Különös dolgok történnek. Nemrégiben egy napot én is ott töltöttem, ahol kiváltottam a vállalkozói igazolványomat hajdanán. Egy egyszerű számváltozás miatt most az egész dokumentum cserére szorul. Kiderült, hogy a lent leírt történethez hasonlóan igazolvány cserére csupán időpontot kaphatok, és hogy idézzem az ügyintézőt „szerencsés esetben papír is lesz éppen, amire nyomtatnak, így nem kell visszamenni külön az igazolványért”. Miért is ne lenne a XXI. század hajnalán a szokásos a módszer, sima papírnaptárba beírtak a legközelebbi időpontba, ami június közepén augusztus eleje. Itt kell megjegyezni, hogy elvileg a cserét meg kell kezdeni még június vége előtt. Szóval el is mentem volna a történet mellett, megszoktam már ezt az országban, ha nem kaptam volna az alábbi írást erről, az egyik rendszeres olvasómtól. Így megtudtam, hogy sejtésemnek megfelelően nem egyedi az a problémám, hogy vállalkozni nem is olyan egyszerű ebben az országban. Lássuk akkor, milyen nehézségekkel jár az, ha becsületesen kívánsz számlázni, ezért van egy vállalkozói igazolványod, amit időnként ki kell cserélni, mert miért is lenne egy rendelet vagy törvény hosszú évekig érvényben Abszurdisztánban.

Ma az alábbi levélkét írtam, holnap adom postára. Tudni kell még a dologról, hogy akkor, amikor áprilisban az Okmányirodában jártam, hazafelé csak egy dolog visszhangzott a nem gyengén felhúzott fejemben: "Akinek nem tetszik, el lehet innen menni. El lehet menni, kérem szépen!" Erről jut eszembe: esetleg nincs valakinek kompletten összegyűjtve, mi kell offshore cégalapításhoz?

Tisztelt APEH Igazgatóság!

Mint elektronikus bevallásra kötelezett EVA-s egyéni vállalkozó köszönettel megkaptam az elektronikus Ügyfélkapun keresztül a TEÁOR kódok módosulásáról írt tájékoztatójukat. Az eBEV törzsadataim között szereplő, Önök által kitöltött táblázat szerinti kódok átfordítását elfogadom, azon módosítani nem kívánok, a jövőben benyújtásra kerülő 0858-as számú nyomtatványon már az új, Önök által megadott kódokat fogom alkalmazni. (Azon, korábban általam folytatott vállalkozói tevékenységeket, amelyek TEÁOR kódját Önök nem tudták átfordítani, a jövőben nem kívánom gyakorolni.)
Egyúttal tudatom Önökkel (illetve a levelemet másolatban megkapó Miskolci Okmányirodával), hogy a vállalkozói igazolványom cseréjére – bár csak a kódváltozás miatt lenne rá szükség – nem tudok szert tenni, hála a rendkívül felkészült és segítőkész Miskolci Okmányirodának illetve azon teljesen el……t (nem kicsit, nagyon) szabályzásoknak, amelyek nem teszik lehetővé, hogy a vállalkozási tevékenységem telephelyéül megjelölt helységen kívül más helységben is lebonyolíthassam az igazolványom cseréjét.

Mivel én 36 órát meghaladó munkaviszonyom mellett végzek vállalkozói tevékenységet, s ezen munkaviszonyom Siófokon van, evidens, hogy Miskolcon csak hétvégente, és szabadságom egy része alatt tartózkodok. A telephelyemen viszont továbbra sem kívánok változtatni. Februárban – egy ködös téli reggelen – gondoltam kihasználom, hogy Siófokon az okmányiroda mindössze 30 méterre van a munkahelyemtől, s így ebédszünetem erre áldozva – amúgy sem árt egy kis fogyókúra – letudom az igazolványom cseréjét. Szépen foglaltam tehát időpontot az Ügyfélkapun keresztül (tényleg: ha már egyszer ott regisztrálnom kellett, és ehhez személyesen meg is kellett jelennem, akkor ugye már teljesen „be lettem azonosítva”. Akkor miért nem lehet az igazolványcserét on-line intézni, s az Okmányiroda csak kipostázná az új igazolványt?), majd a foglalt időpontban megjelentem az tekintetes, nagytiszteletű Okmányiroda előtt. (Bizonyítékként megtalálják az időpont foglalásom az Ügyfélkapu rendszerében.) Persze, mint kiderült hiába. Valami ismeretlen jogszabályra hivatkozva (az ügyintéző hölgy többszöri udvarias kérdésemre sem tudta megmondani a jogszabály számát, ami ezt előírja), közölték velem, hogy csak és kizárólag Miskolcon intézhetem a dolgaim, mivel az igazolványom ott lett kiállítva. Bár tudattam a hölggyel, hogy én csak kb. 4 hónap múlva leszek hétköznap is otthon, láthatóan a „szabály az szabály” elvet követve csak ismételgette önmagát, mint egy bölcsészdoktor.
S eljöve az április! A fák kirügyeztek, jött a költészet napja, a szívek megteltek szerelemmel, s én is éreztem valami bizsergést a lelkemben, hogy ideje lenne foglalkoznom egy kicsit a vállalkozói igazolványom cseréjével. Bár kizárólag csak a festési és felújítási munkák miatt töltöttem pár napot Miskolcon, gondoltam megpróbálom a lehetetlent, s foglalok időpontot. On-line persze nem adott semmilyen dátumot az Ügyfélkapu, bementem hát személyesen az Okmányirodába. A portás bácsi a szükségesnél két számmal nagyobb arccal kérdezte tőlem: van-e időpontom? Ekkor még udvariasan tájékoztattam, hogy nincs, de jó lesz az is, ha a holnapi napra ad egyet, hisz még akkor is Miskolcon leszek. Terjedelmes bajusza alatt harsányan nevetve kínált egyet 2008. június 27.-re, merthogy állítólag az egész Miskolci Okmányiroda csak napi 20 vállalkozót tud bonyolítani (egy 170.000 fős megyeszékhelyen), így jöjjek vissza akkor. Mivel június 27.-ére már előre kiírt angol nyelvvizsga időpontom volt, mondanom se kell, nem fogadtam el a felkínált időpontot, hanem tájékoztattam a portás bácsit, mit is csináljon az időpontjaival, s hányszor.
Ma, június 30.-án, a kódváltoztatás eredeti határidejének utolsó napján, a születésnapom alkalmából rendezett baráti összejövetel közepette, gondoltam élek a lehetőséggel, és a december 31.-ig meghosszabbított időpontot kihasználva megnézem, hogy azokon a napokon, amikor én még idén hétköznap Miskolcon leszek, van-e szabad időpont. Végigpróbáltam az augusztus 12.-től augusztus 22.-ig terjedő, valamint a december 20.-tól december 31.-ig terjedő napokat, mondanom se kell, egyikre sincs szabad időpont…

Az igazolványom cseréjére jelenlegi tudásom szerint két megoldás tűnik kivitelezhetőnek: vagy visszaadom a vállalkozásom, vagy telephelyet változtatok. Ezek egyikével sem kívánok élni egyrészt, mert tudom, az államnak még arra a pár adóforintra is szüksége van, ami az én csekély vállalkozási tevékenységemből befolyik, másrészt nem szeretném megfosztani szeretett szülővárosom az iparűzési adó bevételek egy részétől, így is épp elég sokan hagyták már itt Miskolcot. Így tájékoztatom Önöket (és a T. Okmányirodát is), hogy az APEH által megadott kódokat elfogadom, de új vállalkozói igazolványt egyenlőre nem tudok csináltatni, s bárminemű ebből adódó büntetést halogatás nélkül a Miskolci Okmányirodának továbbítok (természetesen peres úton is, ha szükséges), mivel úgy érzem, én tisztességes adófizető állampolgárként minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében, hogy azt az okmányt (amelyet postán is nyugodtan kiküldhetne ezen levelem után az Okmányiroda, hisz vele tájékoztattam őket, hogy az APEH által megadott kódokat elfogadom) lecseréljem.

Tisztelettel:

Aláírás

Másoltban kapja: Miskolci Okmányiroda, 3500 Miskolc, Kishunyad utca 9.

És a végére tényleg csak egy zárójeles megjegyzés: útlevelet, személyit, jogosítványt bárhol lehet az országban ügyintézni. Miért nem történhet meg ez a vállalkozói igazolvánnyal is?

„Jó reggelt! – hazudta a Blikk” Így is kezdődhetne az írás, aminek a mottója nem más, mint Gregor Bernadett mostani terhességének története. Az egészből azonban annyi biztos csak, hogy a hölgy terhes volt, most meg nem az. Lássuk miként képes ugyanazt a hírt többféleképpen tálalni a bulvár, méghozzá ugyanaz az újság, és a rend kedvéért csupán egynapos időeltolódással.

A Blikk korábbi cikkcíme közölte velünk, hogy Gregor Bernadett elvesztette 4 hónapos magzatát. Mi is történt az írás szerinte valójában? „Sajnos öröme nem tarthatott sokáig… A közelmúltban szörnyű hírt közölt vele orvosa: gond van a picivel, semmiképpen sem tarthatja meg…Nem lehet nem észrevenni, hogy gömbölyödő pocakja már a múlté” Az eset látszólag egyszerű, bár én személy szerint erre nem mondanám az „elvesztette” szót. Nem vonom kétségbe, hogy mindenképpen lelki teher, amennyiben valaki egy ilyen döntést hoz, de tegyük hozzá, hogy a terhességmegszakítás mégiscsak egy személyes döntés. Azaz a hír ebben az esetben sokkal inkább arról szól, hogy a riport alanya – miután az orvos ismertette vele a kockázati tényezőket – úgy döntött, hogy nem tartja meg a gyermeket. Tudni kell, hogy teljesen biztos eredmény a megelőző genetikai vizsgálatok sem produkálhatnak, csupán valószínűsíthetik a rendellenességet. Ez alapján dönthet úgy a terhes nő, hogy kéri a terhesség megszakítását. Ez olyan erkölcsi és etikai kérdés, amiről még sokáig elvitatkoznak az emberek. A tény, hogy Gregor Bernadett anya kompozíciójára nem hatott volna jól az, ha belekerül a szövegbe a terhességmegszakítás szó. A kérdés azonban lényegtelenné válik, mert a Blikk képes volt ennél is tovább fényezni a történetet, függetlenül attól, hogy a korábbi írásukban mit írtak.

Az újabb megjelent cikk, mintha mit sem írtak volna az előzőben, homlokegyenest mást állít. Még csak említést sem téve a néhány órát élt verzióról, újabb tényekkel rukkolnak elő. Immáron más látásmódban a következő módon hangzik a történet: „Állítólag a tragédia oka a csalfa férj. Somogyi István (55) táltosrendező nem dolgozta magát halálra, inkább elmélkedéssel, sámánkodással töltötte idejét, míg törékeny felesége, állapotosan, erőn felül vállalt feladatokat. Miután kiderült a férj hűtlensége, Bernadett elvetélt” Azt már láthatjuk, hogy itt sem fogjuk soha az életben teljes bizonyossággal megtudni, hogy mi is történt valójában. Jó, mindannyian tudjuk, hogy az egyik vezető nyomtatott bulvársajtó terméknek nem feltétlenül alapelve az objektív és tárgyilagos tájékoztatás, de azért ez valamivel több a soknál. Az olvasó kész elfogadni, ha a lap téved, és ezt megírja. Azon azonban nehezen teszi túl magát, ha egyértelműen hülyének nézik. És bármennyire is lenézi az olvasóit a lap, néhány napra azért visszaemlékszik talán bármely lapvásárló. Az lapvásárló, aki talán ezek után kíváncsi az igaz verzióra.

Ez a verzió pedig a megjelent hírek sorrendje szerint lehetséges, hogy egészen érdekes. Az érdekessége az, hogy a Blikk bármennyire is óvatos volt, Gregor Bernadettet kilökte egy pillanatra az anyaistennő szerepéből azzal, hogy elárulta róla, ő is a kockázat helyett a drasztikusabb és biztosabb módszert választotta. Ezt a hibát javítandó, inkább keresett egy másik bűnbakot, akin szépen el lehet verni a port. Mindezek után ez a verzió is csupán egy feltételezés, aminek alapja nem más, mint két írás. Két egymásnak igen ellentmondó írás. A bulvártól talán továbbra sem várunk szigorú tényeket, és megcáfolhatatlan világmegdöntő írásokat. Annyit azonban talán elvárhatunk, hogy tudja a lap egyik bal keze, mit csinál a másik.

Kellene egy statisztika arról, hogy vajon mekkora a feketefoglalkoztatás ebben az országban. Olyan reprezentatív, valamilyen szakértői kezekből. Nincs is ennek jobb útja, mint megbízni egy erre szakosodott közvélemény-kutató céget, talán a Szonda Ipsost. Annál is inkább célszerű őket megbízni, mert amint kiderült, első kézből tudnak információkkal szolgálni. Ennek az oka nem más, mint az, hogy ők maguk is kétes keretek között foglalkoztatják az embereket, vagyis inkább nem foglalkoztatják, hanem fizetnek nekik valahogyan. Ez derült ki a Magyar Hírlap személyesen is elvégzett tesztjéből. A módszer a szokásos. Nehéz meló, az emberek sem túlzottan örülnek neki, ha egy óráig feltartják őket, ráadásul a tárgyalás a pénzről eleve ott kezdődik, hogy számlát kell róla adni. Igaz, az sem probléma, ha ez nem sikerülne, mert akkor megoldják úgy, hogy más számlázza ki, és szépen kifizetik zsebbe. Természetesen a hír szalagcíme arról szól – némileg jogosan -, hogy a „kormányközeli” cég annak ellenére teszi ezt, hogy a kormány éppen amellett kampányol erősen, hogy ne legyen ilyen. Sajnos azonban nem csak gondoljuk, hanem tudjuk is, hogy az eset egyáltalán nem egyedi, sőt.

A rossz magyar adózási morál ismeretes mindenki előtt. Nem csak arról van szó, hogy alacsonyon a tényleges foglalkoztatási ráta, de a foglalkoztatás körül is vannak gondok. A „minimálbér+zsebbe a többi” konstrukciójú munkabérek teljesen elterjedtek Magyarországon, és ez még a jobbik eset. Sokan dolgoznak teljesen zsebbefizetős konstrukciókkal, illetve még ma is jellemző a kényszervállalkozók munkavégzése. Teljesen nyilvánvaló például, hogy a nagyrészt vállalkozóként tevékenykedő biztosítási ügynököknek esze ágában sem lenne így dolgozni, ha egyáltalán esélye lenne arra, hogy főállású alkalmazottként tegye ugyanezt. A biztosítónak azonban egyszerűbb az, ha az üzleti kockázatot átháríthatja más emberekre, miközben megpróbálja belőlük kipréselni a maximumot. Nincs ugyanis másról szó a legtöbb ilyen esetben, mint arról, hogy a kockázatos értékesítéssel járó anyagi terheket nem vállalja előre magára a cég, hanem azt jelen esetben átrakja teherként valaki másra. Ráadásul miközben a legtöbb helyen már elérték az ellenőrzések és a szabályok, hogy megszűnjön ez a látszólagos foglalkoztatási forma, vannak érinthetetlennek tűnő vállalkozások, ahol ugyanez nem történik meg. Mi sem példázza ezt jobban, mint az, hogy nemrégiben az APEH biztonsági őrei között is találtak feketemunkást.

Az APEH esetében ugyan hivatalosan nem jelent meg, de az ok egyértelmű. A biztonsági őrök foglalkoztatására szánt keretből nehéz lett volna találni embereket. A magasságos adóhivatal meg csak nem foglalkoztathat zsebbe fizetéssel embereket, ezért egyszerűen felbérelt valakit a piszkos munkára. Hivatalosan kiszervezte a tevékenységet az illetékes, és megbízott egy külső céget, aki bukása esetén már önmaga viseli a foglalkoztatási problémákkal járó nehézségeket. A legtöbb ilyen esetben ma ugyanez történik. A költségminimalizálás egyik leghatékonyabb módja a magas terhek miatt pontosan a bérkifizetések csökkentése, méghozzá bármi áron. Ezzel az árral csak az a baj, hogy végső soron ezt a különbözetet a rendesen foglalkoztatók fizetik meg, és ráadásul a dolgozó is rosszul jár vele. Hiszen a legtöbb esetben a különbözet nem az ő zsebében landol, hanem valaki máséban.

Nem lehet azt mondani, hogy nem történtek lépések ennek a felszámolására, de aki kicsit körbekérdez az ismerőseinél, netán a tükörbe néz, az tudja, hogy közel sincs felszámolva a munka bérének szürkítése vagy feketítése. A Szonda Ipsos egy példa, akiről kiderült az, amivel sejtés szintjén a legtöbben tisztában voltak. Pillanatnyilag még annyira elterjedt a dolog, hogy nagy meglepetésként nem ér minket ez, csupán azt mondjuk, hogy természetesen ez mindenhol így van. Igazi lépések kellenének ezen a területen is, hogy egyszer egy ilyen híren mindenki felhördüljön, hogy „tényleg van még ilyen?”. Sajnos ma ezen inkább kínosan mosolygunk, hiszen tudjuk, messze vagyunk még ettől az ideális állapottól. Mindaddig azonban, míg a nyereség/kockázat arány olyan alacsony, mint nálunk, addig nem igazán számíthatunk érdemi fejlődésre. Mindenesetre azért kíváncsiak volnánk, hogy mekkora is a feketefoglalkoztatás, zsebbe fizetés, kényszervállalkozás aránya Magyarországon. Szeretnénk felkérni a Szonda Ipsost, hogy készítsen nekünk erről egy felmérést, hogy tudjuk, mennyi javítanivalónk van még.

