Tegnap megalakult a Bazilikánál a Bátor Anyák, Bátor Szülők Szervezete, számol be róla a Magyar Hírlap. A név ugyan nem mond semmit elsőre, de tekintsünk bele a megfogalmazódott alapelvekbe és célokba, és világítsunk kicsit mélyére a megmozdulásnak. Az újság cikkét nem nevezném objektívnek, jó lett volna, ha kicsit bővebben kifejti a témát, és nem lett volna rossz, ha megnézik a honlapját a Magyarországi Jogsértettek Egyesületének - aki tulajdonképpeni fő mozgatórugója volt az eseménynek -, hogy tisztábban lássanak.

Elvileg miről szólt volna a megemlékezés? Olyan emberekről, fiatalokról, akik valamikor az elmúlt évtizedekben a magyar honvédség kötelékén belül meghaltak, akár tisztázatlan körülmények között, akár tisztázottan. Az egyesületet ilyen anyák alakították, de ez csak a felszínes indok, mert beletekintve a megfogalmazott célokba, sokkal inkább túlmutat ezen a megemlékezésen a szervezet tevékenysége. Nem mintha nem sajnálnánk azokat, akik meghaltak, de nagy kár volt megemlíteni az oldalon például az Irakban meghalt magyar fiatal esetét, ugyanis ő már azután volt kint ott, amikor nem volt kötelező katonának lenni. Az, hogy mennyire volt tisztában azzal, hogy ott milyen veszélyek várják, nem lehet kérdéses. A katonaság harcról és fegyverekről szól, aki azt hiszi, hogy bármilyen katonai műveletben nincs életveszélyben, az igencsak téved. Visszakanyarodva a témához rögtön előkerül mi is a valódi cél. „Az alapítók a szülői szeretet erejével akarnak előre hozott választásokat kikényszeríteni, és a politikai elit felelősségre vonását is sürgetik” Magyarul, a megmozdulás nem szólt másról, mint megemlékezés címén történő választási propagandáról. Magával a beszéddel nem is lenne semmi baj, bárki jogosan érvelhet akár az előrehozott választásokról, akár arról, hogy szerinte miért vannak neki vélt vagy valós sérelmei. Ehhez halott emberek emlékeit felhasználni, és a kommunizmus bűneivel összemosni azt, hogy mi történt az elmúlt évtizedekben itt, az országban úgy általában, már nem kis túlzás. Kétségtelen, hogy magának a rendszernek a rovására írható sok minden, de annak már igen kevés jelentősége van arra vonatkozóan, hogy mi van ma vagy mi lesz holnap.

A MAJE honlapja egyébként a Kuruc hírportál stílusát hozza, annak szinte minden elemével együtt, mondván, hogy szólásszabadság van. Az még csak elmenne, hogy Hazuggyurcsány-kormány, SZDSZ szidás és hasonló vélemények vannak a honlapon. A kormányzásról lehet rossz véleménye valakinek, de eközben ne kezdjen el népcsoportokat egymás ellen uszítani, és nem mellékesen össze-vissza használni általa kevéssé ismert kifejezéseket. A „Miért is verték agyba-főbe a nyitrai magyar kislányt a szlovák fasiszták?” alcím alatt aztán megindul a zsidózás is, mert „Legutóbb elraboltak két izraeli katonát. Háború lett belőle. Beszállt az események forgatagába Bush, Rice asszony az EU, az oroszok, sőt a magyar kormány is!!!. Stb. (Senki nem mondta ki, hogy a két katona önmagát rabolta el!, sic.)”. Azaz, a zsidók érdekében tett a kormány, miközben a szlovák „fasiszták” ellen nem szólalunk fel. Később megjegyzik a sorok, hogy kicsit elhamarkodott volt Szlovákia felvétele az EU-ba. Aztán van itt még érvelés Árpád szent zászlaja mellett, és sorolhatnánk még a szélsőséges megnyilvánulásokat. Értelmes koncepció és megoldás persze itt sincs, csak a megszorító csomagok visszavonása melletti agitáció.

Nem jó ez így, hogy a gyász álarca mögé bújva egyesek uszítanak, és bármennyire is bújtatva, de olyan értékeket dicsőítenek, amit nem kellene. Nem azzal van a baj, hogy valakinek vannak javaslatai, és esetleg konkrét elképzelései arra vonatkozóan, hogy mikét lehetne jobban csinálni. Lehet nagyon sok dologban igaza is. Abban a pillanatban viszont, amikor ez nem nyíltan jelenik meg, hanem olyan csomagolásban, amivel esetleg szélsőséges dolgokra lehet ösztönözni az embereket, akkor pontosan ugyanazt a kormányzati stílust kezdik el utánozni, ami már nem kevés problémát okozott a világban. Tehát, amennyiben ezeknek a nőknek, embereknek olyan javaslataik és vágyaik vannak, amiket szeretnének megfogalmazni, ám tegyék meg. Nyíltan ki lehet mondani, hogy ők miben látják a problémát és annak megoldását, és nincs szükség, sőt kifejezetten káros azt becsomagolni. Kicsit óvatosabban és visszafogottabban, mert van itt ellenségeskedés elég, akár országunkat, akár a másokkal való viszonyunkat nézzük. Nem kell ezt még tetézni azzal, hogy rá is teszünk egy lapáttal.

Egy ideje itt a tavasz, megindulnak az emberek a szabadba, és ilyenkor még sokan keresik fel hazánk nevezetességeit. A nyári szezonban már a nyaralni kívánó emberek jelentős része külföldre megy, hiszen versenyképes vagy esetlegesen olcsóbb nyaralást tudnak kínálni az utazási irodák külföldre, mint a hazai utakra. Az egyéni utazók számára még inkább meggondolandó a külföldre utazás, hiszen ott még tovább szűkülhet az árrés. Nem véletlen, hogy jelentősen visszaesett a hazai turizmus, nem is beszélve arról, hogy sok külföldi is más célpontok után nézett. Ennek egyik okozója nem csak a magas alapár, hanem a sok rossz hír, aminek egyik legkirívóbb példája a külföldi utasoknak szánt feketelista a Budapest belvárosában található lehúzós szórakozóhelyekről. Vannak azonban más problémák is, amelyek nem csak a fővároshoz kötődnek. Szokásos módon megpróbálják a turistákat lehúzni, ahol csak lehet. Hiába akar az ember csupán egy felszabadult magyarországi kirándulást, lépten-nyomon azzal találja szembe, hogy mindenféle okokkal fizetnie kell. Pedig volna elég szép látnivaló kis hazánkban is, de továbbra is mindent megtesznek egyesek azért, hogy az örömbe egy kis üröm is keveredjen. Egyik legrosszab példája, ha nem is az egyetlen, Dömös község.

A településnek sok látnivalója nincs, egyetlen jellegzetessége, hogy szép helyen fekszik, és egyik kiindulópontja a Rám-szakadéknak, ami nagyjából Dömös és Dobogókő között húzódik. A nem könnyű terep egy patak sziklák közt húzódó medre, ahol nemigen úszhatjuk meg a sziklamászást anélkül, hogy sáros legyen a cipőnk, néhány helyen létra és korlát is segíti azt, hogy egyáltalán átkelhessünk a nehezebb helyeken. A túra nagyon kellemes, gyönyörű, és számtalan növény és rovarfajt is megfigyelhetünk. A terület több tucat gombafajnak ad otthont, ősszel lenyűgöző seregletre is lelhetünk, ha jó időpontot fogunk ki.Az itt látható gyűjteményben tavaly ősszel készült képeket láthatunk. Az autóval érkezőknek az egyik legjobb útvonal Dömöstől indul, ahol a Rám-szakadékon feljutva a mellette futó Lukács-árkon keresztül visszatérhetünk a kiinduló pontra. Ez idáig szép és jó volna, de a helyi önkormányzat ez felismerve megépítette – közpénzen – Magyarország egyik leggusztustalanabb módon viselkedő községét.

A lakók ugyanis kitalálták, hogy nem jó az úgy nekik, hogy a turizmus bevétel mellett nyűggel is jár, ezért lakossági kezdeményezésre sorompókkal és táblákkal lezárták a község jelentős területét már egy jó ideje. A középkori módszerekkel ellentétben várfalak azért nincsenek, de az egész utat lezáró elektromos sorompók akadályozzák meg azt, hogy az adott területekre illetéktelenek is behajtsanak, tehát nem csak behajtani tilos táblákat találunk itt, hanem fizikai akadályt is biztonság kedvéért. Isten ments, hogy a körzeten belül legyen valaki rosszul, és vadásznia kelljen valakire, aki a mentőt beengedi az elzárt területre. Az intézkedés hivatalos indoka, amelyről tábla is tájékoztat, lakossági kezdeményezés és a természet védelme. Ebből az utóbbi nem teljesen állja meg a helyét, ugyanis a tájvédelmi körzet csak a községet elhagyva kezdődik, sorompóval szépen lezárva, ahogyan kell. Idáig esélyünk sincs eljutni, mert csak az egyenlőbbek, azaz a község lakosai kaphatnak behajtási engedélyt. Azaz, ha röviden összefoglaljuk, környezetvédelem címén az önkormányzat elintézte, hogy az egyébként állami pénzen épült és fenntartott község útjait kizárólag az ott lakók használhassák, amolyan erődítménnyé alakítva a település egy részét. Mondanánk, hogy üsse kő, ha nekik ennyi élvezet jutott az életben, hát megtesszük azt a maradék utat gyalog, hiszen kirándulni jöttünk, nem autózni.    

A táblán olvashatjuk is, hogy parkoló vár az önkormányzat épülete mellett. Kell is, mert a községben minden tele van megállni tilos táblákkal, indokolatlan helyeken is, amik még azt is megtiltják, hogy az isten háta mögötti utcán az út mellé parkoljunk. Az ok hamarosan kiderül, a parkoló ugyanis fizetős. Tehát a község nem csak lezárta saját magát, és táblákkal lehetetlenné tette a parkolást, de az egyetlen parkoló helyet ezek után fizetőssé tette. Szolgáltatás semmi érte, még egy őr sincs, csak automatánál kell fizetnünk. Itt külön fenyegető felirat is van, hogy van ám itt polgárőrség, és a zöldterületen várakozókat meg fogja büntetni. Milyen érdekes, a fizetős parkoló ez alól kivétel, az itt parkoló autókat nem érintik, még akkor sem, ha a szépen zöldellő fű közepére álltak be. A lényeg, hogy fizettek. Miből lett pedig mindez megvalósítva? A Környezetvédelmi Minisztérium egyik pályázatának pénzéből. Sok kérdés merül fel az emberben. Ha a környezet védelme volt a cél a közterület egyéni célokra történő kisajátításának, akkor miért lett fizetős közben a község egyetlen parkolóhelye? Egyáltalán, miért kapott a település lehetőséget arra, hogy közpénzen épített utakat néhány magánember részére kisajátítson, hiszen a település maga nem része a tájvédelmi körzetnek? És mindez miért pont azoknak a pénzéből valósult meg, akik oda mennének élvezni a magyar tájakat?

Sok kérdés, amire nem kapunk választ. Eközben már csak a csodálkozásunk múlik el, és már kezdjünk érteni, miért haldoklik a magyar turizmus. Milyen jó, hogy nem tértünk vissza a középkorba, csak itt, és nem kell áthajtási díjat fizetnünk a lezárt városokon keresztül. Mert ennyi erővel bárki megtehetné, hogy kisajátítja városát, és csak az ott a lakók járhatnak az útjain. A többiek meg fizessenek, ha már arra akartak járni.

Kiengedték a börtönből azt a borsodi fiatalt, aki az egyik ecuadori börtönben volt eddig, mert a helyi hatóságok drogcsempészeten kapták rajta. Ugyan a büntetését nem engedték el, hanem kétféle választási lehetőséget kapott. Vagy hazajön Magyarországra, és itt tölti le a börtönéveket vagy karitatív munkákban tölti ki az időt. Nem kétséges, hogy melyiket választotta, így továbbra is kint tartózkodik, annak ellenére, hogy az élete így sem könnyű. Az esete, mármint a drogfutáros bebörtönzés, nem egyedi, nemrégiben Peruban bukott le egy magyar állampolgár, akinél 4,5 kg kokaint találtak, amit Európába akart csempészni. A hírek, amik ezeket az eseteket bemutatják, igen érdekesek. Körülbelül olyan színben festik le az eseményeket, mintha legalábbis arról olvashatnánk, hogy szerencsétleneket miként alázták meg a vámvizsgálat alatt, pedig nem is tettek semmit. Maguk az írások is tele vannak ellentmondásokkal, nem mutatva rá, hogy itt tulajdonképpen bűncselekmény elkövetéséről van szó.

Sokat lehet arról beszélni, hogy az adott országokban milyenek a börtönviszonyok. Elképzelésünk lehet róla, hiszen amiként a kinti körülmények is sokkal alacsonyabb színvonalúak, így a bentiek is azok. Azt viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy a börtön sokak elképzelésével ellentétben nem üdülőtelep, hanem egy büntetés végrehajtási intézet, azaz szükség van arra, hogy ne nyaralásként élje meg a delikvens. Így a dél-amerikai országok sem túlzottan igyekeznek azon, hogy nyaralóvá és luxusszállóvá változzon a falak közötti terep. Érdekes azonban a magyar tudósítások hozzáállása az esetekhez. Természetesen bemutatják a kegyetlen ottani helyzetet, a pénz szükségességét, a kockázatokat, de azt mindenki igyekszik elsimítani, hogy ok nélkül ott sem tartóztatnak le senkit. Például arról olvashatunk beszámolót, hogy nem is értik mire a nagy szigor, hiszen „a legutóbb lebukott négy magyar közül háromnál alig egy kilogrammnyi kokaint találtak, és csupán, mint kishalakat áldozta fel őket az alvilág”. Érdekes, az író mintha nem lenne tisztában azzal, hogy mennyi is egy kilogramm kokain. Egy gramm ára függ az ország drogszigorától, és a terjesztés kockázatától, de a fellelhető források szerint 100 EUR körül mozog.(Itt kérek elnézést, ha tévedtem, de ismerős fogyasztó nem lévén, az internetes forrásokra kell, hogy hagyatkozzak) Ez azt jelenti, hogy az alig egy kilogramm csempészett áru terítéskor már 20-25 millió forintot ér, tehát egyáltalán nem kis bűncselekményről van szó. Egyes országokban ennél sokkal kisebb mennyiségért halálbüntetés jár. Fontos lenne tisztázni egy-két kérdést, mielőtt nagy sajnálatukba bocsátkozunk.

Ezek az emberek, bármennyire is tagadják, tisztában lehettek azzal, hogy mire vállalkoznak. Nyilván feltűnt nekik, hogy ezer euró nagyságrendű összeget nem fizetnek ki akárminek a szállításáért. Itt óriási a csali, hiszen egyetlen utazással meg lehet keresni azt a pénzt, amit itthon csak hosszú hónapok munkája alatt. Ezek után nehezen érthető, miért háborodik fel valaki azon, hogy lebukás esetén a helyi hatóságok igen hosszú időre becsukják. A távoli országokban pedig sok segítségre nem számíthatnak ezután. Nagykövetség általában nincs, a tiszteletbeli konzul érdemben nem sokat segíthet, hiszen szinte csak magánszemélyként vehet részt az ügyekben. Azt azért érdemes tudni, hogy a legtöbb ügyben a nemzetközi szerződések lehetőséget adnának a kint kapott büntetés itthoni letöltésére, ám amiként a fenti esetben sem történt ez meg, így a korábbiakban sem. Eddig soha, senki nem élt ezzel a lehetőséggel, hanem bíztak abban, hogy valahol a két ország közt sikerül megúszni a büntetést.

