A Népszabadságnak megint sikerült egy nem teljesen objektív, de legalább tényfeltáró cikket összehoznia arról, hogy mi is a probléma az egyes térségekben fellelhető uzsorásokkal kapcsolatban. Megtudhatjuk az írásból miként is működik ez, miért nem lehet a rendőrségnek szólni, hogyan is bonyolódik bele az ember ilyesmibe, és azt, hogy miként lesz a – tessék most megkapaszkodni – havi kettőszázezer forint feletti állami juttatásokból a helyi uzsorásnak luxuslimuzinja. Alapvetően akár sajnálhatnánk is a cikk alanyát, Zsoltot, ha nem merülnének fel bennünk olyan kérdések, amik önkéntelenül is beugranak olvasva az életét. Például az, hogy Zsoltnak a leírt körülmények között, amikor a gyerekek „sokszor vele együtt éheznek”, miért van 8 ilyen éhező száj otthon? Ez ugyanis megmutatja, hogy a riportalany az életnek nem csak azon a területén mutat nagyfokú felelőtlenséget, hogy uzsorástól vesz fel kölcsönt. Főleg azért is érdekes, mert életében hivatalos munkája csak akkor volt, amikor az önkormányzat egyszer berendelte egy ilyenre. Itt azonban nem érdemes leragadni. A probléma létezik, és amennyiben állampolgáraink nem tudják ezt kezelni, akkor magasabb szinten kellene. Kellene, de nem történik semmi. Így éves szinten súlyos milliárdok jutnak olyan helyre, ahová nem kellene, például valakinek a luxusautójává változnak.

Történet pedig nem is volna annyira bonyolult, mint az első látásra tűnik. Létezik már az országban olyan rendszer, ami arra hivatott, hogy a munkáltatók adómentes juttatásokat adjanak alkalmazottaiknak, akik különböző utalványok formájában kapják meg ezt. Ezzel, ha nem is teljesen, de némileg biztosítható, hogy a pénz valóban élelmiszerré, ruhává, vagy nyaralássá változzon. Miért nem lehetséges ugyanez a mód azoknak a juttatásoknak az esetében, ami elvileg ezeknek a családoknak a létfenntartását szolgálná? Alapvetően nem arról van ugyanis szó, hogy ne kellene átsegíteni embereket egy átmeneti állapoton, csak ez az állapot legyen átmeneti. A társadalom perifériájára szorul embereknek is vannak közüzemi számláik, ami egy apró informatikai módosításnak köszönhetően online elintéződhetnének, amennyiben rászorulnak. Létezhetne olyan élelmiszer vásárlására alkalmas utalvány is, aminek az elköltését sokkal szigorúbban ellenőriznék, mint a ma forgalomban lévőket. Vannak az iskolában is kötelező kiadások, tanszereket is kell vásárolni a gyerekeknek, és lehetne még sorolni. Összességében a művelet állami költségei talán alacsonyabbak volnának, mint magának a készpénznek a mozgatása, ne is beszéljünk az ebből származó társadalmi nyereségről. Igen, jöhetnek az ellenvetések, hogy a vásárolt dolgokat el lehet adni, biztos volnának más feketézések is. De biztosak lehetünk benne, hogy a rendszer átalakítása lényegesen megbonyolítaná a folyamatokat, és sokkal hatékonyabbá tenné ezeknek az összegeknek a felhasználását. Nem utolsó sorban így nagyon nehezen csorogna össze valakinek a luxusdolgaira a pénz.

Ez csupán a történet kezdete lehetne. Amint látható nem is arról van szó, hogy ezeket a csapokat rögtön el kellene zárni. Elsőként azt kellene elérni, hogy az állam által adott szociális kiadások kicsit jobb módon legyenek felhasználva. Ha már nem valósulhat meg az utópista álom, hogy átvizsgáljuk, egyáltalán miért költünk ennyit, legalább a költés módjára nézzünk egy kicsit oda. A végén annyit szeretnék ismét kiemelni, ami nagyon fontos: Nem arról beszéltem, hogy elvenni kellene!  Adni lehet, csak amennyiben az állampolgár képtelen megfelelően felhasználni ezeket az összegeket, akkor segítsünk neki, ha kell, akkor kényszerű módon.

A Vodafone táján sem megy másként a dolog, mint akármelyik területen a távközlésben. A marketing dolgozik keményen, hiszen szükség van a minél több ügyfélre. Azt, hogy a hálózat műszaki paraméterei megengedik-e az általuk kiötlött álmokat már másodlagos kérdés. Az majd idővel rendeződik magától vagy megoldják a műszaki kollégák valahogy. Ilyen módon a cég a vezetékes internetpiacnak akart azzal konkurenciát állítani, hogy korlátlan és tényleg gyors internet szolgáltatást kínált a vezetékessel versenyképes áron. Igaz, hogy a technológiát nem erre fejlesztették ki, de itt a balkán határán szegény ember az asztali gépen is mobilnettel járkál a hálón. Biztonság kedvéért azért belekerült a feltételekbe, hogy p2p alkalmazásokat nem lehet rajta használni, mintha ez az egy dolog lenne, amivel nagy adatforgalmat lehet csinálni. Aztán jött a nagy számok törvénye alapján a pofon. Sok olyan user lett, aki máshogy is képes lett 10 gigás nagyságrendű letöltést produkálni. Ezért szép lassan feltűnt a megoldás, ami mára hivatalos is lett.

A Vodafone legújabb részvételi feltételeiben feltűnt a következő pont:

17. Hálózat védelme

…Szolgáltató fenntartja magának a

jogot az adatforgalom időszakos, vagy állandó – lassításara…A számlázási ciklusban elért 5GB-nal nagyobb adatforgalom eseten a szolgáltató rugalmasan, a hálózat aktuális

terheltségétől függően lassíthatja az adatforgalmat…A számlázási ciklus lezárultával a forgalomlassítás megszűnik.

Természetesen ez a kikerült feltétel már tesztelve lett élesben is, ugyanis július elejétől többen tapasztalták azt, hogy egy bizonyos adatforgalom felett jelentősen lassult a szolgáltatás. Több fellelhető teszt is mutatja, hogy ugyanazon a helyen két különböző simkártyával egészen eltérő sebességgel lehet netezni, attól függően, hogy mennyi adatot forgalmaztak vele az adott hónapban. A többet használtban nyilván bedugultak a fúvókák a sok szennyes adat miatt… Most elő lehet hozakodni azzal, hogy ezt nem erre találták ki, meg különben is miként lehet ennyi legális adatot letölteni egy hónap alatt? De valójában ezzel az átlagos felhasználónak nem kell törődnie. Ő úgy száll be ebbe a szolgáltatásba, hogy papíron korlátlan internetelérést kap, és majd később tapasztalja meghökkenve, hogy a korlátlan csak addig igaz, míg az Egon és Dönci ingyenes tartalmait le nem szedte a netről, és utána egész hónapban lassú netet élvezhet csak.

Jelen esetben is kérdéses, hogy mit lépnek az érintettek az ügyben. Az előfizetők semmit sem tehetnek, a hatóság még nem vizsgálódik, de a vizsgálat kimenetele most is kérdéses. Csupán annyi a tanulság most is, mint korábban az ilyen szolgáltatói esetekben: az sem igaz, ami le van írva, mert holnap más lesz leírva. Mint ahogyan a Vodafone honlapján mai napig szereplő Vitamaxos csomagokból is eltűnt a legkedvezőbb 1 GB-os, de a honlap szerint a mai napig elő lehet rá fizetni. Csak amikor a felhasználó küldi az sms-t, akkor a válasz annyi, hogy ez már megszűnt. Ugyanúgy, mint a korlátlan internet a Vodafone házatáján.

Pont ma hozta fel a Reakció a témát, miszerint a szlovákok már erősen készülnek az euró bevezetésére. A körmöcbányai pénzverde augusztus 19-én megkezdi verni az új szlovák eurós érméket. Ehhez kapcsolódik egy másik hír is, miszerint a kormány segítséget is kíván annak érdekében adni, hogy az emberek megküzdjenek az árfolyamok közötti konvertálás nehézségeivel. Az állam saját költségén 2 millió olyan számológépet továbbít a háztartásokba, melyek a két pénzem közötti átváltást biztosítják. A Posta ősszel kezdi eljuttatni az emberekhez a gépeket. Mivel az árfolyam rögzített, így nem okoz gondot előre rögzíteni benne.

Az ötlet nem rossz, hiszen nem mindenki fejszámoló bajnok, és bár a boltokban ilyenkor mindkét árat láthatjuk, az élet számtalan területén szükség lehet a számolgatásra. Nyilván megtenné egy normál zsebszámológép is, de a cél az, hogy minden egyszeri ember használni tudja a szerkezetet. A számológép emellett a szükséges kerekítéseket is elvégzi, ne kelljen azzal különbajlódni, mint nálunk az eltűnő 1 és 2 forintosokkal kapcsolatban. Így a kételkedők a boltba is magukkal vihető szerkezettel ellenőrizhetik, hogy helyesen történtek-e az átváltások, vagy a mindennapi élet során is könnyen lehet a korábbi koronás gondolkodásból kilábalni. Persze sokan így is kritizálják a 40 millió koronás beruházást, de az ezzel kapcsolatos fórumokon többen megemlítik a lakosság köréből is, hogy itt a kormány nem feltétlenül a mérnök rétegnek kíván segíteni, hanem elsősorban azoknak, akik esetleg alacsonyabb iskolai végzettségűk, és tényleg kihívás számukra néhány ezer koronát átszámolni az új pénznembe.

Különös érdekessége az esetnek az, hogy mekkora összegből valósította meg ezt a projektet a kormány. Az olvasó szerint - ismerve a hazai viszonyokat, mint például a Posta kerékpár tenderét - vajon mennyiből sikerült volna ezt itthon megvalósítani? A választ mindenki megadhatja magának, északi szomszédunk erre hivatott embere megoldotta a kérdést darabonként nem egészen 160 forintból. Egészen biztos, hogy sokat keresgetve sem találnánk olyan gyártót és olyan utakat, ahol ennél olcsóbban juthatnánk hozzá a szerkezethez. Már csak annyit tudunk hozzátenni, hogy milyen "jó", hogy nekünk még nem kell erre költenünk. A távoli jövőben azért, ha mégis szükségünk lenne majd ilyenre, akkor ne felejtsük el megkérdezni a szlovák kollégákat, nehogy csak ennél lényegesen drágább ajánlatok érkezzenek a tenderre.

A rendszerváltás után érdekes helyzet alakult ki az országban. Meg kellett ismernünk valami olyasmit, ami addig idegen volt számunkra. A nyugatnak nem csak a java jött ide hozzánk, hanem annak minden nehézsége is. Ebbe a nehézségbe tartoznak bele azok a dolgok, amelyek egy jelentős részét a mai napig nehezen tudjuk megemészteni. Például azt, hogy nem létezik többé a KGST és amúgy is a piac szabályozza az árakat és a termelést. Ezen a nagy piacon attól vásárolnak, aki a legolcsóbban adja, és annak adnak el, aki a legtöbbet kínálja. Ez kicsit megborította a magyar viszonyokat, és vannak, akik még a mai napig nem értik, hogy miért a külföldi terméket veszi valaki, amikor itt a jó magyar. Ja, hogy mindez kétszer annyiba kerül? Ezt elfelejtettük. Ezt még tetézte, hogy egyes iparágakról valaki több bőrt akart lehúzni, mint amennyit az egy évben növeszt, így a végén sok ágazat becsődölt. Ezt ellensúlyozta némileg az idegen tőke azzal, hogy idehozta az üzemeit, gyárait és felvette a piacon található élő erőt, természetesen önző módon a saját érdekeit tartva szem előtt. Ezt tudjuk, nem is hadakozunk, itthon örülünk, ha van munka. Nem úgy Gyöngyösön. A város büszkén hirdeti, hogy sikerült elűzni a gonosz Apollo Tyres-t, aki gumigyárat akart építeni a városban csekély 200 millió euróból. A vállalat feladta, és ugyan még kutatnak magyar helyszínek után, immáron újra szóba került, hogy mégsem nálunk épül meg az üzem. Így, a becslések szerint a közvetlenül 1500, közvetve 3000 embernek munkát adó üzem talán valamelyik északi szomszédunk munkaerőpiaci gondjait fogja segíteni. A gyöngyösiek olyannyira határozottak, hogy mindaddig folytatják a népszavazási előkészületeket az üzem ellen, amíg ki nem derül véglegesen, hogy nem épül meg ott.

A félhivatalos indoklás szerint az üzem elleni legfőbb aggály, hogy tovább növelné a környék környezeti terhelését, amivel vitatkozni nem tudunk. Tény, hogy minden egyes gyár terhelést jelent a környezetére, mégis megépítik őket mindenhol a világon. Az ok nagyon egyszerű. Szüksége van az embereknek azokra a termékekre, amik ezeken a futószalagokon gördülnek le. Csak éppen azt szeretné mindenki, hogy ezek a futószalagok ne az ő közelében legyenek. A klasszikus anekdota szerint „A vállalkozó az, aki házat akar építeni az erdőben, a környezetvédő meg az, akinek már háza van az erődben”. Az emberek szeretik a legújabb technikai vívmányokat, jól esik légkondicionált helyen dolgozni vagy lakni, szeretik, ha otthon is mozi van, de nem szeretnének újabb erőműveket. Valahogy így van ezzel Gyöngyös is. Szeretnének több munkahelyet, fejlettebb környezetet, de nem azon a módon, ahogyan az lehetséges. A városban nyilván nem kevés munkanélküli ember van, amely csoport egy részének kiváló lehetőség volna egy ilyen üzem. Aztán ezek az emberek dolgoznak, többet keresnek, többet költenek és lehetne még sorolni, szóval nehezen felmérhető, hogy mennyi fellendülést tud hozni egy ilyen beruházás a térségnek. Ezeket az érveket azonban félresöpörve egyszerűbb nekimenni a tőkének, és rásütni a gonosz bélyegét, akinek semmi keresnivalója ott. A kérdés csak az, hogy ezek után mire számít a város? Kétlem, hogy ne volna szükség munkahelyteremtő beruházásra, de a mostani tiltakozás egy jó időre minden potenciális befektetőt elriaszt még a kísérlettől is. A jövőben más tőkeerős nagyvállalatok meg sem kockáztatják, hogy a drága idejüket pazarolják, miközben vannak olyan helyek, akik készséggel fogadják őket.

Igen, a multik kizsákmányoló szervezetek, azért jönnek ide, mert ez nekik a legjobb érdekük. Olcsóbban kapnak munkaerőt, telket és bármit, mintha ugyanezt tőlünk nyugatabbra tennék meg. A tőke önző, őt kizárólag a saját érdekei foglalkoztatják, és még lehetne sorolni az ellenérveket. De visszakanyarodva a kezdetekhez valamit be kell látnunk. Az embereknek ennek ellenére ez a lehetőség sokkal jobb volna, mint a mostani, és itt már nem 3000 lehetséges dolgozóról van szó, hanem úgy általában az országról. Az egyik nap sírunk, hogy növekszik a munkanélküliség, nem elég magas a foglalkoztatás. Amikor azonban jönne valaki, aki növelné a foglalkoztatást, akkor hirtelen lecseréljük a transzparenseket, és arról beszélünk, hogy ő miért ne jöjjön ide. El kellene döntenünk az irányt. Az is jó, ha nem hoz ide pénzt senki, oldjuk meg mi magunk, a legtöbb tiltakozónak nyilván nagyszerű alternatív javaslatai vannak. Csak ebben az esetben, ha mégis növekszik a munkanélküliek száma, akkor jobb, ha szépen csendben maradunk. Mert egy óvatlan pillanatban a saját döntésünk következményeit fogjuk szidni.

