nem sikerült megfelelő stratégiát kiagyalnom ezen időszak áthidalására, pedig már rutinosan nyomhatnám… De mit is akadékoskodok, miért nem örülünk neki?! Legalább van mire fognunk, hogy miért nem megyünk dolgozni, iskolába, és végre frankó kifogást tudunk felmutatni, miért „lógtunk” a kötelezettségeink ellátása alól. Csak az a kár, hogy leggyakrabban ez éppen azokat nem érdekli, akiknek érvelhetnénk e fantasztikus ürüggyel. Kíváncsi vagyok, hogy azt a beteget, akit súlyos traumás sérüléssel szállítanak be a kórházba, mennyire fogja meghatni, hogy ma nincs elég nővér, orvos, és a közlekedési káosz miatt amúgy sem ér be vele időben a mentő. Hát vigyázzon magára az a szerencsétlen nyomorult! Figyelem kismamák! Eszükbe ne jusson most szülni, mert ki tudja, hogy milyen sztorit mesélhetnek majd el gyermeküknek a születési körülményeikről! Ja, majd elfelejtettem szólni, aki netán két hónappal előre éppen a holnapi napra jelentkezett be egy fontos vizsgálatra, nyugodtan lapozza fel újra a naptárját!

Sajnos még sorolhatnám, hogy mennyi komplikációt okozhat, és fog okozni a sztrájk. Ez pedig még csak az egészségügyi vonatkozásának egy töredéke. Még nem beszéltem arról, hogy némely munkaadót egy cseppet sem érdekli, hogy miért nem tudtunk munkába állni. Jobb esetben szerencsétlen dolgozót nem fogják kirúgni, a BKV igen fontos ügyben kieszközölt sztrájkja miatt, hanem szépen ledolgoztatják vele a hiányzó időt, mondjuk szombaton, vagy esténként. Nagyszerű, minden meg is oldódott! Mert senkinek nincs családja, beteg anyja, akik miatt szoros időbeosztási tervet kellene fenekestől felforgatnia, csak mert a BKV sztrájkol! Felháborító, hogy a közlekedési vállalat dolgozója egyszerűen kihasználja, hogy a budapesti emberek többsége ki van szolgáltatva a tömegközlekedésnek. Itt állunk tehetetlenül a buszmegállókba, rágjuk a körmünket, hogy vajon milyen következményei lesznek annak, hogy nem jutunk el ma oda, ahová menni akartunk. De sebaj, a BKV dolgozói mégiscsak fontosabbak, mint holmi hétköznapi ember! Az ő jogaik mégiscsak előbbre valóak, mint egy átlag halandó nyűgje-baja. Igaz, hogy a legtöbbjük annyit keres, mint amennyit én csak szeretnék, na de hát valóban rajtuk áll vagy bukik minden! És tényleg… Megbénulunk, csak mert valaki a vezetőségben már megint bal lábbal kelt fel! Hogy veszik a bátorságot ahhoz, hogy megnyomorítsanak bennünket, csak mert ők jobban akarnak keresni, vagy meg akarják tartani a munkahelyeiket? Mintha másnak nem is lehetnének hasonló gondjai. Persze! Sztrájkoljanak ők is, harcoljanak a vélt jogaikért. Ezt bárki megteheti nem igaz? Dehogynem! Csakhogy minket kirúgnak, ha valami nem tetszik, mert senkinek a vacak sorsa nem múlik azon, hogy mi egyáltalán létezünk. Gusztustalan, hogy a BKV arra használja fel az emberek tömegét, hogy tehetetlen vergődésükkel megzsarolja az államot, megbénítsa a közlekedést, ellehetetlenítse a város működését! Ez aztán igazán tisztességes küzdelem! Tisztességes dolog más kárán előbbre jutni. Mert kit érdekel, hogy netán a koraszülöttet szállító mentő még megkülönböztető jelzéssel sem jut be a babával a kórházba a káosz miatt? Hulljon a férgese, legyen jó a BKV-snak! Vagy erre nem is gondoltak? Ja, kérem szépen, talán kellene…

Na de mit panaszkodunk, hiszen annyi mindent kapunk cserébe nem? Tiszta korszerű járműveket, a menetrendet precízen betartó járatokat. Megbízhatóságot….Sőt mi több olyan olcsó nem? Nem???