Mellébeszélni tehát lehet, de a sajtó felelőssége nem merülne ki abban az ilyen esetek tudósításakor, hogy kollektív sajnálatra ösztönöz, hanem azt is be kellene mutatni, hogy az ottani bebörtönzés csupán következmény. Következménye a felelőtlen kalandvágynak, a pénzéhségnek és még sorolhatnánk milyen dolgoknak. A turistákat ezekben az országokban sem csukják le, csak azért, mert ott jártak. Teljesen érthető viszont a hatóságok részéről, hogy korlátokat akarnak szabni az országukban fellelhető bűnözésnek. Aki ebbe bekapcsolódik, az ne sírjon utána, hogy milyen rosszak a börtönviszonyok, és életveszélybe kerültek. Ráadásul az itthon élő szülőket és rokonokat is nehéz helyzetbe hozzák ezzel, mert ezek a hozzátartozók sokszor a spórolt pénzüket költik arra vagy hitelt vesznek fel, hogy a kinnrekedt rosszfiút megmentsék saját tette következményétől. Gondolkozni, gondolkozni, és akkor nem kell dél-amerikai börtönökben raboskodni.

A pécsi városi vezetés érdekes módon igyekszik megoldani a felmerült pénzügyi kérdéseket, aminek hosszú távú kihatásai lehetnek, és nem éppen pozitívak. Pécs városa pénzügyi terveiben több olyan pont van, melyek hatása a város kiárusítása és elzálogosítása, aminek következményeit az ezek után ott élők és városirányítók komolyan megszenvedhetik. Különös érdekessége az esetnek, hogy a döntések gyakorlatilag egyhangúan születnek meg a szocialista irányítású közgyűlésben, mert a döntéseket az ellenzék is szinte egyhangúan támogatja. Mi is történik Pécsen?

A városnak nagy mennyiségű pénzre van szüksége annak érdekében, hogy eleget tudjon tenni a felvállalt szerepnek, és Európa Kulturális Fővárosa tekintetében hazánkat képviselje. Az eredeti várakozásoknak megfelelően Pécs lett a hazai befutó. A beruházás összértéke az akkori becsült adatok alapján 35 milliárd forint, melynek jelentős részét közvetlenül a városnak kell biztosítania. Ennek a kockázatos vállalkozásnak a finanszírozásához a város hitelt kénytelen felvenni. Ennek indulásaként az Európai Beruházás Bank 10 milliárdos hitelkeretet biztosít, ám kevésnek találja a bank a kormány garanciavállalását, ezért a város 59 állami tulajdonú ingatlanjára - összesen 7,3 milliárd forint értékben – jelzálog kerül bejegyzésre. Külön teher még az önkormányzatnak, hogy a Zsolnay Porcelán is tartozik, így az ottani bank is ingatlanfedezetet kért a várostól. Természetesen a 10 milliárd csak egy része a költségvetésnek, és további pénzügyi forrásokhoz is hozzányúl az önkormányzat. Értékesíti a város több ingatlanját, aminek egy részétől már korábban meg akart szabadulni a város vezetése.

A mostani eladás több ingatlant céloz meg, összesen 5,2 milliárd forint értékben, és kizárólag egyben eladóak a telkek és épületek. Ez a pályázók körét jelentősen leszűkíti, és sokan arról beszélnek, hogy az ingatlanok vevője már ismert, és csupán neki szól az összeállított csomag. Sőt sokan feltételezik, hogy első körben a pályázat eredménytelen lehet, és akkor második kört kell kiírni mihamarabb, méghozzá az ügy sürgőssége miatt nyomott áron. Ez több esetben is előfordulhat. Egyrészt a magas ár miatt kevés érdeklődő lehet, másrészt elképzelhető, hogy a néhány potenciális vevő szándékosan nem nyújt be elfogadható pályázatot, majd ennek ellentételezésére később egymás közti ingatlan adásvételek bonyolódhatnak le. Ez pedig a betervezett 4,1 milliárdos ingatlan eladási kvóta miatt azt jelenti, hogy végső esetben az város ennyiért is el fogja adni a csomagot. A város vezetése ettől ellentétes módon csupán annyit jegyzett meg, hogy nagybefektetőt várnak, ezért is akarják a kicsiket a magas árral távol tartani.

Pécs városának ügye azért is érzékeny pont, mert az állam nyilván nem fogja hagyni, hogy esetleges fizetésképtelenség esetén bankok tulajdonába vándoroljanak az ingatlanok, hanem ő maga teljesíti Pécs helyett a fizetési kötelezettséget. Az most még igencsak kérdéses, hogy a fejlesztések meghozzák-e a város számára azt a bevételi többletet, amiből a kölcsönöket vissza tudják majd fizetni, sőt nem csak a kölcsönöket, de az azokat terhelő egyéb költségeket is ki kell fizetni. Csak a szomszéd országból, Szlovákiából vett példát kell megfigyelnünk, ahol Ján Slota, akkor még Zsolna polgármestereként, akkora adósságot terhelt a városra azzal, hogy kezességet vállalt egy vállalkozó hiteléhez, amely adóság ma közel 200 millió koronát tesz ki. Ez a 200 millió korona pedig elenyésző ahhoz képest, amit Pécs kíván elkölteni a közeljövőben.

A városnak persze fejlődni kell, hiszen a rang kötelezettségekkel is jár, de a nagymennyiségű pénz elköltésében félő, hogy most is történnek olyan dolgok, amik később megkérdőjelezhetőek lesznek, de azzal majd az akkori embereknek kell megbirkózniuk a városban, és talán nem a mostani vezetésnek. Nem utolsó sorban igen kockázatos egy városnak felélni és elzálogosítani a vagyonát annak érdekében, hogy megvalósítsa álmait. Ennek kockázatát és lehetőségeit annak idején biztosan felmérték, de úgy tűnik a város kisöpri a kamrát is annak érdekében, hogy összeálljon a szükséges mennyiségű anyagi forrás. Sok sikert Pécsnek a vállalkozáshoz, de még több odafigyelést, nehogy az épületek a zaciban maradjanak, és nekünk kelljen kiváltani onnét.

Itt a vasszigor a szabálysértések tekintetében. Ketyeg a nagy visszaszámláló, és hamarosan tisztességesen megemelkedett büntetési tételekkel nézhetnek szembe a szabálysértő autósok. Jelentős újítás a szabályozásban, hogy az autó tulajdonosa felel az azzal elkövetett szabálysértésekért. Tehát nincs többet a „nem én vezettem, hanem közeli hozzátartozó” kibúvó, ugyanis abban az esetben, ha nem lehet megállapítani ki a szabálysértő, akkor a tulajdonos fizet és viseli a következményeket, adott esetben a jogosítványát is elvehetik. Ez utóbbi azért felvet néhány kérdést az alkotmányossággal kapcsolatban, de meglátjuk, mit hoz a gyakorlat. Az új bírságok a rendőrség honlapján is áttekinthetőek, és különösen fontos megjegyezni, hogy nincs mérlegelési lehetőség, tehát adott szabálysértésnek szabott ára van, alkudni nem lehet, és a kiszabáskor sem lehet csökkenteni. Az egész koncepció, annak bevezetése és a társadalom hozzáállása elgondolkodtató.

Egyrészt az új büntetések összegének nagysága erősen vitatható, és az is, hogy ennek mekkora hatása lesz a közlekedési morálra. Sajnos félő, hogy továbbra is jellemzőbb lesz a bevétel-centrikus hozzáállás, mintsem a balesetveszélyes helyek megfigyelése, például a sebességkorlátozások tekintetében. Az is érdekes kérdés, hogy amennyiben a törvénymódosítás annak érdekében született, hogy csökkenjenek a balesetek mutatószámai, akkor miért került ezzel együtt bele a kalapba például a megállásra és várakozásra vonatkozó tilalmak megszegése, hiszen ezeknek gyakorlatilag semmi kihatása sincs a balesetekre. Ne is beszéljünk akkor arról, hogy a természet védelmére vonatkozó előírások megszegése aztán végképp köszönő viszonyban sincs a közúti balesetekkel. Érthető, a természetet védeni kell, ne randalírozzanak ott, és kapják is meg a példás büntetést, akik például fokozottan védett részen motoroznak, de ezt összemosni a baleseti statisztikákkal nem éppen ildomos dolog, jobb lett volna önállóan kezelni. A büntetések elrettentő ereje azonban kicsit fogatlan oroszlán, sokkal inkább arra kellene törekedni, hogy a büntetés azonnal érkezzen, ne pedig 1 hónap múlva postán, mert az elkövetőre így már kevéssé van hatással. Amikor az összegek elemzéséhez ér az ember, akkor önkéntelenül is megjelennek furcsa gondolatok a fejében arról, hogy miért ekkora összegek? Akkor hirtelen beugrik egy hír a mai reggelen, ami azért észhez térít.

Debrecenben, a 33-as úton ismét vonat elé hajtott valaki, a tilos jelzés ellenére. Az autót vezető férfi meghalt, ahogyan ez már lenni szokott a vonat kontra autó találkozásokban. Az hír azért is érdekes, mert ebben az átjáróban nemrégiben történt hasonló eset, ezért szeretnék mihamarabb ellátni félkarú sorompóval. Furcsa egy gondolkodásmód és fegyelmező eszköz. Annyira baromnak kell feltételezni a magyart, hogy el kell látni az átjárót valami akadállyal, hogy azon ne menjenek át. Sajna lehet látni olyat is, hogy valaki megkerüli a sorompót, nekik még ez sem segítség. Ilyenkor hirtelen indokoltnak látjuk, hogy a büntetés ilyen esetben 300 ezer forint legyen, mert egyszerűen más lehetőség nem kínálkozik, ha már valaki a saját érdekében nem tudja felfogni, hogy a vonat az jóval erősebb. A kérdés azonban itt is felmerül. Mi mást tettünk még azért, hogy javuljon a közlekedési morál? Semmit!

A reklámkampány gyakorlatilag néhány óriásplakátban kimerül, ami nem is arról szól, hogy ne legyél barom, hanem arról, hogy te fogsz fizetni. Arról továbbra is alig látni felvilágosítást, hogy a balesetnek vannak ám következményei. Emberek, gyerekek halnak meg, sőt ami még talán ennél is rosszabb, mozgássérültként élik tovább életüket. Baleset következtében mozgássérült…és rögtön beugrik az embernek a TV2, aki szinte szárnyaira vette az Árpád-hídon balesetben megsérült lányt, és valóságos nemzeti hőst faragott belőle. Nyomon követhetik a nézők az életét, médiasztár, Norbi meg valami cég egy speciális kondigépet adott neki, hogy láb nélkül is minél jobban folytathassa az életét. Ezzel pedig pontosan azt a képet sugározza a nézők felé, amit nagyon nem kellene. Az átlagos lábelvesztéstől ugyanis az ember nem médiasztár lesz, hanem rokkant, és az élete tönkremehet ettől, és a társadalomba nagyon nehezen illeszkedik vissza. A tv hamis képet közöl, és lényegében dicsőíti a lányt és az eseményt. UPDATE (Nem a lány volt az autó sofőrje, csupán utas) Nem kis sebességgel kellett ahhoz menni, hogy az autó felcsavarodjon az oszlopra. A probléma az, hogy a tv nem egy átlagos rokkant életutat, hanem egy "sikertörténetet" mutat be. Itt kellene elgondolkozni mindenkinek, de leginkább a törvényhozóknak.

A büntetés ugyanis kell és szükséges, de az is szükséges volna, hogy megfelelő kampányt kapjon a balesetmegelőzés. Az semmiképpen nem jó eszköz, ha az jön le az embereknek, hogy médiasztár leszel, ha állati módon száguldozol. Legyenek anyagok, filmek, plakátok arról, hogy mivel jár egy átlagember életében egy baleset, szóljanak arról műsorok, hogy kinek milyen szenvedést okozott az, hogy nem tartotta be a szabályokat, lássunk szülőket, akik megtörve mesélik el, hogy mellettük halt meg a gyerekük a hülyeségük miatt. A televíziók ennek adjanak helyet, és ne a száguldozók dicsőítésének. Mindez sokkal hatásosabb lenne, mint megemelni a büntetési tételeket. Mert akkor egy vasúti átjáró előtt nem az villan be az ember agyába, hogy 300 ezer, ha most elkapnak, mert átmegyek a piroson, hanem rokkant embereket, halottakat, gyermektelen szülőket lát. Ettől sokkal inkább a fékre fog lépni, mint a büntetés gondolatától.

Zaciországban újabb ötlet merült fel annak érdekében, hogy az emberek továbbra is jól érezzék magukat, és ne vegyék észre, hogy kizárólag ők maguk lennének képesek országukat kiemelni a nincstelenség kátyújából. Ez az ötlet nem más, mint megfelezni az élelmiszerek áfáját. Az ötlet annyira klasszikus belpolitikai problémák kezelésére, hogy az EU már külön foglalkozott a kérdéssel, és a képviselők jelentős része szeretné elérni, hogy pontosan az élelmiszerek és üzemanyagok áfájával ne játszhassanak politikai harcokat a pártok. Az elképzelésnek megfelelően az országok nem változtathatnának jóléti intézkedésként ezeknek a termékeknek adóterhét illetően. Ezt az esetleges intézkedést megelőzve nyújtja most be az ellenzéki párt kezdeményezését, miszerint az élelmiszerek áfája az eddigi 20%-ról csökkenjen 10%-ra.

Az ötletet, függetlenül attól, hogy melyik párt mondja, még alapjában sem nevezhetjük jónak. Legutóbb, amikor a 25%-kos kulcs változott 20%-kosra, a kereskedelem rövid idő alatt elnyelte a csökkentés mértékét, és bár voltak, akik kezdetben jó reklámfogást csináltak belőle, később ők maguk is kompenzáltak. A legtöbben azonban eleve úgy indítottak, hogy a változó áfatartalom ellenére nem változtattak árat, aminek a következménye röviden annyi, hogy több maradt a kereskedőnél, és kevesebb folyt be az államkasszába, miközben a vásárló semmit nem vett észre az egészből. Ugyan ez rögtön felmerült, és annak szükségessége is, hogy a kormányzat készüljön fel hatósági szervek segítségével a csökkentés érvényesítésére, de valljuk be, hogy a kiskereskedelmi fogyasztói árak állami szabályozására nem igazán kínálkozik alkotmányos és a piacgazdaságnak megfelelő út, arra pedig nem nagyon lehet számítani, hogy a kereskedők az egységes önmérsékletet fogják tanúsítani. Az esettel kapcsolatban viszont vannak más komolyabb aggályok is.

Az érvelés szerint a kormány nem tett semmit tavaly az emelkedő élelmiszer árak ellen, de hozzá kell tennünk, hogy erre gyakorlatilag értelmes lehetősége nem is kínálkozott. A termelői árakat az határozza meg, hogy mennyiért lehet azokat a piacon értékesíteni, azaz hiába akarja valaki olcsóbban adni a terméket itthon, ha azt magas áron tudja beszerezni, illetve a korábbi árnál magasabb áron mások is megveszik a termelőtől. Tehát ez igaz, de nem megfelelő érvelés. Az is érdekes, hogy miközben az indoklásban szerepel, hogy a magyar háztartások mekkora százalékát költik jövedelmükből élelmiszerekre, annak megbecsülésére senki nem vállalkozott, hogy mekkora bevételkiesést jelent ez az államnak. A nominálisan megbecsült összeget sem mondták ki, ez azonban a KSH adataiból legalább becsülhető. Az itt látható kiskereskedelmi adatok szerint és elején havonta bő 200 milliárd forintot költöttünk élelmiszerre. Ebből megbecsülhető, hogy az éves fogyasztás bruttó értéke – figyelembe véve az év közbeni fogyasztás és árnövekedést – 2500 milliárd forint felett realizálódik. Így csak az élelmiszer kiskereskedelem esetében mindenképpen minimum 200 milliárdos kieséssel lehet számolni. Ez pedig óriási összeg.

Annál is inkább, mert ez az intézkedés nyíltan szociális jellegű kiadás, és pontosan az a baj az országban, hogy már így is elképesztően magas összeget költünk szociális kiadásokra. Ezt nem csökkenti is óriási hiba, de növelni százmilliárdos nagyságrendű összeggel csak tovább döfés az államkasszának. A gazdaság fehéredése ettől kevéssé várható, tehát az összeg legnagyobb része egyértelműen úszott. Ekkor kerüljön elő az egyik utolsó érv, ami az áfa csökkentése ellen szól. Ez a magyar adózási morál.

