A következő cikknek semmi különösebb tanulsága nincs. Nem elemzés, nem kritika, nem vélemény. Egyetlen oka van, hogy elkészült: Mindig is érdekelt, hogy mi motiválja azokat a nőket, akik több (sok) gyermeket vállalnak. A környezetemben nem találtam olyan nagycsaládost, akivel beszélgethettem volna arról, hogyan őrzi a szellemiségét, nőiségét akkor, mikor az élete legnagyobb részben szülésről, nevelésről, a család gardírozásáról szól. Itt, az interneten találkoztam egy ízig- vérig értelmiségivel, akinek feltehettem a kérdéseimet. Ő pedig válaszolt, bár nem azonnal, mert szeptemberben szülte kilencedik gyermekét. Számomra elképesztő, tiszteletre és csodálatra méltó ez az életforma, és csak azt tudom mondani, amit nekem is szoktak más nők, mikor meghallják, hogy három fiam van:  Ez igen. Én nem bírnám, az egyszer biztos.

És akkor íme a levélváltásunk nagyjából vágatlanul:

-   Ez eleve elhatározás volt az életedben, hogy ennyi gyereket szeretnél? Ha igen, akkor mi motivált ebben? Úgy értem, vallásos vagy, vagy gyerekszerető, vagy kíváncsi voltál, hogy milyen lesz az újabb és újabb gyerek?

-   Az, hogy „ennyi”, az mennyi, soha sem lett számszerűsítve. Én magam is nagycsaládba születtem, ahol az öt gyerek között a legnagyobb voltam. A család nálam mindig is sok gyereket jelentett. Úgy hiszem, a szüleim védekeztek úgy a számukra vállalhatatlan rendszerrel szemben, hogy túlságosan is a családra fókuszáltak a karrier építés helyett, így ha úgy tetszik a kádárrendszer „áldozata” vagyok. Számomra az anyaság magától értetődő dolognak tűnt, amióta élek. Az, hogy ez mennyire szülői példa, jól mutatja, hogy számomra a hatodik gyerek születése okozott igazándiból lelki problémát, ugyanis arra nem láttam példát magam előtt, hogy ez teljesíthető feladat. Ferkó születése előtt volt hatévnyi szünet és már a fogantatása előtt fél évvel álmodtam vele, rendszeresen és visszatérően, miközben féltem a születésétől. Az interneten azonban sikerült megismerkednem nagycsaládosokkal, akik bemutatták, hogy igen, lehetséges, hogy középosztálybeliként tudjak élni. Ezért is vállalkoztam arra, hogy bemutassam magunkat neked és másoknak. Vallásos vagyok ugyan, de nem jobban, mint egy átlag római katolikus. (Ez így ebben a formában nem igaz, csak arra akarok utalni, hogy nem kívánom magamat a Czakó Gábor tollából elhíresült dobozba skatulyázni).

Visszafogott, fiatalos, elegáns. Fene gondolta, hogy a BKV-ellenőrök új formaruhája kapcsán egyszer pont ezek a jelzők jutnak majd eszembe, pedig megtörtént. El kell ismerni, a Makány Márta for BKV kollekció rendben van, a BKV idősebb és fiatalabb dolgozói is nyugodtan belebújhatnak a vagány kiegészítőkkel, légiutaskísérő utánérzettel és némi zölddel feldobott ruhába, az új szerelés kényelmes lesz és bőrbarát, a nyári meleg kellemetlen szagorgiáját generáló műszálkorszaknak egyszer s mindenkorra befellegzett. A neves divattervezőnő által kreált munkaruhák mintadarabjait 2007-ben mutatták meg a nagyközönségnek, a méretvétel nemrég vette kezdetét és gőzerővel zajlik, szóval, ha az égiek is úgy akarják, januárban már az új garnitúrában pompázó ellenőrök kérik tőlünk a jegyeket-bérleteket.

A BKV fejenként cirka 60.000 forintot költ mintegy 7000 alkalmazottjának trendi cuccaira. A végösszeget inkább nem írom le, bár ha belegondolok, talán nem is sok egy adag jobb minőségű, ízléses öltözékért. Talán. A képen látható hölgyek-urak a vállalat saját dolgozói, igazán eredeti ötlet, hogy nem Cseh Annamáriát kérték fel a Makány-kollekció bemutatására. Lássuk be, klasszul mutatnak, fiatalok, szépek, vékonyak, ha rájuk nézek, már-már olyan érzésem támad, mintha a ruhatárfrissítéssel valami új kezdődne a BKV-nál, ami jó a vállalatnak és jó nekünk, utasoknak is, hiszen a BKV-nak érthetően fontos az arculat korszerűsítése, mi meg szívese(bbe)n vesszük az ápolt ellenőröket. Igen ám, csakhogy a mezei BKV-ellenőr általában nem úgy néz ki, mint a mellékelt képen a kamerák előtt pózoló kolléga, sőt, megkockáztatom, sok ellenőr eséllyel pályázhatna az antiférfi-antinő címre is. (Kivétel persze mindig van, remélem, nem kevés.)