Hamarosan itt a május elseje, az emelkedő bírságok, és közben életbe lépett az objektív felelősségről rendelkező törvény, azaz a jármű üzembentartója mindenképpen felel az azzal elkövetett szabálysértésekért. A korábbi gyakorlattal ellentétben tehát, amennyiben olyan személy vezette az autót, aki ellen nem köteles vallomást tenni vagy nem akar, akkor neki kell kifizetnie a büntetést. Ettől azt remélik, hogy jelentősen javul a mostani 50%-kos eredményesség a lezárt szabálysértési eljárások tekintetében. Mindez a de Jure jogászmagazin által rendezett konferencián is kihangsúlyozódott. Ennek a kérdésnek a kapcsán visszatértek a sebességmérésbe történő önkormányzati bevonásról folytatott vitákba.

"Az önkormányzati kézbe kerülő sebességmérők esetében a korrupció minden lehetőségét ki kell zárni, a helyhatóságok, illetve a velük szerződő cégek kizárólag olyan zárt rendszerű traffipaxokat használhatnak majd, amelyeknek minden rögzített adatát a rendőrség ellenőrzi", hangzott el a nyilatkozatban. Elképzelések szerint olyan rendszerre van szükség, ahol minden egyes fotó elkészítése után szöveges üzenetet küld egy telefon a rendőrség központi számítógépére, és amennyiben egy üzenethez nem tartozik fénykép, akkor a rendőrség a teljes aznapi csomagot visszadobja. Amennyiben ez többször előfordul, akkor elképzelhető az is, hogy az üzemeltetővel szerződést bontanak. A cél az volna, hogy el lehessen kerülni mindennemű visszaélést. Az önkormányzatok máris jelezték, hogy a kezdeti költségek finanszírozására szeretnének kezdőtőke támogatást kapni.

Arról már korábban írtam, hogy milyen aggályaim vannak a magán traffipaxozással szemben. A legnagyobb baj vele, hogy az egész a befolyó összegekre alapul, és semmi köze a megelőzéshez. Így olyan kavics – és nem homokszem – került a gépezetbe, ami meglehetősen rossz irányba viszi a dolgot. A mellékelt nyilatkozat viszont azt is megmutatja, hogy szakmailag nem egészen felkészült emberek hoznak döntéseket a kérdésben. A Copcars oldalán megtekinthető néhány sebességmérő műszer, és láthatjuk, hogy messze nem a fényképezés dominál a dokumentálásban, hanem a digitális rögzítés videokamerával vagy egyéb háttértárolóval. Nem mellékesen ezek a műszerek nincsenek felkészítve ezekre az extrém igényekre, hogy hirtelen kapjanak egy mobiltelefon egységet, ami a megfelelő tartalmú üzeneteket továbbítja a központba. Akkor ne is beszéljünk arról, hogy sejtéseim szerint hol tart a fogadó oldali fejlesztés. Az eredeti problémák pedig továbbra is ott vannak. A szerződött céget semmi nem akadályozza meg abban, hogy ne a balesetveszélyes útszakaszokra koncentráljon, hanem például azokra a vasúti kereszteződésekre, amelyeken évtizedek óta nem jár vonat, de fenntartják, ezért érvényes rá a korlátozás. További ötlet a több sebességmérő üzemeltetése is, amiből némelyik nem küld üzenetet, hanem a sajátzsebes büntetést szolgálja.(Miket írok én itt…) Ami pedig a legnagyobb baj, hogy kevés hatása van a közlekedési morál javulására. A magán mérés akkor ideális, ha elbújva végzik, mert úgy hatékony. Akkor az autós csak hetek vagy hónapok múlva értesül róla, hogy lassítania kellene, addig pedig száguld tovább. A többi visszaélési ötletemet már el sem mesélem ezek után, mindenki gondolkozzon magának.