Köztudott, hogy az országban nagyon nagy azoknak a jövedelmeknek az aránya, ami után semmilyen adó és járulékteher nem fizetődik ki. Ezeknek a jövedelmeknek az utolsó megadóztatási módja az áfa, ami által valamennyi mégis az államkasszában végzi. Amíg ekkora az állam szemét elkerülő jövedelmek aránya, addig nem igazán lehet áfa csökkentésen gondolkozni. Sőt, sokkal kézenfekvőbb megoldásnak kínálokozna az adózott jövedelmek terheinek csökkentése mellett az áfa emelése, mert így, aki tisztességesen adózik, az gyakorlatilag nem veszít semmit, miközben az adót elkerülők jövedelméből így több bevétel jutna az államnak. Röviden szólva, most nagyon nincs itt az ideje az áfa redukálásának. Jól hangzik, tapsolhatnánk is örömünkben, hogy olcsóbb lesz a kaja, de olcsóbb sem lesz ettől hosszú távon, ráadásul ez ismét csak egy olyan kedélyjavító intézkedés lenne, aminek borsos árát később mi magunk fizetjük meg. Inkább lassan azt kellene megérteni, hogy az öröm akkor következhet csak be, ha valaki végre azzal kezdene politizálni, hogy miként kívánja az állami kiadások csökkentése mellett az elkerülő jövedelmeket jobban megadóztatni. Néhány ilyen év után majd hitele lehet az áfa csökkentésének.

A mese, ami az Óperenciás-tengeren és az Üveghegyen is túlmutatat, szólhatna egy másik királyságról, szegény emberekről, gazdag földesurakról, akikhez semmi közünk. Sajnos ez a mese rólunk szól, azokról, akik itt élünk a Dunán innen és túl, addig, amíg ezt az országot Magyarországnak hívják. Ez a történet most nem éppen abban a szakaszban van, ahol tudjuk, hogy a mesének boldog végkifejlete lesz. Hol is kezdődött mindez? Nehéz volna meghatározni. Talán valahol ott, amikor ez emberek elhitték, hogy csupán egy rendszerváltás által eljuthatunk oda, amit a nyugati országok életszínvonalában láthatunk. Elhittük, hogy mindez semmi erőfeszítést nem igényel, és majd jön a valami titkos nagytestvér, mint az NDK esetében, és minket is átlendít a kezdeti nehézségeken. Ez nem így lett, de közben az egész gépezetet eltartotta itt az, amit hétköznapi életben zacinak nevezünk.

Megkezdődött a javak felélése, és ugyan azon már túljutott az ország, hogy belemenjen a fedezetlen pénzkibocsátásba – azaz nem kezdtünk el ész nélkül pénzt nyomtatni – de valójában nem sokkal magasabb röptű intézkedésekkel biztosítottuk azt, hogy az ország elégedett és működőképes maradjon. Ekkor jött egy bajszos figura, aki azt mondta, hogy hosszútávon nem lesz ez így jó, és megszorításokat akart eszközölni. Ezért elküldtük hidegebb égtájakra, kamatoztassa csak ott az ötleteit. Közben folyamatosan kezdtek elfogyni azok a dolgok, amit bevihetünk a zaciba, de mi továbbra is fenn akartuk tartani a gazdaságunkkal köszönő viszonyban sem lévő életszínvonalunkat. A legtöbb ember számára hihető és hiteles volt, hogy a gazdaság fejlődésénél nagyobb mértékben sikerül növelni a szociális háló drótköteleinek a vastagságát, anélkül, hogy ennek bármilyen negatív következménye lenne. Ennek hatására olyan jó rendszer alakult ki, hogy a legtöbbek számára jogosan vált kézenfekvővé, hogy itt nincs is szükség a munkájukra. E gondolkodás hatására nagyon sokan kerültek ki a termelésből, fejve az államot, mint a végeláthatatlan gazdaság tehenét. Sajnos, erőfeszítés ide vagy oda, a legtöbb helyen elkezdtek megmutatkozni a problémák. Ekkor jött az önálló zacizás. Nem értették meg az emberek, hogy ma már luxusnak számít a korábbi életszínvonal fenntartása. Nem azért, mert az akkori vagy a mostani kormány hirtelen rosszat tett volna. Ez mindössze egyenes következménye a helyi és globális gazdasági folyamatoknak, és az áremelkedéseknek. Az állam pedig tovább küzdött, azt a látszatot keltve, hogy továbbra is a jófajta szocializmus van. Közben a megemelkedett életszínvonal arra ösztönözte az embereket, hogy ők személy szerint is zacizzanak. Az állam példáját követve befoldozták a családi költségvetés réseit hitelekkel, és az utóbbi időben egyre inkább zacis hitelekkel. Nem klasszikus módon zajlik ez már, sokkal inkább nyugati példára. Hirtelen igen sok ember folyamodott a legegyszerűbb hitelhez, és a lakását tette fel arra, hogy a továbbiakban is megteremthesse magának a luxust. Igen, mert ezeknek a hiteleknek nagy része messze nem a megélhetési javakba fektetődik, elég csak szétnézni, és megkérdezni, hogy mire költötték az emberek a hiteleket. A reklám is azt mondja ugye, hogy „kenyérre, tejre, krumplira”? Ja, hogy nem, hanem azt halljuk, hogy „nyaralásra”. A szomszéd megteheti, akkor én miért nem? Ugyanaz a probléma kicsiben, mint az országban, nagyban. Vajon itt van-e az ideje gondolkodni, és sikerül-e átvinni érdemi reformokat bárkinek? A helyzet már olyan, mint A 22-es csapdája.

Az érdemi reformokat kivitelezni, sőt egyáltalán azokat megígérni a népnek, egyenlő a politikai öngyilkossággal. Mert hitelesen el kellene mondani, hogy szigorúbban fogunk eljárni a segélyekkel, a korai nyugdíjazásokkal, esetleg a rokkantnyugdíj mellett feketén dolgozókkal. El kellene mondani, hogy szükség lehet mindenféle jövedelem, igen a minimálbér megadóztatására, felül kell vizsgálni a családtámogatás rendszerét, nem kellene két kézzel szórni a gázártámogatást, le kellene építeni a közszférában, véget kellene vetni a költségvetési pénzekkel történő mutyizásnak. Zaciországban viszont nehéz. Hogyan mondjuk meg embereknek, hogy hiába az eddig erőfeszítésnek tűnő dolog, most már itt volna az ideje, hogy tényleg olyan dolgok történjenek, ahol nem a rövidtávú elégedettség a cél, mint amikor kilép az ember a zálogházból a pénzzel a zsebében, hanem valami olyasmit kellene tenni, ami hosszabb távon biztosítja ez emberek érdekeit. Az idő véges, egyre inkább szorít. A fenti intézkedések egyenként is képesek százezres számot lefaragni a potenciális szavazótáborból, mert nem mindenki érti meg, hogy véget kell vetni önnön országunk felélésének. A népvándorlás kora véget ért, nekünk itt kellene megteremteni azt, amiből meg fog élni a magyar, és el kell felejtenünk azt a hiteltelen dolgot, hogy egyszerre lehet jól tartani az országot, és közben arra ösztönözni az embereket, hogy minél kevesebbet dolgozzanak, mert a háló majd megtartja őket. Nem irigylésre méltó helyzet. Főleg azért, mert az általános hangulatnak megfelelően továbbra is mindenki mélyen hallgat arról, hogy kiürült a hűtő, és az utolsó aranyláncot is bevittük egy kis pénzért. Még az üvegeket visszaváltjuk, de ha addig nem lesz életképes megoldás, akkor sokkal keményebb pofonok fogják észhez téríteni a lakosságot. Igen, mert nem Gyurcsány, nem Orbán, de még nem is Bokros tehet erről. A lakosság, aki elhitte, hogy Zaciországban minden jól történik úgy, ahogy van.

Olyan nagy hírverést csaptak a Vágós Istvánnal készített Playboy interjúnak az utóbbi napokban, mintha a világ hét csodája közé tartozna a műsorvezető kijelentése. Azt vallotta be ugyanis Vágó, hogy a Legyen ön is milliomos nézettsége érdekében a műsor menetekor odafigyelt arra, hogy a kérdések megválaszolásánál adott esetben segítse vagy ne a játékost. Tehát adott esetben némi rávezetéssel adott lendületet a székben ülő válaszához vagy esetlegesen máskor hagyta őket kiesni. Csak azt nem értjük, hogy mi ebben az újdonság? Aki nézte a műsort, az tisztán érezhette az első kérdések után, hogy a játékos mennyire képes izgalommal megtölteni a stúdiót, illetve azt is lehetett tudni, hogy mennyire fog majd előrehaladni a játék során. Nyilván, aki az első 4-5 kérdés alatt elhasználta a segítségeit, attól a magasabb összegeknél már nem lehetett túl sokat remélni. Ez egyértelműen meghatározta, hogy kivel érdemes akár egy egész estényi műsort megtölteni, és kinek kell mihamarabb átadni a helyét másnak. Az tény, hogy a nagyobb összegek idején emelkedett a nézettség, tehát olyanokat kellett a műsorban sok szerephez juttatni, akik a milliós nagyságrendnél is érdemi partnerek voltak. A műsor amúgy is arról szólt, hogy tud valaki vagy nem, tehát aki tudta a válaszokat, az úgysem esett ki. Jó, lehet Vágót kritizálni ezért, sőt a legtöbbeknek az sem tetszett, hogy egy hitelintézet reklámjában úgy szerepel, mintha ő személy szerint is mindennapos vendég volna a zaciban, és most talált egy jobbat. A Blikk mostani írásában viszont kicsit túlzásba viszi a dolgot, elkerülve az objektivitásnak még a látszatát is.

Kétség sem fér hozzá, hogy miért. Reklámjait rendszeresen láthatjuk a TV2-n, és nem is titkolt a jó kapcsolat. Vágó meg éppen az ellenségnek dolgozik, így illik őt megtaposni. Érdekes, hogy a Blikkben nem történik említés arról, hogy a Kiválasztott című műsor kígyója miként manipulálta a nézőket arra, hogy dzsungelviperának nézzék, hanem rendszeresen elképesztőnek tűnteti föl a világon már lefutott hazugságáradatot, amit itt műsornak álcáznak. Bezzeg Vágó az megkapja a magáét az újságtól. Olyan hozzászólásokat idéznek előszeretettel, mint a „no meg az is nyilvánvaló volt, hogy a diplomásokon kívül esők nem is emberek az ő mércéjével”. A műsorban ezzel ellentétben tényleg a tudás érvényesült, nem kell azt gondolnunk, hogy a diploma vagy végzettség számított. Idézzük csak emlékezetünkbe a 20 milliós nyereményt, amit egy postás nyert meg, nem is véletlenül. Róla lehetett tudni előre, hogy mi a foglalkozása, mégis színvonalas műsort lehetett vele produkálni. Arról meg végképp nem a műsor és a koncepció tehet, hogy sok esetben a magsabb végzettségűek bizonyultak műveltebbnek egy vetélkedőben. Ez egy műveltségi vetélkedő volt, aminek a játékosait egy ringben nyilván kapásból kiütötte volna egy csomó műveletlen ember, de itt nem erre ment ki a játék.

Úgy gondolom, pontosan ez teremti meg a különbséget Vágó és Jakupcsek műsorvezetése között. Az Igazság ára című műsor máshol pont azért lehetett sikeres hosszabb időn át, és nem csak az újdonság varázsa által, mert a műsorvezető életet tudott lehelni az adásmenetbe. Az itthoni változatból pont az a lendület és energia hiányzik, amit a kérdező oldalon ülőnek kellene belevinnie. Talán ez az egyik igen nagy baj a műsorral, és ez rejlik a sikertelensége mögött.

A Legyen ön is milliomos sokáig futott, és pont azért, mert jó volt a műsorvezetője. Az más kérdés, hogy egy ilyen szép életutat nem kellet volna agyonvágni azzal, hogy a végén megpróbáltak bulvárvetélkedőt gyurmázni belőle, olyan kérdésekkel, mint a „Milyen produkció nem jutott a Csillag születik legjobb négy versenyzője közé?”. A műsor ezzel végképp olyan terepre tévedt, ahol már nem lehetett tovább életben tartani. Az, hogy Vágó annak idején belement abba, hogy ilyen változásokkal is tovább viszi a műsort, sokkal nagyobb probléma, mintsem az, hogy éveken át miként vezette a műsort. Így utólag elverni rajta a port meg teljesen felesleges vagdalkozás, csupán egy nem éppen objektív lap kísérlete arra, hogy hagsúlyozza, az erő szkeptikus oldalát képviselő csatornánál is vannak manipulációs kísérletek. Manipuláció és manipuláció között viszont nagy különbségek vannak. Közben itt a végére beugrott egy kép, amit még utoljára megnéztem volna a műsor történetében. Vágóhoz beültetni a táskanyitogatós játék kemény magját, aki az alapján dönti el melyik válasz legyen, hogy mit súg neki a kabalamaci, és rábírni Vágót, hogy egy ilyen játékost vigyen el legalább az ötmillióig. Ott kiderülne, mennyire keveset számít a manipuláció egy ilyen műsorban.

Két érdekes, egymással párhuzamosnak is nevezhető hír jelent meg az asva.info portálon. Az egyik szerint végre visszaadták a tavaly augusztusban lefoglalt Power of Freedom szervereket. Külön pikantériája az esetnek, hogy eredetileg kizárólag az adathordozókra szólt a határozat, de megfelelő szakértelem hiányában vitték a gépeket komplett. A lefoglalás körül egyébként voltak más problémák is. Annak ellenére, hogy csak az adatokat vihették volna el, megfelelő vizsgálat után, a két gépet úgy csomagolták össze, hogy be sem kapcsolták annak megvizsgálása végett, hogy valóban azt tartalmazza-e, amit kerestek. Most jön a lényeg. Így 9 hónap után kiderült, hogy a gépeken semmi illegális tartalom nincs, el lehet vinni őket a tulajnak. A vádak tehát hamisnak bizonyultak, de közben az oldal külföldön újraindult. Az eltelt idő alatt a visszaadott gépek értéke szépen lecsökkent, de a keletkezett kár ennél nyilván nagyobb, hiszen ezek az informatikai eszközök általában pénzt termelnek, de a rendőrségen állva ezt nehezen tudták megtenni. E mellett az itt regisztrált felhasználók korlátozva voltak abban, hogy szabad filecserét folytassanak. Ehhez jön hozzá a másik eset, ami szintén friss hír. Ezzel párhuzamosan, szinte a szerverek visszaadásával egyidőben, a rendőrség lefoglalta a Solarion hub-ot. A kutatás nem razziaszerű volt, már a tulajdonossal érkeztek a helyszínre, és vitték el a gépet a hostingot biztosító szolgáltatótól. Tehát, aki csak kicsit is ért a filemegosztáshoz az tudja, hogy megint elvittek egy gépet, amin semmit nem fognak találni, csak ingyenes programokat a filecsere üzemeltetéséhez. Mi ez, amit most tesz a rendőrség? Az adófizetők pénzének kilapátolása az ablakon.

A filemegosztó szerverek üzemeltetőit már többször hurcolta meg a rendőrség és a jogvédők, természetesen sikertelenül. A Diablo hub volt az első, ami nagy port kavart fel a magyar filecserélők világában. Az ügy nem jutott bíróságig, mert a nyomozást az ügyészség megszüntette. Az indoklás szerint „még ha tényként is fogadjuk el, hogy a szerveren döntően szerzői jogvédelem alatt álló műveket osztottak meg, a nyomozás akkor sem tárt fel olyan bizonyítékot, hogy ez bárkinek a jövedelemszerzését vagy jövedelemfokozását szolgálta volna, tehát hogy a művek megosztása túllépte volna a szabad felhasználás kereteit”. Később ez Elite hub-ot fenyegették meg, követelve a szolgáltatás azonnali leállítását, de ebben az esetben már csupán jót nevettek a kérésen, hiszen az ügyvédjük is előre megmondta, hogy a felvetésnek jogalapja nulla. Nincsenek rosszabb helyzetben a felhasználók sem, mert magánszemély hasonló módon részesült már pozitív bírósági megítélésben. Ahogyan egy – az Index birtokába került – bírósági ítélet is kimondja "a vádlott által letöltött film és zenei anyagok vonatkozásában a bíróság álláspontja az, hogy a szerzői jogdíj megfizetés F.G. vádlott által azzal megtörtént, hogy az üres adathordozókat megvásárolta, hiszen az adathordozók vételára már a [...] szerzői jogdíjat is tartalmazta." A lefoglalás, meghurcolás és értelmetlen szélmalomharc ennek ellenére folytatódik, az eljárások pedig pénzbe kerülnek, nem is kevésbe. Hosszú távon a viszontperek lehetősége is felmerül, ahol adott esetben jelentős kártérítést kell kifizetni azon cégek és személyek felé, akiket jogtalanul hurcoltak meg.