Talán nincs is még egy olyan ország, ahol annyit beszélnek a reformokról, mint nálunk. Ennek ellenére talán nincs még egy olyan ország, ahol annyira nem történik a reformok tekintetében semmi, mint nálunk. Ugyan lassan nem lesz olyan nap, hogy valamelyik vagy több újság ne hozna le reformelképzeléseket és szükségleteket a hasábjain, a gyakorlati kivitelezés mégis állóvíz marad. Az Index-en ismét olvashatunk egy Bokros-féle véleményt, amivel sokat vitatkozni nincs értelme, úgy van az nagyrészt, ahogyan ő mondja. A Népszabadság éppen arról közöl statisztikát, hogy miként állunk mi magyar állampolgárok a reformok kérdéséhez. Csak van egy probléma. Attól, hogy többet beszélünk róla és jobban átlátjuk a problémát, még ugyanolyan rossz lesz. Valahol azt nem értjük meg, mint tömeg, hogy a reformokra azért van szükség, mert a mostani „jólét” és „mindent ingyért” állapot nem tartható, ennek javítása viszont fájdalommal jár. Valakinek legalábbis biztosan. Az a valaki pedig tiltakozik, és ezért senki nem tesz semmit.

Itt van ez a segélyért közmunka dolog. Érdekes egy eset. Mi történt, ha kimondtuk fél évvel ezelőtt, hogy a segélyen élők x százaléka egy bizonyos népcsoporthoz tartozik? Akkor ezzel magunkra öltöttük a fajüldözés bélyegét. Ma pedig pontosan az érdekképviseletek hangsúlyozzák azt, hogy a segélyért dolgoztatni az fajüldöző viselkedés. Hogy is van ez, kérem szépen? Mindenkinek a középutat kellene megtalálni és meglátni. Sajnos ebben a fránya világban számok vannak, amivel mérni tudunk. A benzinkútnál mérik a benzint, a boltban a felvágottat, a munkahelyek egy részén meg a teljesítményt. A társadalomban ugyanígy mérnünk kell azt, hogy az a bizonyos százalék mennyi. Ugyanis a reformok része lehet az is, hogy ezt a százalékot csökkentsük. De honnét tudjuk meg, hogy a reformok által csökkent, ha már a kiinduló adatok rögzítésénél is problémák vannak? No, de ne csináljunk a reformokból faji kérdést, ez talán a kisebbik gond. A nagyobb sokkal inkább lejön a Népszabadság kérdéseinek egyikéből, ami nem más, mint a hozzáállásunk a megoldáshoz.

Nem tulajdonítunk az ország fejlődésében szerepet önmagunknak. A válaszadók igen kis százaléka véli úgy, hogy akadálya a fejlődésnek a rugalmasságunk és vállalkozó kedvünk hiánya vagy esetleg a képzettségünk. A közvélemény tehát hárít, és egyértelműen a politikusokat okolja azért, hogy itt baj van, és nem látja az egyén szerepét az ország működési folyamataiban. Általános nézet, hogy itt azért van baj, mert a politikusok lopnak. Kétségtelen, hogy vannak gondok ezek a téren, de miért nem fordul meg az emberek jelentős részének a fejében, hogy ő személy szerint mit is tehetne? Egyszerű a dolog. Azt hisszük, hogy a reformok kizárólag olyan intézkedések lehetnek, amik minket pozitívan érintenek. Van ebben persze egyfajta várakozás is, hiszen az utóbbi években kizárólag olyan reformokhoz hasonló dolgokat kaptunk, amik a zsebünkből vettek ki plusz pénzt. Igazi reformok ezek sem voltak, azért mondom, hogy hasonló. Közben senki sem meri érinteni a nagy szent teheneket, amik viszik a pénzt az állam zsebéből, mintha legalábbis a pénzfolyó méretét az Amazonashoz kívánnánk igazítani. Egyik ilyen élő példa az állam által foglalkoztatottak kimagasló száma, hiszen akkora apparátusokat tartunk fenn, amit gazdagabb országok sem tehetnek meg. De van itt más probléma is.

Nem akarjuk kollektíve, hogy bármilyen jóléti intézkedést is bántson az állam, de emellett reformokért kiáltunk. Szélsőséges példaként meg lehet említeni, hogy az emberek több mint fele nem nyúlna a nyugdíjasok utazási kedvezményéhez, és mindössze 13 százalék gondolja úgy, hogy ez lényeges reformokra szorulna. Csak azért ezt a példát emelem ki, mert a Népszabadság ezzel tapintott rá a lényegre, holott ők nem is emelték ki ennek a jelentőségét. A felmérésekből jól látszik, hogy reformokat ott akarunk, ahol pénzt nyernénk, és ott nem, ahol esetleg veszítenénk vele, és tesszük ezt valamiféle kollektív tudattal. Azaz, nem csak magunkra, de a társadalom egészére nézve látjuk ezt érvényesnek. Pedig például az utazásban is csak ugyanaz az elv érvényesül, amit Bokros megemlített. Ami ingyen van, arra semennyi pénz sem elég. Amint a legapróbb jelképes – hangsúlyozom jelképes – összeget kifizettetjük az emberekkel a szolgáltatásokért, rögtön reálisabb képet kapunk arról, hogy kinek van szüksége rá. Lefordítva csak erre a területre: a nyugdíjas nem halna éhen, ha a rokonokhoz való utazásra fizetni kellene néhány száz forintot, de nem ő lenne a család seftjárata a közeli nagyvárosokba.

A segély és utazás olyannyira kiragadott példák, hogy igen sarkított erre kivetíteni a gondokat. Mondjuk inkább úgy, hogy a gondok gyökerébe világítanak be ezek. Akarunk mi reformokat, de amíg abban a hitben vagyunk, hogy ezek tízmillió ember számára örömet jelentenek, addig nem lesz semmilyen reform. Közben elemezgetjük a szlovák csodát, gondolkozunk rajta, hogy ők mit csináltak máshogy, és még talán ezt fogjuk évekig tenni. Ők meg éppen elkezdték gőzerővel gyártani az euró érméiket, hiszen ők búcsút intenek korábbi pénzüknek. Mindezt tehetik azért, mert hosszas beszélgetések és elemzések mellett léptek. Volt éhséglázadás, fogcsikorgatás, szidás és minden. Sok bírálatot kapott a kormány, mégis megtette a szükséges lépéseket. Nálunk egyelőre sajnos nem tartunk itt. Pillanatnyilag a nagy többség abban a hitben van, köszönhetően a politikai hozzáállásnak, hogy az ajtón dörömbölnek azok a reformok, amitől mindenkinek csak jobb lesz. Csak az a baj, hogy akárhányszor kinézünk ezen az ajtón, ott nem azt látjuk, amit szeretnénk. Ezért beszélünk tovább az álmokról, és várjuk azokat a reformokat, amik egyszerűen nem léteznek. De legalább egyvalamit közben elértünk. Végre abban a nyugodt tudatban élünk, hogy arról, ami itt van, kizárólag mások tehetnek. A lelki nyugalomnál pedig nincs fontosabb. Vagy mégis?

A budapesti parkolással kapcsolatban rengeteg probléma volt, van és lesz is még jó ideig, de most mégis olyan döntés született, ami egy kicsit visszaadja az embereknek azt az érzést, hogy valamiféle jogállamban tartózkodnak. Nemrégiben még azzal riogatták az autósokat, és olyan ellentmondásos ítéletek születtek, miszerint gyakorlatilag semmilyen lehetősége nincs az autósnak bizonyítani az igazát, a parkolási társulásoknak még fénykép nélkül is csak jogai vannak. Visszásságok pedig voltak rendesen, aminek tetőpontja az, hogy ezekre egyes esetekben csak évek múlva derült fény. Ugyanis tudvalévő, hogy reális esélyt nem adva a bizonyításra, sokszor évek múlva küldték ki a felszólítást a jegy nélküli várakozással kapcsolatban, amikor az illető már nemhogy az eredeti parkolójeggyel nem rendelkezett, de már arra sem feltétlenült emlékezett, hogy járt-e arra valaha. És tudjuk, ugyan van, ami jogos, de éppenséggel nem igazságos, ez az eset is ilyen volt. A társaságokat pedig nem érdekelte, hogy a több tízezer per milyen terhet róhat a bíróságokra, azokat folyamatosan indították meg, más esetben helyettük azok, akiknek a követeléseket eladták. Ennek vet most véget a polgári perrendtartásról szóló törvény módosítása, miszerint 1 év után nem lehet benyújtani az igényeket, és ezzel párhuzamosan minden olyan folyamatban lévő eljárást meg kell szüntetni, ahol az eredeti keresetlevelet egy év után nyújtották be. Fel lehet lélegezni sokaknak, akik eddig nem tudták, hogy sikerül-e nekik bebizonyítani, nem parkoltak valahol a belvárosban 5 évvel ezelőtt.

Végre egy olyan módosítás, ahol figyelembe vették az állampolgár érdekeit is. Nem mintha ez nem volna jó az államnak is, mert a bíróság nem azért lenne, hogy adott esetben néhány ezer forintra rugó kétes parkolásokat vizsgáljon évekig. A döntéshozók így is túlterheltek, nyilván sokat fog segíteni több ezer per megszüntetése vagy el nem indítása. Ezzel párhuzamosan az állampolgár is nagyobb biztonságban érezheti magát, hiszen nem kell neki öt évre visszamenőleg őrizgetni a parkolójegyeket, csupán egy évre. Addig azonban tanácsos megőrizni. Sőt, amint azt legutóbb megtudhattuk az Autózz blogról, az sem feltétlenül jó ötlet, ha eladjuk a jegyet jóindulatúan, mert lehet, hogy pont az ellenőr veszi meg tőlünk aljas indokkal. Az eset egyedüli „kárvallottai” a társulások, de be kell vallanunk, hogy mi kívülállók annyira nem sírunk miattuk. Annál is inkább, mert mindenki tudja, hogy visszaélések máig vannak, hiszen a teljesítményt hozni kell mindenkinek, amibe bőven beleférnek a trükközések. Ezzel együtt jelent meg a Blikkben ma - ugyan mellékhírként -, hogy parkolási maffia működi a fővárosban.

Ez nem hiszem, hogy újdonság azoknak, akik a belvárosban napi szinten parkolnak vagy olvasnak online fórumokat. A módszer egyszerű, de mindenkinek benne kell lenni a legkisebb parkolóőrtől a nagyobb vezetőkig. A lényeg, hogy a rendszeresen ott parkolóknak bejáratott rendszer van, aminek segítségével fix zsebbe juttatott tarifa ellenében az autóik érinthetetlenek lesznek, és azt nem fogják akkor sem megbüntetni, ha jegy nélkül áll ott. Erre kidolgozott jelzésrendszer létezik, ami alapján mindenki tudja, melyek ezek az autók. Ezt a rendszert akarja most az ellenőrök egy csoportja felszámolni, és ezzel párhuzamosan munkaügyi bírósághoz fordulni. Természetesen itt is a szokásos a hozzáállás, mint általában az ilyen esetekben. A társulások szerint ilyen dolog nem létezhet, mert szigorú a rendszer, de azért ki fogják vizsgálni az ügyet. Kíváncsian várjuk, amint megállapítják, hogy nem volt itt semmi turpisság.

Reméljük, a kulturált parkolás tovább fejlődik a fővárosban, és egyre inkább az eredeti cél valósul meg, és nem csak az autósok lehúzása. Ehhez azonban a most született határozat mellett nagyon sok lépésre szükség lenne. A korrupció és csalás lehetőségének minél nagyobb kizárása mellett nem ártana több dolgot megvizsgálni. Sok feladat vár még a döntéshozókra. Most azonban először érezhette úgy az autós, hogy az állam érte is van, nem csak a parkolási tárulásokért.

Azt hiszem, hogy a kereskedelmi csatornák már lassan alig bírnak valami újat produkálni számunkra. Most nyáron nem is igen akarnak, hiszen ebben az időszakban a lecsökkenő nézőszám miatt egyébként is kevesebb rációja van az izgalmas produkcióknak. Van azonban valami, ami ilyenkor is az elfolyatandó percek kimeríthetetlen tárháza, ami mindig érdekes lehet és megunhatatlannak van minősítve. Ez nem más, mint a női test. Szó se róla, eme műremeknek meg van a maga varázsa, amiben ott rejtőzködik a megunhatatlanság, de valahogy az esti műsorokban már kezd kicsit unalmassá válni, amikor megjelenik a kereskedelmi tévé esti salátájában a mondat: „Ismét egy izgalmas fotózáson vehetünk részt”

Tegnap megint feltűnt ez a mondat az RTLKlub-on. Nagy beharangozó szöveg, hogy most de jó lesz nekünk, mert a műsor kamerája ott lehetett, amikor egy férfimagazin legújabb női üdvöskéinket fotózta. Ők a szépségkirálynő és udvarhölgye. Szépségükön lehetne vitatkozni, de ez annyira egyéni megítélés kérdése, hogy felesleges is belemenni. Az csak hab a tortán, hogy magyar szépségeink mozambiki illetve tunéziai származásúak. Már csak azt nem tudom, hogy mitől lesz most nekem, mint nézőnek, izgalmas ez a fotózás. A beharangozott falatnyi bikini nem is annyira falatnyi, csupán egy normál bikini, és bikinis nőket amúgy is lehet látni a strandon vagy valamelyik nagy vízparton, ez még nem lesz olyan eszeveszett izgalom. Arról ne is beszéljünk, hogy a „kiváló” operatőri munkának köszönhetően, meg az őrült sebességű vágások miatt gyakorlatilag látni semmit nem lehet. Amúgy sem túl nagy izgalom az ilyen, amint már korábban kifejtettem Dundika esetében is. Miért lenne olyan nagy szórakozás, értelmes műsorok helyett, hogy azt nézem, miként fotóznak valakit a bikinijében? Lássuk, milyen érdekes dolgok hallhatóak a közben lévő riportokban.

Megtudtuk, hogy a királynőnek van egy tetoválása, ami manapság akkora hír, mint az, hogy valakinek van fülbevalója. Ezenkívül - érdekes módon - már járt könyv a kezében, méghozzá a Kis növényhatározó. Annyira fergeteges dolog ám ez, hogy feltétlenül meg kellett említeni. Átlagnéző most már nyugodtan dőlhet hátra, ismét megtudott szépségünkről valami életbevágó tényt. Azért vannak szaftos dolgok is, mert megtudhatjuk, hogy már volt itt bizony mellmagasságú szépészeti beavatkozás, amitől most sokkal nagyobb lett az cickó önbizalom. Nem lepett meg a hír, mert olyan jól sikerült a műtét, mintha odacsavarozták volna. Ekkor átfut az ember fején, hogy akkor most hogy is van ez a királynő választás? Vajon meddig mehet el valaki előtte a „szépészeti beavatkozások” tekintetében?

Nemzeti fogyasztóhősünk – Norbi – felesége is átesett ilyen műtéten, és legutóbb megtudhattuk, hogy közben kifogy a bőre alól, és már kitüremkednek az implantátumai. Nála az a kérdés merül fel, hogy az „egészség mindenáron” jelmondatok mellé miként fér be olyan műtét, ami kizárólag a hiúságot legyezgeti, de annak ezen kívül csak egészségre káros vonzatai vannak. Itt viszont más kérdés kerül előtérbe. A szépségkirálynők bevallott és nem bevallott javító műtétei mennyire etikusak akkor, amikor arról vizsgálódunk, hogy vajon ki a legszebb a világon? Egészen más lenne az eset a plasztikai sebészek világkonferenciáján rendezett divatbemutató kapcsán. Mindenki elhozhatná a műveit, és megmutathatná, hogy amit ő alkotott, az igazán a nőgyártás csúcsa. Ugyanúgy, ahogyan az autókiállításokon, meg lehetne nézni az új lökhárítókat, fenéklemez kiképzést, és egyéb világújdonságokat. Mi pedig megtekinthetnénk a tudósítást erről a nagy eseményről, és megnézhetnénk egy „izgalmas” bikinis fotózást. Vagy nem is annyira izgalmas?

Sok izgalmas dolgot lehetne még leadni ilyen esti műsorokban. Ugyan az emberek ízlésvilágát és érdeklődési körét rendesen beszűkítette az elmúlt évek televíziós műsorhulláma, de biztosan van még olyan, ami oda ülteti az embereket a tévé elé. Aki pedig ilyen izgalomra vágyik, az megkaphatja ezt az erre szakosodott csatornáktól, vagy kivehet egy ilyen filmet a tékából, a saját ízlésének megfelelően. Ráadásul ott tényleg megmutatnak mindent, és nem csak egy-egy képkocka erejéig lehet megtekinteni a bikinis testeket. Arról ne is beszéljünk, hogy ott nem untatják az embert azzal, hogy Rocco és Gina olvasta-e a Kis növényhatározót, és a tetkója is teljesen nyilvánvalóvá válik. Akinek meg nem igénye éppen ez, az inkább tényleg nézve végre valami izgalmasat a tévében. Nekik is készíthetnének végre műsort.