A lényeg az egész mérésben az volna, hogy ahol egyértelműen gyorshajtós útszakaszok vannak balesetekkel, ott csökkentsük a sebességet. Ez pedig csak úgy működne, ha nem holmi magánszemélyek és cégek, hanem a hatóság embere kivonul, azonnal kiszed a sorból, és közli a várható büntetést. Bónuszként pedig a pénzért megtudhatja az autós, hogy 10 km-el odébb hasonló várja, ha nem lassít. Ennek volna értelme, és akkor el is hihetnénk, hogy az egész nem arról szól, mint minden, vagyis a pénzről. Akkor hihető és teljesen hiteles volna, hogy az emberi élet az érték.

Amint korábban írtam, a TV2 új műsorstruktúrával készült támadni a másik kereskedelmi csatornát. Ennek egyik eleme Az Igazság ára című produkció, amiről az előbb említett írásomban azt írtam, hogy „Az igazság ára a mostani felállással hamar kifulladhat, amit jelentős erőként mutatott be az új igazgató.”. Az Index friss bemutató elemzése megmutatja, hogy erre nem is kellett sokáig várni, mert ezen a héten már egy sokat ismételt akciófilm is simán verte. Sajnos az eredetileg jó ötletet a csatorna nagyon elrontotta. Itt említeném meg, hogy sokan kritizálják azokat, akik bármilyen formában írnak a műsorokról, mert ez is pörgeti a nézettséget. Ki kell jelentenünk, hogy a teljes botránykavalkád sem volt képes egy életképtelen műsort befuttatni, és ez valószínűleg nincs másként egyéb produkciók esetében sem. Könnyen meglehet, hogy az Uri Geller által fémjelzett produkció is erre a sorsa jut. Az már csak mellékes kérdés, hogy lesz-e belőle például bármilyen jogi procedúra, ahogyan az olasz kamu-ördögűző esetében. Egy biztos, a TV2 tesz a netező nézőkre, a csatorna által üzemeltetett fórumban hagyják az olvasókat önmagukban mérgelődni. Közben viszont tovább építik a hazugságpiramist.

Híveket gyűjt ugyanis a TV2 hazugságkampányához, és a „sztárok” természetesen mindenre hajlandók egy kis pénz reményében. Legújabb mentalista szakértőként meghívják Hargitai Beát, akiről azért nehezen tudjuk elképzelni, hogy ne rohangálna sikítozva egy 5 perc alatt megtanulható kártyatrükktől. Lesz azonban másik vendég is, a nagy orgonaművész, Varnus Xavér. A reggeli műsorban a következőt nyilatkozta:

"Valószínűleg azért leszek ott holnap, mert nem tudok semmit a dologról. Igazság szerint annyira szkeptikus vagyok, hogy nálam szkeptikusabb ember nincs a Földön. Szentül meg vagyok győződve róla, hogy születésünktől egészen a klinikai vagy biológiai halálunkig alapjában véve a fizika és a kémia vesz körbe minket”

Ó, minő pálfordulás, annak rossz értelmében. Amikor zsidó zenei fesztiválokon adja elő tudását, akkor egészen másként nyilatkozik a túlvilági dolgokról. Szeretnék két interjúból idézni, ami korábban a művésszel készült:

„- Hogyan áll a matérián túli dolgokkal?

-Hiszek Istenben

.

- Fél a fekete macskától?

Furcsa módon igen. Abban a percben, ha egy fekete macskát látok az úton jobbról balra fordulni, inkább kikerülöm az állat útját”

A másik pedig így hangzik:

„Életrajzodban említed, töretlenül hiszel Istenben. Kötődik ez a hit valamilyen valláshoz?
– Nem, én úgy gondolom, Isten sem kötődik a vallásokhoz. Hadd idézzem szabadon Márait, aki azt írta a Szegények Iskolájában, hogy hosszú évek tapasztalata megmutatta neki, Isten a profánabb helyeken gyakrabban megjelenik, mint a templomokban. Neki Hamburgban pont egy híd alatt jelent meg, de megjelenik mindenki életében. Az ilyen pillanatokban a hatalmas, megközelíthetetlen uralkodó személyes ügyünkké válik. Ehhez nem kell székesegyház, sem éneklő papi kórus, semmi – ehhez Isten kell. Sok földi dologban bizony töredezik a hitem, hiszen furcsa világban élünk, de Istenben töretlenül hiszek.”