Ezek után nem értjük, hogy a rendőrség miért asszisztál a műveletekhez. Lehet, hogy a megfelelő szakértelem hiányzik? Akkor megfelelő embereket kell alkalmazni, akik még mindig olcsóbbak lennének, mint az értelmetlen lefoglalások sorozata, és az ebből keletkező anyagi veszteségek. Közben a jogállamiság intézménye omlik össze, hiszen olyan ügyekben indítanak eljárásokat és vonnak vizsgálat alá személyeket, amelyekkel kapcsolatban korábban már megszülettek az ítéletek, melyek kimondják, hogy nem követtek el semmit. Eközben ezeknek az embereknek egyáltalán nem mindegy, hogy közel egy évig náluk vagy a rendőrségen fog tartózkodni a szerverük. Megint egy nagy lyuk a törvényben. Mert itt, ha egyszer csak valakinek az jut eszébe, akkor kirohan, és lefoglal olyan gépeket, amelyek önmagukban nem tartalmaznak illegális tartalmat, és ezt egy egyszerű vizsgálattal fel lehetne deríteni. Sőt, vizsgálat sem kellene, mert az ilyen szerverek üzemeltetőinek van annyi sütnivalója, hogy ezeken nem fognak semmi nem legális dolgot elhelyezni. A jogvédőknek kellene megérteni valamit. Ez a világ egy piac, és nekik alkalmazkodni kell. Keressék a módokat, hogy miként juthatnak hozzá az ő szeletükhöz ebből a nagy tortából. Legyen nagy mennyiségű, pénzért letölthető, legális tartalom. Igaz, az ilyen kezdeményezéseknek és próbálkozásoknak pontosan a jogvédő szervezetek szoktak keresztbe tenni irreális igényeikkel. Annyi viszont mindenképpen elvárható volna, hogy az adófizetők által fenntartott rendőrség ne szórja ezt a pénzt, és ne támadja azokat, akik őket eltartják.(UPDATE: Az adófizetés nem ad felmentést törvények alól, kizárólag a tisztes honpolgárok értendőek ez alatt) A rendőrség képviselje azoknak az érdekeit, akikért létrejött. És ne engedjen a nyomásnak, amikor eleve bukásra ítélt ügyekben kéri a segítségüket valami „jogvédő” szervezet. Jogvédő, aki a saját érdekei miatt mások jogát tiporja sárba.

Sokak számára ismerős az a formula, amikor valaki jól bevacsorázik, aztán annak rendje módja szerint jól felönt a garatra, majd mindez a nem olcsó bevitel végül ugyanazon az útvonalon távozik is. Mégis sokan csinálják ezt rendszeresen, mert valahol úgy gondolják, hogy a kívánt élvezeti szintet megütötte az este, és mégsem veszett annyira kárba a dolog. A Kis Vuk című celluloid pazarlás még ezt a szintet sem üti meg, a bele fektetett pénznek értelme nem volt. Előre jelzem, a filmet nem néztem meg, nem is fogom, mert a bemutatókból tökéletesen átjött, hogy erre nem vagyok kíváncsi, és nemhogy fizetni nem szeretnék érte, de ingyenjegy sem kellene, mert nem akarom magam ilyesmivel kínozni. Sokan leírták már azt, hogy az animáció valahol a ’90-es évek végének számítógépes programjait idézi, de azt hiszem, hogy a sorozatgyártott alsókategóriás, 3D produkciók is bőven meglépik ezt a szintet. A felháborító mégsem ez a dologban, hanem hogy mibe került mindez.

1,4 milliárd forint. Ez majdnem 9 millió dollár. Ebből pontosan nem is lehet tudni, hogy mennyi volt az állami támogatás, 16-20%-kos összegről beszélnek. Ez azt jelenti, hogy mindenképpen bőven 200 millió forint felett van, amit az adófizetők belefektettek ennek a „filmnek” az elkészítésébe. Azt végképp ne firtassuk, hogy a maradék bő 1 milliárd előteremtése esetlegesen szintén találkozik az állam zsebével. Nem, a kultúrának nem kell feltétlenül nyereségesnek lenni, az állam támogathatja a kultúrát, ezzel is hozzájárulva a nép szórakozásához. A Kis Vuk című produkció az értékelések szerint messze esik azonban a kultúrának nevezett fogalomtól. Ettől kezdve elkezdenek érdekessé válni a számok. Az egy dolog, hogy az első hétvégén az Eszter hagyatéka című Márai-adaptáció is megelőzet a Vukot, de ehhez hozzátartozik az is, hogy ez előbbi egy nagyságrenddel kisebb költségvetésből készült. Én is azok közé tartozom, akik inkább erre váltottak jegyet, mintsem a Vuk nevű förmedvényre. Jöjjön akkor az osztás-szorzás. Országosan 9306 személy volt kíváncsi az első hétvégén a filmre, ami azt jelenti, hogy a végső nézőszám várható értéke valahol 30-40 ezer főnél biztosan nem lesz több. Eredetileg 60 ezer fős ígéretre kapták a támogatást, ami úgy látszik teljesíthetetlen lesz. Ez röviden azt jelenti, hogy óvatosan megbecsülve is minden néző jegyárához hozzá jön még körülbelül 6000 forint állami támogatás. Tehát az adófizetők ekkora összeggel támogatják azoknak a mozijegyét, akik ellátogatnak a filmre. Igaz, ez a pénz már így is, úgy is kiment a kasszából, de elgondolkoztató. Ahogyan az is, hogy kiknek és miért éri meg az, hogy nézőnként 35.000 forintért csináljanak egy filmet, aminek a jegyenkénti bevétele a mozikban – amiből még elég sok dolog levonódik – alig több ezer forintnál, sőt a vidéki vetítések esetében még ennél is kevesebb. A későbbi ajándéktárgy és DVD eladások aligha termelik ki a különbözetet.

Magyarázkodni lehet. Hogy a Macskafogó2 jó csillagzat alatt került moziba, és ezért váltottak rá az első hétvégén 23 ezer jegyet, és különben is. Az a helyzet, hogy van egy óriási különbség. A Macskafogó az valahol Macskafogó maradt. Kis ráhagyással olyan, mint az eredeti. Ez a Vuknak nevezett 3D-s számítógépes játék viszont nem több, mint egy olyan rajzfilm, amit egy valamit magára adó rajzfilmcsatorna is csak a holtidőben tűzne műsorára. Pillanatok alatt felküzdötte magát az IMDb-n is a minden idők legrosszabb rajzfilmje pozícióba, és hemzseg az internet a rosszabbnál rosszabb kritikáktól. Egy biztos, az előre borítékolt bukás sem tett jót a filmnek, de nem is lehetett mást várni. Nem véletlen, hogy az eredeti alkotó, Dargay Attila nem adta a nevét ehhez, és nem is kért belőle. Gát György szerint megőrizték az eredeti film szellemiségét, a néző szerint egyáltalán nem. Már csak egyet sajnálhatunk, és most indítsuk be a demagógnak ható gépezetet. Vajon mire futotta volna ebből az összegből például a Heim Pál Gyermekkórházban annak érdekében, hogy az ott lévő betegek jobban érezzék magukat? Valószínűleg sokkal nagyobb élményre, mint amit ez a valami nyújt azoknak, akik megnézik. Fejenként 6.000 forint állami támogatással. Drága buli volt.

Akik nem szeretik a visszatérő témákat, azoktól előre elnézést. A cím bármilyen más blogban feltűnő címre történő hasonlósága csak a véletlen műve. Mindenestre a nagy hír, hogy Rubint Réka ismét írt a blogjába, és a téma a korábbi fájdalmának újabb nézőpontból történő előadása. A bejegyzés színvonala határozottan javult, helyesírási hibáktól mentes, írója rájött a helyesírás számítógépes ellenőrzésének rejtelmeire, nem úgy, mint a korábbi esetben. A stílusa is javuló tendenciát mutat, kifejezetten jobb hangvételű, már kulturáltnak is nevezhető. Ekkor azonban nem csalódunk, Réka előveszi azért a vesszőt a fenekem kiporolásához.

Kezdetnek a Família Kft. szintjét hozó módon azzal kezdi a „miről is írjak” szöveget, hogy „Arról, hogy 2 év kihagyás után megjelent 4x20 percből álló, szuper hatékony, rövid idő alatt látványos eredményt biztosító dvd lemezem? Aki velem tornázik otthon, és már várta, az úgyis tudja…” Itt máris elhalálozunk, annyira jól sikerült ez a „burkolt” reklám. Ez olyan, mintha arról regélnék itt, hogy „Reggelente én is a humoros és izgalmas Hóbelevanc olvasásával kezdem” A téma fejtegetés folytatódik azzal, hogy megkapom a minősítést, miszerint „Akkor arról, hogy mennyire savanyú volt annak a bizonyos weboldalnak a szőlő, akiről a múltkori blogomban írtam?! Á! Ugyan! Több sort nem is érdemelnek. Rájöttem, hogy minden ember olyan munkát vállal, olyan cikket ír, amilyen a lelke mélyén ő maga!” Igen Réka, én valóban ilyen vagyok. Nem futok neki még egyszer a leírásnak, a korábbi bejegyzésben el lehet olvasni. Számomra igen zavaró, amikor valaki bármilyen okon a társadalom fölé emeli magát, például olyan bevezető mondatokkal, amilyeneket reklám gyanánt láthatunk a bejegyzésekben. Arról ne is beszéljünk, hogy a feltevéssel ellentétben, miszerint a weboldalnak volt savanyú a szőlő, el kell árulnom, hogy csupán az én szememet zavarta a helyesírási hibáktól sem kicsit mentes, pocskondiázó blogbejegyzés. Állítólag egy igazán jó ember pénzért sem vállal ilyen munkát, de el kell hogy áruljam, itt még pénz sem játszott szerepet az írásban. Azaz nem pénzért írtam, amit írtam, hanem azért, mert úgy jó nekem, és kész. Lehet, hogy van akinek nehéz elképzelni, hogy bármit is csináljon ingyen és bérmentve, de nekem nem egy ilyen dolog van az életemben. Hogyan is folytathatnám?

„Az önkritika gyakorlása, pedig nem egy könnyű feladat” Tényleg, ez nagyon jól lejött a korábbi blogbejegyzésből is, ahol az önkritika gyakorlása helyett megindult a kődobálás, és ez a tény zavarja az emberek szemét. Sőt, önkritika gyanánt kijelentem, hogy az új blogbejegyzés hatására magamba néztem, amikor a következő mondathoz értem, és elgondolkoztam azon, hogy miként írok én: ”…Müller Péter, sem Csernus, Vámos Miklós, Kepes András és a férjem…” Nem, egyikükkel sem szeretném magam összehasonlítani, én csupán itt valamit firkászok a net világában arról, hogy egyesek miket követnek el ugyanebben a birodalomban. És soha nem azzal volt a baj, hogy Norbi lefogyasztott X számú embert, bár a százezres szám azért kicsit túlzónak tűnik. Nem azzal van baj, hogy valaki megél abból, hogy egyes emberek szeretnének karcsúbbak és egészségesebbek lenne, és ezért update cuccokat vesznek, még akkor is, ha közben a GVH nem győzi bírságolni az ezzel fémjelzett termékeket. Nekem, és a korábbi bejegyzések íróinak azzal volt bajuk, amikor valaki az ismertség címén például garázda módon viselkedik az utakon. Mit is írhatnék még ezután?

Szép napot nektek, legyen világbéke, ne bántsátok egymást, békülj ki a szomszéddal, gyorsan lopd vissza a kutyájától a mérgezett kolbászt, és ne feledkezz meg az 1%-kod felajánlásáról! És végül egy véletlenül sem lényegtelen információ: Ma több órás kihagyás után újabb blogbejegyzésem jelent meg, ami feldobhatja a mai napodat! De miért írom ezt ide? Aki olvas, az úgyis várta :)

Frei Tamásról igazából komoly feladat eldönteni, hogy mikor mond igazat, ezt teljes biztonsággal még Az Igazság ára című produkcióban is nehéz volna eldöntetni. Igaz, oda nehezen ülhetne be, mert a hírek szerint Gyöngyössy Bence részéről nemkívánatos személy Frei a TV2 kapuin belül. Ennek oka, hogy korábban Bence távozása egyértelmű összefüggésbe hozható az akkor nagy botrányt kavart Frei műsorral, a Dossziéval. Abban a műsorban ugyanis Frei interjút készített egy ukrán bérgyilkossal, akiről kiderült, hogy nem is bérgyilkos, csupán egy színész, ráadásul kellemetlen kérdések is elhangzottak az interjúban. Mindenesetre Frei még a korábbi vezetéssel kötött egy szerződést, méghozzá hosszútávra, mindezt pedig tette az után, hogy nagy nyilvánosság előtt kijelentette, egy ideig nem lesz műsor. Érdekes, hogy annak idején még egy ilyen színészes-bérgyilkosos történet problémát okozott, mikor manapság semmi baj nincs belőle, hogy a TV2 minden szombat este a nézők szemébe hazudik. Igaz, itt nem készülnek leállítani a miniszterelnök szívét. Már csak zárójelben jegyzem meg én is, hogy a legutóbbi botrány, amit már egy bulvárlap is szárnyra vett, az nem más, mint az, hogy az esti műsor tartalma és a szavazás végeredménye is hamarabb volt olvasható a neten, mint ahogyan a műsor lement. A TV2 szokás szerint tagad. Most a média két „nagy” alakja, Frei és a TV2 közös mederben evezhet. Igaz, legutóbb Győzike is lenyomta őket nézettségben, de rendesen, ennek ellenére újabb csapással készül.

Frei ugyanis addig gondolkozott, hogy eszébe jutott egy „világon egyedülálló valóságshow-elképzelés”, tudósít a Népszabadság. Ez akkora orbitális show lesz, hogy Frei szerint a magyar piac el sem bírja az előállítását, és nemzetközi méreteket kell, hogy öltsön a produkció. Ezért már az előkészületekbe is bevonnak nemzetközi cégeket és szakembereket, többek között az a holland cég is dolgozik a műsoron, aki a Legyen Ön is milliomos vetélkedő jogait birtokolja. Frei szerint 2 héten belül eldőlhet, hogy a műsor fog-e futni Magyarországon. Ez azért kérdéses, mert Frei nem egy hazai produkciót tervez, hanem egy nemzetközit, aminek egyik vásárlója lehet a TV2, aki a műsor helyi részét készítené el. Az elképzelések szerint a válogatáson olyan személyeket szeretnének látni, akik amolyan ismert személyiségek. Sejtjük, hogy a dolgozni nem kívánó műsztrájaink tolonganának ezért, hogy ismét átvészeljenek néhány hónapot úgy, hogy közben ne kelljen nekik semmi értelmeset csinálni a társadalomban. A TV2 állítólag már elvi megállapodást is kötött arról a jogtulajdonossal, hogy az ingyenes világpremier az övéké, és a licencet is kedvezőbb feltételek mellet kapják meg. Frei reméli, hogy a műsor költségvetése itt is belefér abban a keretbe, ami kitermelhető a nézőközönségből, és bízik benne, hogy itt is sikeres lesz az a műsor, amely a nagyszabású tervei szerint még 40 országban fog futni.