Egy országot kiválóan jellemez, hogy miként bánik a fogyatékosaival. Most ebben is sikerült rossz képet felmutatnunk Balatonszemesen, pontosabban az ott strandolók közül több embernek. Levelet írtak az önkormányzatnak, hogy a helyi strandon fürdőző fogyatékosokat különítsék el kerítéssel a fogyaték nélkül élőktől, mert őket zavarja a pihenésben, hogy ezekkel az emberekkel kell együtt lenniük. Mondhatnánk, hogy zéró tolerancia a fogyatékosokkal szemben. Sokak számára a fogyatékosság annyit jelent, hogy ingyen lehet parkolni az igazolványukkal, és néhol a nekik fenntartott helyekre be lehet állni.

Elvileg nem kellene foglalkoznom azzal, hogy mi történik a fogyatékosokkal. Egészséges gyerekeim vannak, nem érint a probléma. Mégis zavar a hozzáállás és azt kell mondanom, hogy valahol nagyon elcsúszott a társadalmunk ennek a kérdésnek a kezelésében. Biztosan vannak sokan, akik továbbra is alkalmaznák a Taigetosz típusú válogatást – amiről azóta kiderült, hogy nem is feltétlenül úgy volt -, de kicsit tanúsíthatnánk több türelmet és megértést a sérült emberekkel és a velük foglalkozókkal szemben. Legutóbb pont a Balatonon láttam egy német házaspárt, akiknek nyilván nem kevés nehézséggel jár a helyzet, mégis ott volt velük a fogyatékos gyerekük, akinek megpróbáltak ennyit megadni az életben. Érdekes, hogy miközben ő nem volt zavaró, néhány egyáltalán nem fogyatékos gyerek eszeveszetten végigsípolta a strandot valami jégkrémből kinyert hangkeltő szerkezettel. Ráadásul őket karámba is felesleges rakni, mert a síp hangja nem ismeri a rácsot. Jó, el kell ismerni, hogy néha nem egyszerű a helyzet, és tényleg történnek olyan dolgok, amik zavarhatnak bennünket a fogyatékosok részéről. De azt kérni, hogy kerítéssel különítsék el őket, nem kis túlzás.

A történet kétoldalú. Egyrészt a fogyatékkal élőkkel foglalkozó személyeknek oda kell figyelni arra, hogy milyen problémák vetődnek fel, és ezekre lehetőség szerint megoldást is kell találni. Azonban egy másfél hektáros strandon nem valószínű, hogy egy fogyatékos csoport képes megzavarni az egész strand nyugalmát. Az emberek sok esetben felsőbbrendűségi érzéssel rendelkeznek, és magukat különbnek tartják ezeknél az embereknél. Így fordulhat elő, hogy valaki elzavarja a fa alól őket, mert zavarják a pihenésben. Sőt, amint azt egy riportból megtudhattuk, az egyik panaszos csoport bőszen szidta a fürdőző sérülteket, miközben a kutyájuk ugyanott vett részt hűsítő csobbanásban. Ők ezek szerint a kutyájukat is felsőbbrendűnek tartják, mint más embertársaikat.

Szerencsére a polgármester nem partner az ügyben, és ő nem fog lépéseket tenni azért, hogy a kerítés megépülhessen. Nem továbbítja a levelet semmilyen jogvédő szervezethez sem, hiszen jól tudja, hiába születne elmarasztaló döntés, az adott emberek meggyőződésén semmit sem változtatna egy ilyen ítélet. A rendbetételnek sokkal korábban kell elkezdődnie, valahol a fejekben kell rendet rakni. Nálunk már eleve furcsán kezeljük a legkisebb fogyatékkal élő embereket is, nem úgy, mint sok más fejlett társadalomban. Igen alacsony a foglalkoztatási ráta közöttük, egyszerűen letudjuk a problémát azzal, hogy rögtön rokkantnyugdíjba kerülnek, miközben máshol képesek még hasznot is termelni a foglalkoztatójuknak. Persze nem mindenki képes dolgozni, és vannak olyanok, akik életük végéig gondoskodásra szorulnak. Az azonban, hogy velük is emberként bánunk, és nem rekesztjük ki őket, kiváló fokmérője annak, hogy mennyire sikerült a civilizáció egy magasabb fokára emelkednünk. Több toleranciára van szükség az élet minden területén, és el kell fogadni azt, hogy nem mi egyedül birtokoljuk a Föld nevű bolygót, hanem mások is élnek itt. És lehet, hogy ezek a mások éppen fogyatékosok, és adott esetben velük kell türelmesebbnek lennünk.

Itt volt az ideje, hogy megint megjelenjen valahol egy sírás arról, hogy milyen rossz helyzetben van a magyar zenei ipar. Most a Napi Gazdaságban jelent meg arról egy rövid írás, hogy milyen nehéz helyzetben van az ágazat hazánkban. Maga az írás gyakorlatilag ismétlés, sokkal érdekesebb az, ha egy kicsit mögé nézünk a leírtaknak, mert az rávilágít arra, hogy igazából a megoldáson még mindig nem gondolkozik senki.

Vágjunk rögtön a közepébe. Maga a MAHASZ a következőt ismeri el: „Mivel a zenefogyasztók pénztárcája általában nem engedi meg a rendszeres vásárlást, a kiadványok közül csak egyet-egyet vesznek meg” Végre valaki elismeri, hogy a magyar fogyasztó nem csak az elvetemült bűnöző kategóriába tartozó egyedekből áll, hanem ténylegesen ott szerepel az okok között az, hogy nem feltétlenül lapul ott a zsebben a kívánt összeg. Fel is merül rögtön a kérdés, hogy vajon ezzel kíván-e valamit kezdeni a kiadók szövetsége? Ezzel a kérdéssel csak az a baj, hogy kizárólag az olvasóban merül fel, mert erre nem kívánnak a kiadók semmit lépni. Pedig sok alternatíva nem létezik. A lemezkiadóknak nem profilja a gazdasági fellendítés, sem a jótékony pénzosztás, így a potenciális vásárlók nem fognak plusz pénzhez jutni általuk. Akkor egyet tehetne a kiadó, méghozzá azt, hogy ott segít be, ahol tud, a lemezek árában. Eddig láthatóan nem terjed ki a gondolkodás, így marad a sírás, hogy milyen nehéz helyzetben is van a magyar lemezfogyasztó. Pedig már az is segítene, ha végre megvalósulni az a sok nyugaton látható példa, miszerint a „kifutott” lemezeket nem az eredeti áron, hanem jóval olcsóbban vehetjük meg. Így a türelmesebbek, akik nem tudnak rohanni kedvenc előadójuk albumáért a boltokba, azok később egy vásárlás során talán inkább berakják a kosárba, hiszen a büdzsébe immáron be lehet préselni a korongot. Vannak más gondok is ezen kívül, lássuk a riportból.

„A legnagyobb gondot a világhálón, a fájlcserélő oldalakon terjedő illegális - legtöbbször mp3 - formátumú zenei másolatok jelentik. „ Itt aztán van képzavar és minden egyéb tudatlanságra utaló jel. Egyrészt kicsit nézzünk vissza korábbi mondatra. Nem én mondtam, hanem a riportalany, hogy „a zenefogyasztók pénztárcája általában nem engedi meg a rendszeres vásárlást”. Tehát az eset szempontjából teljesen mindegy, hogy mi a helyzet az mp3 fronton, maga a szövetség is elismeri, hogy nincs fizetőképes kereslet. Ettől kezdve akár fogadásokat is lehetne kötni arra, hogy vajon mennyivel több lemez fogyna, ha hirtelen varázsütésre megszűnne az empéhárom. Valószínűsíthetően alig-alig. Az ok egyszerűen nem más, mint az, hogy a villanyszámla nagyobb prioritást élvez a lemezzel szemben, mert kikapcsolt elektromos szolgáltatás mellett nem lehet élvezni a zenét otthon. Tekintsünk itt el attól, hogy a lejátszóba lehet elemet venni, és akkor még fülhallgatóval megy a dolog. Visszatérve a fenti mondatra, akkor itt is aktuális kérdésemet tenném fel, méghozzá azt, hogy amennyiben olyan nagyon sok illegális mp3 van minden felé, akkor mire is jó a jogdíj, ami kényszerűen be van építve minden adathordozó árába? Nem ártana egy rövid konzultáció az Artijusal ebben a kérdésben. Mert amikor beszedni kell a díjat, akkor van egy érvrendszer, amikor meg arra valamit írni is szeretnék, akkor van egy másik.

A végére jön a slusszpoén, melyben elismeri Jeszenszky Zsolt – aki egyszerre a MAHASZ és a ProArt munkatársa -, hogy „Ha folyamatos veszteséggel kell számolniuk az illegális letöltések miatt, kénytelenek csökkenteni kockázatukat és nem költenek például drága, igényes videoklipekre, nem kísérleteznek rétegzenékkel” Azaz az eddigi, néha igénytelen anyag után, nem jobb minőséget, hanem rosszabbat kapunk. Ugyanis el kell ismerni, hogy sok nálunk megjelenő lemez igen messzi esik az igényes munka fogalmától. Sokszor stúdióban egy hétvége alatt összedobott albumokról van szó, melyekre nehéz azt mondani, hogy megdolgoztak a pénzükért az előadók. Nincs arról szó, hogy valaki hetekig hangolta a gitárját, ötvenszer felvették, mire az olyan lett, amilyennek kell. Ennek legjobb példája a mára kifutóban lévő mulatós ipar, ami hosszabb ideig húzta a magyar zeneipar szekerét.

Továbbra is látszik, hogy a zeneipar is olyan, mint az elektromos áram, és a kisebb ellenállás irányába halad. Inkább célozza meg valamivel a nem „urbanizálódott”(idézet tőlük) réteget, hanem azokat tekinti vevőnek, akik még nem szoktak rá a letöltésre. De mi lesz azután? Mert hamarosan nem lesz réteg, aki nem lesz képes letölteni, és most illegális vagy sem, de a zenék online terjedését meggátolni finoman szólva is lehetetlen. De mi lenne, ha pont ezt a piacot célozná meg a zeneipar, és nem a régi vasat ütné? De hol is van olyan hely, akár a világon, ahol nagymennyiségű zenei anyaghoz juthatunk hozzá, online, válogatva, tematikusan, tetszőleges formátumban, akkor is, ha nekünk nem felel meg az mp3? Mindenki találgathat és talál is. Az emberek egyelőre ott töltenek le, ahol tudnak.

Ismét előállt egy megoldási javaslattal valaki, hogy miként lehetne a sárban stagnáló magyar szekeret kilökni, és ezzel előidézni, hogy tovább zötyögjön az úton. A Big Fourként emlegetett, négy könyvvizsgáló céget tömörítő szakmai fórum javaslatot mutatott be, hogy ők miként képzelik ezt, teljesen életszerű javaslatokat felvonultatva. Márpedig szakmai felkészültségüket tekintve legalább megvizsgálásra érdemesnek mondhatnánk a tervet. Részelteket az Index cikkében olvashatunk róla, a lényegi elemek most is azok, amiket már korábban többen felvetettek. Itt élő emberek számára viszont a történet itt véget is ér, mert tudjuk, hogy az ilyen javaslatokat az illetékesek talán el sem olvassák. Egy biztos, érdemben nem fogják figyelembe venni, ahogyan szépen eltűnt az Oriens által készített csomag is a süllyesztőben.

Az egész olyan, mint egy óriási, országos méretű játék. Játék, mert ugyan mindenki tudja, hogy mit kellene tenni, de valójában mindenki csak játszik a gondolattal. Túl nagy újdonságokkal amúgy sem lehet jönni a témában. Egyrészt a helyzet adja magát, másrészt a közgazdaságtan tankönyvek az irányvonalat úgyis mutatják. Ettől kezdve akárhány szakember nekiülhet és megfogalmazhat javaslatokat, csupán abban fognak a kész ötletek eltérni, hogy az egyes számok és százalékok hová pozicionálódnak. Lehet, hogy egyesek itt, mások ott kívánják az elvonást megvalósítani, esetleg máshol adnának vissza többet, de lényegében ugyanazokról a sarokpontokról beszélünk. Már egy ilyen tanulmány elolvasása előtt látjuk magunkban a szavakat. Járulékcsökkentés, igazságosabb adórendszer, esetleg áfa emelés, szociális kiadások csökkentése. Aztán elolvassuk, látjuk a számokat, elgondolkozunk, de minden megy tovább a maga útján. Ez a hagyomány, mellyel szakítanunk kellene, és nem csak beszélni arról még évekig, hogy mit is kellene tenni, hanem történnie is kellene valaminek. Az igazság azonban itt is olyan, hogy odaát van. Nem akarjuk megérteni, hogy valahol, valakinek ez mindenképpen fájdalommal jár.

Hiába, a gazdaság fehérítése, az áfa emelése, a szociális kiadások csökkentése mind olyan terület, ami szavazók százezreit jelenti majd az adott pillanatban. Ezért mindenki választja inkább a „kuss” állapotot, és várja csendben, hogy megoldódjanak a dolgok. Olyan ez, mintha játszadozó kisgyermekként magunkra gyújtanánk a szobát, és attól való félelmünkben, hogy jó nagy verés lesz a vége, inkább csendben ülünk, és figyeljük, amint a lángok lassan felemésztenek körülöttünk mindent. Jaj, ki ne mondjam, hogy szociális kiadások csökkentése, mert akkor menten jön egy rakás szervezet, hogy még véletlenül se jusson eszembe. Áfa emelés csak vicc szintjén mozoghat, mert sokan pontosan az ellenkezőjét akarják. A bevétel alapú adózás nagyon jó, valóban egyszerűbb a könyvelés, de mi lenne, ha egyébként úgy magát a vállalkozással kapcsolatos adminisztrációt csökkentenénk? Teli vagyunk pro és kontra érvekkel, de valakinek egyszer mégis dönteni kellene, mert ez nem egy virtuális ország valahol egy kerekasztal mellett. A felelősség azonban nem hárítható azzal, hogy minden intézkedésnek vannak áldozatai és ellenzői.

Közben ketyeg az idő, és lassan fogynak a kozmetikai szerek, amikkel addig sikerült elrejteni a problémák valódi mélységét. Senki sem akar kiállni és azt mondani, mint amit meg mer tenni néhány cég és közgazdász. Életképes javaslattal előállni, és nem populista elképzelésekkel. Kiállhat ugyanis bárki, és kiálthatja, hogy „cirkusz és kenyér” alanyi jogon, és kétségtelen, rendkívül nagy népszerűségnek fog örvendeni mindaddig, amíg ki nem derül, hogy képtelen ezt hosszú távon megtenni. Valóban rossz azt mondani, hogy „nem ígérhetek mást, csak vért és verítéket”, de ma ez sokkal reálisabb, mint a jólét korlátlan ígérete. Csupán az a kérdés, hogy hajlandóak vagyunk-e a vér és veríték helyét és idejét mi meghatározni, vagy hagyjuk, hogy meghatározza helyettünk az élet. Ki kell lépni a mai köztes állapotból, amikor nem mondunk semmit. Hallgatjuk a megoldási javaslatokat, csendben el is ismerjük, hogy a mostani állapotnál lassan bármi jobb volna, de inkább kivárunk. Valamit. Várjuk a csodát, hogy a lángoló függöny mégis elalszik varázsütésre, sőt újraszövi önmagát, és megússzuk az irtózatos nagy fenekelést. Nem fogjuk.

Már azt hittük, végre alábbhagy a nagy magyar sületlen mentalizmus, és szakítunk a szívmegállítós-szögbelövős mutatványokkal. Sajnos nem ebbe az irányba haladnak az események. Valamikor olyan bűvészek dolgoztak, akiknek a trükkjeit elképedve lehetett nézni, ne említsünk mást, csak a megboldogult Rodolfót. Ma értelmes és látványos produkciók helyett be kell érnünk a nyilvánvaló csalásokkal, ilyenre készül most Danny Blue nevű kényszerpályára tévedt bűvészünk. A fogával fog elkapni egy golyót. Szokásos maszlag szöveg vezeti fel az eseményt, hogy majd aláírt golyó lesz, meg ilyesmi. Megtudhatjuk azt is, hogy a „mutatvány a mentalisták körében a legveszélyesebb produkciónak számít. A rekordok könyve szerint ez az a produkció, amelynek során a legtöbb mentalista életét vesztette”. Csak zárójelben kérdezném meg, hogy kérném a címet és az oldalszámot a megfelelő könyvből, mert erős kétségeim vannak. Danny Blue szerint apróságokon múlhat az élete, olyan veszélyes a produkció. A hatásfokozó szöveg szerint „a legfontosabb feladat a megfelelő ember kiválasztása”, hiszen a kezébe kell adnia az életét. Mi is így gondoljuk ugye, biztosan fontos ki süti el a fegyvert, mert az a fránya golyó máshogy repül ki akkor.