Juj. Komoly problémák vannak itt a materializmussal. A világ legszkeptikusabb embere Istenhívő és kikerüli a fekete macskát. Erős képzavar, mondhatnánk. Most akkor hisz Istenben, ha azért fizetik, és nem hisz benne, ha az ellenkezője hoz pénzt? Ismerve azonban a produkció előéletét, nem lep meg, hogy mekkora szakértőket hívnak meg hazugságok bizonyítására. Szerintem mindjárt magát a pápát kellene meghívni, és rábeszélni arra, hogy erre a rövid időre legyen már szkeptikus és materialista.

Utolsóként már csak egy gondolatot idéznék a fent említett cikkből:

„Lehet hazugságok nélkül élni?
– Az hazugság, hogy a hazugság szükség. Van a hazugság előtt egy sokkal fontosabb törvény is, és ez a kisebbik rossz elve. Néha az igazság, őszinteség lehet brutálisan ostoba dolog. Létezik a kegyes hazugság kategóriája, de ehhez erkölcsi tartás és egyfajta műveltség is kell, hogy az alkalmazás helyeit felismerjük. A saját belső elvárásainknak kell leginkább megfelelni, magunknak pedig nem tudunk hazudni”

Igen, amikor megfelelő mennyiségű pénzt kínálnak a hazugságért, akkor lehetséges, hogy a legostobább dolog igazat mondani. Kivéve annak, aki hisz Istenben. Annak idején is volt, akinek megrendült a hite Istenben. Júdásnak hívták.

Az utóbbi hetekben bejárta a világsajtót egy hír, miszerint megvalósul a Terminátor egy másik filmjében felvázolt eset, hogy egy férfi lesz terhes és hord ki egy gyereket. A hírek mindenhol arról zengnek ódákat, hogy "terhes lett egy oregoni férfi, és milyen nagyszerű csodának lehetünk tanúi". Sokan eredetileg átverésnek tekintették az esetet, mivel a férfi része lett ez által egy showműsornak is, de úgy tűnik a hír igaz. Ellenben korán sem annyira meglepő, mint azt sokan feltételeznék a hír hallatán. A férfi ugyanis Tracy Lagondino néven nőként született.

Ez a Tracy azonban úgy döntött egy napon, hogy ő valójában transzszexuális, azaz egy női testben született férfi, ezért átoperáltatta a testét annak, aminek érzi magát. A műtétkor azonban nem távolították el a méhét, csak a melleit, így lényegében alkalmas maradt a gyermek kihordására. Itt jegyezzük meg, hogy maga a transzszexualitás létező és bizonyított dolog, több dokumentumfilm és kísérlet is rámutatott arra, hogy a jelenség orvosilag is alátámasztható. Igaz, ebben az esetben erre nem került sor, hiszen megfelelő pénz birtokában bármely nőn elvégzik az átalakító műtétet. Manapság az Egyesült Államokban olyan elterjedt a plasztikai sebészet, hogy amennyiben mi elefántnak érezzük magunkat, akkor készséges sebészek azzá is átoperálnak bennünket.

Tracyt azonban Thomas Beatie-vé operálták, amely műtét után továbbra is alkalmas volt a méhe egy gyermek befogadására. Mivel kiderült, hogy feleségének nem lehet gyermeke, így ő vállalta utódjuk kihordását, amit spermadonor segítségével hoztak létre, és mesterséges megtermékenyítéssel juttattak be. A párt ezért nem kevés támadás érte, és nem csak a külvilág felől. Családtagjaik és barátaik elfordultak tőlük, és olyan szinten megromlott köztük a viszony, hogy nem biztos, hogy a nagyszülők sokat fognak unokájukkal játszani. A gyermek egyébként az ultrahangos felvételek szerint lány lesz, és 3 hónap múlva meg is fog születni.