Tervek ezek szerint vannak, Tamás meg is rajzolta világuralmi tervének térképét. Az is lehet, hogy külföldön jó partnert választott ehhez, hiszen ők kevesebbet tudnak itthoni kudarcairól. Az itthoni választása viszont nem éppen jó ómen, mert az ilyen jellegű műsorokat az utóbbi időben tökéletesen tönkre tudja vágni a TV2, akkor is, ha az egyébként sikerrel futott a világban. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a legutóbbi valóságshow bemutatókon úgy tűnt, hogy már kevesebb erő rejlik a produkciókban annál, hogy megérje továbbiakban egy ilyen műsorral előjönni. Sajnos ez nem biztos, hogy elrettenti a csatornát attól, hogy ismét műsorra tűzzön egyet, legfőképpen azért, mert ezek szerint fantáziát látnak a produkcióban, hiszen ismertebb emberekkel bizonyítottan nézettebb egy főzőműsor is. A Győzike féle realitynek pedig van piaca itthon, hiszen a számok ezt sugallják. Számomra viszont ez azt mutatja, hogy a kereskedelmi televíziózás továbbra sem kíván elmozdulni abba az irányba, hogy valami értelmes tartalommal töltse fel a reklámok közti időt. Hiszen lesz a TV2-nél vagy nem, Frei Tamás megint alkot valamit. Valamit, aminek értékét igen nehéz megbecsülni. Egy biztos, hogy a Dossziénál is kevesebb.

Adva vagyon most egy nagy vita a parlamentben, méghozzá nem másról, mint az önkormányzatok lehallgatásáról. Rövid összefoglalásként annyit kell tudni, hogy van egy határozat, ami 10 éve létezik, és szükség esetén bírói engedély nélkül is lehetségessé teszi az önkormányzati irodák lehallgatását és szükség esetén átkutatását. Emellett lehetséges általa titkosszolgálati módszereket alkalmazni az objektumok megfigyelésére. Igaz, hogy 2004-ben kikerültek belőle az önkormányzatok, de most egy módosítás által visszakerültek a megfigyelhetőek körébe. Az ügyből szükség szerint politikai vita lett, hogy egyáltalán mennyire jogos vagy nem, és valójában mi célt szolgál a lehallgatás. Sokak szerint a döntés ellenkezik a demokratikus normákkal, és azt üzeni a társadalom felé, hogy az éppen hatalmon lévő kormány mindent megtehet. A hivatalos indoklás szerint ez azt a célt szolgálja, hogy egyes körök ne tudják nyomásgyakorlással vagy pénzzel befolyásolni azokat a folyamatokat, ahol nagy összegek cserélnek gazdát, mint például az uniós források elosztása. Az ellenzők azt mondják, hogy ezzel tulajdonképpen az egész politikai elit megfigyelése jogszerűvé válik, és a régi rendszer tér vissza. Nem, nem védem a kormányt, lásd ma reggeli postom a tehetetlenség káros hatásairól, sőt a rendelet egyes részeinek a megfogalmazása elég pongyola, és így abban elég sok személyt bele lehet vonni(közben érdekes módon a parlamenti képviselőt nem), de próbáljuk meg életszerűen tekinteni a helyzetet.

Adva vannak az önkormányzati épületek. Ez elvileg egy munkahely, ahol emberek dolgoznak és végzik a mindennapi munkájukat, ami igen változatos a gyámügyi dolgoktól kezdve az adóügyeken keresztül a különböző engedélyek kiadásáig. A legtöbben már jártunk ilyen épületben, és tisztában vagyunk vele, hogy mi található odabent. Azért is hangsúlyos a munkahely kifejezés, mert itt akkor munka folyik. Elvileg. Amikor azonban betekinthetünk egy ilyen hivatal életébe, akkor láthatjuk, hogy vannak itt bizony belső küzdelmek is a tényleges munkavégzésért. Hallhatunk tapasztalatokat, hogy adott titkárnőnél már nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy akárhány telefonszámot tiltanak le a kimenő hívások közül a mellékén, hamarosan talál ismét egy olyat, akivel képes egy maratoni futást végigbeszélgetni. Az informatikusok munkájáról már ne is beszéljünk, akik mindennapi feladata, hogy megküzdjenek a folyamatosan megjelenő újabb webes játékok okozta gyötrelemmel, és nem kevés energiát fektessenek ezek blokkolásába. Mindez pedig csak a kezdet, mert az igazi problémák most jönnek csak elő. Elkezdődik egy fontos tárgyalás, amelyben arról történik döntés, hogy ki fogja nyerni a sok tízmilliós önkormányzati beruházást. Ekkor beindul az üzlet.

Az adott személyek eddig is óvatosak voltak, mert hivatalos lehallgatás ugyan nem volt, de ők sem szeretnének előkerült hangfelvételeket, jogos volt a készítése vagy sem. Ezért véletlenül sem hangzik el, hogy mekkora összeg vagy százalék lesz az, amit le kell tenni az asztalra a beruházásból. Sok minden másról azonban szó esik, például a képviselő vagy polgármester új hétvégi házáról vagy a fiának vásárlandó új autóról. A beszélgetés során kiderül, hogy mekkora összeg hiányzik még a befejezéshez vagy mennyi kell meg a kicsi fiú autójába. Ugye már mindenki sejti, hogy ezek után a partnerek tökéletesen tisztában lesznek azzal, hogy mekkora összeggel kell megtámogatni a döntéshozókat, hogy a megfelelő vízimalom felé tereljék a patakot. Igen, ez természetesen csak kóbor vízió, ne gondolja senki az ellenkezőjét. Ahogy mondani szokták "az esemény és a szereplők hasonlósága valamelyik valós helyzethez vagy személyhez csak a véletlen műve". Ez volna az a pont, ahol nagyon is szükség volna komoly megfigyelésre.

Valójában milyen valós dolgokat lehet lehallgatni egy önkormányzatnál, ha ott munkavégzés folyik? Az ügyintéző felhívja a vállalkozót, hogy elrontotta az iparűzési adó bevallását, és fáradjon be annak javítása érdekében. A netről letölti az aktuális jogszabályokat, lebonyolítja a levelezéseket. A tárgyalótermekben pedig szabályos tárgyalások folynak, ahol ugyan üzleti titkok elhangzanak, de olyan dolgok nem, ami bármilyen szempontból törvénytelen lenne. Egyáltalán, mi az, ami azok között a falak között történik, elhangzik, és az rossz fényt vethet az ott dolgozó személyre?

Megint egy hatalmas felfújt lufit láthatunk a dologban. Persze, nem jó, ha az ember tudja, hogy megfigyelhetik, lehallgathatják, és nézhetik, hogy mit csinál a munkahelyén. De nem arról van szó, hogy arra kíváncsiak hány pornósiteot keresett fel aznap, vagy mennyi magánbeszélgetést folytatott. Arról ne is beszéljünk, ha az átlagember is ugyanígy lehallgatható gyanú esetén. Jómagam, mint ez iromány elkövetője, C típusú nemzetbiztonsági vizsgálaton estem át, csak azért, mert egy internetszolgáltatónál olyan pozíciót töltöttem be, ahol államtitkok kerülnek hozzám. Ugyanis maga a megfigyelés módja, célja, célszemélye és miden más államtitok. A sokkérdéses kérdőívben még arra is válaszolni kell, hogy az ember csalja-e a házastársát, a részletes kapcsolati adatokról ne is beszéljünk. Az aláírással pedig mind a személy, mind az élettársa hozzájárul ahhoz, hogy ezeket az adatokat titkosszolgálati módszerekkel ellenőrizzék. Nem sírt senki ezért, akit ismertem, mert nem igazán volt mitől félnie. Vizsgálat véget ért, nem találtak kivetnivalót. Ezek után nem értem, hogy mi azzal a probléma, ha történni akar valami, ami némi ellenőrzést akar belevinni százmillió forintok elosztogatásába. Mert egyszer azért sírunk, hogy mekkora pénzek folynak el zsebből-zsebbe vándorolva, máskor pedig azért, hogy ezt esetleg titkosszolgálati módszerekkel próbálják kivédeni. Nem hiányzik senkinek az, hogy visszatérjen a „mindenkit megfigyel a másik” korszak. Az ellen viszont csak ne ellenkezzünk már, hogy végre oda akar valaki figyelni a korrupcióra. Talán nem is ennyire kellene, hanem sokkal jobban. Aki felvállalja a döntéshozó szerepét sokmilliós ügyekben, és ennek megfelelő fizetést kap érte, az vállalja be mellé az ezzel járó kellemetlenséget is. Hogy ezt ésszel és jól sikerülne-e a gyakorlatban megvalósítani? Ez már egy másik kérdés.

Az Index is hírt adott arról a Népszabadságban megjelent írásról, ami azt elemzi, hogy mennyit lehet spórolni akkor, ha az autót nem itthon, hanem Szlovákiában helyeztetjük forgalomba. Nem véletlen, hogy az utóbbi időben egyre több szlovák rendszámú autót látni a magyar utakon, aminek az oka ez, nem pedig a turizmus élénkülése. A történet röviden arról szól, hogy amennyiben a vásárolt autót nem itthon helyeztetjük forgalomba, hanem a szomszédos országban, akkor sokszorosan jól járunk. Egyrészt az induló költségek jóval alacsonyabbak, mivel nincs regisztrációs adó, az ár áfa tartalmát rögtön vissza lehet igényelni, csupán egy rács behelyezésével az utastér és a csomagtér közé haszongépjárművé kell alakítani az autót. Az igazi előnyök még csak ekkor jönnek az igazán ügyeseknek. A súlyadó – illetve ettől az évtől teljesítményadó – ugyanis nem létezik, a biztosítás alacsonyabb, és az üzemanyag vásárlások áfája is visszaigényelhető, és megfelelő üzemanyagkártyával a könyvelése sem túl bonyolult. A többi költség pedig simán leírható a cég bevételeiből. Nem csoda, hogy a határ mentén sorakoznak az irodák, amelyek készséggel jelentkeznek lebonyolítani az ügyletet. Aztán ezek a cégek vagy maguk használják az autót, vagy bérbe adják magánszemélyeknek. Ugyanis, amennyiben magánszemély hozna be autót, azt itt forgalomba kell helyeztetnie, amennyiben fél évnél tovább itt él. Ezt nehéz ellenőrizni a nyitott határok mellett, de olcsón lehet már szlovák lakcímhez jutni is e célból. Ezért a VPOP már nem is érdeklődik az ügy iránt, hiszen a legtöbb esetben tehetetlenek, hiszen papírforma szerint minden rendben. Arról ne is beszéljünk, hogy nem csak Szlovákiában, de több más országban is foglalkoznak ezzel, akár teljes flotta szállítását is vállalják.

Íme a példa, a régi közmondásra, miszerint aki sokat markol, az keveset fog. Többször nekifutottunk már az EU törvények falának, mert megpróbáljuk a szabályokat kicentizve megtalálni hol van a lehúzásban a határ. Végül a vámot gyakorlatilag egy az egyben kiváltó regisztrációs adó is átment a vizsgálaton, de most úgy tűnik, a birodalom visszavág. Az EU ugyanis egy nagy gazdasági közösség, ahol mások követik azt az elvet, hogy jobb sok kicsi pénz, mint egyszer rendesen lehúzni a saját népüket. A szomorú az, hogy a az eset egyáltalán nem egyedi. Sokáig ment a küzdelem a benzin tekintetében is, és nem kell csak az ukrán határon folyó ipari méretű behozatalra gondolni. A határon élők rendszeresen kijártak és kijárnak az olcsóbb benzinért azokba az országokba, ahová megéri, és közben esetlegesen bevásárolnak az ottani olcsóbb termékekből. Közismert, hogy Párkány – vagy túloldali nevén Sturovo – gazdaságát jó részben a magyar „turizmus” lendítette fel, illetve tartja életben. Az ottani, sokáig alacsonyabb áfa, kedvezőbb adók végül azt eredményezik, hogy a termékek olcsóbbak a magyar árakhoz képest. Igaz, a fejlődő szlovák gazdaság miatt is erősödő korona egyre drágább, de még így is vannak olyan pontok, ahol megéri kint vásárolni. Így a magyar adófizető itt is milliárdokkal támogatja a szomszédos országok gazdaságát. Amit pedig végképp nem gondoltunk volna, az is megtörtént. Újra létezik az ausztriai bevásárló turizmus, hiszen egyes területeken már ők is kedvezőbb árakkal jelennek meg, sőt nemrégiben olvashattunk arról, hogy már van, aki cégalapításért és gyárépítésért is odamegy, a kedvezőbb feltételek miatt. Ezek után már olyan apróságokról ne is beszéljünk, ami nem is annyira apróság, mint az adathordozók ára. Északon nem terheli azt a beépített bűnözési díj, amit nálunk szerzői jogdíjnak hívnak, és hologramos matrica formájában kell leróni. Ezért mindenki, aki nagyobb tételben vásárol, az olyan adathordozót vesz, amit külföldön helyeztek forgalomba.

A probléma tehát létezik, amire megint csak tehetetlen szemforgatás a reakció, illetve a nagy semmi. Képletesen szólva nem vesszük észre, hogy a szomszéd zöldségesek már mindent olcsóbban adnak, mint mi, és nem értjük, hogy miért nem megy az üzlet. Ahhoz gondolkozni is kellene, hogy rájöjjünk, sok aprópénz előbb-utóbb az több lesz, mint a mostani nagy papírpénzekből a kevés. Szét kell nézni a piacon, és rugalmasan alkalmazkodni. Egy ideig lehet a mérges zöldségest játszani, aki azért sem adja olcsóbban a krumplit, mert Mariska néni úgyis hozzá jár vásárolni. Szegény ugyanis nem tud átmenni a túloldalra a beteg lába miatt. A buta zöldséges pedig azzal reagál, hogy az árak növelésével próbálja a kitermelt hasznot ugyanazon a szinten tartani. Hamarosan azonban előfordulhat, hogy lesz olyan, aki áthozza neki némi jutalék fejében a krumplit a túloldalról, és még így is kedvezőbben jön ki az üzletből a végfelhasználó. A való világban ugyan krumplit talán nem fognak nagy cégek közvetíteni Magyarországra, de egyre erősödhet az a folyamat, ami minden évben tízmilliárdos bevételtől fosztja meg a költségvetést. Mert biztosak lehetünk benne, ha valami olcsóbb ott, amitől mára már csak a térképen található piros csík választ el, az egyre nagyobb mértékben lesz kapható a piacon.

Az t hiszem minden hülye kreténségnek meg van a maga határa. A TV2 már többször túllépte ezt a Kiválasztott című műsorral, de most igazán extra baromságot nyomott a nézők orra elé. Már előre bevezette a produkciót a csatorna egy bulvárlap által, hogy ettől is több butítani való emberanyag üljön a képernyők elé. Mert mi más is következhetne ezek után, mint a szívmegállítás. Mielőtt valakinek kétsége támadna, hogy volt-e bármilyen valóságtartalma a bemutatónak, az nézze meg azt, hogy mit reagált a dzsungelviperás lebukásra a TV2, és gondolja végig, hogy hiteles lehet-e egy olyan műsor, ahol hivatásos bűvészeket foglalkoztatnak parafenoménként. Ez olyan, mintha lecsúszott prostikat mutogatnának playboynyuszinak, remélve, hogy nem veszi észre senki a különbséget. Éppen reklám volt egy másik csatornán, ezért láthattam a produkciót.

Állítólag Rakonczai Máté megállította saját szívét, amit természetes EKG készülék is figyelt, hogy mi is tudhassuk, valóban a klinikai halál állapotába került a mentalista. A TV2 természetes defibrillátorral is készült, hogy amennyiben a mentalista nem tudja saját szívét újraindítani, akkor be tudjanak neki segíteni, mert ugye a vérkeringés hiánya agykárosodást okoz, amit nem szeretnének. Állítólag már a próbán is felléptek komplikációk, és úgy kellett visszarázni az életbe a nagymestert, aki úgy leállította a szívét, hogy az alig akart újraindulni. Itt van a pont, amikor a műsor kezd fizikai fájdalmat okozni, akkora baromsággá fejlődte ki magát. Az egy dolog, hogy arra buzdítja fiataljainkat, hogy szögbelövővel pumpálják egymást teli némi vasanyaggal, de eddig nem gondolta senki, hogy a csatorna eme veszedelmes néphülyítés irányába ennyire elmozdul. Ugye értelmes embernek nem kell magyaráznom, és még orvosi ismeretek sem kellenek hozzá, hogy ez a mutatvány nélkülöz minden tudományos alapot. Akkor inkább kanálhajlítás, mert arra jóval könnyebb magyarázatott találni. Akik mégis némi tudományra vágynak, azoknak néhány sor.