Az, hogy miként oldják meg az oltári nagy csalást, nem is érdekes. A feladat lehetetlen. Aki bővebben szeretne művelődni erről, az nézze meg a Mythbusters erre vonatkozó részét. Érdemes néhány alapvető tényt átgondolni, ha erre nincs is lehetőségünk. Lássuk először a golyó erejét. Nem tudni, hogy a nézők között ki látott már – akár filmen is – golyóálló mellény után maradt nyomot, miután megfogott egy golyót? A lövedéknek ugyanis akkora ereje van, hogy ugye adott esetben nem csak behatol, hanem el is hagyja a testet. Ezt az energiát kell a mellénynek nagy felületen elteríteni, így lyuk nem lesz, csak egy oltári nagy véraláfutás vagy esetleg a csont repedése. El tudjuk képzelni ezek után, hogy mi történik azzal a két foggal, ami ezt az energiát megfogja. Gyaníthatóan kellemesebb érzés egy baseballütővel való pofánvágás, mint egy ilyen. A kísérletek szerint a fogak körmérkőzést játszanak a bennmaradásért ilyen esetben. A vasfogak sem sokat segítenek, talán egy komplett terminátorkoponya jól jöhet ilyenkor. Sajnos azonban van egy másik bibi is. A gyorsaság. Szervezetünknek és a fizikai világnak korlátai vannak, és ilyen korlát a reakcióidő és a hang sebessége. Hiába edzünk, még meg sem halljuk az elsütött fegyver hangját, az abból kirepülő fémdarab már hátul jött ki a fejünkön, még akkor is, ha veszedelmesen erős csodafogsorunk lenne. Ezek után nem is csodálkozunk azon, hogy a tengerentúlon már 50 éve kifutott ez a műsorszám, és legfeljebb a cirkuszi bohóc önálló estjében találjuk meg, mint vicces elemet. Nem úgy nálunk.

A Blikk már tolja is ránk az anyagot, hogy ez mekkora szám. Közben arra nem is gondolnak, hogy vannak olyanok is ebben az országban, akik tényleg csak addig jutottak értelmi fejlődésben, mint a feltételezett célközönség. Élnek ebben az országban gyerekek, és Isten ments, hogy elkezdjenek az otthoni légpuskával, vagy apuci fegyverével gyakorolni. Ők még talán nem néztek Discoveryt, nem tanultak fizikát, így nem képesek felmérni azt, hogy mi lehet mindennek a következménye. Nekik csak annyit tudunk mondani, mint amit egy másik kedvenc műsorban dolgozó szerkesztők kiírnak. Azért próbáljuk ki, hogy neked otthon már ne kelljen. A felnőtteknek, akiknek esetleg kétségeik vannak arról, hogy lehetséges-e mindez, nem tudunk mást javasolni, mint egy személyes kísérletet, ami kevésbé veszélyes. Egy vassal próbáljanak meg átütni egy vékonyabb deszkát, mérjék fel azt, hogy mekkora erő kell ehhez. Ezek után ugyanezzel az erővel üssenek fogaik felé, és próbálják meg elkapni a golyónál sokkal lassabb vasat. Ez segíteni fog megérteni, miért lehetetlen a trükk. Ez utóbbi módszerünket az ön környékén dolgozó 10 fogorvosból 10 támogatja :)

Ismét régen nem hallhattunk a magyar kábítószerhelyzettel kapcsolatos híreket, de a hétvége eseményei megmozgatták a sajtót. Egymásnak ellentmondó hírek sokasága jelenik meg arról, hogy tulajdonképpen mi is okozta a fogyasztók halálát. Egy biztos, a hétvége folyamán többen meghaltak kábítószer miatt. Az, hogy ezt a szennyezett anyag vagy egyéb tényezők is befolyásolták, még egyelőre találgatás tárgya. Olyannyira nagy a bizonytalanság, hogy még maguk az újságírók is kavarják az eseményeket. A Bors a szalagcímben még arról beszél, hogy „A rendőrség még keresi a szintén a hétvégén elhunyt két angyalföldi fiú haláláért felelős terjesztőt”, miközben a cikkben már olvashatjuk, hogy „Az ő halálukat valószínűleg az okozhatta, hogy a heroint és az alkoholt keverték, de a boncolások eredményére, a toxikológiai vizsgálatokra még várnunk kell”. Most lehetne feszegetni, hogy akkor hogy is van ez. Egyáltalán mekkora felelőssége van a dílernek abban, ha valaki túladagolja magát, és miként oszlik meg a felelősség kérdése a nagy láncban, ami a termelővel kezdődik és a fogyasztóval ér véget. De van ennek az eseménynek egy sokkal érdekesebb fejleménye.

Azt történt ugyanis, ami már csak szokott itt felénk az nagy Magyarországon. Minden ment a maga rendjén, a víz folyt a Dunán, a kábítószer kereskedelem meg a maga medrében. Ekkor jött, ami máskor is megesett már, miszerint meghalt valaki. Érdekes, hogy náluk ekkor, és csak ekkor történik valami érdemi, láthatóan erőteljes lépés. Ha meghal egy élsportoló, lezuhan egy helikopter vagy ki tudja mi esik meg, de egy-két ember eltűnik az élők sorából. Most megtörtént néhány ember esetében az utolsó belövés, és megmozdult a rendőrség. Nem is kis erőkkel, és rögtön begyűjtöttek néhány dílert. Nem kellett őket hetekig keresni, nyomozni utánuk, hiszen hosszú ideje ott árulják már az anyagot. Kicsit kérdezgetni kellett, oda kellett menni, és be kellett őket invitálni a rendőrautóba. Jó, ez így nagyon egyszerűen hangzik, mint a festészet. Ugye festményt úgy készítünk, hogy a vászonra megfelelő sorrendben felhordjuk az előre összeválogatott színeket, esetleg kicsit össze is keverjük őket. Így születik a festmény. De valóban, úgy látszik, hogy nem is annyira bonyolult ez az elfogós feladat, és a rendőrség köteléke képes is ezt megszervezni, majd megfelelően kivitelezni. A kérdés csak az, hogy miért nem tették eddig? Engedje meg mindenki, hogy egy kicsit demagóg legyek, és hámozza ki az olvasó, hogy miként lehetne ezt a valóságba átültetni.

Itt van a rendőrségünk, aki nyilván először azt mondaná, hogy nincs ennek más oka, mint kapacitáshiány. Nem lehet minden nap és minden sarokra nyomozócsapatokat állítani, hiszen egyszerűen kivitelezhetetlen, hogy a nyomozók egész nap csak ezekkel a drogügyekkel foglalkozzanak. De vajon súlyos társadalmi gond-e a kábítószerezés? Kétségtelen! Nézzük át akkor, hogy amennyiben már nem lehet több embert felvenni és így több munkaóra kapacitást teremteni, akkor miként lehetne átcsoportosítással megoldani, hogy először a súlyosabb eseteket kezeljük. Vegyünk is először egy példát, hogy lehessen látni hová akarok eljutni. Vajon súlyos társadalmi gond-e az, hogy egyesek Direct Connect Hubokat üzemeltetnek? Bíróság mondta ki, hogy nem, az üzemeltetők nem tehetők felelőssé ezért, de a magyar jogrendszer nem ismeri azt, hogy ez ezután kötelező érvényű legyen minden ilyen esetre, sajnos. Ezért ma nyomozók sokasága foglalkozik azzal, hogy rendszeresen kirohangáljon szervereket lefoglalni, lakásokat átkutatni, tanúvallomásokat felvenni, olyan ügyekben, ahol várhatóan nem születik elmarasztaló ítélet. Mi lenne, ha ezt a kapacitást arra kötnénk le, hogy először a súlyosabb fekélyeket kezeljük társadalmunk testén. Egyesek szerint biztosan nagy baj a kérdésesen legális szerverek működtetése is, de vajon az arcomon lévő karcolással kell-e törődnie a kiérkező mentőorvosnak, ha éppen leszakadt a lábam? És ez csak egy sarkítottan kiemelt példa, valószínűleg akta hegyeket lehetne találni olyan esetekről, amiknek súlya messze esik a drogtól.

Összefoglalva csak annyit lehet mondani, hogy jó volna egy-két apró változás. Egyrészt ne csak akkor mozduljunk, amikor már életek vesztek el. Másrészt legyen törvényi lehetőség annak kategorizálására és beosztására, hogy a bűnüldöző szervek miként osszák fel kapacitásaikat. Majd amikor eljutunk odáig, hogy megfelelő szinten kezeltük a problémákat, akkor itt lesz az idő a többire. De mindaddig van gondolkozni való, amíg egy nap alatt megszervezett és lebonyolított razzia során több dílert is be lehet gyűjteni az utcáról. Lehessen adott esetben azt mondani, hogy a XIII. kerület Victor Hugo utcából fontosabb behozni a drogdílert, mint ugyanonnét egy szervert. Ilyen egyszerű.

A hír kezdődhetne azzal a frappáns és figyelemfelkeltő mondattal, hogy idén igen zsíros gázsiban részesültek a Kapolcson fellépő művészek, és ez így is van. Ugyanis a fizetés nem volt más, mint egy tálca zsíroskenyér. A kenyeret egy nagyvázsonyi pék ajánlotta fel, a zsírt pedig a helyiek dobták össze. Ezért a fizetésért lépett fel az a maradék szűk réteg, aki egyáltalán megjelent az ebben az évben a fesztiválon. Éppen a szűk költségvetés miatt az idei nem a Művészetek, hanem a Bűvészetek Völgye nevet viselte. Márta István a fesztivál igazgatója kijelentette januárban, hogy az idén nem fog támogatói pénzért könyörögni, és ez már csak úgy történt, ahogy szokott a reklám elmaradása esetében. A pénz nem jött össze. A tavalyi 200 millió forinttal szemben most 60 millióból gazdálkodott a rendezvény. A programok szűkösségének megfelelően a látogatók száma is mindössze ötvenezer volt. Ez meg is érződött, bármennyire és próbálják fényezni a kudarcot. Kapolcs a nagyméretű kulturális rendezvényből egyszerű zsibvásárrá zsugorodott.

A sikertelenséget sokféleképpen lehet magyarázni, ám alapvetően el lehet mondani, hogy a szűkös programok eleve kiejtették sokak terveiből a mostani látogatást. Igaz, megjelent későbbi magyarázkodásként, hogy élhetőbb volt a völgy így, de ez vajmi kevés egy ekkora múltú rendezvény sikere melletti érvelésként. Korábban ugyanis neki lehetett indulni a környék falvainak, és az ember biztosan talált programot magának, most meg már nagyon keresni kellett, hogy valahol elcsípjünk egy színvonalasabb produkciót. Természetesen a szokásos koncertek is elmaradtak, amik a fiatalokat vonzották volna. Így Kapolcson kívül igen kevés rendezvényt találhattunk, valóban nem teltek meg a parkolók, még Kapolcson sem. Apropó parkolás. Kapolcsra is igaz ilyenkor, hogy ahol nem fizetős a parkoló, ott általában tilos megállni vagy várakozni. Így gyanútlan arra járó jobban jár, ha kifizeti a napi 500 forintos díjat, mintsem áldozatául essen az időnként végigrohanó rendőröknek, akik a teljes autósorra kirakják ilyenkor a megfelelő cédulákat. Az egész amúgy is jelentősen átalakult, most sokkal inkább volt falusi vásár érzése az embernek, függetlenül attól, hogy hangulatilag azért jó érzés volt sétálni az utcákon. Talán jelentős problémát jelentett ebben a vásárban az, hogy sokan ez alatt a bő hét alatt akart megint meggazdagodni. Ezt mi sem mutatja jobban, mint az árak vizsgálata. A kézzel készített termékek drágák, de erre itt sokan még rádobtak egy lapáttal. Beszélgettem egy árussal, aki elárulta, hogy budapesti székhelyét felkeresve nem csak nagyobb választékkal, de jelentősen olcsóbb árakkal is találkozhatok. Az indok egyszerű. Ide kell jönni, helypénzt kell fizetni, meg is kell szállni valahol, és ezt be kell építeni az árba. Szóval, ha mindenképpen vásárolni akarunk itthon gyártott termékeket, akkor nem biztos, hogy ez volt a legjobb és legolcsóbb hely erre. De kanyarodjunk vissza, hiszen ez nem csak egy vásár lenne. Ma azonban az emberek hozzászoktak, és ezért igénylik a multiplex érzést, és ezt itt is biztosítani kellene nekik. Ebből a költségvetésből ezt nem igazán lehetett megvalósítani. Az emberek ezt nem úgy kezelték le, hogy akkor a kiválasztott műsorra odautaznak, hanem egyszerűen otthon maradtak az idén. Jobb esetben még valami vásárfiával távozhattak, de gazdag kulturális élményeket most kevesen vittek haza a tarsolyukban.

Szóval, hiába lehetett jól parkolni és közlekedni, ez kevés a sikerhez. A megnyitón még nagyon optimista igazgató – aki akkor még egy egész hónapig tartó jövő évi fesztiválról beszélt – a végén már nem volt ennyire bizakodó. Nagyon sok még a kérdőjel – nyilatkozta Márta István. Én magam azért még nem temetném a rendezvényt, mert húszévnyi múlttal valamit csak jelent valamit a név. Az már most biztos, hogy amennyiben a folytatás mellett döntenek a térség polgármesterei, akkor már ősszel el kell kezdeni a szervezést. Nem utolsó sorban el kell fogadni a mai tendenciát. A pénzért menni kell. Meg kell győzni a potenciális szponzorokat arról, hogy megéri nekik támogatni, és reklámmal jelen lenni a helyszínen. Egyébként talán fel sem merül a lehetőség gondolata azokban, akik döntéshozó szerepben vannak. Így megfelelő kerettel jövőre már újra több lehet a Művészetek Völgye, mint egy hétig tartó falusi forgatag.

Csúnya szó ez. Megmutatja, hogy még magát az emberi élet kioltását is kategóriákra bontjuk, és társadalmunk egészen máshogy kezeli ezt a fajta gyilkosságot. Másként tekintünk akkor a tettre, ha az egy olyan személy ellen irányul, akinek biztosan nem volt esélye arra, hogy velünk szemben védekezzen, ráadásul még előtte állt volna az élet. Ez a megdöbbentő tragédia ért utol most egy gyermeket, akinek a szülei úgy döntöttek, hogy véget vetnek a család életének, és ezt a gyermekükön kezdték. A kisgyermek meghalt, miután begyógyszerezték és megfojtották, ám ők maguk túl kevés altatót vettek be, így éppen kórházi kezelésben részesülnek. Tettüket a búcsúlevélben – amelynek valódiságát szakértők éppen most vizsgálják – anyagi ellehetetlenüléssel indokolják.

Annak ellenére, hogy az anyagi ellehetetlenülést nagyon sokan megélték már, vagy éppen annak átélői, valószínűleg ez a nagyon sok ember nem ért egyet ezzel a megoldással. Mégis azt tapasztaljuk Magyarországon, hogy az öngyilkosságok és hasonló családi tragédiák száma csak igen csekély mértékben csökken, illetve az utóbbi időben talán meg is fordult a tendencia. A világszinten vezető pozíciónkat ebben a tekintetben ugyan már nem birtokoljuk, de sajnos még mindig benne vagyunk az élbolyban az önkezű életkioltásban. Ráadásul az utóbbi időben nem egy eset volt, ahol az öngyilkosságot a család vagy más emberek életének kioltása előzte meg. Több helyen a rendőröknek kellett beavatkozni, és így nem történt nagyobb tragédia. Az indokok változatosak, az anyagiaktól a szerelemféltésig széles a paletta.