Annak idején nemhogy a nagyvárosok büszkélkedhettek mozival, de gyakorlatilag alig volt kistelepülés, ahol ne lett volna elérhető a szórakozásnak ez a formája. A legkisebb üdülőfaluban is volt még a 80-as években fapados mozi, valamilyen kisméretű vetítőgéppel. Aztán lassan elkezdte utolérni a gazdasági verseny is ezeket az intézményeket, majd sorban elkezdtek bezárni a vidéki mozik, majd ez a folyamat elérte a nagyvárosi intézményeket is. A budapesti klasszikus mozik többsége is bezárt, a külső kerületekben több filmszínház helyén bolt, bevásárlóközpont, bank és egyéb intézmény működik, és esetleg fényképek őrzik a régi mozik dicsőségét. Néhány helyen megpróbálták újraéleszteni a mozikat, de kevés sikerrel. Ezt a sikertelenséget tetézték a multiplexek azzal, hogy sűrűbb vetítést és óriási választékot kínáltak, amivel nehéz lett volna konkurálni. Most viszont már a multiplexekre is rájár a rúd, és a csökkenő bevételek miatt bezárni kényszerül az ország harmadiknak megnyitott ilyen mozija, ami a Csepel Plaza-ban volt. Vasárnap utoljára vetítenek a gépek. Hiába próbálták erősíteni a dél-pesti mozit, az nem éppen ideális helyen helyezkedett el, így ez a lehetőség is megszűnik a környékben élők számára. Az okok között szerepel, hogy tovább zuhan a mozilátogatók száma, és nem csak stagnálásról vagy pillanatnyi zavarról van szó, hanem tartós visszaesésről. Évente 10-15%-ka tűnik el a moziba járóknak. A következő áldozat a hírek szerint a MOM Park soktermes szórakoztató részlege lesz, mert ott is hasonlóan alakulnak a számok. Állítólag a bezárások már egyébként is megértek korábban, a mozikat eddig is csak a hosszútávú bérleti szerződések tartották életben. Nézzünk egy kicsit mögé a dolognak, és vizsgáljuk meg a mozikat fogyasztói szempontból, mi lehet a látogatottság csökkenése mögött.

Tény, hogy multiplexezni jó, még akkor is, ha ezek mindkét oldalon költségnövekedéssel járnak. A kényelem, hogy a legújabb filmre bármikor beeshet a néző a moziba, a mai rohanó világban fizetőképes keresletre talált a nézőknél. Ezt a rendszert lovagolta meg annak idején a multiplex rendszer, és sikeresen kiütötte ezzel a nyeregből a konkurenseket, akik legfeljebb napi 1-2 vetítést tudtak ütemezni a kínálatukba. A fizetőképes kereslet viszont egyre inkább szűkül erre a kínálatra, aminek többféle oka van. Részben a moziba járó réteget és érintik e megszorítások és az infláció, és nem kérdéses, hogy hol fognak először a költséglefaragások jelentkezni. A másik ok, hogy időközben szépen felkúsztak a jegyárak, és mellette beszűkültek a kedvezmények. A legtöbb filmet az utolsó vetítéseken is teljes áron tekinthetjük meg, ami a szórakoztató piacon nem feltétlenül jelenti a legjobb üzletpolitikát. A másik pedig a tényleges ár, amit kiadunk a jegyért. A nyers mozizás ára - mindenféle kiegészítő nélkül, mint popcorn – hétköznap 1000, hétvégén 1200-1300 forint fejenként. A kedvezményeket is figyelembe véve így igen vastagon kell számolni egy családi mozizás árát, mondjuk kettő gyerekkel kalkulálva. Ugyan léteznek viccesnek mondható kedvezmények családoknak, amik amolyan virtuálisan létező dolgok. Például van, ahol 1000-1500 forintos kedvezményt kaphatunk 4 fős család esetén, de kizárólag korhatár nélküli filmekre. Ha a szövegezést figyeljük, még érthető is volna, de elfelejtjük, hogy a „12”-es korhatárt kapott filmekre már nem jár ilyen kedvezmény. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy most éppen hetek óta nem futott olyan film, amire lehetett volna családi kedvezményt kapni, és most sem lehet a például a Narnia Krónikái című filmre. Ugyanígy több rajzfilm nem kapja meg a „KN” minősítést, így az sem marad esetlegesen a családosoknak. Így viszont csak a mozijegy ára 4500 forint körüli összeget jelent négy főre. Valljuk be, hogy ez nagyon sok családnak havonta egyszer sem engedhető meg. Igen, a mozi sokak számára megfizethetetlen luxus lett, és helyette inkább választ ugyanezért az összegért egy egész napos állatkert látogatást.

Itt a filmforgalmazó felhördülhet, hogy „mi van a letöltésekkel?”. A letöltések léteznek, és erre vonatkozó hatástanulmányokat sorban adnak ki a filmvilág bevételeiből élők. A fenti számokat megvizsgálva azonban látjuk, hogy messze nem kalkulálhatunk azzal, hogy az összes letöltött filmet megtekintené moziban az, aki megnézte otthon. Jól látható, hogy havonta több családi mozizás ára – élmény ide vagy oda – a legtöbb család lehetőségein bőven túlmutat. Tehát itt felesleges újabb nézőket kereseni, ők azok, akik a legkisebb veszteséget jelentik ennek az iparágnak. Különben is a legtöbb „letöltő” már csak akkor jut hozzá a filmhez, amikor az kifutott a mozikból, hiszen a DVD megjelenéssel egybe köthető a minőségi kópiák neten történő megjelenése. A moziból pontosan azok hiányoznak, akik egyszerűen árérzékenységből nincsenek ott. Valahol hiányzik a mennyiségi elv a filmiparból.

Rendszeres mozilátogatóként megfigyelhetem a mozik kihasználtságát és a lehetőségeket. Véget ért már az a korszak, hogy népszerű filmek premierje után egy hétig nehéz rá jegyet szerezni, főleg, ha nem az első sorban akarunk ülni. Legutóbbi mozilátogatásomkor a filmen hétvégi csúcsidőnek számító időszakban bő egyharmada volt tele a nézőtérnek, történt mindez egy azon a héten induló premierfilmnél. A maradék kétharmad hely üresen nézte a filmet, holott ott fizetőközönség is ülhetett volna. Lehet túlzott naivitás, de mi lenne, ha kipróbálnák a forgalmazók és üzemeltetők együtt, hogy mi történik akkor, ha extrém példaként felezik a jegyek árát. Ekkor teltházas előadásokon még mindig nagyobb összbevételre lehetne szert tenni, mint a mostani felállással. Vannak erre példák, például fesztiválok idején. Ilyenkor az olcsó jegyek néha előre elfogynak, már a filmek előtt 1-2 héttel nem lehet kapni azokat.

Igen, mindig marad olyan réteg, aki anyagi okokból kifolyólag nem megy moziba. A számszerű ökölszabályok helyett mégis jobb volna gondolkozni azon, hogy miként lehetne az embereket vissza csábítani a mozikba, méghozzá nem máshogy, mint úgy, hogy az ár/érték arány érzetét egy kicsit feljavítjuk. Nem ajándék popcornra van szükség, vagy dizájnos kulcstartóra, netalán olcsóbb üdítőre. Csupán olcsóbb jegyárakra. Nem feltétlenül kell mindennek megtörténni, de akkor hamarosan újabb mozik jutnak az utolsó vetítés ítéletére.

Fejlődünk. Elvileg. Fejlődik a világ. Egyre több dolgot lehet online elintézni, nem kell hosszas sorbanállással szórakozni, és megküzdeni a hivatali bürokráciával. Odáig is eljutottunk, hogy nemcsak beadhatjuk az adóbevallásunkat online, de az kötelezővé is vált többek számára, annak ellenére, hogy szegény öreg cipésznek Világvége nevű faluban nincs is lehetősége internet hozzáférésre, így kénytelen ezért külön fizetni valakinek. Aki azonban online humanoid lehet, annak ott vannak a nagyszerű lehetőségek, és akár otthonába rendelheti a termékeket, és azt természetesen még online ki is fizetheti, így a fizetéssel és borravalóval sem kell küzdenie, mikor jön a csomag. Banki ügyekben sem kell már azzal töltenünk drága perceinket, hogy ügyfélként sorbanállva azt figyeljünk, amiként csupán egy ügyintéző szorgoskodik a tíz pult mögött, a többiek pedig jól elvannak egyéb dolgokkal. Szeretem is sok esetben ezt. Online fizetem számláim egy részét, így kezelem bankszámláimat és rendeltem már igen sok dolgot, még a Távol-Keletről is. Ennek ellenére van olyan, hogy valamit szeretnék azonnal megvenni, kézbe fogni, megnézni, és így vásárolni. Hagyományos módon, csak úgy a boltban, akár sorbanállva is. Ez a része a szolgáltatóknak viszont egyes területeken erősen rossz irányba fejlődött. Megjelentek az árlistás boltok.

Régen is volt ilyen. Volt számítástechnika üzlet, ahol ugyan nagyon jó árak voltak, de semmit nem lehetett kapni, vagy amit igen, az drágább volt, mint bárhol máshol. Ma a helyzet csak romlott, mert a sok ezer online bolt mögött valóságban egy ügyfélszolgálat sem létezik, csak felhívhatatlan számok és egy lakás valahol egy isten háta mögötti település szélső utcájában, vagy másik esetben egy belvárosi sokadik emeleti lakásban. Ilyen kezdeti feltételek között futottam neki, hogy vásároljak valamit. Nem is lényeges micsodát, szórakoztató elektronikai termék. Egyszerű, olcsó, de nekem most ez kell. A Google a típusszámra dob közel magyar 9000 találatot, ami gyakorlatilag majdnem ugyanennyi online bolt címét takarja. Rutinosan bele sem kezdek itt keresgélni, mivel szempont, hogy meg is akarom rögtön venni a terméket Budapesten. Tehát a kiinduló feltétel, hogy ott legyen az üzletben. Itt kezd nehézzé válni a vásárlás. Tovább lépek, és a gyűjtőoldalakat nézegetem, ahol összehasonlító árak vannak. Az már meg sem lep, hogy a termék ára különböző helyeken X és X*1.7 között mozog. Több helyen ott a biztató felirat: raktáron. Naiv azért nem vagyok, induljon a telefonálás. Természetesen ezek közül mindenhol megrendelésre hozzák, igaz van, ahol esetleg délutánra ott lenne. Ezt már ismerem. Nincs ott délutánra, és még másnapig drágul is. Más utat kell keresnem, nekivágok, és csak a nagynak tűnő cégek oldalait nézem. Az egyiknél ott van, amit venni akarok, ráadásul nagy banner hirdeti a cég oldalán, hogy ezeket most akciósan vehetem meg, és raktárról. Ismét telefon. Kiderül, hogy ezeket még véletlenül sem tartják raktáron, de megrendelésre hozzák akármikor. Végül sok telefon és kutakodás után azért van néhány üzlet, ahol tényleg lehet kapni. Igaz, ezek legnagyobb része csak hétköznap 9-17-ig van nyitva, de sebaj, az egyik ismert boltban ott van, és még munka után is elmehetek érte. Project vége, csak maradjon belőle, míg odamegyek.

Ugyan a boltban banánért sorbanállás ideje eltűnt, de vannak még lukak a magyar kereskedelemben. Vannak olyanok, akik úgy akarnak megélni, hogy éppen a napi forgalomnak megfelelő pénzeszközt fektetik csak be, és a napi megrendelés és vásárlás ütemezéséből élnek. Abba bele sem merek gondolni, hogy esetleges hibás teljesítés esetén milyen procedúra várna rám, ha ezeken a helyeken szeretnék reklamálni. Pedig minden olyan egyszerű lenne. Ha csak a normális üzletek lennének, akkor nem kellene 9000 Google találatból leválogatni azt a hármat, ahol megvehetek valamit. Szélsőséges példaként említem meg, hogy van olyan online számítástechnika üzlet, ahol egy másik nagykereskedő teljes árlistáját dobták ki a netre, hogy ők majd hoznak belőle a megfelelő felárral, nem is túlzottan túlcicomázva, még a hibás típusjelölések is egyeznek. A vágy, ami ezek után megfogalmazódik bennem olyan egyszerű. Szeretnék néha vásárolni hagyományos módon. Bemenni egy boltba, megnézegetni a terméket, és kiválasztani, ami nekem tetszik. Ezek a boltok léteznek most is, nem is drágábbak sokszor, mint online társaik, csak az a vágyam miként fog egyszer teljesülni, hogy ezt ne sok ezer olyan találat közül kelljen leszűrnöm, ahol nem kapom meg azt, amit akarok.

Viccek és kényes témafelvetések tárgya volt a prostituáltak számlaadási kötelezettségének elemzésekor, hogy vajon miként ellenőrzi az APEH munkatárs, hogy az illető „szolgáltató” eleget tesz-e ennek a kötelezettségnek. Nem könnyű feladat, hiszen számla nyilván csak akkor jár, ha a „vevő” igénybe veszi az illető hölgy által nyújtott lehetőségeket, e feltétel nélkül nehezen kérheti számon azt, hogy kapott-e nyugtát vagy netalán áfás számlát. Arról ne is beszéljünk, hogy vajon mit is írjon be a szolgáltatás megnevezése rovatba, illetve milyen statisztikai számjeggyel lássa el azt. Tény, az adóellenőrök munkája nehezedik, hiszen az élet legszélesebb skáláján található vállalkozó szemléletű emberek esetében kell vizsgálni a kiadások és költségelszámolások rendszerét, és feltárni az esetleges szabálytalanságokat. Egy ilyen kínos helyzettel néz szembe az APEH Észak-Magyarországi Regionális Igazgatósága.

Történt ugyanis, hogy Hopka Ferenc, aki producerként az egyik legkelendőbb anyagba fektette a pénzét, pornófilmet forgat. Annak rendje-módja szerint Egerben be is rendezett egy stúdiót 2005-ben, ami - ismerve ezeknek a filmeknek a környezetét - nem kellett túl nagy beruházással készüljön. Természetesen, mint az a vállalkozásokban szokás, Hopka élt azzal a lehetőséggel, hogy a szükséges berendezések és kellékek áfáját visszaigényelje, és azokat költségként elszámolja. Nem is lett volna semmi gond, a számlák rendre átmentek az ellenőrzésen, és az adóhatóság készséggel elfogadta a vibrátorokról, szoláriumról, szaunáról szóló számlákat. Ezek után viszont nem akarja elfogadni, hogy a helyiség berendezése, bútorzata egyértelműen a vállalkozáshoz szükséges kellék volt-e, és ilyen módon vitatja azok elszámolásának jogosságát. Mit tehet ilyenkor az illető vállalkozó, hogy bizonyítsa az igazát?

Nagyon egyszerű dolgot. Hiszen filmes bizonyítékai vannak arról, hogy ezek a tárgyak valóban ott szerepelnek a filmekben. Be is nyújtotta az alkotásokat az APEH felé, akiknek most tetszik vagy nem, de ezeket meg kell vizsgálni. Azaz a filmek megtekintése során meg kell állapítaniuk, hogy a kérdéses tárgyak valóban erre a célra lettek-e felhasználva. Bár több dolgozó tiltakozott, tény, hogy az adóhatóságnak minden benyújtott bizonyítékot meg kell vizsgálnia és mérlegelnie kell, és csak ez alapján hozhat döntést. Itt pedig úgy néz ki, hogy egyértelműen ott vannak a bútorok a filmekben, állítja a producer. Annyit azért érdemes felidézni, hogy az eset nem teljesen újdonság, mert hasonló problémával már nézett szembe az állami hatóság még a múltrendszer idején. Akkor még tilos volt pornográf anyagok behozatala Magyarországra, és ezért a szerencsétlenebb magánimportőrök autóülése alól elkobozták a határon ezeket a videokazettákat. Azt viszont, hogy ezeken valóban a feltüntetett anyag van-e meg kellett állapítani, hiszen csak akkor valósult meg a bűncselekmény. Erre meghatározott emberek voltak, akiknek a dolga az volt, hogy ezeket a kazettákat vizuálisan ellenőrizzék, és kiadták a dokumentumot, hogy tényleg az történik a felvételeken.

Ezek után nem is tudjuk, hogy mi következhet. Képzeljük el, hogy az APEH nem fogadja el a bizonyítékokat, és esetleg úgy ítéli meg, hogy nem jogosak, majd vállalkozónk jogi útra tereli az ügyet. Ezután az ügyészség, a védő, majd a teljes bíróság közösen tekinti meg ezeket a filmeket, hogy megállapítsák, hogy valóban ott vannak-e a bútorok. Már láthatjuk is magunk előtt a védőbeszéd részleteit. Tisztelt Bíróság! Ahogyan látják, a megállított felvételen jól látszik, hogy az a barna színű komód, amely eddig a vita tárgyát képezte, ott van a hölgy alatt. Ugyan a márkajellegzetességre utaló intarziás berakást eltakarja a férfi nemi szerve, de az általam mellékelt fotó jól mutatja, hogy egy és ugyanazon típusról van szó. Most pedig tovább indítom a filmet, és nézzük a lista alapján a keresendő tárgyakat. Csak el ne terelődjön a figyelmük… Kíváncsian várjuk, mit kell ezek után ellenőriznie az APEH-nak, amikor vagyonosodási vagy egyéb vizsgálatok során bizonyítékokat kell megvizsgálniuk.

Az már nem is kétséges, hogy az internet tele van olyan oldalakkal, amik funkciójukat betölteni képtelenek, sőt egyenesen vizuális környezetszennyezésnek minősülnek. Napról napra szaporodnak a magyar oldalak is, mert sokan úgy érzik, hogy össze kellene azért még is dobni valamit a netre, hiszen szinte már kötelezővé vált az, hogy valakinek legyen weboldala. Ugyanez igaz a civil és nem civil kezdeményezésekre is, ma már minden rendezvénynek van webes megjelenése. Ezekből az oldalakból látszik, hogy sokan nem értik, mi is kerül egy oldal elkészítésében olyan sokba, mikor a szomszéd Pistike két lángosért meg egy kóláért összedobja egy óra alatt. Aztán az eredmény olyan is. Kiinduló pontként nem ugyanaz a kategória, de a zenei fronton ismert LIGHT MEDIA Bt. valami hasonlót dobott össze most a ProArt legújabb kampányához, 1gyeltobb.hu címen.