Ami a külcsínt és a belbecst illeti, korunk ellenőre gyakran nincs a helyzet magaslatán. Pl. a Blahán az elmúlt években nem egyszer tűnt úgy, mintha a sarki késdobáló alkoholista törzsgárdáját öltöztették volna be ellenőrnek. Lepusztultak, akár a Blaha, durvák-erőszakosak, bunkók, trágárságért sem mennek a szomszédba. Megpróbáltam őket elképzelni ebben az új, elegáns szerelésben. Nem sikerült, mert nem hiszek abban, hogy ez a cucc tulajdonképpen varázsöltözet, és aki magára húzza, az egyik pillanatról a másikra ápolt lesz és kedves. Jó az új ruha, szükség is van rá, de ahhoz, hogy tényleg hiteles legyen a BKV-ellenőr, az öltözék megújulásával együtt a hozott anyagból is ki kellene faragni azt a valakit, akit komolyan lehet venni, és akkor valóban lépnénk egyet a BKV-presztízs felé vezető rögös úton. A többségnek nem ártana egy tanfolyam, ápoltság, viselkedéskultúra, pszichológia, magyar és idegen nyelv órákkal. E nélkül 2009 januárjától csak vicces-morbid bohócok ellenőriznek minket a szép új ruhájukban.

Hát ezzel a posttal eljutottunk odáig, hogy a Hóbelevanc elmondhatja magáról: túlélte az elmúlt évet. Pontosan 1 évvel ezelőtt ezzel a beköszönő bejegyzéssel megkezdtem az ámokfutást. Lássuk hogyan is telt el ez az idő, tekintsünk vissza a múltba egy kicsit.

A blog lényegében a fejemben már megszületett korábban, de annak megvalósítása még váratott magára. Apró szösszenetnyi gondolataimat az Iwiw üzenőfalon osztottam meg a többiekkel, mígnem egyszer a következő üzenet érkezett a fiókomba:

Szia M,

Nagyon jókat írsz, és nagyon tetszik ahogyan. Miért nem blogolsz?

Üdv.

Igen, ő, Garbóka volt az, akiről eddig a pontig annyit tudtam, hogy nő, és valamikor egy hajóban eveztünk a cégek magyar tengerén. Egy ilyen üzenetből kialakult gondolatcsere során jön csak rá az ember, hogy kik mellett sétál el szótlanul a szürke mindennapok sroán. Mit is lehet egy ilyen levél hatására tenni? Először is nagyon meg lehet illetődni, hogy végre valaki értékeli a „művészetemet”. Az első megilletődés után azonban ott a feladat. Hol lehet blogot indítani? Ehhez nem kell túl nagy fantázia, irány a blog.hu, regisztráció, és máris indulhat a móka. Kezdtedben inkább az énblog kategóriához húzott, de hamarosan kiderült számomra is, hogy ebből sokkal inkább egy közéleti gyűjtemény lesz. Szépen íródtak a bejegyzések sorban, és kettő hét után megírtam az OINK bezárása kapcsán azt az írást, ami a sorban elsőként az Index címlapon végezte.

Az elmúlt egy év minden első várakozást felülmúlt, mert azok valójában nem is léteztek. Örültem, ha napi 1 ember elolvassa, amit írtam, arra nem is számítottam, hogy az oldalletöltések száma egy év alatt inkább az milliókhoz fog hasonlítani. Ennek ellenére azt láttam, hogy valami igazán jót csak egy kis csapat tud véghezvinni, ennek építése indult meg bő egy hónapja, és az eddigi együttműködést sikeresnek ítélem. Így még változatosabban, és még sokszínűbben tudjuk majd a következő évet végigírni, remélem minden rendszeres és új olvasó örömére. Hiszen mindez az eredmény Neked köszönhető kedves olvasó! Továbbra is visszavárunk.

A csapat(in alphabetical order):

Cett, Csibike, Doris, Movhu, Sziszamisza

 Egyszerűen nem hiszem el, hogy napok óta ott kell látnom a tévé jobb sarkában a logóját!!! És még villan is néha, hogy véletlenül se feledkezzek meg róla, vagy nehogy tudjak koncentrálni a filmre, amit nézek… épüljön be végérvényesen az agyamba az információ: hétfőtől a celebek kint lébecolhatnak a világ valamelyik szépséges dzsungelében, és én újra nézhetek egy helyet, egy szituációt, amire bármennyire vágyok, nem kaphatom meg.