A pillanatnyi állást vizsgálva, hirtelen megértőek is lehetnénk az anyagi gondok tekintetében. De miért jut el valaki oda, hogy már csak ezt az egy, látszólagos kiutat találja magának? Mivel ez a megoldási mód nálunk sokkal gyakoribb, mint más országokban, ezért biztosan valahol társadalmi szinten kell keresnünk a problémát, méghozzá a gondolkodásmódban. Nehéz megfogni a tényleges hibákat, amit az is mutat, hogy a szocializmus hosszú időszakában sem sikerült pontot tenni az ügyre, és érdemi javulást előidézni. Igaz, akkoriban erről, mint sok más rossz dologról, csupán erős hallgatás volt az állami reakció. Aztán jött az új kor, a rendszerváltás, és egyszer csak varázsütésre elkezdett csökkeni az esetek számra. Több pszichológus véleménye szerint ez köszönhető annak is, hogy a felelősség kérdése átrendeződött az emberi fejekben. Ma a saját problémáink miatt sokkal inkább tesszük felelőssé a társadalmat, mint magunkat. Így sokkal inkább kiéljük a rendszer szidásában a hajlamunkat, mintsem önmagunkon. Közben meg gyáván nem nézünk szembe saját magunk által kreált bajainkkal, évekig szemet hunyunk a családi problémáink felett. Szépen lenyeljük, hogy kiderült, házastársunkkal képtelenek vagyunk együtt élni, és az évek során felgyűjtjük a feszültséget, ami a végén talán a puska csövén távozik. Nem vagyunk képesek felvállalni sem magunk, sem mások előtt azt, amit tulajdonképpen mi hoztunk létre. Igaz, ez csak egy apró elemei a rendszernek, hiszen akkor sem tudnánk gyors eredményeket elérni, ha tisztában volnánk részletesen a tényezőkkel.

Egy azonban biztos. Sem az emberi élet értéke, sem a felelősségtudat nincs a helyén az emberek fejében. Csak ebben az évben már több csecsemőgyilkosság történt, és előfordult, hogy fiatalok megölték a velük egykorút valami látszólag apró sérelem miatt, mindezt előre kitervelve. Mintha nem lenne ott az emberekben, hogy mekkora súlya van egy ilyen tettnek. Az anyagi dolgokat nézve, és a magyar rosszadós lista növekedését elemezve láthatjuk, hogy rendkívül felelőtlenül tudunk viselkedni azért, hogy meglegyen az számunkra, amit mi szükségesnek tartunk. Ez pedig oda vezet, hogy a végén az emberek nagyobb része messze erején felül kíván élni és költekezni. Ezért sorban állnak a bankok, hogy felelőtlenségünket kiélhessük, akár jelzáloggal terheljük utolsó megmaradt értékünket is, és a végén kimondhassuk, sikerült eljutnunk felelősségtudatunk hiányának csúcspontjára. Itt már csak az a kérdés, hogy mennyire értékes számunkra ekkor az élet. Most, ennek a házaspárnak nem ért annyit, hogy megtartsa. Ennek most egy kisgyerek lett az áldozata.

Mindig valami komolyabb esemény kell ahhoz, hogy a csendben elsuttogott szavakat valaki meghallja. Most egy kiemelkedő sportolónk halála mozgatott meg több szálon gondolatokat, és újabb kérdéseket segített átgondolni a magyar egészségügy és életvédelem helyzetéről. Nem mintha ezek a kérdések és problémák nem léteztek volna ezelőtt, csak éppen nem voltak annyira fontosak, hogy bárki is billentyűzetet ragadott volna az érdekükben. Talán most is máshogy alakultak volna az események, ha Özv. Kovács Pálné kisnyugdíjas hal meg, de nem így történt. A közvélemény pedig felhördült.

Soha nem fogjuk megtudni, hogy ez az élet most létezne-e, ha máshogy vannak a dolgok. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy a szakszerű és gyors segítség sok esetben az egyetlen és kizárólagos lehetőség arra, hogy valaki életben maradjon. Ennek csak egyik része az, hogy a mentő időben érkezzen, talán sokkal fontosabb volna, hogy mi magunk tudjunk mit kezdeni a beteggel addig, amíg a mentők megérkeznek. Mert jöjjenek bár a legközelebbről, akár motorral vagy mentőhelikopterrel, az idő kínosan telik. Ez a kínosan telő idő pedig egy szívleállás esetében nagyon rövidre van szabva. Ilyen esetben szinte kizárt, hogy az igazán szakszerű segítség időben érkezzen. Rögtön eszünkbe jut sok ország példája, ahol az utcán is találhatunk defibrillátort, de ne rohanjunk ennyire előre. Vannak még lehetőségek, csak mindenre készülni kell. Ebben a felkészültségben nem állunk azonban a legjobban.

Ugyan már évtizedek óta kötelező vizsgaanyag jogosítvány szerzéséhez az elsősegélynyújtás, de vajon adott esetben hányan volnának képesek azt alkalmazni a vizsga után sok évvel? Pedig ez a réteg nagyon is nagyszámú, talán nem is tudunk úgy rosszul lenni az utcán, hogy ne legyen a közelben olyan, aki rendelkezik ilyen vizsgával. De tegyük őszintén a szívünkre a kezünket, sok esetben már nem tudjuk, hogy mikor mit kellene csinálni. Csak azok emlékeznek rá, akik az egészségügyben dolgozva amúgy is minden nap foglalkoznak betegekkel, a többieknél lassan a feledés homályába merül az ismeret. Ezért is volna jó ötlet, hogy középiskolában vagy akár már általános iskolában kötelező legyen az elsősegély nyújtás oktatása, és olyan módon, hogy az rögzüljön is az emberekben.

Alapvető ismeretek nélkül nem szerezhetünk érettségit, nyelvvizsga nélkül diplomát. Akkor miért ne lehetne, hogy a másik életének a védelme éppen ilyen alapvető ismeret legyen, amit ráadásul nem félnénk használni? Vajon mennyi életet lehetne megmenteni egy évben ezzel? Egyet, kettőt, tízet, százat? Teljesen mindegy. Ugyanis miközben ezek a számok esetleg statisztikai adatok számunkra, mások számára férjek, feleségek, gyerekek, nagymamák vagy társadalmunk élsportolói. Márpedig nem volna olyan nagy erőfeszítés, legfőképpen azt figyelembe véve, hogy elég sok értelme nincs oktatási anyag van, amit felválthatna valami gyakorlatias ismeret. Igen, elvileg jó volna még sok területen oktatni, például ugyanez a pénzügyi ismeretek területén, hogy kevesebb sikerrel indítson valaki pilótajátékot, de valahol el kell kezdeni. Akkor miért ne kezdjük ott, ahol életek forognak kockán?

Reméljük, hogy a mostani események nem merülnek a feledés homályába, és nem követjük Pató Pál mentalitását, aki szerint nagyon ráérünk mindezt megvalósítani. Csupán egyet kell elménkben tartani. Lehet, hogy legközelebb nekünk lesz szükségünk gyors segítségre, vagy olyasvalakinek, aki nagyon közel áll hozzánk. Olyankor szeretnénk, ha lenne a közelben valaki, aki mindent megtesz ezért, hogy éljünk, mindaddig, amíg a mentők meg nem érkeznek. Akkor örülni fogunk, hogy valakinek egyszer igazán szívügye volt a mi szívünk vagy életünk is.

Nem véletlen, hogy a legutóbbi post pont a magyar turizmusról szólt, ugyanis éppen kéthetes személyes tapasztalatgyűjtésen veszek részt. Tényfeltáró utazás a magyar turizmus berkeibe. Lássuk milyen is a magyar valóság azok számára, akik a Balatont választják célpontként. Az időjárás viszontagságaitól most tekintsünk el, az olyan sajátosság, ami olyan, amilyen. Lássuk a többit.

Az utazáshoz elvileg alternatívaként létezne a 7-es számú főútvonal, ám ezen - tapasztalatok szerint - soha nem fogunk leérni a Balatonra. Külterületen a 70-el haladó joyrideolók kerülgetése megakadályozza a gyorsabb haladást. Belterületen korunk legújabb önkényuralmi jelképe, a 40-es tábla fogja vissza haladásunkat. Egyrészt biztosan kellemetlen, ha egyszámjegyű főútvonal halad át egy településen, másrészt ezért mégsem a legjobb dolog ezt megbosszulni korlátozásokkal. Marad az autópálya. Elvileg itt gyorsabban lehet haladni, de ez egy átlagos szombati délelőtt igen érdekesen alakul. A külső sávban 90-el haladókat – ami nem feltétlenül teherautó – előzgetik a belső sávban 100-al „száguldók”, és ez az állapot nagyjából a Balaton keleti partjáig megmarad, nagyobb csomópontoknál jelentős belassulással. Nagyon kevés helyen lehet elérni a megengedett sebességet, az autó végsebességét garantáltan nem ekkor, és nem ezen a szakaszon tudjuk kipróbálni. A tó déli partján a helyzet megszűnik, itt már jól lehet tovább haladni.

Megérkezve a parti utakon történő haladás nem volna rossz, ha egyes önkormányzatok nem akarnák azzal megmutatni hatalmukat itt is, hogy egyébként nem túl forgalmas csomópontjukba is lámpát raknak. Rögtön ki tud alakulni több kilométeres autósor. Nem is értjük, hogy miért jobb ezt az araszoló tömeget figyelni, mintsem a gyorsan haladó autókat. Lassan eljuthatunk a strandokig, ahol nagyjából érezhetjük a kartellbe tömörülést az árak és kedvezményes időszakok tekintetében. Itt kezdjük először érezni, hogy van olyan szolgáltatás, amiért fizetünk, de éppen nem sok mindent kapunk. A legtöbb szabadstrand is biztosítja a kulturált helyet, és a wc-t, szóval itt kezdenénk keresni a plusz lehetőségeket, de mindhiába. Esetleg egy-két szocreál forgó és mászóka a gyerekeknek, de ennél többet már csak a jobb helyeken, és ott is extra költségen kapunk. A legjobban azonban a zuhanyzó, pontosabban abból az egyik fajta víz hiányzik. A meleg. Ami jó, hogy már az illúziót sem kapjuk meg, hogy valaha volt. Egyszerűen egy darab csap van, kétség se férjen hozzá, hogy itt hidegebb folyik, mint a Balaton. Eszünkbe jut sokféle megoldás az olcsó vízmelegítésre, talán a belépő árába bele is férne, de ez itt nem az a hely. A parti étkezés a büfékben sok szót nem érdemel. Az árakban nem nagy szórás van, már a hipermarket két és félszeres áraiért van sör és üdítő. Az teljesen érthetetlen, hogy a gyros mitől kerül majdnem kétszer annyiba, mint például egy görög tengerparton, de ott a lángos. A lángos az örök megunhatatlan, aminél már csak azt a kényelmetlen kérdést kell feltenni érzékenyebbeknek, hogy ugye ezért az árért legalább valami normális sajt van rajta, és nem a növényi zsírból készült „sajtjellegű” készítmény. Az azért csak furcsán nézne ki kiírva, hogy „sajtjellegű készítményes-tejfölös lángos”. A környék legdurvább árait Hévíz produkálta, ahol a tónál 550 Ft egy félliteres üdítő, és 790 Ft egy sör. Sokan nem vásárolnak, de nem is számít. Megélnek az úszógumi kölcsönzésből is, mert sokaknak ott jön a megdöbbenés, hogy a tó 2 méteres mélységgel indít, és kényelmetlen lesz órákig úszni. Itt tessék megkapaszkodni, az kölcsönözhető úszógumi szinte korlátlanul áll rendelkezésre, igaz 500 Ft/napért, de a leglényegesebb, hogy miből készült. Kérem szépen ez egy szimpla motorgumi belső. Ellenben így sokkal tartósabb biztosan, mint a kínai gagyi.

Lássuk a szórakozásokat. Jó is Magyarországon nyaralni, mert itt az üdülési csekk. Még jó, hogy sokan fizetnek vele, így nem mi vagyunk az egyetlenek, akinek a hosszú sor elején be kell diktálnia az összes adatát, vagy számítógép hiányában megvárni, hogy kiadják a kötelező áfás számlát. Ez még a jobbik eset, mert sajnos az elfogadó helyek száma még messze alulmarad a kívánttól. Érthetetlen, hogy miközben profitorientált vállalkozásoknál ott díszeleg a logo, más állami tulajdonban lévő helyeken nem fogadják el, miközben ugyanott lehet valamilyen kultúra utalvánnyal fizetni. Visszatérve egy kicsit Hévízre, ott elfogadják. Igaz, hogy a legnagyobb csúcs idején a 8 helyett 2 üzemelő pénztárból az egyik hölgy ebédelni távozik, és így az addig sem rövid sor hamar százas nagyságrendűre duzzad. Nem baj, mire sorra kerülünk, addigra vissza is ér. Most vagy mi álltunk sokat sorba, vagy ő evett rövid ideig. A tömeghangulatot és az órát figyelve inkább az előbbi. A szórakoztató helyek áraiban is ott vagyunk az EU élbolyban, és a parkolási díjakra sem lehet panasz, ráadásul szinte mindenhol fizetnünk kell. Legérdekesebb a Kányavári-sziget a Kis-Balatonnál, ahol még elvileg normális wc is volna a parkolási díjért, igaz ezen egy kézzel írt felirat hirdeti – kizárólag magyarul – hogy nem üzemel, a parkoló végében van fabódé. A fabódé tulajdonképpen a klasszikus gravitációs energiával működő, biofeldolgozású szerkezet. Olyan jól sikerült, hogy az idő rövid idő alatt elfogyasztotta, így ki lehetne írni, hogy belépés csak saját felelősségre.

A végére álljon itt egy dicséret, és ez nem mást illet, mint a Veszprémi Állatkertet. Nem csak nagyon rendezett, de az évek során nagyon sokat fejlődött és bővült. Igaz, a családi belépő ára nagyjából a budapestivel egyező, főleg ha két gyerek és két felnőtt a család, ugyanis a budapestivel ellentétben náluk csak két felnőtt és egy gyerek, a többi pluszban fizetendő. Korunknak megfelelően lehetne egy felnőtt és két gyerek családi belépő is. Szóval az állatkert jó, elfogadnak üdülési csekket, mindenféle utalványt, és bankkártyával is lehet fizetni. Igaz, az utóbbi csak elvi lehetőség, mert szépen nyomtatott transzparens hirdeti számunkra, hogy ez technikai okok miatt átmenetileg nem lehetséges. De ennyi élmény után már ettől az apró kis hibától igazán el tudunk tekinteni. Itthon lenni jó, de van még min dolgozni.

Ó, hol vannak azok a békebeli idő, amikor legnagyobb tavunk partján nyálcsorgatva tekintettünk végig a parkolón, ahol az akkoriban elérhetetlennek számító nyugati verdák álldogáltak? Mindegy, hogy kétkerekű, négykerekű vagy több, ezek az álomvilágba engedtek betekintést a magyar szocreál környezetben tengődő népnek. A nyugatról beszivárgott mérgező termékekről, mint a hamburger és hot-dog, ne is beszéljünk. Ja, és egyeseknek már akkor volt szinte zsebméretű fekete-fehér tévéje, hogy a parton a feeling igazi legyen, például egy meccsnézéssel. A turizmus igazi, méretes iparág volt Magyarországon. Volt ez mindazért, mert létezett egy fal. Egyrészt egy igazi Berlinben, aminek a két oldalán élő emberek itt tudtak találkozni. A fal túlsó oldalán élőknek szabad volt idejönni, az innenső oldalán élőknek meg nem volt nagyon más választásuk. Volt azonban egy másik fal is, egy virtuális, ami megakadályozta, hogy mi magyarok annyira ugrándozzunk a külföldi utak irányába. Jól el is működtette ez a magyar turizmust, mígnem a falak leomlottak. Ekkor a németek már otthon is találkozhattak, a magyarok meg elnéztek más országokba, és kiderült, hogy az árak igencsak vonzóak, még az alulfizetett honi lakosság számára is.