A ProArt az a sokadik cég, aki a semmiből él meg, azaz abból, hogy valahol belekerül jogvédelem címén az audiovizuális tartalmak kiadásába, és lehúzza a maga hasznát. Most kampányt indítottak, melyben arra kérnek bennünket, hogy vegyünk eggyel több zenét, mint tavaly, és ezzel tegyünk az elszegényedő zenei világért. Mert az még sem járja, hogy szegény zenészeknek Audi helyett már csak Passatra futja, és a harmadik Jakuzzi beszerelése is problémákba ütközik, netalán már a napi drogadag beszerzése okoz gondot. Amúgy is mindenkinek komoly álma, hogy a hazai lakodalmas zene nagyjait támogassa, mint csúcs lemezeladókat. Szóval valami érdekeltséget is akartak teremteni, és ezért egy weboldalon megadhatjuk az adatainkat, és egy nyereményjátékban vehetünk részt a vásárolt anyaggal. Lássuk, mit mond el a weboldal.

Az egyik fő jelmondata, hogy vegyünk zenét, és „Ha pedig már megtetted…Király vagy!”. Ebből a mondatból rögtön átjön az, hogy azt képzelik, minden zenerajongó a kötőszóként is „király”-t használó fiatal réteg. Kérem szépen, én nem király akarok lenni, hanem meg akarom vásárolni a Varázsfuvola magyar változatát, amit az Operában vettek fel. Amennyiben ezt megteszem, akkor sem kívánom magamnak a király jelzőt. Nézzük a további okokat, hogy miért is jó nekem, ha zenét veszek. Az első pont szerint ettől frankó lesz a zenészeknek, és újabb dalokat tudnak nekem csinálni, meg újabb albumokat. Ez jó, mert akkor a kedvemért biztosan össze fog állni sok olyan zenekar, ami már rég nem létezik, de én szeretem. Sőt, a Beatles rajongók is hamarosan új albumot kapnak, de jó nekik. A második pont a legszánalmasabb. „Minden jó cuccból az eredeti a menő, a másolat gagyi…” Ezzel a menő dologgal tudnék vitatkozni. Hallottam már olyan mondatot, hogy „de barom vagy, hogy megvetted, a netről leszedtem volna neked”. Akinek ilyen a hozzáállása, az nem feltétlenül fogja megérteni, hogy miért menő dolog az eredeti. Amúgy meg a másolat nem feltétlenül gagyi, a digitális technikának köszönhetően, ha hozzáértő készíti a másolatot, akkor gyakorlatilag az eredetivel közel megegyező másolatot kapunk, sőt adott esetben a másolásvédett lemezzel sem kell szerencsétlenkednünk, mert például nem akar menni az autóba szerelt cuccban. A harmadik pont szerint rengeteg értékes nyeremény lehet a miénk. Hát akkor katt, lássuk mi van tovább. (Zárójeles megjegyzés: frissen telepített Firefox nem ismerte fel, hogy Flash plugin kellene, így kellett előtte egy látogatás egy olyan oldalra, ahol ezt fel lehet rakni)

Itt menten láthatjuk, hogy mennyivel egyszerűbb egy gagyi form-ot írni az email címünk begyűjtésére, mint egy spamrobotot üzemeltetni. A végén több pipával biztosíthatjuk, hogy a jövőben értelmetlen levelek árasszák el az itt megadott címünket. A kategóriák enyhén szólva elnagyoltak, azt meg ne is elemezzük, hogy egyesek miként kerültek be egy kategóriába. Mivel itt az ember már a nyereményre van igazán ráizgulva, ezért keresi, hogy arról mit lehet tudni. Meg is van a mondat: „A nyereményekről ITT olvashatsz bővebben”. Rutinos versenyző már kattint is az ITT szóra. Illetve kattintana, mert nincs ott semmi, azaz nemhogy hibás lenne a link, de nem is létezik. Az oldal elemzése itt véget ér, még egy bővebb írás nincs róla, hogy például nekem miért lenne jó ezeken kívül vásárolni.

Eközben a ProArt hangsúlyozza, hogy mennyire nagyszerű a kezdeményezés, mert sok zenész is támogatja. Számomra viszont sokkal szebb példa az, amit az Egon és Dönci alkotói, a United vagy a többi zenekar tettek, melyben munkájukat ingyenesen elérhetővé tették, és más bevételekből kívánják fenntartani az életüket. A ProArt más irányt vett, de akkor már jó volna, ha ezt nem csak úgy odahánynák valami weboldalnak tűnő dolog formájában, hanem adnának is valamit, ha már a ez emberek pénzére fáj a foguk.

Valami itt nagyon nincs rendben. Egyre inkább úgy érezheti az ember, hogy a legnagyobb bűn ebben az országban, ha tisztességesen akarunk viselkedni. Azt már teljesen megszoktuk, hogy segélyekkel majdnem annyit lehet összeszedni, amit egyesek nem képesek egy hónap alatt megkeresni, és a gyermekvállalás is jó üzlet. Ez utóbbi kifejezetten azoknak jó, akik egyébként nem lennének képesek azokat eltartani az állami támogatások nélkül. Nem kétséges, hogy az a gyerek, aki később felnőve dolgozni fog, igen jó üzlet a társadalomnak, tehát elvileg megéri befektetni a gyerekbe mindenkinek az adóforintjából. De van itt egy kis probléma. Akkor már nem egészen jó, ha a gyermekeket nevelő család egyénként erre rendezkedik be, és mellette nem tesz semmit a közösbe. Arról ne is beszéljünk, hogy amikor az ember elkezd annyit keresni, hogy esetleg bevállaljon több gyereket, akkor menten elkezdik azzal büntetni, hogy azt a pénzt is elveszik tőle. Teljesen abszurd például, hogy bizonyos éves jövedelem felett 3 gyerekre sem jár már a családi kedvezmény. Ez amúgy általános az adójóváírás tekintetében, hiszen minél többet adózunk, minél tisztességesebbek vagyunk adott esetben, annál kevesebb pénzt, és egy idő után semmit sem kaphatunk vissza ezekből a forintokból. Persze mihelyst arról van szó, hogy esetleg 3 gyerek után már ne családi pótlék járjon, hanem adójóváírás, akkor menten felhördül fél Magyarország. De kérdem én: minek 3 gyereknél több egy olyan személynek, aki azt nem tudja eltartani saját jövedelemből? Mert azzal azért legyünk tisztába, hogy akinek nincs fizetendő adója, az nem igazán alkalmas 3 gyereknél többnek az eltartására, bármilyen kegyetlenül is hangzik. Mindezek alapján méltán érzem magam büntetettnek, mert dolgozom és adózom, hiszen már semmit nem kaphatok ezért, csak ugyanazt, amit bárki más, aki egy vasat sem fizet a közös kasszába. Sőt, én sokkal kevesebbet kaphatok. Erre jön még most az újabb törvény, amiről most mindenki előszeretettel tudósított, amiben ismét van olyan diszkriminatív rész, ami túlmegy minden eddigi határon.

Eddig ugyanis csak a munkát büntettük, viszont a megjelent óvodáztatási támogatás feltételei között egy újabb érdekes kitétel is szerepel:

„(2) Az (1) bekezdés szerinti pénzbeli támogatás folyósításának további feltétele, hogy a gyermek törvényes felügyeletét ellátó szülő a jegyzői eljárásban önkéntes nyilatkozatot tegyen arról, hogy gyermekének három éves koráig legfeljebb az iskola nyolcadik évfolyamán folytatott tanulmányait fejezte be sikeresen”

Tehát ezt csak az kaphat, aki legfeljebb 8 általános iskolával rendelkezik. Az meg, aki tanult rendesen, csináljon, amit akar, mert állami pénzt nem fog kapni azért, hogy a gyerekét eltolja az óvodába. Ismét egy újabb ösztönző erő, hogy kétszer is meggondolja az illető, hogy tanul-e, mert úgy látszik a jövőben sikk lesz nem rendelkezni végzettséggel, mert attól csak tovább nőnek a kapható mennyiségek. Érteném én akár azokat a dolgokat is, amik a rendelet szavai mögött vannak, de ilyen kivitelezésben egyszerűen felháborító. Az óvodáztatási támogatás ilyen formájának ráadásul bevallottan semmi köze ahhoz, hogy mibe kerül a gyereket óvodába járatni. Ez hasonló, mint a maffia esetében a védelmi pénz. Adni kell valamit, hogy ne történjen meg, ami egyébként a maffia nélkül amúgy sem történt volna meg. Itt valamit adni kell a szülőnek, mert saját ésszel nem éri fel, hogy esetleg a gyerekének jó volna egy civilizáltabb környezetben épülni, ezért kap egy kis pénzt, amivel kompenzálhatja azt a fájdalmát, hogy reggelente össze kell csomagolni a lurkókat, és elvinni az oviba. Az óvodapedagógusok egyébként sokkal jobban örültek volna, ha ezt a pénzt ők kapják meg, mert sokkal inkább segítené az általuk kivitelezett fejlesztés azt, hogy ezek a gyerekek integrálódjanak, mint az, ha a szülők esetleg a sarki kocsmában legurítják az összeget a torkukon. Nem mondom, hogy minden egyes forintnak ez lesz a sorsa, de egy részének komoly esélye van erre. Lehet, hogy mindez apróság, de rossz irányt mutat.

Mit szeretnénk? A mostani irány és ellenkezés minden reform ellen azt mutatja, hogy egy olyan országban szeretnénk élni, ahol általánosan a következő dolgok történnek: Senki sem adózik egy forintot sem, csak feketemunka létezik, az emberek nem tanulnak tovább, legfeljebb írni-olvasni tanulnak meg, és sokan abból élnek, hogy a szomszéd országa járnak lopni, mert itt már nem lesz mit. Furcsa jövőkép. Helyette sokkal inkább az volna a jó, ha a tanulásnak, munkának, tisztességes munkának meg lenne teremtve a becsülete. Úgy látszik még nem jutottunk el a civilizációnak erre a szintjére. Most akkor hajrá, ne dolgozz, ne tanulj, és lehetőleg ne adózz. Ekkor lesz neked a legjobb, és ezt a fenti törvényi idézet is alátámasztja.

Nem tudom tagadni, hogy a most leírt esettel kapcsolatban leírt véleményemben személyes érintettségem is jelentős szerepet játszik. A történetbe ott kapcsolódok bele, hogy ugyanebbe a városba jártam, csak éppen egy másik középiskolába. Ennek ellenére olyan kapcsolatok alakultak ki az ott tanuló személyekkel, amik a mai napig végigkísérnek. Nem utolsó sorban pedig feleségem, ugyanebbe a középiskolába járt a drámai tagozatra. Így rendszeres vendége voltam az iskola falainak különböző színi előadásokon, sőt még az itt említett tanár óráján is vendégeskedtem. Mert ez az iskola több, mint egy iskola. Ez az iskola egy közösség. Ennyi előzmény után jöjjön a lényeg.

Van a szentesi Horváth Mihály Gimnázium, ami méltán híres a színjátszó körökben drámai tagozatáról. Ez a tagozat idén ünnepli fennállásnak 30. évfordulóját, szokásos hétvégi rendezvénnyel. Természetesen nem csak ez az iskola erőssége, a többi tagozat is erős, és életképes tudást ad a diákoknak. Lehetne sorolni a neveket a színész és szórakoztató világban, akik ezek között a falak között kapták meg azt a tudást és szellemiséget, ami valószínűleg életükön keresztül elkíséri őket, meghatározva ezzel egy igen jó irányvonalat. Rám is komoly hatással volt, amit az iskola és az oda járó személyek kisugárzása biztosított. Most a néhai diákok közül az egyik legismertebb név Alföldi Róbert, de ne ragadjunk le csak nála. Hosszú ideig lehetne sorolni a neveket, akik ismert művészek lettek az iskola padjait koptató diákok közül. Csak azért nem kezdek felsorolásba, mert a teljességre úgysem lehet törekedni, arról ne is beszéljünk, akik kiváló tanárok lettek, vagy bármilyen más hasznos tagjai a társadalomnak. Ők azok, akikről az iskola büszkén jelentheti ki, hogy azért azok, akik, mert ez az intézmény adta nekik a megfelelő alapot. Ezt pedig köszönhetik annak, hogy kiváló, karizmatikus pedagógusok tanították őket, méghozzá szívvel-lélekkel. Egy éve azonban megborult a rend. Az iskolát hivatalosan pénzügyi megfontolásból összevonták egy szakközépiskolával, ami nagyjából olyan, mintha a Nemzeti Színházat egy vezetés alá vonnák a MOL-al, mert úgy gazdaságosabb. Ezzel együtt természetesen új igazgatót is kapott az iskola, a ránézésre is túl fiatal Inokai-Tóth László személyében. A kinevezésekor vele készült interjúban próbálták arról kérdezni, hogy milyen szellemi értékeket lát az intézményben, amiről nem sokat tudott nyilatkozni. Érdekes, mert aki soha nem járt oda, csupán lakója a városnak, az is órákig tudna arról beszélni, hogy mit jelent az gimnázium a városnak. Hazai és nemzetközi díjak, elismertség, végtelen felsorolás, amit a HMG neve képvisel. Ez a hírnév viszont neveknek köszönhető, arcoknak, többek között az ott 28 éve tanító Keserű Imrének. Keserű többek között vezető személyisége a Keleti István Művészetoktatási Iskolának is Budapesten, és korábbi személyi vitái ellenére óraadó tanárként továbbra is tanított a szentesi intézményben. Most közölte vele az igazgató, természetesen indoklás nélkül, hogy nem tartanak tovább igényt a munkájára. Kollégáit is annyira megdöbbentette a hír, hogy gyakorlatilag pillanatok alatt önszerveződő demonstrációban vettek részt, - tudósított róla a Délmagyar is - amikor tulajdonképpen sztrájk nélkül tiltakoztak a diákokkal együtt az igazgató diktatórikus döntése ellen. Az igazgató hajthatatlan, sőt fegyelmiket helyezett kilátásba a tettükért. Az itt látható videón látható, hogy az eseménykor határozott fellépésre - és így igazgatásra - teljesen alkalmatlan, és nem tudta kezelni a helyzetet. Azt most sem tudni mi áll pontosan a pedagógus elbocsátásának hátterében, de vannak feltételezések.

A megyei közgyűlés oktatási ügyekért felelős vezetője felemás kijelentéseket tett ugyanis. Először meg volt győződve, hogy Keserű szervezte a demonstrációt, ám miután megtudta, hogy nem volt jelen, aztán csak annyit mondott, hogy attól még szervezhette ő. Annyit kell hozzáfűzni a történet ezen pontjához, hogy ismerve az iskola szellemiségét, ehhez nem volt szükség nagy szervezésre. Azt azért Kovács Kálmán hozzátette nyíltan, hogy a tanárnak MSZP-hez közelálló nézetei vannak, amivel jelezte, hogy ez akár szerepet is játszhat a mostani döntésben. Utolsó mondatával viszont számot adott teljes alkalmatlanságáról, ami nem volt más, mint az, hogy „Sokan vannak Magyarországon, akik értenek a drámatanításhoz”

Igen, sokan vannak, akik állítják, hogy értenek dolgokhoz. Sok szakács van, szobrász, festő, informatikus, de hányan vannak, akik igazán értenek ahhoz, amit tesznek? Hány ember kezei alól kerültek ki színészek, és nem utolsó sorban igazi színházi színészek? Pontosan a színművészeti képzés az a terület, ahol a legnagyobb lelkesedés is kevés, ha nincs mögötte igazi tehetség, és egy olyan karizmatikus személyiség, mint például Keserű Imre. Lehet, hogy sokan tudnak a színjátszás alapjairól beszélni, de a mostani tanári kar három évtized alatt bebizonyította, hogy képes megvalósítani azt, amit egyre kevesebben a magyar oktatásban. Olyat adni a diákoknak, amit egy életen keresztül valóban hasznosítani tudnak a szakmájuk során. A HMG nyilván ezt kívánja tenni a jövőben is, függetlenül minden politikai irányzattól. Most viszont sokan bebizonyították, hogy szakmailag alkalmatlanok abban a pozícióba, amiben éppen vannak. Mert mással nem lehet indokolni azt, hogy egy diákok és tanárok által megbecsült embert személyes okokból eltávolítanak a helyéről. Nem úgy, mint azok, akik most is ott várnak arra, hogy tovább taníthassanak, és tovább csinálhassák azt, amiről már bebizonyították, hogy igazán értenek hozzá. Képezzék a jövőnek azt a nemzedékét, akik minket fognak szórakoztatni a színházban, a képernyőkön vagy bárhol máshol a művészet területén. Ők már bizonyítottak és nem is akarnak mást, mint tenni tovább a dolgukat. Mesterségesen állított akadályok nélkül.

Érdekes gondolat fut végig az emberen, amikor elgondolkozik azon, hogy milyen lenne a modern korban játszódó Rabszolgasors című film, főleg, ha annak a szponzorálásába beszállnának nagyobb cégek. Hol és miként jelennének meg rejtve a reklámok, amik az adott cégcsoport termékeit vagy szolgáltatásait állítják a fókuszba? Annak idején hasonló sorozat készült Família Kft. címmel, de egy legutóbb megjelent hirdetés megmutatja, hogy Rabszolgasorsos ötletekért sem kell messze mennünk, vannak itthon is kreatív egyének, akik tovább rontják az hazai képet. Köztudott, hogy egyes területeken amúgy is nehéz elhelyezkedni, és az emberek minden munkára irányuló lehetőséget igyekszenek megfogni a megélhetés reményében. Ezeken a területeken azonban a munkanélküli hivatalok tevékenysége is abban merült ki jó ideig, hogy a munkából kiesett személyeket átképzésekkel próbálták más irányba terelni. Egy idő után ezekről az átképzésekről kiderült, hogy túl sokra nem lehet vele menni, mert vagy nem kellően megalapozott a tudás, amit ad, vagy egyébként azon a területen sincs elhelyezkedési lehetőség. A helyzet nem javult sok helyen továbbra sem, és ebben a világban próbálják a foglalkoztatók meglovagolni azt, hogy néhányan gyakorlatilag bármit elvállalnak, csak pénzt kapjanak érte, legyen az feketemunka vagy valami más, amit nem nagyon szeretne más elvégezni. Ezt a helyzetet használja ki nem kevéssé elítélendő módon a Penny Market Kft.