 Nem vagyok celeb, a francba! Nem vagyok elég érdekes, de legalább ringathatom magam megint valami szirupos világba. Újabb műsor, ami már előttünk is sikeres volt pl. Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban, Németországban, Franciaországban és Hollandiában, így minden oka megvan rá az RTL klubnak, hogy telecsessze a filmközöket és a képernyőt a reklámjaival, és elhitesse az emberekkel, hogy ez érdekli őket.
Mi mindenre jó a propaganda? Semmi egyéb nem kell hozzá, mint erőszakosan, tolakodóan, nem sajnálva az időt, pénzt, minden szinten zúdítani a nézőkre, olvasókra, hogy ez ám a valami. Ez az, ami érdekes, amitől épülhetnek, ami elgondolkodtatja őket, ami élményt adhat nekik. Nézni a hírességeket mobil nélkül, fogkefe nélkül, és nevetni, mikor a bogarak belemásznak a gatyájukba. És hogy más országokban bejött? Lehet. Nekem ez annyit árul el, hogy nem csak nálunk folyik a néphülyítés, a kábítás. Bebizonyított dolog, hogy amit elégszer hallunk, látunk, azzal egy idő után azonosulni tudunk- illetve tud az emberek többsége.
Tesztelném egyszer ezeket a műsorokat. Vajon hányan ülnének le a Vacsoracsata, a Győzike show, vagy éppen a Celeb vagyok… elé, ha éppen csak beírnák a műsorújságba őket, és semmi külön reklámtevékenységet nem kapnának? Gyanítom, töredéke lenne a mostani nézőszámnak. Vagy mi lenne, ha más műsorok (pl. a XXI. Század, a Beugró) kapnának ilyen mértékű népszerűsítést? Lehet, hogy az emberek ízlése is elkezdene formálódni? Lehet, hogy megtelne az ország igényes, gondolkodó állampolgárokkal? Lehet, hogy akkor már minőséget követelnének egy idő múlva? És lehet, hogy a hétköznapokban sem lehetne őket olyan könnyedén becsapni? Jó lenne ez hosszú távon? Valakiknek biztosan nem lenne jó. Hiszen egyszerű dolog összeszedni egy rakás pénzt, kihajítani néhány hírességet a dzsungelbe, és filmezni őket. Egyszerű dolog bekamerázni egy otthont, és figyelni az ott lakókat. Egyszerű dolog néhányszor megemelni fél százalékkal a nyugdíjat, és elhitetni, hogy tettünk érted valamit, lehallgatási botrányokat kavarni, és azt dobni az emberek elé, ahelyett, hogy nyíltan és érthetően beszélnének arról, ami van. Ezek egyszerűbb dolgok, mint valódi minőséget produkálni, valódi problémákkal foglalkozni, és gondolkodó emberek kérdéseire nyíltan válaszolni.

Lássuk be, nyíltan folyik a népbutítás. Nincs semmi akadálya, halljuk eleget, látjuk eleget, hozzászokunk, ez válik természetessé. Az érdeklődés - nélküliség, a könyv - nélküliség, a gondolkodás - nélküliség kifizetődő azoknak, akik szeretnék a saját maszlagukat lenyomni a torkunkon. Le is nyomják gátlás nélkül. Még annyi jóérzés sincs bennük, hogy egy történelmi filmet megkíméljenek, tisztán hagyjanak. Ott is bámulhatjuk akaratunkon kívül: Celeb vagyok, ments ki innen!

Teli van a sajtó a váratlan hírrel: Albert Györgyi meghalt. Én magam is megdöbbentem, mikor a rádióban hallottam munka közben. Mi van? Hisz még tegnap… meg egyáltalán. Csak így nem lehet meghalni.