A magyar turizmus részleges haldoklása indult meg, Szállodák és kempingek zártak be, és sok helyen már csak a régi betonépületek megkopott feliratai hirdetik a hajdani ifjúsági szállók dicsőségét. Sok területen nem tudtuk felvenni a harcot a határon túli konkurenciával. Ahol árban találkoztunk zsebpénzbarát ajánlattal, ott valahogy a minőség nem volt megfelelő. A megfelelő minőségért meg olyan árat kellett fizetnünk, ami már nem igazán volt baráti. Sőt, az igazi magyar párosítás is megérkezett, ahol drágán lehettek a lakótársaink a csótányok. Ez lett a magyar nyaralás kép, de sokak a mai napig ezt választják, ha egyáltalán tudják, lévén az itthoni pénzügyi helyzet igen érzékeny az árakra. A tendencia végül is fejlődhetett volna oda, hogy megtartjuk a magyar turizmus legkegyetlenebb ütőerejét, az olcsó árakat. Sajnos nem ezt történt.

Akár személyes tapasztalatokkal is erősíthetném azt a cikket, amit a Délmagyar jelentetett meg arról, hogy a szegedi árak viszonya milyen a hazai és külföldi árakhoz viszonyítva. Kiderült, hogy Szeged nem olcsó, ellenben igen drága. Azaz, a helyiek felmérése szerint máshol talán olcsóbban nyaralhatunk, mint Szegeden, és olcsóbban fogyaszthatjuk el a mások által főzött betevőt. A probléma nem Szeged specifikus, az összehasonlítást kiterjesztve a potenciálisan számba vehető turistacélpontokkal, a helyzet igen egysíkú képet mutat. Összehasonlítva a külföldi árakat és szolgáltatásokat a magyar célpontokkal, nem találunk olyan mértékű eltérést – beleszámolva az utazás költségeit is – ami nagyon nyomós érv lenne a magyar kikapcsolódás mellett. Ha csak nem speciálisan Tihanyra, Pécsre, Aggtelekre, a Hortobágyra vagy ki tudja, még mire vagyunk kíváncsiak, akkor a külföldi pénzköltés nagyon vonzónak tűnik. Itt most rögtön lehet hadakozni, hogy „de nem is így van”. Ugyanúgy, ahogyan a hálapénznél, a postán eltűnő csomagoknál, a turisták magyar kirablásánál rögtön hárítunk, itt is mindig vannak, akik jól rá tudnak mutatni, hogy mennyivel inkább jó itthon. Nyilván. Ha például arra gondolok, hogy a kis baráti csoportunknak a Sorrentói-félszigeten található Positanoban egy kis kávéra és üdítőre kifizettünk 50 eurót, és ebből hogy leihattuk volna magunkat egy itthoni késdobálóban, biztosan jó érv. Azonos szolgáltatási szintet feltételezve azonban messze nem olyan szélsőséges a helyzet. Egy népszerűbb tengerparton nem feltétlenül drágább a helyben fogyasztott étel és ital, mint itthon, a szállásárak pedig – főleg az erősen takarékoskodó és olcsó utáni kutató rétegnek – akár kedvezőbb képet is mutathatnak az itthoninál. A magyar piac talán máshogy látja.

Az lehet észrevenni, hogy a legapróbb fellendülés a fizetővendéglátásban a követező évre mentem áremelkedést idéz elő, méghozzá az indokoltnál sokkal nagyobbat. Eközben az interneten és újságokban olvashatjuk a horror történeteket, hogy ki milyen problémába szaladt bele, amikor arra adta a fejét, hogy itthon költse el a forintjait. Mit sem tudunk kezdeni azzal, hogy a mai napig egy rakás lehúzós szórakozóhely létezik Budapest belvárosában, akik sportszerűen túlszámláznak vagy egyéb trükkel vágják át a gyanútlan vendéget. Amerikai turista már amúgy is megszokta, hogy amennyiben ide, a balkánra érkezik, akkor nem árt kérni a nagykövetségtől egy listát, hogy mit érdemes elkerülni. Lassan egyébként is inkább a balkánnak ez az oldala lesz hírhedt, mintsem a másik. Ez azonban az érem egyik oldala. A másik, hogy ott sem feltétlenül érzi az ár/minőség arányt megfelelőnek az ember, ahol eredendően nem lehúzásból élnek. Ez ráadásul nem csak az amerikai, de a legpotenciálisabb ügyfélkör szempontjából is igaz. Mi magyarok is szeretjük, ha a nyaralást jó áron és komplikáció mentesen tudjuk kivitelezni.

Azt gondolom, újra át kellene gondolnia az ebben a szakmában dolgozóknak a helyzetet. Nem vagyunk mi annyira rossz célpont, volnának nagyszerű helyek itt is. Csak ne kellene azért sokat dolgozni, hogy végre megtehessük, hogy nem külföldre megyünk nyaralni, hanem itthon maradunk. És tehessük ezt úgy meg, hogy nem kell azon izgulnunk, hogy a szálloda apartmanná, az apartman meg garázzsá változik, mire azt sikerül elfoglalni. Meg az sem volna baj, ha a gyros nem kerülne többe, mint a görög tengerparton. Egyszerű, jól megfogalmazható igények, amik kicsit lendületbe hozhatnák ezt az iparágat is. Ma már nem segít sem a Fal, sem a kommunista blokk. Igazán csak a jó üzleti szellem adná meg a lendületet. Jól profitálhatnánk belőle. Csak ne akarnánk mindig és mindenből holnapra meggazdagodni.

Ismét sikerült az egyik kereskedelmi televíziónak átesnie a ló túloldalára, amikor megpróbálta saját hatáskörében kompenzálni a nyugat által rólunk festett képet. Ezúttal az RtlKlub próbált védelmére kelni egy hazai kutyabörzének, és olyan riport kerekedett a történetből, hogy ezt megnézve szinte sajnálhatjuk is a vásárban érdekelteket. Még szerencse, hogy kicsit mögé lehet tekinteni a dolgoknak. Az adás címe „Kutyaütő riporterek”, amivel elvileg a külföldi kollégákra akartak utalni, de sikerült önmagukról kiállítani a bizonyítványt ezzel. Mi is a történet?

A hír szerint, ami tegnap, július közepén került adásba: „Megkínzott, éhező, beteg kutyák a monori állatpiacon – ezt állítja a Sky News. A napokban bombaként robbant a botrány: Magyarország a divatos ölebek legnagyobb kelet–európai vevőpiaca, ahol fillérekért lehet trendi kutyusokhoz jutni.” Sajnos a bevezető is messze esik az igazságtól, mert a Sky News június elején adta le azt a riportot, amiről az egész beszélgetés szólt. Tehát lehet, hogy nekik bombaként robbant a “napokban”, de már rég kifutott történetnek számít. A szervezők nehezményezik, hogy a Sky riportere nem is kérdezte meg őket, hanem kijöttek, szétnéztek, felvették a képeket, majd ezt bemutatták a tévében. A bemutató éppen ezért úgy sikerült, hogy az nem éppen a magyar kereskedők szájízének kedvez. Objektív tények hangzottak el a magyar kutyatenyésztésről, vagyis inkább szaporításról, és arról, hogy milyen kálváriát járnak be utaztatásuk során az állatok, mire elérik célországukat. Áruk alacsony, hiszen az esetleges szállítási veszteségeket is bele kell kalkulálni a folyamatba. A szervezők perelnék a Sky-t, de arra nincs pénzük, hogy ügyvédet fogadjanak. Ezeket tudhattuk meg az RtlKlub riportjából, akik elkövették azt a hibát nyugati kollégáikkal ellentétben, hogy egy ilyen kérdésben pont a leginkább érintettől kértek véleményt. A tények ugyanis sokkal közelebb állnak a Sky által bemutatotthoz, mint a magyar verzióhoz.

Már korábban is szerepeltünk kutyáinkkal más ország televíziójában, legutóbb a CBS mutatott képeket erről. Nem véletlen, hogy a Sky riporterei is megjelentek, ők tudták, hogy nem fognak üres szalagokkal távozni. Nyugaton közismert a kelet-európai helyzet, ami nem csak minket, de más környező országokat is érint. Olaszországban már olyan szintre jutott a dolog, hogy a helyi mezőgazdasági minisztérium sürgette a magyar hatóságokat, hogy lépjenek fel az illegális kutyakereskedelem ellen. Nem csak gazdasági okokból, hanem állatvédelem szempontjából is. Ezek az állítok ugyanis messze nem olyan körülmények között élnek, ahogyan kellene. A Blikk riportjában is olvashattunk arról korábban, hogy mi a véleménye néhány állatorvosnak ezekről a tenyésztési formákról. Sokszor lakások adnak otthont tucatnyi kutyának, ahol kisméretű ketrecekben élik mindennapjaikat, amolyan keltetőgépként funkcionálva. Ezek az emberek kizárólag a pénzeszsákokat látják az állatokban. Amikor egyszer egy ilyen tenyésztőt megkérdeztem viccesen, hogy mi van akkor, ha azért veszik meg a kutyáját, hogy megegyék, a válsz egyszerű volt. Neki csak a pénz a lényeg, hogy vigyék a kutyát, de azért elég nagy szemétség, ha bántják őket. Ez azonban nem lehet akadálya annak, hogy ő eladja a kutyát akárkinek, aki pénzt ad érte. Olyan mellékes tényezőkről ne is beszéljünk, hogy ma hivatalosan szinte senki nem tenyészt kutyát Magyarországon, azaz az ebből származó pénz majdnem teljesen a feketegazdaságon belül kering. Nem ritka, hogy munkanélküli- vagy szociális segélyen lévők mellékesen kutyatenyésztők. Tisztelet a kivételnek, akik tisztességesen csinálják, de ők itthon éppen úgy tiltakoznak az ellen, hogy bárki puszta megélhetési kutyaszaporító legyen. Nekik semmi bajuk nem volna azzal, ha a magyar állatvédelmi törvény nem csak létezne, hanem végre is lenne hajtva. Ők szeretnék, ha nem csak a riporterek, de a hatóság is megjelenne ezeken a börzéken. És akkor még nem beszéltünk a teljesen illegális utakról.

Szóval ez a magyar kutya-reality. Szeretnénk, ha nem így lenne, szeretnénk, ha a nyugati hírtelevíziókba végre valami jó dologgal is bekerülhetnénk, de sajnos így van. A Sky News, mint hírtelevízió, nem igazán szokta magának megengedni, hogy álhírekkel járassa le magát. Nem azért nem kérdezték meg a helyieket, hogy ne tudják meg a véleményüket, hanem nem szerették volna nyilván, hogy páros lábbal vágják ki őket a kamerával együtt. Így legalább születhetett egy riport arról, hogy milyen is a nagy magyar kutyavásár, ami nem Budán van, hiszen ott csak egyszer volt, hanem Monoron. Ezt hiába kompenzáljuk itthoni riportokkal, mert mindenki tudja, hogy az igazság odaát van.

A meggy felvásárlása körüli mizéria után a jóslatoknak megfelelően itt a dinnye, de nem kétséges, hogy további zöldségek, gyümölcsök és termények kerülhetnek terítékre. A tiltakozás oka az, hogy az Auchan elkezdte 49 forintért árulni a dinnyét, ami a termelők szerint tönkretette a piacot. Ez iránti tiltakozásuk jeléül a soroksári hipermarket elé borítottak 200 mázsa dinnyét. Az Auchan egyébként állítólag beszerzési ár alatt adja a portékát, mert a megkérdezett beszállítók 56 forintos felvásárlási árat rebesgetnek. Ha ez így van, akkor az áruház versenyhivatali bírságra számíthat, de lehet, hogy ennek összegét már bekalkulálták az akció kezdetekor. Mások arról beszélnek, hogy a dinnye között volt sokkal alacsonyabb áron vásárolt is, így az átlagolt beszerzési ár alatt marad a 49 forintnak, ebben az esetben viszont nem lehet őket elmarasztalni. Az áruháznak egy így is, úgy is jó, mert a vásárlók nem csak a dinnyét, de talán egy megpakolt bevásárlókocsit is kitoltak a polcok közül. A gazdák további saját akciókkal fenyegetnek, ha nem történik üzletpolitikai változás. De mi volna a végső megoldás a helyzetre?

Tekintsünk egy kicsit mögé a nyilvánvaló dolgoknak, hiszen a multik erőszakos, beszállító kizsákmányoló rendszerét ismerjük. Őket nem is kell védeni ebben a helyzetben, hiszen mindig pontosan addig fognak elmenni, ahol éppen nem szakad el a húr. Egy valami ebben a helyzetben nagyon kedvez nekik, ami nem más, mint az összefogás totális hiánya. Az Auchan egyik legnagyobb beszállítója – és nem csak a dinnye tekintetében – a Mórakert Szövetkezet, ami hivatalosan felállított termelő és értékesítő szövetkezetként tömöríti egybe a termelőket. Így nem csak hatékonyan tudnak az árakról tárgyalni, de EU támogatottságot és támogatást is élveznek. Egészen másként lehet tárgyalni bármely termék esetében, ha nem egy teherautónyi, hanem sokvagonnyi áruról beszélünk. A Mórakertnek ez be is jött az utóbbi időben, de továbbra is vannak, akik nem akarnak ehhez a szövetséghez tartozni, sőt másikhoz sem. Ezek a termelők nem csak szerződést nem akarnak kötni, de a haszonmaximalizálás miatt igyekeznek a teljes készletet önállóan értékesíteni annak, aki a legnagyobb összeget kínálja érte. Ha a felvásárlónak esetleg még számla sem kell róla, akkor az külön főnyeremény, hiszen így nyomtalanul tud eltűnni az áru. Ez viszont megteremti a teljes kiszolgáltatottságot, hiszen semmi nem garantálj számukra, hogy holnap nem árasztja el valaki a magyar piacot olcsóbb meggyel, dinnyével vagy más áruval. Most, ahogyan a meggynél is, már csak utólag szerveződik a gazdák közötti szövetség, de ki tudja, hogy ebből mi marad jövőre. Nem lekicsinyelve a problémát, azért látnunk kell, hogy hiányzik a komoly összefogás és a kereskedelmi véna a gazdákból. Élő példa a közvetlen családi környezetemben fellelhető vidéki gazdálkodók és környezetük helyzete.

Néhányan lényegében újraépített téeszben dolgoznak, azaz közösen takarítják be a mezőgazdaság termékeit, de ami ennél is fontosabb, közösen értékesítik. Egyéni tárgyalásoknál az első alkukísérletnél megszólal a felvásárlói hang, hogy van másnak is áruja. Nagyobb mennyiségnél viszont már a felvásárló is óvatos, hiszen számszakilag rögtön végigpereg a fejében, hogy mi történik akkor, ha mégsem ő lesz az, aki a közbenső hasznot lefölözi. A dolog jól működik, relatíve mindig sikerül megfelelő árat kérni és kapni. Ebben a folyamatban azonban mindig ott vannak azok, akik nem hajlandók csatlakozni akár a náluk jóval nagyobbakhoz sem. Azért, mert azt sejtik, hogy a folyamatban a másik gazdának esetleg leesik 5 forint, és nehogy már neki több jusson. Ráadásul a nagy értékesítésnél egyre nehezebb feketén eladni a terméket, valamilyen módon az adózott jövedelemhez kerül, amit sok gazda nem szeret. Nem jelenti ez azt, hogy mindenki ezt teszi, vannak akik tényleg csak áldozatai az erős felvásárlói struktúrának. A többiek pedig igen kemény munkával, de élvezik a gyümölcsét annak, hogy mezőgazdasági termelők. Ma már nem ritka látvány, hogy a termelő ugyan maga arat, vagy maga vezeti a traktor, de a munka után átül az új terepjáróba, és ebben teszi meg a hazavezető utat. Ám aki ismeri a mezőgazdasági munka nehézségeit és kockázatát, az nem is igen irigyli tőle. Mert nem csak megdolgozott érte, de megdolgozta a piacot is annak érdekében, hogy a munka gyümölcsét elsősorban ő, és ne csak a kereskedő élvezze.