Ezek után már csak azt nem értem, hogy miért olyan óriási csoda ez? A történet arról szól, hogy van egy nő, akinek leműtötték a melleit, és évekig akkora dózisban szedett hormonokat, hogy ettől kiszőrösödött és férfias jegyeket öltött magára. Ettől még az a test, amiben lakik, nő maradt, ahogyan én sem leszek elefánt, ha egy hatalmas ormányt műtenek az orrom helyére. Akkor vajon megjelennének-e a hírek, hogy Magyarországon egy elefánttól terhes egy nő? Jelzem, elképzelhetőnek tartom, hogy a nő tényleg férfinak érezte magát, és ezért következett be a műtét. Viszont akkor nem értem azt, amikor az üggyel kapcsolatban anyai ösztönökről beszélnek. Aki igazán megvizsgálta a témát, az tudja, hogy egy férfi – aki férfiként gondolkozik – soha nem értheti meg igazán azokat a folyamatokat, amik egy nőben zajlanak le. A gyermekszülés utáni biológiai vágy olyan ajándék, amit csak egy nő képes teljes mértékben birtokolni, és ami lehetővé teszi, hogy sokszor ésszerűtlen helyzetben is szüljön egy nő gyermeket, annak érdekében, hogy ne haljunk ki. Akkor most el kellene dönteni, hogy miről is szól a történet. Mert ebben semmi csodát látok, sokkal inkább egy kemény exhibicionizmust és pénzéhséget.

Amennyiben valóban a saját boldogság volna a cél, és az, hogy az a gyerek egy kiegyensúlyozott családban élhessen, akkor nem történt volna meg valami. A történetet ugyanis 1 millió dollárért eladták Oprah Winfrey showjának. Itt már csak annyit tudok mondani: nincs több kérdés.

Az Ars Techica is beszámolt róla, hogy nemrégiben maga a Warner Music vetette fel azt az érdekes – ám nem teljesen újkeletű – ötletet, hogy az internetszolgáltató számlázzon extra díjat az előfizetők felé, ami tulajdonképpen egyfajta „büntetése” volna annak, hogy az illető a számítógépével illegális zenei tartalmakat tölt le az internetről. A felvetés az USA-ban 5 dollárt tartalmazott előfizetőként, ami egyrészt az előfizetési díjakhoz mérten sem kis összeg, másrészt ezt az ország internet lefedettségére kivetítve óriási összeget kapunk. A dolog azonban több pontban vérzik továbbra is, és rendkívül aggályos már maga a felvetés is.

Egyrészt így megjelenik a nálunk már rég bevezetett módszer, az Eleve Bűnöző Vagy. Az Artisjus hologramos matricája azt feltételezi, hogy minden egyes Magyarországon eladott adathordozó, beleértve a memóriakártyákat is, illegális tartalmakat fog befogadni. Így minden egyes ilyen termékre meg kell fizetni a díjat. Ugyanez az internet esetén azt feltételezné, hogy minden felhasználó bűnös módon arra használja az otthoni internet elérését, hogy illegálisan zenét töltsön le. Ez pedig bármekkora arányban is igaz, biztosan nem igaz minden emberre, azaz olyanok is bűnhődnek, akik tényleg webezésre és levelezésre használnák csak az internet elérést, vagy akár azért, hogy csevegjenek a távoli rokonokkal.

Másrészt ott van az, amit maga a Warner sem hangsúlyoz ki igazán, hogy mit is foglal magában a díj. Ugyanis a tervek szerint ez nem tenné legálissá a letöltést! Akkor hogy is van ez? Felidézném a klasszikus maffiajelenetet, amikor a kétajtós szekrények vagy a mindenre elszánt arcúak megérkeznek, és előadják, hogy megfelelő védelmi pénz fejében ez a szép, új étterem nem fog leégni. A Warner ugyanígy nem mondaná azt, hogy most már szabad letölteni, hanem csak annyit vállalna, hogy nem fogja beperelni a magánszemélyeket a letöltésért. Tehát egyfajta védelmi pénzt szeretne önmaga ellen gyűjteni, amit az ő kedve szerint feloszt a zenészek között. Ennek a mentalistásnak pedig hosszú távon több veszélye van, például az, hogy a zenészek ezentúl akármilyen szemetet gyárthatnak, mert valamennyi pénz úgyis befolyik a zsebekbe. Ezen túl viszont vannak komolyabb aggályok is, ami nyilvánvalóvá válik, elemezve a hosszútávú következményeket.