Az itt látható hirdetés szerint (ami a nyomtatott reklámújságjukban is megjelent, ott láttam meg először) OKJ-s ABC-eladó szakmai bizonyítványhoz nyújtanak képzést, és emellé adnak egy „Elektronikus és Számítógépes Pénztáros” oklevelet. Ez utóbbi nagyon jól hangzik, de értéke kb. annyi, mintha én állítanám ki otthon, és hitelesíteném az aláírásommal. Visszatérve az elsőre, az legalább OKJ-s, még bármit lehet vele kezdeni, mert a Penny berkein kívül is ér valamit. Aki jól tanul, annak a bolthálózat munkát is ajánl majd, és természetesen a képzés költségeit ők fizetik, magyarul ingyenes. Eddig jól is hangzik, de itt jön a feketeleves, amivel ismét visszacsöppentünk a rabszolgatartó világba. A képzés leírása szerint 6 hónapig heti 5 munkanapot vesz igénybe, amihez szakmai gyakorlat is tartozik a Penny áruházaiban délelőttös és délutános munkarendben. A képzés időtartama alatt jövedelmet nem biztosítanak. Mit is jelent ez?

Az áruházlánc munkaerő gondokkal küzd, aminek az oka nyilván az, hogy nem kellő mennyiségű bérköltséggel számolnak, és az elmúlt évek folyamán körülépítette őket a konkurencia, ahová szépen átszivárgott a dolgozók egy része. Az túl költséges és bonyolult volna, hogy jó pénzért keressenek embereket. Az itt leírt módszerrel hosszú távra biztosítják, hogy legyen kisegítő munkaerő a zűrösebb időszakokra, mindezt minimális költségvonzattal. Ha meg valaki tényleg elmegy a tanfolyam után pénzért dolgozni hozzájuk, hát dupla nyeremény. Ráadásul mindez gyakorlatilag ingyen.

Egy ilyen tanfolyam 60-70 ezer forintból bárhol letudható annak, aki beesik az utcáról, tehát önköltségi ára ennél is sokkal alacsonyabb. A tanfolyam általában elméleti és gyakorlati képzésből áll, de el tudjuk képzelni, hogy itt kicsit felborulnak az arányok. Azaz, a Penny egy félhavi minimálbér teljes költéségért kap fél évre egy olyan személyt, akit annyit ugráltat és oda oszt be, ahová akar, mert nyilván ez benne van a vállalási feltételekben. Eközben az illető éljen meg, amiből akar. Hogyan is nézne ez ki tisztességes helyen és országban? Azért is említem az országot, mert nem vagyok benne biztos, hogy némileg civilizáltabb és munkajog szempontjából fejlettebb országban egyáltalán megjelenhetne a hirdetés. Szóval normális helyen legalább a minimálbért megadják az illetőnek, és a képzésért cserébe mondjuk tanulmányi szerződést kötnek az illetővel, ami legalább tisztességes és elismert megoldása a munkahely által biztosított képzéseknek. Itt viszont a Penny lényegében feladott egy hirdetést, miszerint kisegítő alkalmazottakat keres, olyan javadalmazásért, ami már lassan a távol-keleti országokban is a szégyenteljes kategóriába tartozik. Az ilyen hirdetéseket látva rájövünk, hogy továbbra is csak illúzió a megfelelő munkajog Magyarországon. Van még min dolgozni, de legfőképpen van még min elgondolkozni azoknak, akik a fizetésükért hasonló dolgok kiagyalásával töltik az idejüket. Elmúltak már azok az idők, amikor a Rabszolgasors című film játszódik.

Ismét van miről írni a bulvárlapoknak napokig esetleg hetekig. Már nem azzal kell megtölteni a főoldalakat, hogy valamelyik sztárunk szőrtelenítette-e a bikinivonalát vagy mit vacsorázott legutóbb. Ismét történt gyilkosság, méghozzá abból is az egyik legfelháborítóbb fajta, a gyermekgyilkosság. Ráadásul a legutóbbi kaposvári esetben az elkövetők szintén fiatalok voltak, aki ismerték is áldozatukat. Ennek ellenére brutális kegyetlenséggel végeztek vele, és kegyelmet nem ismerve agyonverték, majd a helyi tóba dobták. A tett mögött az indoklásuk szerint az volt, hogy a fiú nagyképűen és agresszívan viselkedett velük. Megoldásként azt látták, hogy elteszik láb alól, majd a hullát eltüntetik. A lelkiismeret nem nagyon szólalt meg közben, mert a terv és előkészítés sajnos megszülte a tettet, annak ellenére, hogy a külső szemlélők számára mindkét fiatal rendezett körülmények között élt korábban. Mi állhat mégis egy ilyen tett mögött?

Legutóbb Doris írt a blogjában arról, hogy egy fiatal lány megölte a megszületett gyerekét, és ezzel kapcsolatban felmerült a kérdés, hogy vajon mi visz valakit odáig, hogy ilyen tettre legyen képes. Abban az esetben még felmerültek egyesek részéről a mentő tényezők, mint például a szorult helyzet, bár számomra a gyilkosságra nem létezik indok. A megfontolt gyilkosságra azonban, ahol van idő ezerszer végiggondolni a tettet és következményeit, nem igazán találhatunk mentő tényezőkett. Egyáltalán, azt nehéz megérteni, hogy miért nem gondolkozik el ilyenkor valaki azon, hogy éppen egy embertársát készül eltüntetni a létező személyek sorából? Ilyenkor felvetődik az emberekben a kérdés, hogy miért jutott idáig társadalmunk, ahol az emberi élet ennyire értéktelenné vált egyesek szemében. Mert az eset hátterében részben az áll, hogy ezeknek a fiataloknak a szemében az élet igencsak nem képviselt értéket.

Ebben egyértelműen szerepet játszik a nevelés. Igen, a nevelés, ahol nem is feltétlenül arról beszélhetünk csak, hogy a szülő milyen értékeket adott át ezeknek a gyerekeknek, hanem arról, hogy együttesen a társadalom mit tanított velük. Nem szabad lekicsinyelnünk természetesen a szülői nevelés szerepét sem, hiszen sokszor a szóbeli megnyilvánulásokból az jön át a gyerek számára, hogy a megoldás az agresszió, csak éppen ő nem tud értelmes határvonalat húzni abban, hogy meddig mehet el ebben. Sajnos azonban a társadalom felől sem azt kapja a gyerek, ami megmutatná neki, hogy az emberi élet az valami több, mint egy bicikli, amit csak úgy el lehet lopni. Egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy a törvénykezés is eltolódott egy negatív irányba, ahol felértékelődött a pénz és a gazdasági bűncselekmény, miközben az életellenes cselekedetek egyre kedvezőbb megítélésben részesülnek. Miközben egy gyermekgyilkosságot néhány év büntetéssel is meg lehet úszni egy fiatal anyának, amit jó magaviselet esetén még tovább osztanak, aközben a szó szoros értelmében az ömlik a moziképernyőről is, hogy hány évet kaphatunk, ha megsértjük a szerző jogokat. Mindenhol fenyegetnek bennünket, hogy szoftverlopás esetén miként fognak lesittelni bennünket, vagy adócsalás esetén hány évet fogunk hűvösön tölteni, de eközben senki sem beszél arról, hogy mennyit lehet kapni, hogy a szomszédnak beverjük a fejét a nyugdíjáért. A média is csendben hallgat arról, és még véletlenül sem tesz összehasonlítást arról, hogy azért az embertársunk élete több, mint egy néhány másolt DVD. Miért is tenné ezt, hiszen lehet, hogy nem mondana vele igazat, mert a tényleges ítéletek mást mutatnak. Nem arról van szó, hogy ezek nem bűncselekmények, de miközben ezekről nagyon sokat beszélünk, más dolgokról kicsit megfeledkeztünk.

Nem feltétlenül arra van szükség, hogy visszaállítsuk a halálbüntetést, de a bűncselekményeknek legyen meg a maga súlya. Ne lehessen életellenes tettek után rövid idővel ismét az utcán folytatni az életet, mintha mi sem történt volna. Legyen ez igaz akkor is, ha valaki például közlekedési balesetben oltja ki más ember életét, vagy gondatlanságból követi el azt. Jó volna, ha amikor a „bűncselekmény” szót meghallanák a fiatalok, akkor ne az jusson eszükbe, hogy mit kellene gyorsan letörölni a számítógépről, vagy az, hogy hova kellene gyorsan eldugni a füvescigit. Jó lenne, ha a helyükön tudnánk már korai éveinkben tenni a cselekedeteinket és azok súlyosságát. Ne csak arról halljunk, hogy hány évet lehet kapni egy ilyen tettért, hanem arról is halljunk, hogy a súlyos ítéletet ki is szabták. Akkor talán megszólalna a lelkiismeret, vagy ha más nem, hát a félelem, és a rossz tervek csak tervek maradnának. Nem úgy, mint most, Kaposváron.

Rossz hír borzolja a kedélyeket az országban. Pécsett elgázoltak egy nagymamát a zebrán a 20 hónapos unokájával együtt, akit a babakocsiban akart éppen áttolni az úttesten. Az eset szerdán történt, ami után kórházba szállították a sérülteket. Közben először a nagymama, majd a gyermek is meghalt. Nem is csoda, hiszen a babakocsi 80 métert gurult még, miután egy másik autónak ütközve állt meg. Az eset súlyossága miatt figyelemfelkeltő lehet, de nem egyedi. Tavaly – csak Pécsett – 35 gyalogost gázoltak el, ebből ketten meghaltak. Az esetek egy része nyilván nem zebrán történt, de a zebrán gázolás sem egyedi eset. A hír szerint a sofőr nem érzi magát hibásnak. Csak azt nem értem miért.

A KRESZ kimondja, hogy „A kijelölt gyalogosátkelőhelyen áthaladó gyalogosnak a járművekkel szemben elsőbbsége van”. Kész, ennyi, és nem több. Ettől kezdve minden egyéb magyarázat csak mellébeszélés. Igaz, a gyalogosnak létezik több típusú együttműködési kötelezettsége, például nem rohanhat át nekifutásból a zebrán, de alapvetően igaz a múltrendszerből ránk maradt szlogen, miszerint a „zebra a gyalogosoké”. Ebben a történetben ez nem valósult meg, és ugyan a rendőrség vizsgálja az eset körülményeit, de a képekből és a 80 méteres gurulásból sejthető, hogy a személygépkocsi nem 50 km/h sebességgel érkezett a zebrához. Hozzá kell tenni, hogy elvileg lakott területen, főleg olyan helyen, ahol az eset történt, még az 50 km/h sebesség sem tekinthető olyannak, ami kimeríti a zebra biztonságos megközelítését. Tudom, vannak gyalogosok, akik igen érdekesen kelnek át a gyalogátkelőn, de a mindennapi megfigyeléseim nem az mutatják, hogy elsősorban ők lennének a hibásak.

Az igazság az, hogy mind a északi és nyugati országok példáját nézve, mind önállóan, gyakorlatilag gyalogosgyilkos a közlekedési morálunk. Én magam autóval közlekedem, de megfigyelhetem autós és egyéb közlekedők viselkedését. Nincsenek kirívó esetek, mert egységesen mindenki harcmezőnek tekinti a zebrát, ahol a gyalogosnak meg kell küzdeni az átkelésért. Kezdődik azzal, hogy a sok értelmetlen autós nem csak a kereszteződésben képes ott ragadni, holott látja, hogy nem fog átférni, de a zebrán zöld jelzésre váró autó mindennapos látvány. Ez még a kevésbé durva eset, mert itt legfeljebb a babakocsit tologató anyuka szlalomozni kényszerül. A java ezután jön. Sokszor látom, hogy a gyalogos lelép a zebrára, megindul, és az autós ívben kikerüli őt a másik sávban. Több lakótelepen ez ellen úgy tettek, hogy a keskeny út közepére egy járdaszigetet építettek, ami egyrészt nem teszi lehetővé a kikerülést, másrészt ott megállhat a gyalogos az út közepén, talán csak nem ütik el. Tipikus magyar megoldás. Ahol ilyen nincs, ott marad a háború, nem is kevés harccal. Látni lehet, amint az átkelő gyalogos előtt csikorogva áll meg az addig 80-al száguldó autó, amiből aztán heves k**** anyázás jön, mintha neki lenne igaza. Egy legutóbbi ilyen jelenetnél, amit láttam, a gyalogos kulturáltan felhívta a zebrára az autós figyelmét, amiből majdnem verekedés alakult ki. Az sem igaz, hogy a sokat vezetők, mint a taxisok vagy buszsofőrök, példásabbak lennének. Nemrégiben a feleségem sietett a buszhoz, és pont a buszos nem engedte át a zebrán, ami a buszmegállóhoz vezet, majd ugyanezzel a kellemes hozzáállással szépen ott is hagyta őket a gyerekkel, akik így lekésték a buszt. Lehetne még sorolni, mert a morál általános.

Kellene egy kis önfegyelem, ahol vigyázunk embertársainkra. Kicsit figyelni arra, hogy nem-e akar átkelni valaki, és inkább megállni, mintsem elvenni az életét. Mindehhez pedig hozzá az, hogy nem szidjuk azt, aki esetleg így tesz, és nekünk meg kell állnunk mögötte. Másrészt nagyon szigorúan kellene ezt is venni, és ilyenkor ne lehessen megúszni egy felfüggesztett büntetéssel. Ez tetszik, nem tetszik, gyilkosság, és így is kell kezelni. Lépjünk egy kicsit ebben a dologban is a civilizáció felé, és vegyük észre, hogy a gyalogos is ember. És attól, hogy nem így teszünk, nem leszünk többek, hanem sokkal kevesebbek. Gyilkosok, csak fegyverünk nem a kés vagy pisztoly volt, hanem az autó.

Talán nincs is olyan dolog kicsi országunk számára az ígéretek sorában, amit annyiszor kaptunk volna meg, mint az amerikai vízummentesség. Ahány politikus itt jár az Egyesült Államokból – amit előszeretettel azonosítunk a beszélt nyelvben Amerikával – annyiszor hangzik el, hogy már nagyon közel vagyunk ahhoz, hogy ne kelljen emeltdíjas hívással bejelentkezni a megalázó vízumkérő procedúrára. Az alapelv egyszerű az USA részéről. Mindenki potenciális bevándorló és bűnöző, és neki kell az ellenkezőjét bebizonyítani az igényléskor. Az már csak tetézi mindezt, hogy elmebeteg módon kialakított az igénylőlap, és aki először lát ilyet, az rögtön keresi, hogy hol a kandi kamera, amikor azokhoz a kérdésekhez ér, hogy volt-e terrorista, netalán ezért utazik-e az országba, hogy ott ilyet tegyen, vagy esetleg más bűncselekmény elkövetéséért. Azt azért megnézném, hogy mit lépne a hivatal egy olyan adatlapra, ahol ezekben a rovatokban igenlő választ talál. Szóval ez az ország ismét megígérte, hogy most már tényleg simán utazhatunk hozzájuk – leszámítva a megint csak megalázó reptéri procedúrákat – elvileg jövő januártól. Ezt viszont feltételekhez kötötte.

Korábban a potenciális bevándorlás volt a fő indok, amiért nem látták szívesen egyes országok állampolgárait, ma már előtérbe kerültek a belbiztonsági kérdések. Ezért az USA szeretett volna adatokat kapni Európából arra vonatkozóan, hogy itt kik élnek, mint lehetséges terroristák. Ezzel a kéréssel szemben a nyugat ellenállt, és nem kötött megállapodásokat, így tőlük nem lehet adatokat beszerezni. Brüsszelben is sok vita folyt arról, hogy az EU tagországoknak mennyi lehetőségük van ebben a tekintetben, és végül megszületett az a konszenzus, hogy a tagországok megtehetik ezt azért, hogy aktívan közreműködjenek a vízummentesség érdekében. Ezt a szelet fogta be a vitorlájába most az Egyesült Államok, és ezzel a fuvallattal be is gördítette a hajókat Európába, méghozzá annak keleti szektorába, rajta a trójai falovakkal. Kicsik vagyunk, de nem annyira kicsik, hogy ne legyen értékes a tengerentúlon az információ, amivel mi szolgálhatunk. Így születhetett meg az a megállapodás, amit hazánk kötött, miszerint ezentúl cserélgetjük a személyes adatokat azokról a személyekről, akiket kölcsönösen lehetséges terroristának tartunk. Ez ideáig jól is hangzana, ki ne akarná megvédeni a világot a bűnözőktől, hát még akkor, ha ehhez társul egy vízummentességi ígéret.