Meggy, dinnye, búza, körte vagy bármi, mindenképpen egységes a recept. Csak azoknak fog sikerülni felvenni a harcot a nagyokkal, akik maguk is nagyokká tudnak válni, ha más nem azáltal, hogy egymás vállára állnak. Akkor talán a magasból letekintő francia madár is úgy gondolja, hogy most már méretes ellenséggel van dolga, akik nem csak a felett a 200 mázsa felett rendelkezik, amit odaöntött az udvarára, hanem lehet, hogy az összes felett. Akkor talán majd ő mondja meg az árat.

Kezd felháborító méreteket ölteni az, hogy mostanában mennyire elszabadult a hazudozás a sztárok között. Legutóbb Gregor Bernadett elveszett magzatának történetéről olvashattunk ellentmondásos információkat ugyanabban a lapban. Annyira sötétnek nézik az olvasókat, hogy nem gondolják, majd feltűnik nekik a különbség. Egyik nap még orvosi okokból volt szükség a terhességmegszakításra, másnap már a férj félrelépése okozta a vetélést. Itt van az újabb történet, Kiss Ramóna új cickóiról.

A dolog nem is lehetett volna szembetűnőbb, szinte reklámozták azt, hogy végre nem kell takargatni a picit alulméretezett lökhárítókat. Nem mintha baj lenne az, ha valakinek kisebb, hiszen sok esetben a plasztikai műtét amúgy is csak belső pszichés problémák kezelése. Nagyon sok embernek sokkal inkább pszichológusra volna szüksége. Ramóna mást választott, és ennek eredményét előszeretettel mutogatták már a tévében is. Az utóbbi időben az öltözéke kifejezetten hangsúlyozta, hogy itt már nincs szükség az optikai javítást szolgáló melltartóra. Egy legutóbbi edzőtermi jelenetben feltűnt feszes pólóban, melltartó nélkül, kifejezetten hangsúlyozva azt, hogy mi rejlik a takaró alatt. Ennek ellenére a Velvet-ben néhány hete még azt olvashattunk, hogy Ramóna határozottan tagadja a műtétet, az csupán a melltartónak volt köszönhető.„A push up-melltartónak köszönhetem a nagyobb melleket, nincs szó plasztikai műtétről és terhességről sem” – mondta a Velvetnek Kiss Ramóna. Feltételezzük, hogy tényleg mondta ezt Ramóna. A mai Blikkben itt az újabb hír „Kiss Ramóna nagyobb mellet csináltatott”. Itt már úgy tűnik, hogy hiába a korábbi tagadás, jó felvezetéssel mégis kiderül, hogy volt műtét. Sőt, a műtét ténye nem is volt titok az ismerősök körében, csupán nem verték nagydobra. Megint megy a mismásolás, hogy „Rami” nem nyilatkozott, de ezt már ismerjük a bulvár trükkjei közül. Közben meg nyilatkozott egy stábtag, hogy „Nagyon nem érezte jól magát, kifejezetten frusztrálta, hogy nem áldotta meg a természet nagyobb kebellel. Sokáig gondolkodott rajta, de végül rászánta magát. Azóta sokkal kiegyensúlyozottabb!”

Őszintén, amúgy egyáltalán nem érdekel, hogy nagyobb mellet csináltatott. Simán elmegy az ember a dolog mellett, ez annyira megszokott már a mai világban. Annyira, hogy szerintem teljesen felesleges is feszegetni egy sztárnál, hogy milyen műtétjei voltak, a szembetűnő eredmény úgyis elárul mindent. Nem is kötelező éppen ezért válaszolni arra a kérdésre, hogy volt-e valakinek bármilyen beavatkozása. Az hazugság kimondása az viszont már egy más dolog. Biztos csak én élek egy utópista világban, ahol azt gondolom, hogy a Velvet kérdésére nem szabadott volna hazugsággal reagálnia. Nyilván akkor már tudta, hogy az egész történet nagyközönség elé tálalása le van zsírozva az ismert lappal, és nem akarta ezt korábban elmondani. Mondhatta volna azt, hogy nem kíván nyilatkozni, senkire sem tartozik, magánügy vagy egyszerűen nem mond semmit. A „szó sincs plasztikai műtétről” kijelentés azonban azt mutatja, hogy az igazmondás ma már messze nem számít erénynek. Erre lehet mondani, hogy mindenki hazudik, miért ne tenné ő is. A baj ezzel csak az, hogy a magyar nép egy nem kis része ezekre az emberekre tekint belső példaként, és megtanulja ebből, hogy az igazság relatív. Attól függ mikor és ki kérdez minket. A ma még nem is létező műtét holnap már hónapokkal ezelőtt megtörtént. Ezek után már csak azt sajnálhatjuk, hogy van, aki még mindig igazságnak fogadja el azt, amit leírva olvas.

Elmélkedem. Az utóbbi napokban egyre-másra ontják a lapok magukból a Földünkkel és ökológiájával kapcsolatos írásokat, aminek apropója nyilván a nagy G8-as találkozó. Az Index írásából többek között megtudhatjuk, hogy ökológia lábnyomunk mekkora mértékben nyomódott bele a talajba, és miként léptük túl a bolygónk újratermelő képességét. A Népszabadság pedig foglalkozott a bioüzemanyagok kérdéskörével, ami azért igen elgondolkoztató. Az EU-n belül éppen most bukott ki a dolog, hogy miként is kell értelmezni azt a direktívát, miszerint az üzemanyagok 10 százaléka növényi alapú legyen. Korábban többen követelték, hogy az EU mondja ki, miszerint tévedett, és vonják vissza az erre vonatkozó irányelvet. Megindult a magyarázkodás, hogy tulajdonképpen nem is erről van szó, hanem arról, hogy az EU azt szeretné, hogy az energiafelhasználás 10 százaléka megújuló energiaforrásokból származzon, és ennek a kérdésnek még csak nem is alappillére a biodízeltermelés. A biodízelt kezdetben úgy tüntették fel, mint az energiaválság messiását, és mindenki ebben látta a jövő legfontosabb energiahordozóját. A konkrét termelés ugyanis megmutatta azt, hogy nem egészen olyan zöld ez a zöld üzemanyag, mint azt kezdetben gondoltuk volna.

Az alapötlet talán nem rossz, bár ezen is érdemes elgondolkozni. A bioüzemanyagoknak két alapvető fajtája a biodízel és a bioetanol, attól függően, hogy milyen típusú motorba akarjuk felhasználni. A mai technológiákkal azonban a bioetanol előállítása 30%-kal több energia befektetést igényel, mint amennyit kinyerhetünk belőle. Azaz valójában lett egy alternatív akkumulátor típusunk, de ezzel még csak átmeneti megoldást sem találtunk a válság csökkentésére. Nem jelenti ez azt, hogy a technológiát teljesen el kellene vetnünk, de a tények ma azt mutatják, hogy sokkal több kárt okoz ökológiailag a Földnek ez, mint amennyi hasznot hoz. Ráadásul megint ott csattan az ostor, ahol szokott, azaz a legszegényebb országokon, akik a maradék területeiket és erdőiket felélve állítják elő a gazdagabb országok részére az értékes kincset. A termőterületek üzemanyag termelő cellákká történő alakítása pedig magával hoz egy egyenes, és elvileg előre is jól látható következményt. Csökken az élelmiszerek termesztésére szánt terület, megdrágulnak a folyamatok, és a végén az alapvető élelmiszerek áremelkedésében gyűrűzik be a folyamat. Amint ezek drágulnak, drágul minden. A kereslet fokozódik, amire még rárakódik a kőolaj világpiaci árának emelkedése is, emiatt a gazdagabb országok felvásárlási lázban égnek az alapanyagok tekintetében. Végső soron világméretekben tovább nő az éhezés és az alultápláltság, fokozódik a környezeti terhelés, és mi sem maradunk ki a rosszból, hiszen a világméretű drágulásnak mi is részesei vagyunk. Ennek ellenére maga Európa is elég rugalmatlan a kérdésben, és továbbra is hatalmas összegekkel támogatja ezt a termelési folyamatot. Teszi ezt úgy, hogy az előállítás minden fázisa dotációt élvez. Maga a termelés, a későbbi feldolgozás, és az alacsonyabb jövedéki adó mind olyan összeg, ami elfedi azt, hogy valójában igen súlyos árat fizetünk ezért az energiaforrásért, és nem csak ökológiailag. Eközben elgondolkozunk azon, hogy az ipar miért nem más irányba mozdul el, amikor más források után kutat?

Nem biztos, hogy tény, csupán egy feltételezés, hogy megint csak a pénz mozgat mindent, de azt tudjuk, hogy az üzemanyag mögött komoly gazdasági érdekek húzódnak meg. A kőolaj és földgáz gazdasági erejét szinte megbecsülni sem tudjuk, de az biztos, hogy szinte elképzelhetetlen mennyiségű pénzt mozgat meg. Eközben minden alternatív és egyben környezetkímélőbb megoldás olyan, aminél már kevésbé tud bárki is beleavatkozni pénzügyileg a folyamatokba. Tudjuk, hogy a nap és szélenergia felhasználása még gyerekcipőben jár, és a földünk igen nagy részét kitevő hidrogén felhasználásában sem jeleskedünk előrehaladott és olcsó technológiákkal. De ennek egyik oka lehet, hogy ez nem is áll senkinek a pénzügyi érdekében. Képzeljünk el egy világot - amitől technológiailag mégsem állunk annyira messze - ahol otthonunk ellátását nap és szélenergiával, esetleg termikus hőszivattyúkkal végezzük, és egyúttal ezzel töltjük fel autónk akkumulátorait vagy bontjuk a vizet gázokra, hogy közlekedni tudjunk vele. Kínai lenni olcó, és ha ez változik is a jövőben, tömeggyártásban ezeknek a termékeknek az ára a töredékére esne vissza. Akkor miért nincs így? Lehetne mondani, hogy nem tudom, de hát tudom. Hol van ebben a folyamatban a pénz, amivel folyamatosan lehet fejni a fogyasztót? Egyszer megveszi és élvezi, nem igazán tudjuk egy életen át büntetni a fogyasztását. Mégis jó volna ez az utópista álom, méghozzá mindenkinek.

Látjuk, hogy most gazdasági érdekek miatt folyamatosan feléljük a bolygó tartalékait. Mára látjuk, hogy ebben a formában a bioüzemanyag sem a megváltó. A korábbi előszeretettel hangsúlyozott előnyök, mint a globális felmelegedés csökkentése, a munka a mezőgazdasági termelőknek és az ökológiai pozitív hatás már nem feltétlenül igaz. Lehet, hogy másban kellene gondolkozni. De amikor alternatív lehetőségek után nézünk, akkor csak azok az irányok nem zárulnak le azonnal, ahol a gazdasági folyamatirányító szerep megmarad, mint például a biodízel esetén, ami pillanatok alatt ugyanolyan befolyásolható piacot teremtetett a maga nemében, mint a kőolaj. Egy másfajta gazdasági jószág, de hasonló tulajdonságokkal. Azzal a különbséggel, hogy ez gazdagság helyett csak nagyobb szegénységet hoz azoknak az országoknak, akik esetleg nagyban belevágnának a termelésbe. Közben a mostani előállítási metódussal csak felgyorsítottuk vele azt az ökológia katasztrófát, amit mi magunk idéztünk elő. Ilyen módon a biodízel is csak egy újabb eszköz lett a sorban, amivel hatékonyan hajthatjuk végre a legnagyobb kollektív öngyilkosságot. Mindezt ezért, mert kicsit erősen értelmezzük a felszólítást: Carpe diem!

MÁV Biztosító körüli kálvária ismét felhívta a figyelmet a KGFB piacon fellelhető problémákra, és legalább beszédtéma lett az, hogy miként is tovább a gépjármű biztosítások piacán. Miközben azt pontosan nem tudni, hogy mi fog történni a MÁV ügyfeleivel, ismét felröppentek a hírek, hogy az illetékes minisztérium átalakítaná a rendszert. Érdekes módon a legnagyobb vitát az idézi elő, hogy maradjon-e a mostani rendszer, melyben év végén válthatunk biztosítót, vagy ez az időtartam szóródjon szét az egész évre. Az utóbbi verzió esetén az évforduló például a tulajdonszerzés napjához kötődne, így néhány éven belül már az év teljes tartamában volnának éppen váltó ügyfelek. A GVH előre rámutat ennek a versenykorlátozó szerepére, és a szakma véleménye is megoszlik a kérdésben. A kérdésben, ami nem kis tétel.

Ma Magyarországon 3,6 millió gépjárműnek – illetve üzembentartójának – van felelősségbiztosítása. Tehát a piac óriási, amiből a szeletekért megéri küzdeni. Amennyiben a kampányidőszak eltűnne, valószínűleg kevésbé volna éles a versenyhelyzet, illetve a biztosítók is jobban játszhatnának áraikkal. Vannak viszont egyéb fekete pontjai is a mostani szabályozásnak, amire úgy látszik, nem igazán keresi senki sem a megoldást, illetve nem hangzott még el konkrét javaslat arra vonatkozóan, hogy miként lehetne a biztosítások által nyújtott szolgáltatásokat egységesebb keretbe foglalni. A felelősségbiztosításnál ez igen fontos volna, mint speciális állatfajnál.

Ezen a területen pont a MÁV problémája világított rá, hogy mekkora különbségek vannak biztosító és biztosító között. Miközben az egyik esetben országos irodahálózattal és szervizkapcsolatokkal találjuk magunkat szembe, addig a másik oldalon néhány elérhetetlen telefonszámban és a világ másik végén lévő irodákban kimerül a szolgáltatás. Arról ne is beszéljünk, hogy a biztosítási egyesület alakításának lehetősége csak tovább fokozta a problémát, hiszen most már a károk tényleges, bármely időpontban történő kifizetése is veszélybe került. Csak ott a probléma, hogy ebben a helyzetben nem mi választjuk meg, hogy kinek az ügyfelei kívánunk lenni, hanem a másik fél, és így érthető módon a gyakorlati kivitelezés kimerült abban, hogy legyen a legolcsóbb. Így miközben a mi biztosításunk a vétlen áldozatnak csereautót, szakszervizben történő javítást és teljes ügyintézést biztosít, lehet, hogy mi 1 évig is futhatunk a pénzünkért, amit már rég kifizettünk a javításért, vagy jobb esetben a casco biztosításunk önrészét terhelte addig. Ezeket a problémákat látva még átgondolásra szorulna néhány dolog. Ezektől nem feltétlenül lenne olcsóbb a piac, de nem is feltétlenül drágítani, és sokkal kisebb mozgásteret adna a szolgáltatások tekintetében.