Az emberi idegrendszer egy csodálatos tulajdonsága, hogy vannak dolgok, amikre nem kell odafigyelnünk, mert az megy magától. Nem kell odafigyelnünk, hogy levegőt vegyünk, mert annak vezérlését elvégzi az agyunk önállóan. Sőt, ha netalán víz alatt vagyunk, akkor is működik a rekeszizmunk, amikor elérjük a kritikus értéket, mert lehetetlen szabályozni ezeket a folyamatokat, függetlenül attól, hogy agyunk másik része kiválóan tudja, hogy az adott helyzetben egy mély lélegzés éppen nem megoldja gondjainkat, hanem végleg megpecsételi a sorsunkat. A szívünk működésével kapcsolatban ugyanez a helyzet. Nem vagyunk képesek befolyással lenni a működésére, hacsak nem valami külső behatással, mint például egy irgalmatlan nagy kés vagy egy golyószóró. Egész életünkben agyalhatnánk azon, hogy leálljon a szívünk, akkor sem sikerülne az előtt, mielőtt egyébként is feladta volna a működést. Az ok az, hogy az agyunkban nem létezik módszer és lehetőség erre, pontosan amiatt, hogy még véletlenül se tudjuk saját életünket megszüntetni. Ezért, az öngyilkosjelöltek rokonai számára jó hír, hogy továbbra is életben maradnak, hacsak valami fizikai sérülést nem okoznak maguknak.

Idézet a SOTE által kiadott Élettan könyvből:

„Ismeretes, hogy az idegi összeköttetésétől megfosztott szív továbbra is működik, periódikusan összehúzódik és ellazul, ha a szükséges oxigén és tápanyag ellátás biztosított. A szívnek ezt a képességét automáciának nevezzük…az ingert legnagyobb részben a sinus- és avcsomó képzi, melynek módosult szívizomsejtjei spontán ingerképzésre képesek. A sinuscsomó a szív saját pacemakere” Ergo, ha a fejet lecsapják, akkor is ketyeg még egy ideig. Ugyan az idegrendszer némileg képes befolyásolni a szív ritmusát és működésének erősségét, de megállítani nem képes azt. Nem mellékesen az igen érdekes, hogy erős izgalmi állapotban mindössze 60 körüli pulzusszáma volt a bűvészünknek, és az EKG akkor sem mutatott változást, amikor ő mozgott, holott köztudott orvosi körökben, hogy az izomstimulációt okozó ingerek belezavarnak a görbébe. Itt a görbe olyan volt, mint amilyet a művészi hajlammal megáldott orvostanhallgató rajzol a vizsgán. Till Attila arca pedig, amit egy pillanatra vágtak csak be, mindent elmondott. Erős szánalom és szégyen keveréke volt rajta. Szánta a műsort, mert ez már neki is sok volt, és szégyent érzett, hogy ő most ott ül.

Az már csak hab a tortán, hogy késő délután felkerült a weboldalukra, hogy ki fog az esti műsorban védettséget nyerni, amint a mellékelt képen látható idő mutatja. A TV2 mindezeknek biztosan az ellenkezőjét állítja. Nincs elég baromság az országban és nem hisznek az emberek végtelen nagyszámú sületlenségben? Feltétlenül további olyan dolgokat kell az emberek fejébe nyomni, amitől visszafelé fejlődnek a megismerés útján? Kár, hogy senkit sem zavar az illetékes hatóságok közül, hogy itt ipari méretű gondolkozás-rombolás megy. Az is lehet, hogy törvényesen ez így van jól, és össze lehet minden sötét dolgot hazudni. A probléma ellenben létezik. Vannak ugyanis, akik elhiszik, hogy nem ám a vezetékek és az EKG volt megbuherálva, hanem tényleg megállt egy szív, és ez mekkora csoda. Aztán ezek az emberek számon kérik majd az orvost, hogy a rokonukat miért nem élesztette újra az orvos, mert az olyan egyszerű. Hiszen ezt látták valami esti műsorban.

A munkanélküliség egyre fokozódó probléma Magyarországon, amivel ellentétes folyamatnak látszik az, hogy az állást kínálók egyre több betöltetlen pozícióra panaszkodnak. Ennek egyik oka, hogy a szakmai felkészültség nem éppen az a színvonalú, amit a munkaadók megkívánnának, illetve elég jelentősen háttérbe szorult a megfelelő szintű szakmai képzés az ún. kétkezi munkák tekintetében. Ennek ellenére egyre növekszik a diplomás munkanélküliek száma is, és a dolgozók között is igen magas azoknak a száma, akik nem a megszerzett végzettségnek megfelelő szakmában tevékenykednek. A diploma sok helyen inkább szűrőfeltétel, mintsem tényleges érték a munka elvégzése során.

Az helyzetelemzések megmutatják, hogy a pályaválasztó korosztálynak még 18-19 éves korban sincs fogalma arról, hogy mit is szeretne az életben csinálni. Éppen ezért azon téves alapfeltételek alapján döntenek, ami a társadalom felől ömlik rájuk. Ilyen az a feltevés, hogy a hangzatos manageri szakok automatikusan középvezetői pozícióba juttatják őket, ami természetesen nem igaz, de ez csak az álláskeresésnél fog kiderülni. Sokan azzal sincsennek tisztában, hogy a felvételi ponthatárok és egy szak népszerűsége nem feltétlenül tükrözi a majdani elhelyezkedési esélyekhez kapcsolódó számokat. Sőt, a tavalyi és idei felvételi eredmények azt mutatják, hogy nagy területeken fordított arányosság áll fenn, azaz olyan szakmákra magas a felvételi ponthatár, amivel várhatóan igen nehéz vagy lehetetlen lesz elhelyezkedni, miközben jól fizető hiányszakmás képzésre könnyebben be lehetett jutni idén is. A választásnál pedig az egyik legdurvább példa az, amikor teljesen nyilvánvaló, hogy a továbbtanulás egyetlen célt szolgál, miszerint ne kelljen belecsöppenni a nagybetűs életbe.

Ezért egyre többen választják a felsőoktatás „gyógyszakjait”. Ezért olyan szakokat választanak, ahol keveset kell birkózni a reáltárgyakkal, és sokkal inkább meg lehet élni a rendszeres, ámde magolós tanulásból. Ezért népszerűek a bölcsész szakok, mert ott kiváló lehetőség van arra, hogy az emberek éveket éljenek túl érdemi tevékenység nélkül, végül pedig egy diplomával távozhatnak. Természetesen ezeknek az embereknek - már aki tényleg elhivatottságból tanult - egy részére szükség van, de ezeken a szakokon évek óta akkora túlképzés van, hogy már a mostani állományt sem képes felvenni a piac. Érthetetlen az is, hogy egyes tanári és tanítói pályákon miért képeznek akkora mennyiségű diákot, amikor a mostani fiatal diplomásoknak vagy idősebb gyakorlottaknak is lehetetlen elhelyezkedni. Nyilván itt megjelenik az intézmények erős lobbija is, hiszen ezeknek a diákoknak a képzése is komoly anyagi bevételt jelent. Sok iskola - amelyen a képzéshez szükséges szakembergárda sem áll rendelkezésre - csak azért indít népszerű szakokat, hogy emelje azt a pénzt, amit így normatívaként megkap. Ez pedig óriási felesleges teher a társadalomnak.

A megoldás pedig talán nem is tandíj bevezetésében rejlene, ami által azért biztosan többen gondolnák meg, hogy mibe fektetnek. A munkaerőpiac a tervezés miatt pontosan tudja, hogy évekre előre milyen szakemberekre van szüksége. Azonban meg sem kell kérdeznünk őket, mert egy jó szakember az adatokat figyelve is meg tudja állapítani, mely szakok keretszámát kellene drasztikusan csökkenteni, és mely területeket kellene jobban kiemelni. Az is elképzelhető lenne, hogy egy szakmából csak többévente indul képzés, ami jelentősen csökkentené a munkanélküliség piacára képzett emberek számát. Az adatok magukért beszélnek, és emellett semmi szükség tanárokra, akik biztosítási ügynökként élnek, vagy olyan szakmákra, ahol pillanatnyilag van a piacon elég képzett és gyakorlattal rendelkező személy. A piacnak a fizikai dolgozók mellett képzett szakemberekre volna szüksége, amiben szintén problémák vannak. Az iskolák számtalan értelmetlen tárgyat tanítanak, amire csak ráfogják, hogy szükség lesz rá, de valójában üres tölteléket képeznek a struktúrában. Eközben fontos gyakorlati ismeretek maradnak el, amire tényleg szükség volna a mindennapi élet során.

Mindez a felismerés tehát létezik, és azt kellene megérteni azoknak a döntéshozóknak, akiknek ez a dolga, hogy az itt felmerült probléma nem tűr halasztást. Rövid idő alatt, már a következő felvételi időszakra át kellene alakítani a szakok számát a piacnak megfelelően, és magát az oktatás rendszerét is át kellene tekinteni. A probléma ugyanis nagy. A szakemberhiány nem azt jelenti, hogy a gazdaság emiatt nem tud fejlődni, hanem határozottan káros hatással van a folyamatokra a képzettség hiánya. Annak pedig végképp nincs semmi értelme, hogy munkanélküliek generációját termeljük csak azért, mert ez most éppen így kényelmes az országnak, akár tanárokról, akár diákokról van szó. Sajnos a helyzet nem teszi lehetővé, hogy hátradőlve azt mondjuk „jó ez így”. Drasztikus beavatkozásra van szükség, és kormánytól függetlenül kimondható, hogy mindenki, aki hagyja tovább működni a mostani rendszert, az hiteltelenné teszi saját gazdaságpolitikáját.

Van az országban egy ember, aki módszeresen megalapozta az utóbbi időben a hírességét, vagy mondhatnánk hírhedtségét, ő Gaskó István. Olyan, mint az egyszeri rossz gyerek az iskolában, akinek nincs olyan balhé, amiben benne ne lenne. A népszavazással kapcsolatos kampányolás mellett jelentős szerepe van abban, hogy az ország közlekedésében megfelelő káoszt okozzon, eljátszogatva a maga milliárdos villanyvasút készletével. Most is szeretné tovább élvezni, hogy szavára megálljanak a vonatok, ezért fenntartja sztrájkfenyegetését.

Igen, valójában ő az, aki fenyeget. A legutóbb sztrájk alkalmával ugyan kisebb-nagyobb sikerrel sikerült megakadályozni a működést, hiszen a vasút olyan, mint a ház, minden téglára szükség van. A munkabeszüntetésbe viszont a dolgozók már kezdenek igen belefáradni, mutatják ezt a sztrájkon történő részvételi számok, amik már jóval alacsonyabbak voltak, mint korábban. Az emberek rájöttek, hogy csak magukkal tolnak ki, mert nem kapnak fizetést, az irreálisan eszement követelésekből meg nem lesz semmi. Még jó, hogy nem lesz semmi, mert annak egy részét csak úgy lehetne teljesíteni, ha borulna a jogállamiság. Ebben a helyzetben viszont a Gaskó nevű kiskakas tovább kukorékol, és újabb munkabeszüntetésre hívja azokat, akik még hisznek neki. A népnek pedig kezd elege lenni.

Reggel még bizonytalan volt a holnapi sztrájk, mert nálunk már csak így megy ez. Az oktatási intézmények levélben kérték Gaskót, hogy kicsit gondolkozzon, és ne tegye lehetetlenné sok diáknak azt, hogy az év végén normálisan tudjon iskolába járni, ráadásul közeledik a nagy számadások ideje is. Nem hiányzik ilyenkor senkinek, hogy tanár és diák egyszerre hiányozzon. A reakció az volt, hogy figyelembe veszik a kérést, de a teljes időtartamra nem mondanak le a sztrájkról. Mai későbbi híradásokban már az volt, hogy holnap biztosan nem lesz sztrájk, mert Gaskó szerint a közlekedési kormányzat „béna kacsa, képtelen arra, hogy a konfliktusban megoldást keressen”. A közlemény szerint a döntésnél figyelembe vették az oktatók kérését is, de sokkal inkább azt érzem, hogy ezzel odavetették a koncot, de valójában holnap éppen nem volt kedve munkabeszüntetni a kiskirálynak.

Ebben a helyzetben megoldást találni a Gaskó nevű problémára igen nehéz. Behergelte a tömeget, és ígért nekik egy csomó pénzt és fizetésemelést. A vasutas meg nem szakember, és elhitte, hogy valóban törvényes neki a privatizációs bevételből részesülnie. Aztán rájöttek, hogy valami még sem lehet rendjén, mert itt valamiféle jogállam lenne, akkor pedig más volna az út. Ha ugyanis az a pénz jár, akkor irány a bíróság, és keresetet kell benyújtani, és meg fogják ítélni a juttatást. Ezen senki nem gondolkozott nyilván, kivéve Gaskót. Ő tudta és tudja, hogy az ügy elbukna, és mehetne mindenki haza. Ő él inkább a nyomásgyakorlás eszközével, és eközben emberek tízezreinek életét kavarja fel azzal, amit tesz. Ők ugyanis nem jutnak el az iskolába tanulni. Nem jutnak el a megyei kórházba, pedig a szükséges – hónapokkal előre egyeztetett – vizsgálatot csak ott végeznék el. Emberek nem érnek be dolgozni, hogy termeljenek is valamit haldokló gazdaságunknak. Mindez addig fog tartani, amíg az eszméiben támogatókra találnak az ilyen emberek, és amíg a kormányzat, ellenzék és kormányoldal együtt, nem tesz valamit azért, hogy egy ember ne szórakozhasson tízezrek életével, mert ő éppen rosszat álmodott.

Nagy a kavarodás mostanában Sarka Kata körül, aminek a legnagyobb lapátolója Hajdú Péter, aki kapcsolatban él a hölggyel, illetve nemrégiben el is jegyezte a modellt. A fenti ominózus cím abból a történetből származik, ami egy hónapja történt, méghozzá a TV2 egyik műsorával kapcsolatban. A Médiacápa című produkcióban ugyanis viccesen megjegyezték az egyik poénban – jelzem poénban -, hogy „Sarka Kata megrepedt, ami nem gond, hiszen kedvese azt sem bánja, ha repedt a Sarka Kata”. Hajdú szerint ezzel arra utaltak, hogy Kata repedtsarkú, azaz prostituált (de finom voltam…) lenne. Az ügyvédjük szerint „személyiségi jogi per indul majd, hiszen az ügyfelem emberi méltósága nyilvánosan sérült. Az adott szövegkörnyezetben s főleg az elmúlt hetek Katát érintő negatív cikkei alapján a műsor rá vonatkozó része azt sugallhatta a közvélemény számára, hogy egy rosszéletű nő”. El is felejtenénk a történetet már, de a vőlegény keményen tesz azért, hogy a név a porondon maradjon.