Egy ilyen törvény elfogadása rögtön egyértelművé teszi bármilyen beépített jogdíj létjogosultságát. Mindenki jöhet, akinek jogdíjas terméke van, ami felkerülhet az internetre. Hangsúlyozom, hogy a feltételezés elég, nem kell konkrétan megmutatni, hogy hányan és honnét töltötték le az anyagot. A filmkészítők és forgalmazók ott kopogtathatnának a szolgáltatók ajtaján, hogy benyújtsák a saját számláikat. A könyv- és újságírók is szintén, sőt akkor ne felejtsük el a szoftvercégeket. Minek ide BSA? A legtisztább, ha az internet vagy számítógép árába menten beépítjük a szoftverlopási díjat, és készen van a tökéletesen működő társadalom. A hanglemezboltok, könyvesboltok, szoftverforgalmazók becsukhatnak, és várhatják otthon a pénzt, ami automatikusan, minden erőfeszítés nélkül leesik nekik. Látható, hogy az elsőre pofonegyszerűnek tűnő ötlet mennyi komoly problémát vet fel, és leginkább az, hogy egyre inkább mindenki olyan bevételeket akar magáénak tudni, amik egyébként nem léteznének. Éppen úgy, mint az önmaguktól minket megvédő családok esetében.

Tegnap este leültem a gép elé, és arra lettem figyelmes, hogy a Hóbelevanc 5 percre bontott grafikonjában a mellékelt képen látható dolgot látom. Akinek nem volna ismerős az ábra, annak röviden annyit, hogy a blog.hu felhasználói képet kaphatnak a látogatottsági adatokról különböző bontásokban, ennek a szolgáltatásnak egy része az itt látható kép. Láthatóan pillanatok alatt megugrott az 5 percenkénti több százra, amit nehéz volt hirtelen hova tenni. Ekkor néztem szét a műsorok között, és láttam, hogy a Fókusz erőteljesen beharangozta a mai Showder-t, és rögtön neki is estek a Google-nek az emberek, hogy információt tudjanak meg a két szereplőről. Mivel korábban már kifejtettem a nézeteimet erről, a Google természetesen hozzám is irányított nem kevés embert a témával kapcsolatban. A napi hivatkozók statisztikáiban erősen megugrott a Google mérőszáma. Gyorsan ezres nagyságrendű látogatót hozott a rövid idő alatt, és itt csupán egyetlen kis blogról van szó. Elképzelhetjük, hogy mekkora megmozdulást eredményezett a net világában. Az RTL fő- és híroldala ekkor fél óráig alig volt elérhető.

A Google trends vizsgálata – ami az itt mellékelt képen látható - megmutatja, hogy Tereskova marketingje jól működik, és kirívó viselkedése és maga az a jelenség, amit ő képvisel, mennyire vonzó az emberek számára, de legalábbis figyelemfelkeltő. Korábbi írásaim kapcsán felvetették sokan, hogy az emberek prüdériából nem érdeklődnek iránta, de valójában szobájuk magányában sokan rajongói a témának. Nem tudom. Én továbbra sem rajongok érte, és sajnálatosnak tartom, hogy az RTL nemcsak berakta műsorba, de kijelentette azt is, hogy nem kíván elhatárolódni semmilyen módon a „művésznőtől”. Igaz, az ő művészete abban teljesedik ki, hogy a Parlament elé helyezi el ürülékét, és még gazdija sincs, aki eltakarítsa, de úgy néz, ki igény van erre a művészetre. Az esti műsorra adott reakció alapján már kétségeim vannak felőle, hogy valóban mindig a televízió formálja-e az igényeket, vagy az igények a televíziót.

Az a kérdés merült fel bennem, hogy milyen lesz a jövő televíziója ezek alapján, mi az a műsor, ami még előkerül, hogy „szórakoztassa” az embereket. Tényleg jöhet a Running Man?