Van azonban ezzel a nagy Amerikával egy kis probléma. Kicsit átrendeződött ott a demokrácia kérdése, és azt sem tudjuk, hogy mennyi adatot és mire fognak felhasználni. Az itt legfeljebb zárójeles megjegyzés lehet, hogy szinte biztos, hogy nem fogjuk az ígért időpontra megkapni a mentességet, ahogyan az eddig is történt. Mivel a váltás pont kormányzati ciklusváltás mellé esik, ezért kérdéses, hogy a korábbi kormányzat meglépi-e időben a döntést. Amennyiben nem, akkor az új elnök biztosan nem azzal kezdi, hogy napirendre veszi ezeket a kérdéseket. Visszatérve az eredeti problémára, az USA bebizonyította az utóbbi időben, hogy minden demokratikus érdek és eszme fölött áll az ország vélt vagy valós védelme. Így az engedélyezett megalapozott vád nélküli fogva tartástól kezdve a kínzásokig vagy a titkos börtönökig az ország mindent bevethet, és be is vet annak érdekében, amit célként meghatároznak. Ebben a megvilágításban már nem hangzik annyira jól, hogy egy esetleges bürokratikus tévedés miatt esetleg valaki egy idegen országban kerül olyan listára, ami lehetővé teszi azt, hogy ott feletette korlátlan hatalmat gyakoroljanak. Annál is inkább, mert az általunk ismert jogállamiság keretei pillanatok alatt felbomlanak, ha az USA úgy ítéli meg, hogy egy adott személy beutazása vagy ott tartózkodása veszélyes lehet. Igaz, a nemzetbiztonsággal foglalkozó szervek elég jól működnek nálunk is, és tényleg csak olyan személyekkel foglalkoznak, akikkel komoly bajok vannak, de ki tudja.

Azt, hogy mi lesz mindennek a következménye, nem tudhatjuk. Amint látjuk, a januári vízummentesség nem biztos, de ismét van egy ígéretünk. Igaz, ez az ígéret nem volt önzetlen, sőt meglehetősen drága, de ezzel megint el leszünk egy ideig. Mindenesetre, aki január körül utazni akar, az még készüljön arra, hogy valószínűleg ki kell azt a lapot tölteni.

Ismét egy üde színfolt a nagy, harácsoló audiovizuális piacon az, amit az Egon és Dönci című film készítői tesznek. Döntésüknek köszönhetően immár nem csak néhány kevésbé ismert zenekar vagy a United albuma tölthető le ingyenesen, hanem egy film teljes DVD változata is hamarosan elérhető. Ez elképzelések szerint június 1-től a film többféle változatban lesz elérhető a letöltők számára, természetesen teljesen legálisan – adta hírül nemrég a Scene.hu. Nem véletlenül pont itt, hiszen a csapat és maga a rajzfilm is ebben a világban nőtte ki magát moziba kerülő produkcióvá. A letöltések meglepő módon nem merülnek ki a filmben, hanem gyakorlatilag minden - a művel kapcsolatos - anyag elérhetővé válik. A soundtracken, csengőhangokon kívül a textúrákhoz használt fotógyűjtemény vagy a teljes hangeffekt készlet is elérhető lesz.

Kicsit tegyük félre a filmmel kapcsolatos negatív kritikákat, kinek-kinek ízlése szerint alakult a véleménye a filmről. Én magam is megfogalmaztam néhány dolgot, amin nyilván lehetne még javítani. Azt viszont semmiképpen sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ez a film akár művészileg, akár szórakoztatás szempontjából megelőzi a legújabb 3D-s magyar rókaképződményt, miközben annak tizedébe került. Az külön kiemelendő, hogy míg az Egon és Dönci egy fillér állami támogatást sem kapott, addig a Vukban annyi állami pénz van, ami meghaladja az előbbi film teljes költségvetését. Ebben a helyzetben döntött úgy a filmkészítő csapat, hogy eljött az a pont, amikor a beszéd helyett a cselekvésnek van itt az ideje. Nem kétséges, hogy lehetett volna még nyúzni a filmet, hogy minél több pénz préselődjön ki belőle, de úgy néz ki, hogy elérte azt a kritikus szintet, ahol ez a gesztus már sokkal nagyobb értékű.

Az egész egy igen szép történet kezdete lehetne. Egy olyan történeté, ahol ugyan minden audiovizuális terméket előállító ember megkapná a pénzét azért, hogy dolgozott, de nem kíván irreális hasznot lehúzni az emberekről. Az egész rendszerből kikophatnának azok a folyamatok, amelyek ma drágává teszik ezeket a termékeket, mint például maguk a kiadók. Eljuthatunk(nánk) odáig, hogy a megjelenő lemez csupán a bevezető promóciós terméke egy együttesnek, amit egy réteg meg is vásárol magának, és a koncertek elindulása vagy lefutása után már mindenki számára elérhető lenne legálisan a világhálón. Végre megvalósulna az álom, hogy a mindenki életét megkeserítő és egyébként ingyenélő szerzői jogvédő szervezetek sokkal kisebb apparátussal tudnának működni. Ebben az álomvilágban a film moziban történő lefutása után első körben megjelenne normális áron a DVD, majd egy idő után a türelmesek hozzájuthatnának egy jelképes letöltési díjért, mert a szervereket csak üzemeltetni kell valamiből. Igaz, ez egy álom, és talán az is marad, de időnként szeretjük, ha valaki elringat minket ebben az álomban. Jó érzés tudni, hogy néha ezek az álmok megvalósulnak, hála az olyan csapatoknak, mint az Egon és Dönci készítői.

Mindenki úgy tekint a hírre, mint valami igazi újdonságra, ami még nem történt szép nagy hazánkban. Nagykanizsa polgármestere új autót szeretett volna magának, és hát nem igazán vetett gátat a kényeztető elképzeléseknek, amikor meghatározta, hogy milyen gépjárműben kíván utazni ezután. Az igények nem csak magasak voltak, de olvasva őket olyan érzése támad az embernek, mintha az egész kiírás kifejezetten egy adott autóra vonatkozott volna. Ismerős ez a pályáztatás, éppen azt nem határozták meg, hogy az autó rendszámának milyen betűket és számokat kell kötelező elemként tartalmaznia. A lényeg azonban nem is ez, hanem a megfogalmazott luxusigények. Mert nem lehet ám egy polgármesternek egy snassz 100-150 lóerős, lehetőleg takarékos dízelautóval járni. A polgármester szereti a biztonságot, ebből az okból kifolyólag az autó legyen 220 lóerős, minimum! Ahogyan ő mondta "öreg vagyok már, és szeretem a biztonságot és szeretem a kényelmet". Ki ne szeretné, és ki ne szeretne egy ekkora autóval közlekedni, ami a feltételezések szerint egy A6-os Audi lesz. Ezért nem is számít akkora extrának a bőrkormány, fabetét, televízióval rendelkező fedélzeti számítógép. Ez utóbbi állítólag azért, hogy szegény sofőrnek ne kelljen unatkoznia, amíg esetleg valahol várja a polgármestert. Jut eszembe, egy Nagykanizsa méretű város polgármesterének miért van szüksége sofőrre? Az egész hírben a legszebb, hogy nem kellene, hogy meglepjen bennünket, mert hasonló beszerzések folyamatosan vannak az államilag pénzelt szektorban.

Igen, létezik hivatkozási alap. Több nagyváros polgármestere ugyanis szintén hasonló vagy éppen ilyen autóval jár. A kormányzati körökben pedig ennél is vadabb gépek dübörögnek. Amint azt a Totalcar már megírta, vannak igazán extrák is, amik kinőnek az „átlagos” turbós Octavia vagy 2.4 literes A6-os köréből. Ilyen például a 275 lóerős erőművel felszerelt Passat, ami a megfelelő design kedvéért még 17 colos könnyűfém felniket is kapott. Itt meg is akad az ember. Az rendben van, hogy jár a szolgálati autó egy bizonyos kormányzati szint felett, nincs ez máshogy a versenyszférában sem. Különben is hogy nézne ki, ha egy lepukkant Ladával közlekedne az ország egyik vezetője? De valaki vázolja azt az életszerű helyzetet, amikor egy miniszternek szüksége van a fenti lóerőkre Magyarország útjain. Éppen most szigorodott a közlekedési szabályozás, ami súlyos büntetéseket szab ki azokra, aki nem a megengedett módon közlekednek. Tudjuk, ezek a szabályok természetesen nem vonatkoznak ezekre a kormányzati járművekre, ők mindenekfelett állnak. Ennek ellenére, egy fele ennyi lóerős autó is képes autópályán olyan sebességet produkálni, ami teljesen megfelelő időben eljuttatja a politikust a célpontba. Arról ne is beszéljünk, hogy nem mindegy, hogy az autó fenntartási költségei átlagosak, vagy közel állnak egy űrhajóéhoz. Válaszok nincsenek, mert megkeresésre azt sem árulják el, hogy egyáltalán kinek a használatában vannak a járművek. Annyi a válasz, hogy a kormányrendelet megengedi, hogy ilyen legyen. Az a kormányrendelet, amit a kormány hozott.

Ezek az események felvetnek olyan kérdéseket, amik szinte költőiek, de megválaszolva nemigen lesznek. Amennyiben valakinek olyan vágyai vannak, hogy ilyen sportautóval járjon, az miért nem elégíti ki azt a saját forrásaiból? A kormányzati és állami tulajdonú intézményekben egyébként is jellemző az, hogy a pozíciók nem feltétlenül vannak összefüggésben az ahhoz adott juttatásokkal, és akkor ne is említsük azt a munkateljesítményt, ami mögötte van. Kézenfekvő megoldás lenne, ha az autóbeszerzéseknél sokkal inkább forintban meghatározott forgalmi értékek lennének, és közel sem a mai szinten. A politikus ezzel is közelebb érezhetné magát az átlagemberhez. Nem, nem jelenti ez azt, hogy egy miniszternek a "mi autónkkal" kell járnia, de érthetetlen, hogy miért nem felel meg valakinek ezen a szinten egy jól felszerelt dízel Passat(vagy bármi más), ami nem mellékesen fele annyit fogyaszt, és kényelem szempontjából ugyanazt nyújtja. A választ tudjuk. Ahogyan évek óta nem születik megoldás a bemondásos költségtérítésekre sem, ugyanígy nincs megoldás a kormányzati luxus visszafogására. Ilyenkor pedig pontosan egymáson kapnak vérszemet a vezetők, akik már csak azért is akarnak maguknak jobbat, mert más is megteheti. Ezzel a fejlődési szinttel hamarosan megélhetjük, hogy nem csak minden 10 főnél nagyobb településnek polgármestere lesz, hanem az egy luxusautóban furikázik. A példamutatásnak viszont felülről kellene kezdődnie, és nagyon sokat emelkedne az a politikus az emberek szemében, aki kiállna végre amellett, hogy a kormányzat is takarékoskodni akar. Még akkor is, ha a költségvetéshez képest nem feltétlenül nagy összegről van szó. Az elv a lényeg, miszerint ne viselkedjünk úgy, mintha egy olyan ország volnánk, ahol minden nagyon szép és jó. Majd akkor, ha tényleg úgy lesz, senki sem veszi zokon, hogy a polgármesternek ugyanolyan autója van, mint neki.

Nápolyban egyre fokozódik a szemétválság, és amint az Index is beszámolt róla, a hétvégén újabb módszerrel próbáltak tüntetni. A barikádok építése után újabban már fel is gyújtják a szemétkupacokat, és közben igyekeznek megakadályozni a tűzoltókat abban, hogy eloltsák azokat. Hogyan is került a szemét az utcákra és miért is nem szállítják azokat a szemétlerakókba? A hírek szerint a helyi maffia, a Camorra miatt, aki drága észak-olasz szeméttel töltötte fel a helyi szemétlerakókat, amik így már nem képesek befogadni a helyi hulladékot. Berlusconi azonnali megoldást ígér, de kétséges, hogy van-e kész elképzelés a fejében az utak mentén felhalmozódott 45 ezer tonna szeméttel kapcsolatban. Amiért érdekes lehet számunkra a hír, az a mögötte húzódó, a hivatalos jelentésekben ritkán található helyzet, ami előidézte a mostani állapotokat. Sokat tanulhatunk belőle, mert több jellemvonása kísértetiesen emlékezetet a hazai helyzetre.

Olaszország több szempontból sokkal inkább két részre bontható, mint hazánk. Nem csak azért, mert a beszélt nyelv is jelentősen eltér szókincsében és akcentusában a két terület között. Komoly gazdasági különbség van az északi és déli tartományok között, ami mindkét fél esetében társadalmi feszültséget okoz. Ehhez jön még az általunk csak „maffia”-ként ismert társadalmi jelenség, amit területenként máshogy hívnak az olaszok. Ezek közé tartozik a Nápoly környéki Comorra. Érdekes dolog maffiáról beszélni ma. A tradicionális maffia működése a kor szellemének megfelelően átalakult, és jobban beletekintve a helyi helyzetben, ott sincs máshogy, mint akár hazánkban. Azaz a maffia nem a klasszikus módszereket követi, hanem szép lassan beépült a rendszerbe, úgymond intézményesült. Tehát akár pénzzel, akár konkrét emberek odahelyezésével megoldotta a legfontosabb állami csatornák és szolgáltatások ellenőrzését, és ezen az úton próbál megélni. Ezt nálunk is ismerik sokan, itt nem maffiának, hanem korrupciónak hívják. Ennek eredményeként a megfelelő utakon több állami pénzt lehet szerezni, gyorsabban lehet ügyet intézni, és esetleg természetvédelmi területen is lehet házat építeni vagy telket vásárolni, míg kenőpénz nélkül ez lehetetlen. Tipikus példáját személyes beszélgetések során is elmondták, a Nápolytól délre elterülő Cilento Nemzeti Park területén lakók. Míg egyeseknek évekig tart egy engedély elintézése, hogy a saját udvarukon egy plusz járdát építsenek – mert ennyire szigorúak a szabályok – közben mások egy komplett villát felhúznak a hegy tetejére. Ismerős helyzet lehet ez azoknak, akik bármilyen ügyet próbáltak Magyarországon elintézni. Miközben egyesek a Citadella tövébe építenek kávézót vagy kibontják a vár falát, mások a huszadik kiegészítéssel tudnak engedélyeztetni egy garázst az udvarukra. A szemét elszállítása ugyanígy megfelelő kezekben összpontosul az olaszoknál, mint minden egyéb. Egyrészt az újrafeldolgozás jó üzlet, erre hamar rátette a kezét a rendszer. A szelektív gyűjtés működik, és az abból keletkező hulladékot most is elszállítják. Másrészt a szeméttelepek üzemeletetése is jó lehetőségnek tűnt, ugyanis az északiak már nem tudták hová rakni az övékét. Az igazsághoz hozzátartozik, mielőtt nagyon szidnánk az északiakat, hogy az ország gazdaságát sokkal nagyobb mértékben ők működtetik. A dél-olasz helyzet olyan magyaros. Munka kevés van, ami van az is leginkább feketemunka. A nagy hipermarketláncok például nem tudtak betörni, pontosan a fenti rendszer miatt, az ott lévő nagy üzletek és üzemek pedig szinte kivétel nélkül adómegkerüléssel foglalkoztatnak. Így az ottani szociális és állami szolgáltatások jelentős része abból a pénzből van fenntartva, amit az északiak adó formájában befizetnek. Ehhez jön még az, hogy a drága északi autópályadíj (~5 EUR/100 km) Salernotól délre hirtelen megszűnik, mert ott azt sem kell fizetni. Az északiak ezt méltán veszik zokon a déliektől, és ezen a fájdalmukon enyhített volna az a felvetés, hogy délen épüljenek hulladékmegsemmisítők. A helyiek azonban addig tiltakoztak az építések ellen, hogy végül a lerakók megteltek. Egy ideig illegálisan égették a szemetet, de a környék levegőjének és a csapadéknak a dioxin szintje ettől annyira megemelkedett, hogy az a mozzarella készítésben is komoly problémákat okozott.

Figyelmeztetés lehet ez nekünk, akik nem rendelkezünk olyan erős gazdasággal, mint az olaszok. Mi sem szeretnék szemétégetőt sehová, ennek ellenére továbbra is csak gyerekcipőben jár a szelektív szemétgyűjtés és a környezettudatosság. Közben nemhogy kevesebb, de egyre több szemetet termelünk, és előbb-utóbb ezeknek nem lesz hely. Arról ne is beszéljünk, hogy több szemétlerakó sokkal nagyobb környezeti terhet jelent a környékének, mint egy jól működő megsemmisítő. Előbb-utóbb nálunk is problémát fog jelenteni, hogy hová helyezzük el az általunk megtermelt szemetet. Hasonlóan az olasz helyzethez mi sem okolhatjuk a városiakat azért, mert ott termelődik a szemét, hiszen sokszor ezeknek a városoknak az ipara termeli meg a vidék igényeit(igen, ezt fordítva is igaz), az adózási szokások megoszlásának elemzésébe ne is menjünk bele. Kollektív együttműködésre volna ahhoz szükség, hogy megtaláljuk ezeknek az üzemeknek a megfelelő helyét, és végül közösen működjünk együtt a tudatos környezetvédelem érdekében, megtalálva a legkisebb fájdalmat a sok rossz közül. A ma keletkező szemétre ugyanis nem létezik jó és teljesen tökéletes megoldás, ráadásul mi magunk vagyunk annak az előállítói. Tanulva az olasz példából még most kellene azon gondolkozni, hogy mit fogunk akkor tenni, ha nálunk is betelnek a lerakóhelyek. Akkor mi is szemétben fogunk gázolni az utcán, és számunkra is maradnak az ígéretek „Lesz rá megoldás!”? Mi lenne, ha a megoldást mi kivételesen előre kitalálnánk. Mert ami most számunkra egy botrányos olasz maffiaügy, az hamarosan a magyar valósággá válhat. Kimondhatjuk a klasszikust Horatiustól: „Mit nevetsz? A mese rólad szól, csak a név más.”