Amint a Velvet is beszámol róla, Kata végül beadta a derekát egy fotózásra való felkérésnek, és a CKM kamerái elé ült. Ennek Péter egyáltalán nem örült, és ott fontoskodott a fényképek készülésekor, annyira sikeresen, hogy végül tájékoztatták róla, hogy kívül tágasabb. Ő szeretné magának tudni Kata intim testrészeit, ezért külön kérése volt, hogy meztelen fotó és átlátszó ruhás ne készüljön róla. Az itteni kép láttán ezt nem igazán sikerült megvalósítani, de hozzá kell tennünk, hogy a feltételeket soha nem a vőlegény, hanem a szerződés aláírója diktálja. Hajdú Péter kedvéért most itt is látható a kép. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az általam látott fotók olyanok, hogy a Photoshop bajnokságon tuti bukásra számíthatnának, mert olyan szinten javítottak, hogy az már hibának minősül. Katából sikerült egy jól sikerült viaszbabát faragni, mehet is a panoptikumba. Hajdú egyébként azért aggódik, hogy mi lesz akkor, ha 40 éves korában ezért nem fogják felvenni valahová dolgozni, de nem gondoljuk, hogy ez valódi oka lenne az elutasításnak egy jó állás pályázatakor. A lapot állítólag bevonták az újságos standokról, de Magyarországon már semminek nem hihetünk, lehet, hogy ez is csak a marketingfogás része, mivel a tiltott gyümölcs jobban fogy. A kedvenc újságosunk meg pult alól még tud belőle adni egyet. A férjjelölt szokás szerint jogi úttal fenyegetőzik, ezért is vonták ki a forgalomból a lapokat, mert szerinte nem látták előre a megjelenni szándékozott anyagot. Már csak azt nem értjük, hogy akkor hogyan készülhettek el egyáltalán a fotók? Gondolom, hogy nem ráerőltették Katára ezeket a ruhákat és pózokat, azaz nagyon is jól tudta, mik készülnek. Egy biztos, hogy sem Péter, sem Kata nem értenek sok dolgot.

Az egyik az, hogy amennyiben nem szeretnék, hogy rajtuk csámcsogjanak az emberek, akkor csendben kellene lenni, és nem kellene eladni minden pillanatuk közvetítésének a jogát valamelyik újságnak. Hetente ugyanis több tudósítás jelenik meg róluk a magazinokban. Azt a nagy igazságot pedig végképp nem értik, amire Amerikában már rég rájöttek a sztárok, hogy legjobb csendben maradni, ha valaki kikezdi őket, mert akkor hamarabb elülnek a hangulatok. Amit ezen kívül még nem értenek meg, az olyan dolog, amit mi sem értünk. Ismét igyekszem finoman fogalmazni. Aki prostituált lesz, miért csodálkozik rajta, ha szexuális aktusban kell részt vennie? Azaz aki a testét bocsátja áruba, az miért ül aztán tágra nyílt szemekkel, hogy „Jééé, tényleg megjelent az újságban”. Sarka Kata modell, és abból él, hogy ezt a testet lefotózzák, majd erre egy nagy rakás újságvásárló csorgatja a nyálát. Amennyiben ezt nem szeretnék, akkor szépen ki kell vonulni a sajtó területéről, el kell menni hamburgert sütni, és nem lesznek azzal problémáik, hogy ilyen képek jelennek meg. Meg kell érteni, hogy mindenkitől azt veszik el, amivel rendelkezik. A pék kenyeret süt, az autószerelő javít, a tanár tanít, ő pedig mutogatja magát pénzért. Érthetetlen, hogy ezek után mit akarnak. Valószínűleg Hajdú azt képzelte, hogy Katát majd csadorban fotózzák egy arab lap számára.

Reggel beültem az autóba, és hallgattam egy kicsit a Slágerrádiót. Szóba kerültek azok a problémák, amik országunkban tapasztalhatók, törvények, csalások, szerződések, szóval ami ma napirenden van például a BKV-val vagy a kormányzással kapcsolatban. Bochkor Gábort egyébként sem tekintem nagy szekértőnek a legtöbb témában, de ma szinte kiabálva kifakadt, és a többieknek úgy kellett lenyugtatni, hogy kicsit csendesebben már. Amit mondott abban persze nem igazították helyre, pedig igencsak elkelt volna. Ő ugyanis felvetette, hogy olyan egyszerű volna a megoldás. Át kell venni olyan országok törvényeit és metódusát, ahol jól működik. Még el is viccelődtek azon, hogy meg kell szavazni, melyik országét vesszük át, és kész. A dolog viszont nem olyan vicces, mert ezzel x millió hallgató hitte el pillanatok alatt, hogy ilyen egyszerű volna a megoldás.

Az igazság viszont az, hogy ebből már úgy a tudatra ébredéskor ki kellett volna nőni. Amikor kisgyerek voltam akkor egyáltalán nem értettem, hogy amennyiben kevés a pénz, akkor az állam miért nem nyomtat többet, és osztana egy kicsit szét az emberek között. Milyen jó is lenne, akkor nem kellene színes tévére gyűjtenünk, hanem megvehetnénk rögtön. Aztán ez elmúlt, azzal együtt, hogy megtudtam, a boltban a pénztáros nem viheti haza azt a pénzt, amit fizetség gyanánt kap tőlünk. Ugyanígy eljut az ember a felfogásnak arra a szintjére is – bár itt vannak elmaradottak -, hogy hiába csinálok és öltözködök úgy, mint a dúsgazdag utcabeli, attól még nekem nem lesz több pénzem, mert ahhoz valamiféle háttér is kell. Ezt a közgazdaságtani alaptételt nem érti meg az, aki hirtelen ebben látja a megoldást.

Nem is értjük, hogyan gondolhatja valaki, hogy amennyiben holnaptól itt a svéd törvények lépnének életbe, akkor itt rögtön Svédország lesz. Jó, van mit tanulnunk tőlük, de van egy kis bökkenő a dologban. Máshogy néz ki ugyanis a bevételi és kiadási oldal. Mert miközben a svédek vagy bárki más idehozza a pénzét, befekteti, majd a nyereséget hazaviszi élénkíteni az otthoni dolgokat, nekünk elég szűkek azok a források, amit visszaforgatunk a gazdaságba. Ez csupán egy apróság, ennél sokkal komplexebb a dolog, felesleges is belemenni, nem véletlenül oktatják a közgazdaságtan elemeit évekig az egyetemen, hogy valaki kezdő lehessen a szakmában. Rövid lényeg, hogy nem igazán van realitása annak, hogy évtizedekkel lemaradva ezektől az országoktól, egyszer csak egyik napról a másikra megteremtsük itthon a jólétet. Az elhangzott kijelentés csupán azt mutatja meg, hogy magát tájékozottnak és okosnak gondoló emberek sem biztos, hogy jó ötletekkel szolgálnak. Kár, hogy ezt milliók előtt tehetik meg. Már csak remélni tudjuk, hogy nem indul népszavazási kezdeményezés azért, hogy hamarosan más ország törvényei lépjenek életbe egy olyan helyen, ahol annak semmi realitása sincs.

Tegnap elkövettem azt a hibát, hogy a csatornák közötti lapozgatás közben a TV2-be is belenéztem. Lassan a műsor olyan lesz, hogy amennyiben listát kellene készíteni a készülékbe beprogramozott csatornákról, akkor ott nem a neve, hanem csupán annyi szerepelne, hogy Dr. House/Született Feleségek/Mirigy, több hirtelen nem is jut eszembe. Ráadásul ez utóbbiból azért sikerül kicsit vontatott részeket is csinálni. Szóval tegnap este nagyon fontos tudósítás kapott helyet a műsorok között. Meghalt Antal Imre? Nem, nem az volt a fontos hír, hanem Voksán Virág kirándulása Las Vegasba. Hirtelen műveletlen voltam, mert azt sem tudtam ki az a Voksán Virág, de hamar kiderült, hogy maga Hugh Hefner hívta meg a szülinapi partyjára, a vegasi Playboy „székházba”

Hugh olyan amilyen, lehet rá mondani jót és rosszat, egy biztos, sikeresen csinálta életében azt, amit csinált, azaz a nyuszis magazin irányítását. Elvileg elküldik neki havonta a világon megjelent összes számot, amiből ő választja ki, hogy kik utazhatnak az ilyen rendezvényekre. Azért lehet egy olyan érzésünk, hogy nem is ő maga foglalkozik ezzel, hanem egy másik csapat, de ki tudja. Lehet, hogy az öregnek ma sincs jobb dolga, mint egész nap a magazinokat lapozgatni. Tehát Hugh meghívta Virágot. Értelmes ember valahol tizenéves kora körül kinő abból, hogy istenként tekintsen azért valakire, mert sikeres ember, de itt nem erről volt szó, hanem nyomták keményen, hogy ez mekkora szám. Egy idő után az embert már nem érdekli a papírgyárba vagy a vasüzembe történő látogatás, és nem pisili össze magát attól, hogy személyesen láthat egy színészt a Váci utcán. A riporter viszont olyan felemelten és magasztalóan beszéltek az öregről, mintha legalábbis tényleg ő maga lenne a jóisten. A TV2 természetesen tudósított, de olyan mély színvonalon, hogy az valami félelmetes.

Átlag házivideó szintjét hozták, de tényleg nem többet. Arról ne is beszéljünk, hogy kiragadott jelenetek úgy nagyjából egy rosszul sikerült Iwiw fényképalbumba valók, de nem egy tudósításba. Virágot elnézve nekem amúgy is inkább az jut eszembe, hogy Amerikába egy kongresszusra utazik, amit „A plasztikai sebészet elharapódzása kelet-európában” címmel tartanak. Rögtön a pakolásnál olyan szerencsétlen mondatokkal dobták fel az unalmas tudósítást, mint a „Hefner díjazni fogja, ha minél kevesebb ruhát veszek magamra”. Korábbi interjúkban elhangzott, hogy „Lehet talán pont ez fogta meg bennem Hefnert, hogy inkább egzotikusabb vonalú lány vagyok”. Szerintem Hefner már öreg ahhoz, hogy különösebben érdekelje, hogy az ezres nagyságrendű vendég milyen ruhában van. A partyra betekintve amúgy is nem láttunk mást, mit egy átlagos tanyaszéli diszkóban. Alulöltözött csajok buliznak együtt, nagyjából ezt volt a szint, már amit a TV2 rosszminőségű videóiból ki lehetett nézni. A „sztár” ezután átadott egy magyar bort, mint ajándékot, ami személyesen neki volt névre címkézve. Nagy szám, átlag plázában van boros bolt, ahol ilyet helyben nyomnak. Azt, hogy mennyire senki volt a rendezvényen a magyar hölgy az is mutatja, hogy nagymellű Pamelával össze sem futhatott, pedig az ő szobája alatt lévő szinten lakott. Hú, micsoda élmény, Pamela néhány méterre tőle, ez aztán a karrier csúcsa.

Ennyit a műsorról. Azért is végigszenvedtem, hogy a TV2 miként butítja megint a magyarokat azzal, hogy egy teljesen átlagos vegasi diszkózást, ahol feltűnik valami ismert öregember, világméretű szenzációnak tüntet fel. Ami a legszomorúbb ebben, hogy megint csak képet állított néhány szellemi fejlődésben középtájon tartó vagy visszamaradott lánynak, akik ezáltal elhiszik, hogy a testből is meg lehet tartósan élni, és a világ legfontosabb eseménye Hugh Hefner szülinapja.

Antal Imre emlékére egy visszatekintés. Amikor február végi utolsó adással végleg lekerült a képernyőről a Szeszélyes Évszakok, már sejteni lehetett, hogy hamarosan annak vezető egyénisége is távozik tőlünk. Emlékezzünk meg egy kicsit róla.

Antal Imre személyével és fanyar humorával egy igazi kultikus műsort teremtett, ami nézők millióit szögezte a képernyők elé, már a rendszerváltás előtti televíziós időkben is. Antal Imre karrierjét zongoraművészként kezdte, több rangos nemzetközi díjat is megnyert. Aztán egyszer be kellett ugrania egy hiányzó műsorvezető helyére, és annyira sikeres lett, hogy rögtön állandó szerepet is kapott. Egy ideig párhuzamosan csinálta a két életpályát, majd keze megbetegedése után már csak a televízió maradt. Ekkor indította útjára - 1980-ban - az MTV a Szeszélyes Évszakokat. Számtalan híres színész megfordult benne, és rajta keresztül ismerhette meg a magyar közönség Benny Hill-t is. A műsor közel három évtizede alatt, nem kis sikereket könyvelhetett el magának. Tíz évvel ezelőtt, a kereskedelmi televíziózás elindulása után is képes volt a nézettségi lista második helyére tenni a Magyar Televíziót, éppen csak lemaradva a győztestől. Az AGB felmérése alapján pl. az 1998. februári adást 3.695.071-en látták, megelőzve nagyon sok konkurens műsort. Ez azért is figyelemreméltó adat, mert ma a listákat rendszeresen vezető Barátok Közt csak szeretne ekkora számokat produkálni. Valahol itt lehetett a csúcs, mert 6 évvel később már csak 1.131.163 személy nézte meg az akkori adást. Az MTV ki is vezette a műsorpalettáról, bár sokáig beszéltek a visszatérésről. Ez azonban az RTLKlub-on valósult csak meg, 2006. novemberében, amikor Szeszélyes néven próbáltak új életet adni a humormagazinnak. Nem kaphatta meg az eredeti címet, mert a név az MTV tulajdonában van, és ők nem is szándékoztak róla lemondani, annak ellenére, hogy a műsor már náluk nem futott. Az újrakezdés után már közel sem volt annyira sikeres, bár Antal Imre személye sokat segített a nézőkör begyűjtésében. A kezdeti időszakban nagy nézettséget produkáltak, hiszen mindenki szerette volna látni újra kedvenc szórakoztató műsorát. Tudjuk, hogy az összetétel, amiben több klasszikus szereplő is feltűnt, sokak számára a gyermek vagy fiatalkorukat idézi vissza, akik számára a műsorvezető által teremtett Nyomasek Bobó fontos közéleti személyiség volt. Sőt, a gyártók megpróbálták a műsor pergősebbé tételével a fiatalokat is a képernyő elé vonzani, megismertetve velük ezt a klasszikust. Ennek ellenére hosszabb távon kifulladni látszott, nem sikerült megteremteni az eredeti hangulatot. Ráadásul később kénytelenek voltak Antal Imre személyét is nélkülözni, ami végképp eldöntötte a sorsát.

Antal Imre nélkül nincs Szeszélyes(Évszakok), és ezt be kellett látnia mindenkinek. Csonka András személye nem volt képes tovább éltetni a produkciót, betegsége miatt viszont a humor történelmi alakja már nem tudta folytatni a munkát. Egy korszak lezárult, de be kell látnunk, hogy nem eredménytelenül. A Szeszélyes Évszakok ugyan soha többé nem kerül a képernyőre, ennek ellenére beírta magát a humor történelmébe. Antal Imre eredményes évtizedeket tudhat maga mögött ezzel a produkcióval, és nem csak ezzel, de életével is.

Érdekes javaslattal állt elő Gyarmati Zoltán, a Parking Kft. ügyvezető igazgatója. Szerinte úgy kellene a BKV finanszírozási gondjain segíteni, hogy körülbelül 10%-kal megemelik a parkolási díjakat a kerületekben, illetve tovább terjesztik kifelé a parkolási zónákat, és az így befolyt összeget az önkormányzatok közvetlenül átadnák a közlekedési vállalatnak. Pontos tervek még nincsenek, csupán ötlet szinten merült fel a dolog. A Parking Kft.-ről annyit érdemes tudni, hogy ők azok, akik a behajtási engedélyeket adják ki a tehergépjárműveknek a fizető övezetekbe, de mint legutóbb kiderült, a dokumentum nem felel meg egy korábbi alkotmánybírósági döntésnek, ezért a díj tovább nem szedhető, és a döntéstől számított 60 napon belül vissza kell vonni a rendeletet.

A példa tökéletesen jellemzi a magyar helyzetet, ahol is a lyukas vödör problematikájának megoldására az utántöltést választjuk, és szorosan hallgatunk arról a tényről, hogy miért van szükség erre. Ahogyan az állami kassza elfolyó pénzét is újabb bevételekkel próbálják pótolni, mint a legújabban felvetődött internetre kivetendő adó, ugyanígy a BKV gondjainak megoldását is a többletfinanszírozásban látják. Kétségtelen, hogy a közlekedési vállalat pénzügyi gondjainak egyik problémája a hiányos finanszírozás, de arról még nem esett szó, hogy miként kívánják megfogni azokat az összegeket, amelyek feleslegesen tűnnek el a kasszából. Ilyenkor pedig nagyon egyszerű azt a megoldást választani, hogy az egyébként is fizető réteget sarcolják meg egy kicsit. A pénzek útja és sorsa ráadásul kétséges, mert van parkolási társaság, amely nem közvetlen önkormányzati üzemeltetésű, és így elég nehéz lenne lebonyolítani az önkéntes bevétel átadást, az állami szektorban pedig elég nehéz elérni, hogy egy megteremtődött bevétel célirányosan legyen felhasználva.