Elsőként szögezzük le, hogy akinek autója van, annak azért van, mert szüksége van rá. Hogy ez most éppen azért szükséges, mert a házsártos anyóst el kell vinni kétnaponta a hipermarketbe, a gyereket kell vinni az iskolába, dolgozni járunk vele vagy konkrétan a vállalkozásba kell, teljesen mindegy. Azért van autónk, mert szükséges. Ezek után érdekes a mai helyzet, hogy amennyiben a mozgásképtelenné vált autónk helyett szeretnénk egy bármilyen csereautót, akkor nekünk kell magyarázkodnunk és bizonyítanunk, hogy szükségünk van rá. Ha ez sikerülne is, akkor ez csak akkor szokott menni önrész nélkül, ha konkrétan a szerviztől kapjuk az autót, egyéb bérlés esetében valamennyi önrészt benyel a biztosító. Pedig elhihetik, hogy nem szórakozásból törettük össze az autónkat, hogy utána néhány hétig egy másikkal járhassunk. A komplikációk csak ez után kezdődnek igazán. Hogyan lesz megjavítva az autó? A mostani legfejlettebb szint az, hogy a szerviz maga a kárfelvevő is, tehát bekerül hozzá az autó, fotóz, javít, és aláírjuk a számlát, amit a biztosító fizet. A másik véglet, hogy nincs szervizkapcsolat, a biztosító önállóan méri fel a kárt, többször megvitatja a javítási számlát, majd egy év után egy ügyvédi fenyegetés hatására fizetni is hajlandó, már ha van miből. Látszik, hogy itt jó lenne, ha le lenne írva, hogy mik a minimális követelmények és határidők. A kellemetlen meglepetések azonban még az első legjobb esetben is jöhetnek. Az ügyfél ugyanis nem tudta, hogy 6 évesnél idősebb autójánál már az új alkatrész beépítése esetén neki amortizációs díjat vonnak le. Magyarul, ő nem akar mást, csak azt, hogy legyen egy ugyanolyan autója, mégis ezért fizetnie kell. Ez a mai árak mellett egy nem túl komoly törés esetén is súlyos tízezreket követelhet. A végeredmény viszont ezekért a tízezrekért csupán az, hogy ismét van üveg az ajtóban, világít a fényszóró, és nem horpadt a sárhányó, azaz semmi extra jutalom. Eközben a biztosító mélységesen hallgat arról, hogy a 6 évesnél fiatalabb autónál értékcsökkentő tényező az, ha javítva volt. Azaz, miközben az egyik oldalon figyelembe van véve az autó kora, a másik parton ez már senkit nem érdekel.

Mindezek csak apró kis szeletek voltak, amint újra kellene gondolni, de ennek fényében megvilágítva a magyar helyeztet, láthatjuk, hogy van még feladat azon kívül is, hogy feloldjuk a mostani versenyidőszakot. Sőt mi több, nem is biztos, hogy erre szükség van. Sokkal inkább kellene az igazi versenyhez az, hogy ne csak az árak domináljanak, hanem az is kellene, hogy az árakhoz legalább papírforma szerint egységes szolgáltatások tartozzanak. Mindaddig továbbra is meg van annak a lehetősége, hogy a biztosító az olcsó díjat azokon spórolja meg, akik vétlen áldozatai az eseményeknek.

A hidegháború időszakában az űrkutatásban komoly verseny volt a két nagyhatalom között. Ez fókuszba helyezte az ezzel kapcsolatos fantáziákat is, és sorra születtek az űrlényekkel tűzdelt filmek. Ekkoriban jött rá az ipar, hogy az egyébként tudományos célokra tervezett számítástechnikai eszközöknek meg van a maguk helye a szórakoztatásban is. Így születhetett meg az a kultikus játék, ami mára fogalom lett. A Space Invaders. A magyar neten kalandozva a nagy politikai, faji és identitási harcok közepette arra gondoltam, hogy mindenképpen érdemes arról megemlékezni, hogy ez a játék betöltötte a harmincat, elvileg június 16-án. Nem véletlen, hogy a Kiscsillag zenekar honlapján is játékosan ezzel a figurával választhatunk a menüpontokból. A kis űrhajó mindenhová belopta magát.

Természetesen nem csak honlap készült ezekkel a figurákkal, hanem bármi, amit el tudunk képzelni, és amit nem. Alsónadrág, szatyor, szobadísz, póló, poháralátét és még sorolhatnánk. A játék a maga egyszerűségével el tudta érni, hogy már első körben nagyszerű élményt nyújtson a játékosnak. Tomohiro Nishikado - a Breakout alapötletét fejben tartva – valami újat akart alkotni. Jó lett volna, ha a sima labdás játék izgalmait fokozza némi ellenséges hangulat, de semmiképpen nem akart emberi alakokat rakni a játékba, mert ezt nem tartotta etikusnak. Akkoriban a Csillagok Háborúja töltött be mindent, így ez adta az alap űr-inspirációt. Wells, Világok harca adta a szörnyek ötletét, így született meg a polipszerű gonosz, akiket aztán korlátlanul lehet irtani a kis űrhajóval. Ezzel párhuzamosan a hardvert is hozzá kellet fejleszteni, mert bármilyen egyszerű a játék, a ’70-es évek végén még nem tartott ott a számítástechnika, hogy ezt olyan egyszerűen futtatni lehessen az akkori teljesítményeket figyelembe véve. Végül egy Intel 8080-as lelkű gépen futottak az első fekete-fehér példányok. Egyszerű celofános színezést kapott a gép, és máris elindult világhódító útjára. Becslések szerint a játékból származó bevétel meghaladja az 500 millió dollárt. A játék karrierjének ezzel nincs vége, hiszen minden hordozható és nem hordozható játékkonzolra elérhető valamilyen változat azoknak, akik nem tudnak az Invaders nélkül élni. Ha a klasszikus változatra vágyunk, és nincs kedvünk vagy időnk letölteni, akkor van weboldalon játszható változat is.

Nem kell azt gondolnunk, hogy a Space Invaders feltétlenül sikerre volt ítélve, mivel akkoriban finoman szólva is gyenge volt a konkurencia. Ugyan szerepet játszhatott a sikerben, de ne felejtsük el az Atari nagy bukását, amikor évekkel később azt gondolta, hogy bármit rá lehet sózni az emberekre, és megalkotta az ET alapján a játéktörténelem legnagyobb bukásának számító programot. Olyannyira sikertelen lett akkor az Atari ezzel, hogy a cartridge-ek a sivatag homokjába temetve végezték. Ezzel szemben az ürlényüldözés még ekkor is virágkorát élte, többek között Magyarországra is kerültek a gépekből, itt is nagy sikert aratva. A Space Invaders valahogy olyan lett, ami világszerte nagyon sok embernek okozott jó néhány órás kikapcsolódást. Ma sincs máshogy a játékpiacon, amikor még mindig az erőművet kell a játékhoz igazítani. Az igazán sikeres játékokat ma is ugyanaz jellemzi, mint 30 évvel ezelőtt. Az ötlet, amit nem is akarunk konkrétan megfogalmazni, csak annyit mondhatunk: egyszerűen jó. Pedig a Space Invadersből kimaradt a végső győzelem lehetősége is. A végén mindig az űrlények nyernek.

Óriási ötlet jutott az eszembe. Gondok vannak az országban, az embereken fokozódnak a terhek, miközben annyi új termék tölti meg a polcokat a boltokban. Leginkább a műszaki cikkek területén látok olyan dolgokat, amik jól mutatnának nálunk is otthon. A probléma csak az, hogy ezek közül sokra éppen nincs pénzünk. Emellett takarékoskodnunk kell a fűtéskor, nem vehetünk meg annyi élelmiszert a boltban, amennyit akarunk, ráadásul itt van a folyamatos áremelkedés is. Arra gondoltam, hogy nyomtassunk több pénzt, osszuk szét az embereknek, és akkor például senkinek nem okoz majd gondot több és finomabb ételt venni, sőt a napi szükségleteket sem jelent gondot kifizetni. Ráadásul bárki hazavihet magának egy új tévét is, hiszen majd futja rá…

Hát ez voltam én, rakoncátlan kisgyermek koromban, és igazából az zavart, hogy senki nem tudta értelmesen megmagyarázni nekem, hogy miért nincs ez így. Aztán lassan felnőttem, és megismerkedtem a közgazdaságtannal, az infláció fogalmával, a fedezetlen pénzkibocsátással, és lassan rájöttem, hogy ennek így sok értelme nem volna, csupán gazdasági problémákhoz vezetne, és pillanatok alatt összeomlana az ország költségvetése. Ráadásul a megnövekedett kereslet pillanatok alatt helyretenné az árakat, és nem érnénk el semmit. Vannak azonban felnőttek, akik nem akarják megérteni, vagy populizmusból eljátsszák, hogy nem értik meg, hogy ez így nem működik. Na nem így egyenesben pénzt nyomtatnának, hanem egyszerűen levennék az állam részét az árakból. A gyerekkorom óta ismertté vált fogalmat, az áfát.

Szép és jól hangzik, de már odáig jutottunk, hogy Ferenc vezérünknek is középiskolai tanárral kell elmagyaráztatnia a matematika alaptételeit. A helyzet már nevetséges, talán azért idáig nem kellene elmenni. A helyzet nem könnyű. Nem arról van ugyanis szó, hogy jön valaki, és azt mondja, hogy nyomjunk egy évben 300 milliárd forinttal több bankjegyet, hiszen az mégiscsak gyanús volna azoknak, akik elértek a gondolkozás bizonyos szintjére. Bár feltételezhetjük, hogy ennek a megoldásnak is volnának hívei. Igaz, hogy több újságban is lefutottak már hónapok óta azok a számítások, amik megmutatják, hogy az áfa csökkentésének nem sok valóságalapja van, az ellenzék további tételekkel megtámogatva ismét elkezdte erőltetni a témát.

A legveszélyesebb területe pedig ennek most is az, ami a legpopulistább, azaz az élelmiszer. A távhőnek nagy jelentősége nincs, értelme gazdaságtanilag sem nagyon van azon kívül, hogy az ellenzék nyerne vele tuti panelszavazókat. A benzinár csökkenése talán vezetne annyi keresletnövekedéshez, hogy az lényegében ellensúlyozná a kiesett bevételt. Az élelmiszerek áfájából eredő 15%-kos kiesés ellensúlyozására viszont semmilyen lehetőség nincs. Nem fogunk sokszor annyi kenyeret és tejet venni, de állíthatom, hogy a bélszín és libamáj iránti keresletet sem fogja túlzottan bepörgetni a javaslat. Ezen felül rögtön nem is azzal kell számolni, hogy mennyivel lesz kevesebb az áfabevétel a mostani árakkal, hanem azzal, hogy ugyanilyen bruttó ár mellett menyivel kevesebb jut az államnak, és mennyivel több a kereskedőnek. Értelmes gondolkozó ember menten rájön, hogy a piac nem évek, hanem hónapok alatt elnyelné a csökkentést, ahogyan tette is azt a legutóbbi választási kampányfogás gyanánt elsütött csökkenésnél. Jól hangzott, csak akkor lett gyanús a dolog sokaknak, amikor a kisebb árakat keresték a boltban. Rögtön jött az indok: azért nem emelkedett, mert az áfa csökkent. Nem gondolhatjuk, hogy ez másként lenne bármilyen más közgazdaságtani jószág esetében sem. A pillanatnyi fellángolás után jönne a szép valóság, hogy még igazából az inflációs rátában várt hatás sem az igazi.

Szóval kérem szépen, ha már itt tartunk, és akarunk a magyar nemzetnek néhány boldog hónapot adni még az életben, akkor ne köntörfalazzunk itt. Kezdjünk el pénzt nyomtatni. Javaslom, hogy ne szórakozzunk és bonyolítsuk túl a kérdést, hanem minden bankjegy számai elé rakjunk egy „2”-es számot. Az olyan jól mutat, jelentősen megnöveli a pénz értékét, és jól élhet a magyar. A kereskedőket meg majd jól letiltjuk, megalakítjuk az anti-infláció kommandót, és helyben történő kivégzéssel hatástalanítjuk a boltost, aki utána megy áraival a keresletnek. Történelmet fogunk írni azzal, hogy Abszurdisztánban újrafogalmazzuk a közgazdaságtan tankönyveket.

A terveknek megfelelően tegnap lezajlott a meggytermelők tiltakozása a Parlament előtt. Előbb több mázsa gyümölcsöt öntöttek ki a földre, majd később ingyen osztották szét a korábbi felvezető hírekre megjelent tömegnek. A tiltakozás oka az, hogy a nagykereskedők által kínált kilónkénti 50-60 forintos felvásárlási ár annyira alacsony, hogy az a szedés költségeit sem fedezi. Az alacsony felvásárlási ár mögött a termelők kartellt gyanítanak, azaz úgy gondolják, hogy a felvásárlók és feldolgozók egyezményt kötöttek erre vonatkozóan. Ezért a megmozdulással együtt a Magosz a versenyhivatalhoz is benyújtott beadványt a dolog tisztázása végett. Amennyiben érdemi esemény nem történik, akkor tovább folytatják tiltakozásukat a termelők. Azt a tiltakozást, ami már hetekkel korábban fel volt vezetve. Akkor még hittek abban sokan, hogy majd csak történik valami, és közben amolyan tüntetés és a pillanatnyi kárenyhítés érdekében önálló akciókba kezdtek. Az Iwiw-en és körlevelekben terjedtek a különböző időpontok és helyszínek, ahol a termelőktől közvetlenül lehetett kedvező áron a meggyből vásárolni a parkolókban álló autókból. A gazdáknak legnagyobb ellensége most is az idő, hiszen nem lehet tárgyalásokat hónapokig folytatni, a meggy nem vár. A jelenség viszont egyáltalán nem új.

Miközben az élelmiszerek bolti ára jelentősen emelkedett az elmúlt években, a felvásárlási árak messze nem nőttek ennyire. Sőt, a meggy esetében évekkel ezelőtt sokszor magasabb felvásárlási árakkal találkozhattunk, amit már akkor is alacsonynak találtak. A helyzet az, hogy tényleg alacsony, figyelembe véve azt, hogy a minőségi kézzel szedett meggy bolti ára a 4-500 forintot is eléri. Itt az a pont, ahol rá kell ébredni a magyar termelőnek, hogy a beadványok mellett talán szükség volna egy kicsit erősebb ön-érdekvédelemre, sőt akár szövetség felállításra. Tény, hogy néhány mázsa vagy tonna meggyel rendelkező gazdának nem sok választása van akkor, ha mellette a többiek készségesen eladják akármennyiért is a portékájukat, mert „nincs mást tenni”. A kérdés ráadásul nem is meggy-centrikus, csak éppen itt verte ki a biztosítékot, és pont ennek van itt szezonja. A termelőszövetkezet, vagyis a téesz intézménye eltűnt, a kisgazdaságok versenyképessége ezzel együtt jelentősen lezuhant. Meg kell említeni, hogy így is az erős uniós szabályozások védenek meg minket a még olcsóbb beáramlástól. A kicsik problémái nem is feltétlenül az eladáskor jönnek elő először. A termeléshez gépek kellenek, amik nem olcsók. Ezeknek a gépeknek az ára egyáltalán nem olyan, ami kifizetődő lenne egy kistermelőnek, gyakorlatilag folyamatos üzem és nagy termelés esetén is jelentős időnek kell eltelnie, hogy visszahozza az árát. Egy példaként korábban bemutattam a Fendt csúcskategóriás traktorát, ami önmagában sok tízmilliós tétel. Ezért megjelent a téesz egyfajta természetesen kialakult utódja egyes ágazatokban. Az ilyen jól működő közösségekben akár fizetéses módon, akár barterben egymásnak dolgoznak a gazdák, és ilyen módon kvázi közösen használják az egyébként magántulajdonban lévő gépeket. A szervezettség magasabb szintjei egyelőre azonban még váratnak magukra. A tárgyalások a felvásárlókkal és feldolgozókkal egyelőre nem mennek magas szinten, a szövetségek kialakulása itt még nem jött létre. A meggy példájából látszik, hogy az évek óta tartó huzavonák és felvásárlási harcok ellenére a legkisebb egység sem jelent meg eddig a demonstrációig a termelők között. Jó fordulat ez, ha a módszer nem is a legjobbra sikerült. A végső nyertese ugyanis ennek a harcnak a fogyasztó lehet, akinek talán nem kellene megfizetnie olyan mértékben a közbeeső felesleges lépcsőket, ha végre azokon maga a gazda vinné fel azt, amit termelt.