Sokan belementek már azokba az elemzésekbe – többek között a Figyelőnet is -, amely a Laffer-görbe magyarországi alkalmazását célozzák meg. Ez az a görbe, ami az elméleti gazdaságtanban megmutatja, hogy adott adókulcshoz mekkora bevétel tartozik. Értelemszerűen a 0%-kos kulcshoz 0, a 100%-kos kulcshoz pedig annak értelmetlensége miatt megint nulla, hiszen nincs értelme azért dolgozni, hogy annak teljes egészét befizetve csődbe vigyük magunkat. A görbe eltekint a diktatórikus rendszerektől és a hibás tervgazdálkodástól, ahol 100% megtermelt értékből annál több értéket kell beadni a közösbe. Egy biztos, a görbének minden országban van olyan pontja, ami adók szempontjából a legmagasabb pont, amitől kezdve növelve vagy csökkentve az adókat, már csak a bevétel visszaesését tapasztalhatjuk. Most leginkább annak örülne valaki, ha ezt a görbét országunkra vetítve fel tudná valaki rajzolni, és megmondaná, hogy melyik ponton tartózkodunk most. Kellene ez azért, mert pillanatnyilag senki nincs azzal tisztában, hogy van-e értelme csökkenteni az adókat, ha a bevétel növekedés a célunk. Egy legfrissebb tanulmány szerint nincs, mert 10 százalékpontos adócsökkentés 2,9 százalékpontos csökkenést eredményezne a bevételek tekintetében, ma pedig csökkenés helyett növekedést kellene realizálni. A kérdés fontos, mert többek gazdasági programjában a csökkentett adókat a gazdaság kifehéredésből származó bevétel növekedés ellensúlyozza. Az biztos, hogy drasztikus csökkentésre nincs lehetőség, ezért például az áfa hirtelen negyedelésének semmilyen realisztikus alapja nincs, de vajon van-e értelme adóredukálásban gondolkozni?

A munkabér terhek köztudottan óriásiak, ebben erőteljes vezető szerepet töltünk be. Ez alapján gondolhatnánk, hogy egy csökkentés csak jót tehet a gazdaságnak és a fizetési morálnak. A hatás kétségtelenül jó volna, de nem biztos, hogy az ebből eredő bevétel növekedés kompenzálja-e a százalékos veszteségeket. Az USA is ezt gondolta ’81-ben, amikor végül kiderült, hogy ők is hibásan rajzolták meg a görbét, mert az adó csökkentés komoly bevétel kisesést eredményezett. Mindenestre ma szomorúan jelenthetjük ki, hogy az adóelkerülés össznépi éves rendezvény, amiben az emelkedik ki, aki legnagyobb bevételtől tudja megfosztani az államot, az pedig egyenesen szégyenkezve bújhat el, aki bemeri vallani, hogy ő bizony tisztességesen adózik. Megjelenik magyarázatként inkább az általános érvrendszer, miszerint azért nem fizetünk tisztességesen adót, mert más is ezt teszi, és különben is magasak a terhek, ráadásul az igazoltan magasabb jövedelemmel rendelkező személy sok olyan plusztámogatástól esik el, amik tovább rontják a helyzetet. Sajnos az igazság az, hogy a legtöbb potenciális adófizetőnek a befizetett adójáról annyi fogalma van, hogy azt a politikusok ellopják, és összefüggést az állami szolgáltatások és a befizetett pénz között még vasárnap délutáni elmélkedése közben sem állít fel. Sőt, valószínűleg a kórházban tartózkodva sem jut eszébe, hogy az intézményt is a járulékokból tudják finanszírozni. Ezért marad a nemfizetés. Ez viszont rossz.

Mivel nincs feketeadó bevallás, így csak becsülni lehet az adatokat. Egy biztos, hogy az elkerült adó szinten biztosan több, mint az államháztartás éves hiánya. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy ennek feltárásával megszűnne a hiány, ehhez erősen csúsztatni kellene, de sokkal közelebb lenne a nullához, mint most. Érdekes, hogy ennek az elkerült adónak legnagyobb része, nagyjából kétharmada, a munkajövedelmek utáni adó valamilyen eltitkolásából ered. Ezek között a teljesen feketefoglalkozástól a félig zsebbe módszeren keresztül a színlelt munkaszerződésekig minden van. A morál teljesen általános, pontosan a fent említett újság idéz egy példát, miszerint az egyik állami szervnél, aki felelős a gazdasági folyamatok tisztántartásáért, igen furcsa állásinterjú zajlott lett. A végén elhangzott ugyanis a kérdés, hogy tud-e számlát adni – azaz legyen kényszervállalkozó -, mert hivatalosan nem létezik éppen szabad álláshely erre a pozícióra. Ettől kezdve sok kétségünk nem lehet arról, hogy miként zajlik ez a profitorientált szférában. Kíváncsiak volnánk például arra, hogy a manapság befektetési tanácsadónak átalakult biztosítási ügynökök között mekkora a foglalkoztatottak/bedolgozók aránya. Ezek megemlítése persze csak felszíne a problémáknak, azok sokkal mélyebben gyökeredznek.

Ez alapján látható, hogy kevés azt mondani, hogy csökkentsünk adót, és meglátjuk mi lesz. Az eredmény szinte borítékolható. A kevesebb adófizetés alig növelné meg az adózási hajlandóságot, azt párhuzamosan más eszközökkel kellene kikényszeríteni. Az időtényező most is sürgető, hiszen megoldást kellene találni arra, hogy a költségvetés felpuhulása helyett végre valahol tényleges reformok lépjenek életbe. Ennek egyik útja lehet az, hogy a fogyasztási adók csökkentése helyett annak emelése mellett dönt az ország, főleg a személyesen nem importálható javak tekintetében, és közben csökkenti a bérjövedelem terheit, ám ennek olyan hatásai is lehetnek, amik a szegény réteget is rosszul érintik. A másik út valóban csak az adók csökkentése, de az csakis úgy valósulhat meg, ha közben nagyságrendekkel szigorodik az ellenőrzés, és kényszerűen fogják az emberek nagyobb hajlandósággal megfizetni az adókat. Ehhez kapcsolódnia kell annak, hogy az adózó részéről is meglegyen az együttműködési készség, amit csak úgy lehetne elérni, ha ő maga is érezné annak a súlyát, ha éppen megbukik, mint feketemunkás. A mezőgazdaságban például a szigorú ellenőrzések miatt sok helyen a munkások belátták, hogy nekik sem jó, ha feketén dolgoznak, így a munkáltató kénytelen az alkalmi munkásokat is szabályosan foglalkoztatni. A teljes ágazatra kiterjedő szigorúbb ellenőrzés talán ki tudná váltani azt, hogy az emberek belátják, nekik is érdekük volna együttműködni a közös rendszer érdekében.

Ami biztos ezeket látva, abba semmiképpen sem mehetünk bele, hogy sokadik kísérletként végrehajtva a magyar állampolgárokon valamit, kipróbáljuk, hogy rendesebben adóznak-e a kisebb terhek hatására. Szinte borítékolhatjuk, hogy nem, így minden ilyen intézkedés esetében jó volna, ha konkrét, szakértői hatástanulmány előzné meg. Mert ellenkező esetben nem tárhatjuk szét a kezünket sok százmilliós plusz hiány esetén, hogy „hát, ez sem jött be”.

Hol is kezdjem azt, amit itt ki akarok fejteni? Talán azzal a legcélszerűbb, hogy leszögezem azt, nem vagyok feltétlenül minden természetfeletti és megmagyarázhatatlan dolog ellensége. Ilyen módon nekem is vannak olyan pontok a hitvilágomban, amire nem feltétlenül tudok tudományos magyarázatot szolgáltatni, de nem is akarok. Pont attól hit, hogy elfogadom a rendszerben rejlő látszólagos hiányosságokat. Ennek ellenére szkeptikus vagyok minden dologgal kapcsolatban, ahol azt látom, a történetnek valahol emberi szenvedő alanyai vannak, és hozzájárul az emberiség további butulásához. Ezt a vonalat erősíti mostanában a TV2, egyre fokozódó kínok közepette.

A Kiválasztott című műsoron lassan túl vagyunk, remélhetőleg sok ember számára nyilvánvaló lett, hogy trükkökről van szó, azokból is sokszor nem a legjobban kivitelezettekről. Sajnos a műsorral kapcsolatos szórakozás kimerülhet így abban, hogy az ember jót derül az ezzel kapcsolatos fórumok olvasásán. Mellette a csatorna különböző – néha már a ’80-as évek másolt videokazettáit alulmúló képminőséggel készült – felvételekkel próbálja bizonyítani azt, hogy természetfeletti dolgok márpedig vannak. Egészségükre mondhatnánk, de lassan már a nyílt árnyékra ugrásban is belemennek a szerkesztők. Tegnap nézegetve az oldalukat - amin éppen átmenetileg Google hirdetések is szerepeltek - láttam meg egy videót, amin egy brazil csodadoktor tevékenységét mutatták be. Ő Joao de Deus, azaz Isten Jánosa. Idáig azt hittem, hogy kinőtt már a társadalom abból az orvoslásból, ami a néhány évtizede még hírként járta be a világot. Több helyen feltűntek ilyen csodagyógyítók, még magyar műsorokban is láthattunk a rendszerváltás hajnalán ilyen bemutatókat, például a Fülöp-szigetekről. Az „orvos” ezeken valamit matat a beteg hasán, majd kellő mennyiségű vérnek kinéző kellék közepette kiveszi a betegséget a hasból, és persze heg nem marad a helyén. A motívum annyira ismert, hogy feltűnik az Ember a Holdon című filmben is, amikor Andy Kaufman utolsó kísérletként elmegy a gyógyítóhoz, ám egy kóbor pillantással észreveszi, hogy kamu az egész. És ő csak nevet az egészen, majd rövid időn belül meghal.

A brazil csodadoktor hasonló dolgokat művel. Olyan az ő gyógyítása, mint a humorfilmben elhangzó poén, azaz a szemműtét végbélen keresztül. Tehát, ha szívbeteg vagy, akkor a szemedet kapargatja meg egy késsel, ha a szemednek van baja, akkor a mellkasodon ejt egy bemetszést. Minden kellék megvan, ami kell ilyen helyen. Eldobott mankógyűjteményes szoba, képek, misztikum, titokzatosság. Videót is csak ők készíthetnek, és ezt kaphatják meg vetítésre azok, akik szeretnék bemutatni a tudományát. Ezt használta fel a TV2 is, és közben bemutatta három magyar, köztük egy fiatal fiú kiutazását. A fiú balesetben mozgássérült lett, és a család minden megtakarított pénzét összedobta, hogy ő kiutazhasson a gyógyítóhoz. Egy másik férfi a szemét kívánta megjavíttatni, neki ott is a seb a mellkasán, amit egy öltéssel varrt össze a mester. Aki most azt várja, hogy mindketten meggyógyultak, annak csalódást kell, hogy okozzak. A 8 és fél perces riport vége az lett, hogy láthattunk két személyt, aki egy kisebb vagyont költött a kiutazásra és az ottlétre, aminek a végén gyakorlatilag semmit sem változott az állapotuk. A harmadik határozottan állította, hogy ugyan a betegsége nem szűnt meg, de a fájdalmai csökkentek. Ekkor merült fel bennem a kérdés, hogy miért kell az ilyet bemutatni? Mert a riport nem úgy zárult, hogy akkor nem ér semmit az egész, hanem szépen el lett simítva, kicsit inkább arra célozgatva, hogy azért érdemes utazni.

Miért is lehet ez a következtetés? A fiú elmondta, hogy már kimozdul otthonról, jobban érzi magát, és megváltozott a világnézete. Azt már fel sem veti senki, hogy egy ilyen személy számára, aki a szoba falai közé volt zárva, és közben emiatt lelki problémái is voltak, egy ilyen utazás maga a megváltás. Valószínűleg hasonló hatást váltott volna ki belőle az is, ha egy gyönyörű környezetben elkölti ezt a pénzt, egy tetszőeleges európai mediterrán környezetben. Joao de Deus ennek talán kevésbé örült volna, mert akkor az ő megélhetése került volna veszélybe. Mert lehet mondani, hogy ő nem kér pénzt, ingyen gyógyít, és csak az utazást, szállást és ellátást kell fizetni. Én azonban kicsit tovább gondoltam a történetet, mert egyet tudok. Joao is eszik, él, és van neki miből költenie. Miből teszi mindezt? Valaha is utána nézett bárki, hogy a brazil kisvárosnak mekkora bevételt jelent a gyógyító jelenléte? Megnézte-e valaki, hogy Joao-nak nincsenek-e érdekeltségei a környék összes ilyen kiszolgáló létesítményében? Egyáltalán, létezik-e a gyógyítónál a hálapénz fogalma? Csupán rövid felvetődő kérdések, de biztosak lehetünk benne a látogatói számokat ismerve, hogy az oda özönlő embertömeg nem kis turisztikai bevételt jelent a városnak, főleg a brazíliai jövedelmi viszonyokat ismerve. Most ennek a turisztikai létesítmények adott ingyen reklámot a csatorna. Mert ismerve a magyar valóságot, a legtöbb kiszolgáltatott ember nem azt vette le a riportból, hogy kiment ez a két személy, elköltve egy rakat pénzt, és nem gyógyultak meg. Nekik az jött át, hogy miből fogják összeszedni az utazás árát, és vajon mi lehet a gyógyító elérhetősége.

Félreértés ne essék, együttérzek a beteg emberekkel. De azt is tudom, hogy nekik sokkal inkább segítene az, ha orvosok segítségét fogadnál el maradéktalanul. Sok beteg állapotának romlásának vagy gyógyulása akadályának azt jelölhetjük meg, hogy nem működnek kellő módon együtt a szakorvosokkal. Akiknek pedig az a sajnálatos sors jutott, hogy betegségük nem gyógyítható, mert sérült gerincük soha, semmitől nem fog meggyógyulni, egyáltalán nem hiányzik, hogy a kis spórolt pénzüket efféle dolgokra szórják el. Nekik sokkal hasznosabb lett volna egy film, amiben bemutatják a gyógyítót, majd rávilágítanak, hogy az ilyen gyógyítás turpisságaira már egyszer fény derült a Fülöp-szigeteken. Akkor ők Kaufman-hoz hasonlóan nevetnének egy jót, és valóban az életminőségük javítására költhetnék a pénzt. De tudjuk, egy kereskedelmi csatornának semmi sem drága. Sokszor más, elesett emberek pénze sem.

Mi a furcsa az alábbi képen, ami a TV2, mint kereskedelmi csatorna weboldala?

Az, hogy nem túl színvonalas a szerkesztés és esetleg nem túl informatív a felület? Nem. Sokkal inkább feltűnőek lehetnek a Google hirdetések az oldal különböző helyein. Lehet, hogy csak számomra furcsa, de nem érzem úgy, hogy ezeknek a hirdetéseknek ott kellene szerepelni egy kereskedelmi televízió weboldalán, de amennyiben mégis, akkor nem az oldal tetején található bannerben. Ezek a hirdetések tipikusan azoknak az oldalaknak vannak kitalálva, akiknek nincs energiájuk, idejük, kedvük a hirdetési felületek eladni az oldalukról, ám ezzel valamekkora bevételhez juthatnak a kihasználatlan felületeken történő reklámozás által. Ez nem túl nagy bevétel egy átlagos oldal esetében, hiszen csupán az ún. átklikkelésért jár pénz, azaz ha valaki konkrétan rá is klikkel a hirdetésekre. A kereskedelmi tévé fő profilja nem az oldalán elhelyezett hirdetés, hanem magában a televízióban futó reklám. De tételezzük fel, hogy valaki fantáziát lát az oldalon található felületek értékesítésében, mit tehet ekkor? Egy ekkora szervezetnél már lehetőség lenne arra, hogy ezeket nagyságrendekkel nagyobb összegért adják el, mint amennyit a Google hirdetéseiből profitálnak. Úgy látszik, a TV2 még a reklámozást sem tudja profi módon kivitelezni, és nem csak a világsikert aratott műsorokat rontja el.

Arról már csak mellékesen tehetünk említést, hogy a „profi” webmester annyi erőfeszítést sem tett, hogy a hirdetések adott, szabványos színvilágát az oldal profiljához formázza. Kár, hogy a hirdetésekben nem jelenik meg a konkurens csatorna hirdetése, de amennyiben az RTL siet egy kicsit, akkor némi befektetéssel elintézheti, hogy szinte az összes hirdetési felület övé legyen a TV2 oldalain, megfelelő csatornákat kérve a Google-től. A TV2 talán elgondolkozik kicsit ezeken a tényeken, és nem próbálja meg a kávéra valót ilyen módon beszedni, illetve az is lehet, hogy csak megkésett áprilisi tréfának szánta a hirdetések ilyen megjelenítését.

(UPDATE 2008.05.13 7:00 - A TV2 az oldalról a hirdetéseket eltávolította. Úgy néz ki, ott is van gyorsreagálású csoport)

Az érettségik kapcsán megint rá kellet hogy jöjjön a vezetés, hogy komoly gondok vannak alapkoncepciókkal a mai oktatásban. Elő kellett vennem korábbi írásomat a felsőoktatásról, hogy sikerüljön megvalósítanom azt az igyekezetemet, hogy nem bocsátkozom önismétlésbe. Ennek oka egyszerűen az, hogy az oktatással kapcsolatos problémákról lassan évek óta ugyanazokat lehet megírni. A mostani érettségivel kapcsolatos problémákra történő reagálás viszont megmutatja, hogy amiként minden más területen, itt is komoly gondolkodásbeli akadályai vannak a valódi reformoknak. Mi is a probléma az érettségivel és amúgy az egész magyar oktatással?