Tény, hogy BKV gondokkal küszködik, és szükség van pótlásra. Hirtelen az is kézenfekvő megoldásnak látszik, hogy az autósokat büntessük tovább, akik ezáltal nagyobb hajlandósággal szállnak tömegközlekedésre. Jobban átgondolva azonban megint csak a szokásos megoldást látjuk benne, miszerint megint azt a lovat ütjük, amelyik jobban húz. Eközben senki sem gondolkozik azon, és veti fel ötleteit, hogy színvonalasabb tömegközlekedéssel, külső parkolókkal és más ötletekkel sokkal több embert lehetne átcsábítani a közös járművekre. Ez pedig több bevételt jelentene, mint az efféle kóbor ötletek, amik valakinek egy rossz éjszaka után megszületnek a fejében.

Nem kell Uri Geller műsorában szerepelni, de még nagy mentalistának sem kell lenni ahhoz a „jóslathoz”, amit a TV2 új műsorstruktúrájáról szóló írásomban megelőlegeztem Az Igazság ára című műsorának. Ez pedig a kifulladás, ami ma már sokkal inkább nevezhető mélyrepülésnek. A legutóbbi nézettségi adtok láttán igazán kihirdetheti a TV2 a szükségállapotot a szerda estére, annyira rosszak a mutatók.

Kezdetben, az első adásnál hatott az újdonság ereje, mert a teljes lakosságra nézve 958.029 néző volt kíváncsi az igazságokra. Igaz, ebben az első műsorban hangzott el Jakupcsek részéről az a nagyképű mondat, hogy az adást kétmillió ember fogja nézni. Ugyanezt a részt a legpotenciálisabb reklámcélpontnak számító 18-49 éves korosztályban 450.722-en látták, és ezzel a két adattal igencsak megszorongatta a másik csatornát. Ezek után viszont rájöttek arra az egyszerű igazságra a nézők, hogy a műsor rossz, élvezhetetlen és rendkívül unalmas. A nézettség pedig zuhant, mint a pengő értéke a hiperinfláció idején. Az elmúlt héten már csak 698.546 néző nézte a műsort, és csak 271.283 az említett 18-49 éves korosztályból. Ezzel a műsor nézettsége a húsz százalékos küszöb alá csökkent, amivel gyakorlatilag kiírta magát a nagyközönségnek jegyzett szórakoztató programok közül. Ami érdekes, hogy nem csak arról van szó, hogy az RTLKlub nézettségéhez képest kevés a szám, hanem rövid időre a Magyar Televízió egyes csatornája is megelőzte nézőszámban. Az emberek már olyan szinten immunisak, illetve talán már annyira irritálja őket a műsor, hogy szinte eszeveszetten menekülnek a csatornáról, amikor az esti film véget ér.

A TV2 a műsort licenc alapján gyártja, és így szinte biztossá vált, hogy nem csak azt a hibát követték el, hogy a világon talán egyedülálló módon elrontották a műsort, de valószínűleg nem is éri meg tovább gyártanai, legfeljebb azért, hogy ezzel ne kelljen a műsor kudarcát ilyen módon is elismerni. A csatorna nem okolja a műsorvezetőt az alacsony nézettségért, pedig be kell vallanunk, hogy jelentős részben az ő karaktere az, ami tönkreteszi a produkciót. Természetesen a kérdések megválasztása sem sikeres, és hamar unalmassá váló témákat veszegetnek, de be kellene valamit ismerni. A produkciónak, ha egyáltalán vannak komoly folytatási tervek, mindenképpen új frontemberre van szüksége. A tévé egyelőre erőlteti a műsort a mostani felállásban, és reményeik szerint majd megszokják az emberek a dolgot, és akkor emelkedik a nézettség. Ez utóbbi kijelentés hallatán csak annyit tudunk mondani, hogy úgy tűnik, a TV2-nél teljes a szakmai csőd, mert jelen helyzetben a legrosszabb megoldás a bukott felállással tovább vinni a dolgot. Mi pedig végignézzük a műsor lassú haldoklását. Na nem a tévében, csupán a nézettségi adatok elemzésében.

Senki előtt nem ismeretlen - főleg nagyvárosi környezetben - a reklámújságokkal teletömött postaláda látványa. A legtöbb társasház már külön erre a célra rendszeresített dobozzal várja az újságot terjesztőket, akik vagy figyelnek erre vagy nem. Sokszor ugyanis hiába a felirat, miszerint nem kérünk ilyet a ládánkba, és hiába a külön erre odarakott tároló, az terjesztő ezt figyelmen kívül hagyja. Nyilván nem véletlenül, hiszen a lap előállítójának az volt a kifejezett kérése, hogy ez mindenképpen a potenciális ügyfelek postaládájában végezze útját. Ebből pedig számtalan kellemetlenség keletkezik. Ha kicsi a hely, akkor a később jövő postás már csak összegyűrve tudja annak jogos helyére begyűrni a levelet, ami pontosan ebből az okból kifolyólag könnyen végezheti a kukában, a többi papírral együtt. A lakásfeltörők is előszeretettel vizsgálják, hogy hol gyűlt fel több napi anyag, hiszen egy nyaraló család kisebb valószínűséggel érkezik váratlanul haza, megzavarva a „munkát”. Ezért sokan a virágok locsolása mellett a láda ürítésére is megkérik valamely bizalmas ismerősüket. Úgy néz ki ennek vége lesz, mert az új kereskedelmi törvény megtiltaná az ilyen típusú direktmarketinget.

Az országban többek között először Győr városában indult be kollektív mozgalom, hogy a postaládán elhelyezett feliratokkal tartsák távol a kéretlen anyagot, vagyis a hagyományos spamet. A mennyiség egyáltalán nem kevés, egy Győr méretű város évente 600 tonna szórólapot termel, és nyilván dob ki a kukába. Egy része még átmenetileg krumpli hámozáshoz, és egyéb nemes célokra felhasználásra kerül, de nagyobb része egyenesen a szemetesbe vándorol. Az új törvény szerint magánszemélynek csak akkor lehetne ilyet bedobni, ha ahhoz előzetesen hozzájárult, amely hozzájárulását bármikor visszavonhatná díjmentesen. Aki mégis ilyet kap, az bejelentést tehet a Fogyasztóvédelmi Felügyeletnél. Az esetek kezelése persze nem lesz könnyű, hiszen főleg apró szórólapokkal akár a konkurencia lejárató kampánya is megtestesülhet ilyen formában. Egy biztos, hogy minden a reklámozó, mind a reklám terjesztője elköveti a szabálysértést.

A szakma háborog, főleg a terjesztők. Sokan félnek állásuk elvesztésétől, mert így sok szórólapozónak nem lesz többet munkája. Állítólag nem is keveset lehet vele keresni, az összeg akár százezres nagyságrendű is lehet annak, aki rendesen végzi a munkát. Azért tegyük hozzá, hogy ebben a szakmában nagyon általános a feketemunka, tehát a valósan megtermelt jövedelem ennek töredéke lenne, csak rendkívül nehéz az ellenőrzés. A reklámozók sem örülnek, hiszen a szabályozás nem csak a postaládákra, de az autó szélvédőjére, és minden magánszemély által birtokolt tárgyra kiterjedne. Hozzá kell tenni, nincs is annál idegesítőbb, mint mikor zuhogó esőben még azzal kell foglalkozni, hogy az ablaktörlő alól az ember kibogarássza a papírokat, mielőtt karambolt okoz, mert nem lát ki tőle. Az újságok tehát eltűnhetnek a postaládából, autókról és más helyekről, így más módon kell legújabb akcióiról értesítenie az embereket a boltoknak. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy az utóbbi időben teljesen elharapódzott az, hogy az akciós termékek nincsenek is, ráadásul az újságban szereplő termékek egész évben ugyanezen az áron, vagy éppen olcsóbban kaphatók. Vagyis ezek az újságok egyébként is táptalajai voltak a fogyasztók megtévesztésének, tisztelet a kivételnek. Egy biztos, nem az ebből eredő bevételkiesés és munkanélküliség fogja tönkretenni a magyar nemzetgazdaságot. Aki pedig tisztességesen akar reklámozni, annak továbbra is meg lesz rá a módja. Legfeljebb nem a hagyományos, idegesítő és környezetpusztító módon.

Sokak szerint már a századfordulón rossz útra tért a modor és az etikett. A XIX. század végén, és a XX. század elején az etikett megtartása nem csak szórakozásnak minősült, de a nők számára egyenesen hivatásnak tekintették. A magasabb társadalmi rétegben forgolódók nem is engedték közel magukhoz azokat a személyeket, akik ezekben a formaságokban járatlannak bizonyultak. Mondanom sem kell, hogy ez abszolút összehasonlíthatatlan azzal, amit jelenleg tapasztalhatunk ezen a területen.

Ha tudnánk, hogy hogyan legyünk készségesek, előzékenyek, kellemesek, és udvariasak, az nagyban hozzájárulna ahhoz, hogy elviselhetőbbé tegyük mind a családi életünket, mind a mindennapi kapcsolatainkat. Az olyan hétköznapi kifejezések, mint a „köszönöm”, a „légy szíves”, a „bocsáss meg”, és a „sajnálom”, sokat segítene, hogy kiküszöböljük a súrlódásokat a kapcsolatainkban. Mindenki képes rá, hogy kimondja ezeket a szavakat. Semmibe sem kerülnek, és rengeteg kellemetlenséget elkerülhetünk velük. Ha minden nap gyakorolnánk ezt, akkor az ajtónkon kívül is képesek lennénk arra, hogy használjuk. Ki ne szeretné, hogy tisztelettel, és megbecsüléssel bánjanak vele?! A modor azonban szemmel láthatóan súlyos kudarcot szenved. Az előzékenységen úgy tűnik az individualizmus lett úrrá. Olybá tűnik, hogy az önzés leplezésére használjuk pusztán az udvariasságot. Sokan azt hiszik, hogy az „udvariasság” egyenlő a „gyengeség”-gel, és mások előtérbe helyezése pipogyaság. A probléma elérte azt a szintet, ahol az alapvető illemszabályok többé nem nevezhetők alapvetőnek.

Ha járnak gyermekeitek óvodába, akkor ti is tudjátok, hogy már az ötéves gyermekek is harciasak, nem tisztelik a többiek tulajdonát, sem a felnőtteket, és ocsmányul beszélnek. A tanárok többsége úgy érzi, hogy a szülők elkényeztetik a gyermekeiket, és ez az oka a társadalom számára nem elfogadható viselkedés egyre rohamosabb fokozódásának. Egy felmérésben megkérdezett tanárok 90%-ka gondolja úgy, hogy a gyermekek otthonában nincsenek világosan meghatározott szabályok, és irányadó mértékek. Határozottan úgy tűnik, hogy a szülői példa hiánya a bűnös. Tönkrement otthonok, válás, élettársi kapcsolatok, túl sok tévénézés, hiány a fegyelmezés területén – mindezek a dolgok képezik a család pusztulásának főbb okait.

Az iskolás gyerekeket nem érdekli, ha megalázzák velük egykorú társaikat, vagy ha megbántják a felnőtteket.(És akkor még finoman fogalmaztam) A tiszteletlenséget kimutató magatartásformáknak igen széles repertoárját láthatjuk nap, mint nap. Egyes otthonokból származó gyerekek viszont hajlandók tisztelni másokat. Nem feltétlenül ők a tanárok álmai, de tisztelettudóan tudnak viselkedni másokkal szemben. Tudnak várni a sorura, amíg mások előretolakodnak. Nyilvánvaló, hogy belenevelték-e ezt a gyerekbe vagy nem. Természetesen senkit nem akarok megbántani. Vannak olyan gyerekek, akik a szüleik legnagyobb erőfeszítése ellenére sem hajlandók betartani a szociális normákat, egyéb külső, vagy belső tényezők hatására. Nem is róluk van szó. De lássuk be, ha otthon a szülők egymásnak sem adják meg a kellő tiszteletet, ordibálnak az autóból a többi autósnak nem éppen válogatott szavakat használva, miközben gyermeküket az iskolába viszik, otthon a földig pocskondiázzák munkatársaikat, vagy feletteseiket, akiknek négyszemközt, kulturáltan nincs merszük megmondani a véleményüket, akkor nincs min csodálkozniuk, amikor behívatja őket az igazgató. Tehát a gyerek ebből nem éppen azt tanulja meg, hogyan tiszteljen másokat. Jobb esetben frankón képmutató lesz, és csak egy nagyobb szemétségnél derül majd ki fantasztikus belső egyénisége. Sajnos személyesen is tapasztalom, hogy a gyerekek kipécézik a gyengébb gyerekeket, vagy azokat, akik nem a megfelelő márkájú edzőcipőt vagy farmert viselik. Utánuk mennek, gúnyolják őket, vérlázító, amit tesznek. Úgy tűnik, hogy mindez megakadályozhatatlan. Sok szülő abban látja a megoldást, hogy gyermekét úgymond erősnek, ellenállónak, keménynek neveli. Azonban az igazság az, hogy ez csak még tovább mérgesíti a helyzetet.

Az utakon is könyörtelen vérontás van. A probléma itt is a neveletlen viselkedés. Az előzékenység, a figyelmesség, a béketűrés, a tolerancia, és a civilizáció részét képező emberi jogok tiszteletben tartása botrányosan hiányzik. Sztorik: A mentő egy súlyos beteghez igyekezett. Az egyik autót vezető férfi nem akarta szabaddá tenni az utat a mentőautó előtt, amely egy akut szívelégtelenséghez sietett. A mentős szerint vagánykodni próbált, és azon igyekezett, hogy ne térjen ki az útból, ám amikor a házhoz érkezett, rájött, hogy milyen ostoba volt. Az anyjának volt szívinfarktusa, és a mentőautó hozzá igyekezett eljutni. Érdekes tanulság… Az anyuka ölében négyéves kisgyermekével utazott a buszon. Velük szemben idős hölgy ült, mellettük egy fiatal fiú állt hosszú hajjal, piercing-gel, nem túl bizalomgerjesztő külsővel, valamint egy középkorú jólöltözött úr. A kisgyermek látható élvezettel rugdosta a vele szemben ülő néni lábszárát. Az anyuka egy szót sem szólt, a néni időnként fájdalmasan felszisszent, a fiú rágózott, a jól öltözött úr pedig egyre növekvő felháborodással szemlélte az eseményeket. Végül a férfi nem bírta tovább, és odaszólt a szülőnek: - Miért nem szól rá a kisfiúra hogy ne rugdossa a hölgyet?! - Nem szeretném megnyomorítani a gyereket az egészséges fejlődésben, és visszaszorítani az éppen kibontakozó egyéniségét. – válaszolta az anya. A busz fékezett a megálló előtt. A hosszú hajú srác kivette a rágót a szájából, és az anya homlokára ragasztotta, mire az kikelve magából azt kérdezte:- Ezt meg miért csinálta?! A srác csak annyit válaszolt: - Engem is így neveltek. Azzal leszállt a buszról. Nos szülők, csak óvatosan a nevelési tanácsadókkal!

A televízió is jelentősen hozzájárul a modor lepusztulásához, különösen a gyermekek, és a tizenévesek tekintetében Megtanítja az embereknek, hogy hogyan öltözzenek, hogyan beszéljenek, hogyan kezeljék az emberi kapcsolatokat. Ha mi és a gyermekeink folyton a képzelt felszínes programokat nézzük, végül a mi modorunk is azoknak a szereplőknek a pimasz, tiszteletlen és gúnyos magatartását fogja visszatükrözni, akiket nézünk. Vigyázat! A szülőket gyakran együgyűeknek, a gyerekeket pedig okosnak, és ügyesnek festik le. Számos ember megelégedést talál a szájhősködésben, mások félbeszakításában, fennhéjázó, és pökhendi viselkedésben. Mindamellett egy mondás szerint: A tapintatlanság az, amikor a gyenge színleli, hogy erős.