Ehhez a tenni akarás mellett kell, hogy ez ne csak pillanatnyi fellángolás legyen. Leginkább arra lenne szükség, hogy a gazdák ne csak a versenyhivatal elmarasztaló döntésében bízzanak, hanem ők maguk is tegyenek a saját érdekükben. Ma már nincs itt a KGST piac, ahol nagyjából rögzített rendszerben foroghattak a termékek, és bármilyen körülmények között egy mesterséges biztonságérzetet nyújtott a rendszer. Ma a termelőknek saját felelősségüket kell előtérbe helyezni, és meg kell tanulniuk, hogy a termeléshez hozzá tartozik a menedzsment is. Amennyiben a továbbiakban szeretnék, ha ennek a menedzsmentnek a költsége náluk maradjon, akkor itt az ideje, hogy megerősítsék szövetségeiket. Ellenkező esetben ugyanaz történik, mint a már elmúlt sok évben. Ilyenkor bosszankodás az alacsony árak miatt, aztán jövő évig elfelejt mindenki mindent. Most kell gondolkozni azon, hogy a jövő évi meggy pénzmagja hova is ömlik. A Parlament elé és a felvásárlók zsebébe, vagy a sajátjukba.

A Blikk kezdte, de gyakorlatilag mára mindenki szájára vette, hogy Budapesten visszaélések történtek a parkolóőrök körében. Azt majdnem csak zárójeles megjegyzésként lehet megemlíteni, hogy a Homáron számtalan történet megjelent már erről...Most az látszik kirajzolódni, hogy nem csak zsebbe fizetésről van szó, hanem arról is, hogy adott képeket újradátumoztak, majd azt használták fel bizonyíték gyanánt hetekkel később, hogy egy nem létező jegynélküli parkolást hitelesítsenek, ami alapján a társaság ki is szabta a büntetést. Sajnos hiába a korább figyelemfelhívás, a bíróságok nem tudni, hogy elfogadják-e azt a tényt, hogy ezek a fényképek tetszőlegesen manipulálhatók. Lássuk mennyire könnyen. Az itt leírt módszer nem nagy szám, ráadásul kizárólag ingyenes szoftvereket használtam annak bemutatására, hogy mennyi kijátszani akár olyanokat is, akik némileg még értenek is a szakmához. A lenti programok kezelése könnyen megtanulható, rövid gyakorlás után bárki használhatja. A Blikk ugyan csak arról beszélt, hogy mennyi idő alatt lehet új dátumot varázsolni a képre, ám amint látható, akár a kép belső időbélyegét is gyorsan átírhatjuk.

Itt látható a kész végeredmény, amin látható, hogy az autó bő másfél hónap múlva parkol valahol, szerencsére itt nem tilosban.

A dátum a képre a GIMP nevű ingyenes grafikus szoftverrel lett rárakva, ami tetszőleges betűtípussal, színnel, és mérettel képes szöveget írni a képre. Átlag bíróságnak ez is megteszi, de még egy hibát azért javítsunk ki, méghozzá azt, hogy a kép tulajdonságait előhívva jobb oldali egérgombbal, ne a következőt lássuk.

Igen, sajnos ott van az, hogy mikor készült eredetileg a kép, és az is, hogy GIMP-el megmanipuláltuk. Azért szívesen vennénk, ha a bíróság azt az alapvető tényt megpróbálná ellenőrizni, hogy a képek nem estek-e át utófeldolgozáson. Bár, amint látjuk a következő képen, ez csupán még egy lépést követel meg a készítőtől.

Irány a Google, gyorsan keressünk valami bináris fileszerkesztőt. Egy ilyen program alkalmas arra, hogy tetszőleges típusú file bármelyik részletét kézzel kijavítsuk, miközben az összes többi adat érintetlen marad. Első találatok között ismét egy ingyenes program, a HHD Software ingyenes Hex Editor-a. Ezzel gyorsan megkeressük a fileban a dátumokat, és nagyjából szövegszerkesztőszerűen átírjuk őket, illetve módosítjuk az eredeti változatra a létrehozót, és íme.

A művelet, ha már a programok telepítve vannak, nagyjából 4-5 percet vesz igényben egy kép esetén. Kicsit probléma lehet, ha eredetileg is volt dátum a képen, ekkor azt le kell szedni. Ezen a képen eredetileg nem volt, így most a GIMP-el rárakottat szedtem le (célszerűen esetleg két géppel fotózni, hogy ezzel ne kelljen szórakozni, vagy önszorgalomból az összes képet manipulálva ellátni dátummal). Az eset itt jól jött ki, mert a dátum könnyen retusálható helyen van, kb. 1-2 perc alatt volt eltüntethető. Íme az eredmény. Garantálható, hogy az eredeti  képen sem vehető észre a retusálás nyoma.

Adott esetben jöhet oda a következő dátum. Órabérnek nem rossz, és csak minden második nap kell dolgozni a parkolókban. A többi napon lehet képeket gyártani, mert ez nálunk már csak így működik. Ehhez pedig a mai világban már csak erős amatőrnek kell lenni, messze nem profinak. Ráadásképpen teljesen ingyenes szoftverekkel, hogy ez se terhelje a lelkiismeretét annak, aki éppen rólunk gyárt hamis képeket. Az olyan pofonegyszerű megoldásokról ne is beszéljünk, hogy tetszőleges dátumra állítható a fényképezőgép órája, amitől az egész leírt hadművelet feleslegessé válik. Reméljük a bíróságok a tények ismeretében lelkiismeretesen veszik figyelembe ezeket a "bizonyítékokat".

Tegnap jelent meg az a riport az Indexen, melyet Kampis Györggyel, az ELTE Tudománytörténet és Tudományfilozófia Tanszékének vezetőjével, A fajok eredete fordítójával készítettek. A riportból elég sok érdekes dolgokat tudhatunk meg, de az egész írásból leginkább az jött át, hogy a kreacionista egy tévúton járó ember, akinek itt lenne az ideje, hogy megjöjjön az esze. A nyilatkozatban nem is az volt a zavaró, hogy elveti a teremtés elméletét, hiszen a két nézet hívői megtöltöttek már fórumokat világszerte milliószámú hozzászólással. A hibát ott érzetem, hogy Kampis élből elvet minden más elképzelést, és úgy tűnik, hogy azok híveivel nem is kíván érdemben foglalkozni, és nekik nem is akarja bizonyítani saját érvrendszerét. Azaz, nem az a baj, hogy ő evolucionista, hanem az, hogy mindenki más hülye. Lássunk néhány lényeges pontot a cikkből.

Vágjunk a közepébe. Kérdésként merült fel, hogy „Mi lehet egy tudós vagy akár egy tudományos közösség, például egy akadémia helyes reakciója ezekre a mozgalmakra?” Erre válaszként értelmes tudóstól nem is várhatnánk mást, mint azt, hogy amennyiben van egy elméletem, és abban képzettnek vallom magam, akkor megfelelő szintű diskurzusra hajlandó vagyok hasonló kaliberű emberekkel leülni. Na nem is azért, hogy esetleg azt feltételezzem, hogy meggyőzzük egymást az első alakalommal. Pusztán arról van szó, hogy az érvrendszerek ütköztetése olyan területekre világíthat rá mindkét fél részére, amin érdemes tovább gondolkodnia vagy netán kutatnia. Nincs ez másként például a földönkívüliekkel sem. Több tudós kiváló érveket hoz fel arra, hogy miért kell, hogy létezzenek, mások bizonyítják ennek ellenkezőjét. A tudomány ennek hatására fürkészi az eget, a SETI program keretében a rádiójeleket, szondákat küld az űrbe, és aztán majd lesz ebből valami eredmény vagy sem. A lényeg, hogy párbeszédre hajlandó a két réteg. Nem kellene máshogy tenni ebben az esetben sem, hiszen ez két elmélet, amelyeket megvizsgálva – szigorúan tudományosan – láthatjuk, hogy jó érvrendszer van mindkettő mögött. Ehelyett Kampis azt mondta, hogy nincs szükség, sőt káros az ilyen beszélgetés. Ahogyan kifejezte: „Volt korábban egy vitaest az akadémián, amin én is részt vettem, ott megjelentek az értelmes tervezettség hívei beszélgetőpartnerként és a közönség soraiban is. Utána a neten és a médiában olyan beállításokkal találkoztunk részükről, hogy nahát, már az akadémiára is bejutottak. Szó sincs erről, az történt, hogy mi voltunk elég hülyék ahhoz, hogy szóba álltunk velük, különben sehova nem jutottak volna” Ezzel az állítás még Magyarországon meg is állhatja a helyét, de ez részben köszönhető annak, hogy pontosan az akadémia rekeszti ki maga közül a másként gondolkozókat. Amerika lehet sok tekintetben rossz példa, de ott nem kevés kreacionista tudós van olyan pozíciókban, amit jelen helyzetben egy magyar akadémikus megirigyelhet. Ezek után az olyan lenéző mondatok, mint „Nem lehet társadalmi vitát folytatni olyanokkal, akik nem végezték el az iskolát. És itt a demokrácia kérdéséhez jutunk, a tudás pedig nem demokratikus” inkább vagdalkozóak, mintsem hatásos érvrendszerek. A kérdések az evolúcióval kapcsolatban akkor is léteznek, ha azt adott esetben nem egy akadémikus teszi fel.

Ezek után nem is csodálkozunk azon, hogy elutasítja azt, hogy az értelmes tervezettség elméletét oktassák az iskolában, vagy egyáltalán megemlítsék, hogy létezik ilyen. Szinte már nevetséges az, amit hozzáfűzött: „Van bennem egy olyan optimizmus, hogy ez nem történik meg, vagy ha mégis megtörténik, nem lesz drámai negatív hatása, nem omlik össze a társadalom” Azért valljuk be, hogy társadalmi összeomlásról beszélni azért, mert esetleg az evolúcióról valaki megpendíti, hogy vannak vele gondok, kicsit túlmutat az egészséges félelem keretein. Nem mondom, hogy nem lehet tisztelni Kampist, de kicsit megfordult a helyzet. Most Kampis pontosan azt teszi az evolúciót megkérdőjelező emberekkel, mint a középkorban az egyházi tanításokat megkérdőjelezőkkel. Arról érvel, hogy minden ilyen kutatási és beszélgetési folyamat káros, szóba sem szabad velük állni, ki kell irtani, mert különben itt a vég.

Én egyfajta sértődöttséget érzek ebben az egészben. Leült néhány emberrel, akiknek kérdései, és jól megfogalmazott érvei voltak a tervezettség mellett. Neki pedig ebben a helyzetben nem sikerült megfelelően érvelni, pont neki, aki az evolúció elméletét újrafordította nekünk. Nem is arról van szó, hogy feltétlenül fogadjuk el a teremtést, vagy higgyünk abban, hogy az űrlények telepítettek bennünket ide. Egyszerűen ne ragadjunk ott le, hogy van egy megalkotott és jelentősen foghíjas elméletünk – aminek hiányait maga Kampis is elismeri –, de annak okán, hogy ez tűnik a legtudományosabbnak, ne vessük el lehetőségként más gondolkodó emberek érveit. Olyan emberekét, akik egyébként egész életüket a molekuláris biológiának, a kémiának vagy az élővilág kutatásának szentelték. Mert Kampissal ellentétben nagyon sok ember fordul más elméletek felé, és nem azért, ahogyan azt sokan feltételezik, mert éppen nem játszanak a tények a tudomány kezére. Csupán vannak, akik úgy gondolják, hogy a tudomány soha nem fejlődött volna, ha mindig ragaszkodtunk volna ahhoz, hogy valami azért jó, mert az már 150 éve megállja a helyét.

Az Internet világában számtalan idegesítő dolog van, amivel a mindennapos használónak meg kell küzdenie. Ezek egy részével szerencsére mára nem kell szembesülnie, mert már a szolgáltatója rég megoldja ezt a frontvonal mögött. Nem kell például foglalkoznia azzal, hogy a bejövő leveleinek adott esetben 70-80%-kát kitevő spamekkel törődjön, mert azt a levelező szerver szűrői rég kidobták. Nem annyira csak jótékonyság ez a szolgáltatók részéről, nekik is jobb, ha a felesleges levelek nem landolnak az ügyfél postafiókjában. A spam nem kicsi, és nem csak idegesítő probléma. A levelező rendszerek kapacitásában jelentős erőforrásokat követel a spamek válogatása. Ez plusz processzoridőt, memóriát és ezáltal pénzt köt le a szolgáltatók részéről, de a probléma túlmutat ezen. A spam forrása a legtöbb esetben nem is felderíthető. A profi spamküldők ugyanis nem saját szerverekkel dolgoznak, hiszen ezek ip címei hamar azonosíthatóak volnának, és így kizárásra kerülnének a levelező rendszerekből. Sokkal kellemesebb megoldás olyan vírusokat készíteni, amik a felhasználó gépét megfertőzve azt rögtön levélküldő gépezetté változtatják, ami máris ontja magából a leveleket. Ezért vannak az ip címek alapján működő listák, amire felkerülni igen kellemetlen, mivel sok esetben nem is olyan egyszerű onnét eltávolítani azt, aki rákerült. Ez pedig konfliktusokat okozhat a szolgáltató és az ügyfél között is, hiszen adott esetben nehéz elmagyarázni, hogy nem ártana kicsit takarítani a gépen egy vírusirtóval. Sajnos a magyar spamipar is lendületet vett, és az utóbbi időben már nem csak Viagra és társai akarnak minket magukévá tenni, de helyi ajánlataink is vannak. A küzdelemben pedig eléggé puhák még a magyar rendelkezések.

Még nem is olyan régen szabott ki büntetést az NHH magyar spam ügyében a World Travel Holding Kft.-re, mert jogellenesen hirdette egy sárvári hotel szolgáltatásait, magyarul spameket küldött. Mondhatnánk, hogy a delikvens megkapta méltó büntetését. Mi lehet ilyenkor méltó büntetést? Hát, jogállamban vagyunk, így a 30 emelet mélyen található világítás nélküli magánzárka 500 éves tartósbérletre nem igazán működhet, de gondolhatjuk, hogy azért valami elrettentő ereje ezért van annak, amit kap ezért valaki. Ugye mindenki érzi, hogy kicsi kis országunkban ez nem így történt. Az NHH a lehetőségeinek megfelelően kiszabta az 50 ezer forintos bírságot, és kész. Ezek után nem meglepő, hogy az illető nem hagyott fel a kéretlen levelek küldésével. Mindezt teszi annyira pofátlanul, hogy sem a levél stílusa, de még az elérhetőségi telefonszám sem változott. Ennyit a magyar jog erejéről.

Sok lehetőség tehát nincs a küzdelemre egyelőre. A levél szövege szerint „Ezt az e-mail-t Ön azért kapja, mert korábban érdeklődött egy kedvezményes üdülési lehetőséggel kapcsolatban, vagy feliratkotkozott, esetleg felírták hírlevelünkre” Egyrészt helyesírási hibás ajánlatot eleve félve veszek figyelembe (feliratkotkozott), másrészt abban is biztos vagyok, hogy egyik említett lehetőség sem állja meg a helyét. Arról már ne is beszéljünk, hogy egy korrekt ajánlatban nem csak telefonon tudhatom meg azt, hogy melyik az a nagyszerű négycsillagos wellness szálló, ahol fejenként 2500 Ft-ért naponta annyi szolgáltatást kapok, ami önköltségi áron is drágább. Jó, tudom vicc ez az egész. A 20-4312466 telefonszámot azért mindenki jegyezze meg, mert az illető a puhány spamkezelésünknek köszönhetően még jó ideig ezzel fogja hirdetéseit feladni. Persze el is lehetne sms-el árasztani ezt a számot, hívni folyamatosan, mint különleges tudakozót, de az arra való buzdítás jogellenes volna, és talán még szigorúbb büntetést is kaphatnék.

Sok út volna még a védekezésre. Például az is, hogy büntetést kapjon az is, akit ilyen módon hirdetnek. A Park Inn Hotel Sárvár – mint haszonélvező – természetesen biztosan tagadna mindent, így meg kellene teremteni annak törvényi lehetőségét is, hogy a hatóság ilyen esetekben konkrét „próbavásárlásokat” végezzen, így derítve fel azt, hogy átverésről, spamről vagy valami másról van szó. Mindenesetre a mostani néhány tízezer forintos büntetéseknek a példából láthatóan semmilyen visszatartó ereje nincs. Azaz spam elleni törvényünk létezik, de sajnos pillanatnyilag nem ér semmit. Ideje volna erősíteni.