Összefoglalva mondhatnánk, hogy a színvonal és az irány. Mindkettő annyira rossz, hogy leginkább ahhoz tudnánk hasonlítani, mintha Amerika felfedezői nem csak rossz irányba keresték volna Indiát, de még tették volna ezt egy kis mentőcsónakkal. Helyzet szerencsésen végződött, felfedeztek egy új földrészt, amit aztán lehet nem is ők fedeztek fel először. A magyar oktatás hasonló módon hazárdírozik, és kísérletezik az itt lakó emberanyagon. Elindítja valamerre, hátha talál ott valamit, csak éppen évtizedek óta nem történik más, mint az értelmetlen bolyongás ezen a hatalmas tengeren. Itt van az érettségi esete. Egyrészt az alapszintű érettségi értelmetlenül alacsony szintű lett. Aki nem tudná, az most kapaszkodjon meg, az egyik kérdés ez volt: "Ha fél kilogramm narancs 75 forintba kerül, hány kilogrammot tudunk venni 300 forintért?" Ezt a kérdést a gyakorlott piacjáró Mari néni is csuklóból vágja 2 elemivel, mert ő akkor sajnos csak ennyit tudott járni. Azt most hagyjuk is, hogy néha én is szívesen vennék fél kilogramm finom narancsot 75 forintért. Igaz, a narancs valódi árával számolva már talán ezres nagyságrendű számokkal lett volna a számítás, és az megfeküdte volna egyesek gyomrát. Nem is csoda, hogy ilyen szintű feladatok mellett a diákok nagy részének esze ágában sincs emeltszintű érettségit írni, hogy jóval rosszabb eredmény produkáljon, sokkal nagyobb felkészülési teljesítménnyel. Így ebben az évben is tovább csökkent az azt választók száma, mindössze 3200-an írtak ilyet matematikából. Mivel a többi fronton sem jobb a helyzet, ezért méltán beszélnek sokan a rendszer bukásáról. A meglepő ebben az, hogy sokan kényszerintézkedésekkel akarják tovább életben tartani ez emelt szintű érettségit. Abban látják a problémát, hogy a felsőoktatási intézmények nem követelik meg ezt a továbbtanuláshoz, így sokan nem is ezt választják. Ezért a javaslatok között szerepel az is, hogy kötelezővé tegyék ezt a továbbtanuláshoz. Magyarán a bukott falhoz adnának egy támaszt, hátha húzza még egy ideig a kidőlő épületoldal.

Az igazság viszont az, hogy az egész rendszerre semmi szükség. Az érettségi az valahol egy általános műveltségi szintet mutatna meg, egy tanulási korszak végén. Elvileg ez arra volna jó, hogy az illető bizonyítsa, tovább léphet a tanulás rengetegében, ha akar. Aki pedig akar, annak legyen lehetősége arra, hogy felvételin bizonyítsa be azt, hogy ő alkalmas arra, hogy az adott intézmény falain belül folytassa tanulmányait. Azaz kezeljük elkülönülten a dolgot, legyen az érettségi az érettségi, a továbbtanulás meg továbbtanulás. Annál is inkább érdekes ez, mert az iskolák egyre inkább távol érzik maguktól az államilag megszabott feltételrendszereket. Már középiskolai szinten is kezd megkopni a központi felvételi renoméja, sok iskola ettől független feladatsorokat állít össze, és íratja meg a diákokkal ugyanazokból a tárgyakból a saját felvételijét. Ugyanis, maguk a felvételi vizsgák központi szinten nem biztos, hogy arról adnak tanúbizonyságot, amiről az adott iskola kapni szeretne. Ugyanez igaz felsőoktatási szinten is. Hiába az emelt szintű érettségi esetlegesen felvételi vizsga kiváltó volta, ha az nem azt a szegmensét méri fel a tudásnak, amit az ottani oktatók már készen akarnak kapni a következő szeptemberben. A kísérlet megbukott, ideje volna teljesen új sémákban gondolkozni.

Ezekbe az új sémákba beletartozna az, hogy végre elfelejtjük azt, ami évtizedek óta nem működik, miszerint arra mutogatunk, hogy milyen nagy szakembereket adtunk a világnak. Mai oktatási rendszerünk tele van drága és felesleges sallangokkal, főleg a szakmai képzések terültén. Nemrégiben az iparkamarák is panaszkodtak amiatt, hogy a munkaügyi központok által támogatott képzések egy része is olyan, ami 2 éve értelmetlen bemagolós tudás mellett semmi gyakorlati értékkel nem rendelkezik. Globálisan tekintve tehát az oktatást, ma Magyarországon úgy néz ki a dolog, hogy igény van bizonyos szakmákra, azon belül bizonyos szaktudásra. Helyette azonban más szakmákat tanítunk, és azon belül is nem azt, amit kellene. A hozzáállás a változáshoz viszont az, mint az emelet szintű érettséginél. Hogyan is lehetne szabályváltozásokkal megoldani, hogy ne kelljen változtatni az életképtelen rendszeren, és miként maradhatna meg az orvosi egyetemen a fémforgácsolást oktató docens állás, holott arra nincs is szükség.(Direkt nem valós példát vette – remélem – de ilyen szintű dolgok vannak az oktatásban) Felejtsük már el, hogy mire lehet ráfogni, hogy majd szükség lesz rá az adott szakmában. Itt lenne az ideje, hogy nagyon gyorsan kimondjuk, hogy változásokra van szükség, milyen tudásra van szükség, és igen, ezt mondják meg azok, akik majd foglalkoztatni fogják ezeket a személyeket. Nem kötelező érvénnyel, de meg lehetne kérdezni a tantárgytematikák alapján a potenciális foglalkoztatókat, hogy ők mit látnak az adott szintű – szakmunkás, technikus, diplomás – képzésben feleslegesnek, és mit hiányolnak belőle, és össze is állhatna egyfajta új, a gazdaságot élénkítő rendszer.

Ma még nem itt tartunk, hanem erősítjük az omladozó falakat, és ha megbukik egy rendszer az embereknél, mint az emeltszintű érettségi, akkor azt keressük, miként lehetne kiütni a fibrillációból. Holott egészen új doldokban kellene gondolkozni, és el kellene ismerni, hogy az ország egyik motorja - az oktatás - betegeskedik, és sürgősen komoly kezelésre szorulna. Amíg marad viszont a rossz rendszer támogatása, addig nem várhatunk ezen a terülten erősödést. Hamarosan egy olyan országban élünk, ahol a péknek is emelt szintű érettségije lesz, kapásból megmondja, hogy hol van Kuala Lumpur, Excel táblázatból fejti ki nekünk, hogy mi a világgazdaság fő problémája. Csak egyet nem tud. Kenyeret sütni, mert annak megtanulására már nem jutott idő a mai rendszerben.

Ritkán lehet annyira kemény félretájékoztatást olvasni lapokban, amely ma jelent meg a Népszabadságban. Az egyébként elég sok felmérést produkáló Szonda Ipsos - a lap megbízásából - közvéleménykutatást végzett az internetezési szokásokkal kapcsolatban, és többek között felmerült a bevezetendő „internetadó” kérdése is, azaz a szolgáltatásra kivetendő kulturális járulék is. A cikk a következő módon vezeti fel a témát: „A reprezentatív vizsgálatot annak kapcsán végezték el, hogy a közelmúltban a kormány javasolta a kultúrát támogató járulék forrásainak átalakítását, egyebek közt az internet-szolgáltatás járulékoltatását (a "netadót"), ami az érintett gazdasági szektor, továbbá politikai körök tiltakozását váltja ki. Az ötszáz felnőttet érintő telefonos fölmérésből kiderül…” Lássuk akkor ezzel mi a baj, és milyen eredmények születtek.

Egyrészt 500 telefonhívás százalékosan is annyira kicsi arány, hogy tapasztalat ide vagy oda, azt még óvatosan sem nevezném reprezentatívnak a magyar lakosság körére nézve. Ez annyira kicsi szám, hogy majdnem nehezen fér bele a magyar lakosság minden szegmenséből egy-egy ember, nemhogy egy internettel kapcsolatos felméréshez szükséges reprezentatív csoport. Lendüljünk ezen túl, nézzük egy kicsit, hogy mit hoztak az eredmények. A felmérésből kiderült, hogy 41% soha nem használja a világhálót. A számról azt gondolom, hogy bármennyire is gyatra az internet ellátottságunk, azért a soha kategória alatt kicsit soknak találom a 41%-kot. Egy biztos, a felhívott személyek 41%-ka soha nem használja az internetet, jegyezzük meg ezt a számot, mert később fontos lesz. Aki használja a netet, azok a teljesen átlagos kérdésekre teljesen átlagos válaszokat adtak, igaz a kérdések is olyanok voltak, hogy amennyiben valaki mindegyikre azt válaszolta, hogy nem, attól szívesen megkérdeznénk, hogy akkor vajon mi az, amit ő igénybe vesz a szolgáltatások közül. A nem használók több mint fele arra hivatkozik, hogy nincs gépe, de 42% azt is mondja, hogy drága a szolgáltatás, és ezért nem veszi igénybe. A végére tartogatták a slusszpoént, mert arra is rákérdeztek, hogy elfogadhatónak tartanák-e az internetadó bevezetését. Milyen érdekes, a válaszadók 54%-ka azt mondta, hogy igen. Természetesen ebből meg is született a frankó szalagcím: A többség elfogadná az „internetadót”

Ezt a ferdítést. Kérem szépen, fogom magam és lemegyek Kisfaluba, és megkérdezem az ottani lakosságot, hogy kinek van 3000 köbcentiméter feletti autója. Kiderül, hogy a lakosság 98%-ka nem rendelkezik ilyennel, majd rákérdezek, hogy egyetért-e azzal, hogy az ilyen autókra extra adót vessünk ki. Hogyne értene egyet a magyar lakosság egy ilyen kezdeményezéssel. Ugyanez a helyzet itt is. Felhívnak egy csoportot, akinek 41%-ka soha nem használ internetet, és egy jelentős része talán nem napi rendszerességgel, még egy része valahol a könyvtárban vagy az iskolában, netalán a munkahelyen. Ezek után ezeket az embereket megkérdezik, hogy kivessenek-e a szolgáltatásra plusz terheket. Vajon mi lesz a válasz? Persze, hogy fele tökmindegy alapon, és mert fogalma sincs amúgy az egészről, azt fogja mondani, hogy miért is ne. Azt már be sem meri vallani, hogy amúgy halovány lila gőze sincs arról, hogy mi is ez, hová menne a pénz, és mi lenne belőle. Ugyanezzel az energiával be tudnám bizonyítani, hogy a magyar lakosság 80%-ka nem ért egyet a személyi jövedelem adó fizetésével, úgyhogy az meg nem autentikus bevételi forrás. Rossz, hogy a cikk azzal zárul, hogy ezek szerint hiába a tiltakozás, hiába a szolgáltatók harca, a lakosság „jelentős része nem ezt gondolja”.

Kedves Népszabadság! Önök szerint a lakosság jelentős részének minősül 270 személy? Ugyanis nem arról van szó, hogy az emberek jelentős része így gondolja, hanem arról, hogy 270 személy így gondolja ebben az országban, akiknek jelentős részének tökmindegy, hogy van-e ilyen járulék vagy sem, mert lehet, hogy internet közelében sincs. Ez 205 személy a teljes mintából. Erről a felmérésről csak Churchill mondata jut eszembe, miszerint „Csak annak a statisztikának hiszek, amit én magam hamisítottam”. Itt ugyan nem gondoljuk, hogy hamisítás történt volna, de az biztos, hogy a statisztika sem nem objektív, sem nem reprezentatív. Sokkal inkább hasonlít valamely diktatórikus rendszer propagandájához, ahol valamit el akarnak hitetni az emberekkel. Javaslok betekinteni ebbe a blogba, hátha némi objektivitást is sikerül vinni a kérdésbe. Nem utolsó sorban pedig nem visszaélni a statisztika rugalmas mozgásterével. Ez vizsgamunkának most elégtelen.

Ismét oknyomozást folytatott az egyik kereskedelmi csatorna abban az ügyben, hogy mi is a helyzet az úgynevezett fogyasztói csoportok körül. Többen jelezték ugyanis, hogy „áldozatává” váltak egy ilyen cégnek, mert nem kapták meg a szükséges tájékoztatást. A konzekvencia megint ugyanaz, mint akár évekkel korábban. Az esetek jogilag majdnem rendben vannak, annak ellenére, hogy azért lehet réseket találni a pajzson. Miről is van pontosan szó?

Van egy jelentős, igen sérülékeny réteg, aki pénzügyi nehézségeit vagy vágyait kívánja rendezni, ám nem rendelkezik az ehhez szükséges ismerettel. Nem megfelelő jövedelmi viszonyok vagy esetlegesen egy BAR listás tagság miatt a bankok nem nyújtanak nekik kedvező ajánlatot, vagy nem látják őket szívesen az ügyfelek között. Ezekre az emberekre, és persze sok más, pénzügyileg kevésbé felkészült személyre jelentenek veszélyt a fogyasztói csoportok. Az ilyen szerveződések vállalják, hogy megteremtik a szerződésben meghatározott összeget, amennyiben az ügyfél vállalja az ehhez szükséges befizetéseket. Tapasztalatlanok számára igen megtévesztő lehet a konstrukció. Ugyan több felügyeleti bírság és eljárás hatására eltűnt a hirdetésekből a hitel szó, de továbbra is olyan kifejezéseket és közvetítői módokat alkalmaznak, ami arra utal, hogy az ügyfél hitelhez fog jutni, pedig nem. Arról van ugyanis szó, hogy a befizetések után egy némileg kiismerhetetlen rendszerben sorsolással dől el, hogy ki kapja meg az áhított összeget, és ki az aki nem. Természetesen a havi díjakat – és nem törlesztőrészleteket – ekkor is fizetni kell. Azaz, lehet, hogy valaki évekig fizeti a pénzt, és eközben csak a várakozó listán tartózkodik. Ekkor szoktak az emberek rájönni, hogy nem hitelt kaptak, hanem egy lehetőséget, de ekkor már csak veszteséggel tudnak kiszállni az üzletből, hiszen ez egy polgárjogi szerződés. Ugyan akár a GVH, akár a PSZÁF rendszeresen talál hiányosságokat, és bírságol is érte, de a cégek tovább működnek, mert az üzlet még így is nyereséges.

Az egyik legkirívóbb példa volt az Euro Credit Consulting Kft., akivel a PSZAF, élve a törvény adta lehetőséggel, hatósági szerződést kötött arra vonatkozóan, hogy változtat ügyfélkezelési gyakorlatán. A megállapodás többek között módosít azon a már-már vicces gyakorlaton, hogy a szerződéstől elállni csak 3 napig lehetett, azt 30 napra emeli. Közben a társaságnak meg kellett változtatni a nevét is, hogy ne sugallja azt, hogy ők egy pénzügyi szervezet lennének. Az ügyfélkezelési gyakorlat a szerződés ellenére nem változott, és hiába a szélesebb körű tájékoztatási kötelezettség, mert a szavak csavarása és az ügyfelek felkészületlensége együttesen megteremti annak lehetőségét, hogy csak későn derüljön ki, ebből nem mostanában lesz pénz. Vannak üzletkötők, akik rövid időn belüli folyósítást ígérnek, amire azután természetesen nem emlékeznek. Így hónapról-hónapra újabb emberek válnak annak áldozatává, hogy nem kellően felkészülten vágnak neki a pénzkeresésnek, és bedőlnek, az egyébként jogilag nehezen kifogásolható ajánlatokba. Igen, jogilag nem sokat lehet tenni, mert rájuk vonatkozó törvényeink nincsenek vagy életképtelenek.

Pillanatnyilag az sem egészen tisztázott, hogy kihez tartozna kormányzati szinten az ügy. A Gazdasági Minisztérium szerint a Pénzügyminisztérium az illetékes, szerintük viszont a Gazdasági Minisztérium. Elvileg a PSZAF hatáskörében is készülődött törvény, immáron hosszú évek óta, de a kivitelezésig az sem jutott el. Magyarul mindenki tudja, hogy gond van, de senki nem tartja magát illetékesnek annyira, hogy lépjen is az ügyben. Eközben a GVH által kiszabott bírságok jól hangzanak, de azok befizetése már kétséges. A hozzáállás lehetne itt is a szokásos „aki hülye haljon meg”. Az esetben nem is a konkrét cég és helyzet elemzése nyújtja az igazi aggodalmat, hanem a mögötte rejlő tehetetlenség. Nem arról van ugyanis szó az ilyen csalásokban, mint a gyémántokba fektettető AC Diamond, vagy a reklámozó Il Ferro esetében, hogy feltűnik valaki, és hirtelen lehúz ügyfeleket pénzzel. A probléma az, hogy hosszú ideig, nagyon sok panasszal működnek az ilyen cégek, anélkül, hogy bármilyen érdemi intézkedés történne, vagy széles körben elérhető tájékoztatás történne ezekkel az esetekkel kapcsolatban. Az emberek, mert ők meg már csak ilyenek, sokszor magát az államhatalmat kezdik hibáztatni, aki nem tette meg a megfelelő intézkedéseket. Az mostani eset kapcsán is felmerült az, hogy maga a PSZAF fog szerepelni az alperes padján, mert nem tette meg kellő erővel azokat az intézkedéseket, amit megtehetett volna, és nem sürgeti az ezzel kapcsolatos jogalkotást sem, lassan egy évtizede.

Összefoglalva annyit lehet mondani, hogy tanúsítsunk több önmérsékletet, és a világ legkedvezőbbnek tűnő ajánlata esetén is kérdezzünk meg a szerződésekkel a kezünkben egy nálunk tapasztaltabb és jártasabb személyt. Ahol korrekt ajánlatot kapunk, és ügyfélnek tekintenek bennünket, nem fog akadály lenni, hogy mi szeretnénk a szerződést elvinni átolvasásra, és megvizsgálásra. Ahol viszont minél sürgősebben csupán az aláírásunkat akarják látni, ott ideje lehet gondolkozni. Mert a kulcsszó itt is az, mint minden esetben: gondolkozni.