Nem titok, hogy az újságíró már jó ideje nem önmaga volt. Évek óta súlyos depresszióban szenvedett, emellett alkoholproblémái is voltak. Már ez a két dolog elég ahhoz, hogy az ember személyisége negatív irányba változzon, így nem csoda, hogy az utóbbi időkben már szinte csak a botrányairól lehetett hallani. A Miért pont én? című könyvében a depressziójával foglalkozik, a Miért pont ők? – ben pedig kapcsolatainak hátterét tálalja ki kíméletlen őszinteséggel. Ez utóbbi nagy port kavart a magyar könyvpiacon. Ő úgy nyilatkozott, nem botránykönyvnek készült, mégis úgy érzi, aki olvasta, hogy a figyelem felkeltése volt az elsődleges célja. Azután hallhattunk be nem teljesedett x- edik házasságáról, és utoljára a Hal a tortán szereplőjeként tűnt fel. Ez utóbbi volt talán a végjáték. Csak hallottam, hogy szánalmasan szét volt esve a forgatáson, kiváló csemegét biztosítva ezzel a bulvárnak. Lehetett csámcsogni azon, mennyit iszik, kinek az ágyába heveredik bele.
Nem akartam nagyon figyelni ezekre, mert egyszerűen láttam… egyértelmű lehetett bárkinek, aki régről ismerte őt, hogy ez már nem az a nő, aki annak idején feltűnt a sajtóban. Az az Albert Györgyi okos volt, tájékozott, bárkivel kiváló interjúkat készített- jó volt őt hallgatni, olvasni. Dolgozott a Magyar Televízióban, riportokat készített a Stúdió magazinnak, szerkesztette a Mozi Top 10- et, szerkesztő műsorvezetője volt Nap- keltének, és a Múzsa című műsoroknak. Rendszeresen tudósított az Oscar gáláról, volt szóvivője a Nemzeti Színháznak. Emellett olyan sztárokkal készített interjúkat, mint Gregory Peck, Joseph Heller, Paul Simon, Glenn Clos és John Travolta.
Hozzáteszem, ha beütöm a nevét a google- ba, leginkább a balhéiról szóló írások jönnek ki, de nagyon örülök annak, hogy most azért a halála miatt több helyen olvasok méltató cikkeket is. Vagy legalább csak tárgyilagos beszámolókat arról, hogy miket is ügyködött ő valaha. És hogy a történet vége már a betegsége miatt volt ennyire szomorú.

Nekem valahogy tanulságos ez az egész, ami vele történt.
Volt egy nő. Szép, okos, intelligens. Volt azután egy csúnya, alattomos betegség, egy fura énkép, egy csomó elcsúszott emberi kapcsolat. Lett azután "segítség", ami szenvedéllyé nőtte ki magát, és ami elpusztította mindazt, ami ez a nő volt, ami lehetett volna. Végül egy szomorú, hirtelen halál egy szörnyű helyen. Rémisztő lehet nyilvánosan, egy taxiban átlépni a küszöböt, kiszolgáltatottan a szájtátó tömegnek. Senki nem érdemel ilyet. Senkinek nem kellene így végezni. De bárki kaphat ilyet. Lehet szépséges, okos, érdekes, izgalmas… ezzel még nem vált helyjegyet az első osztályra.

A dalos pacsirták hivatalos őszi menedékhelyeként funkcionáló Megasztár c. össznépi szórakoztató műsor sem kerülhette el a végzetét, ahogy ez az ilyen és ehhez hasonló tehetségkutatók esetében lenni szokott, erről is lehúztak még egy bőrt. A negyediket. Gondolom, a legnagyobb örömmel, hiszen a „panem et circenses” örökzöld, mindig is az volt, igaz, olybá tűnik, mintha piciny hazánkban inkább a „circenses” dominálna.  
A Megasztár 4 készítői új zsűrivel és új feltételekkel örvendeztették meg a nagyérdeműt, főleg a korhatár kitolása aratott osztatlan sikert, özönlött is a nép a vidéki és a fővárosi válogatókra. A felső korhatárt eltörölték, az alsót tizenkét évben szabták meg, így nem csoda, ha országunk apraja-nagyja olthatatlan vágyat érzett arra, hogy végre megmérettesse magát, megcsodáltassa torkának eddig valamilyen okból kifolyólag még nem azonosított, de szerinte feltétlenül ott rejtező kincsét. Az önjelölt sztárok között láttunk nyugdíjas Pista bácsikat, akik az „Egy cica, két cica, száz cica, jaj!”-t fütyörészik a kerti veteményes kapálgatása közben, láttunk pirospozsgás Mari néniket, akik az unokáknak dúdolnak hamis altatót, láttunk monitorfüggő Petiket, akik a maguk csendes kocka módján suttogva hörgik a heavy metalt, láttunk széplányvagyok Katikat, akik szépek és… szépek és ennyi, láttunk félszegen vigyorgó emósgyerekeket, akik ezek szerint nem is igazi emósok. Szóval, jött sok boldog-boldogtalan, látott-énekelt és vesztett, mert az ugródeszkának van egy olyan kellemetlen tulajdonsága, hogy igen nagyot lehet róla zuhanni, sőt, pofán is csaphat, ha nem vigyázunk.
Félelmetes, idén mennyi bölcsődés-óvodás szabadult a Megasztárra. Nyilván azért tolták lejjebb a korhatárt, hogy minél többen jelentkezzenek, minél nagyobb körből szemezgethessék a tehetségeket és minél több adást ollózhassanak össze a válogatók kellemes, borzalmas, vidám vagy éppen kínos pillanataiból. Nem hiszem, illetve nem akarom elhinni, hogy bárki is komolyan gondolta volna, hogy egy 12-13 éves kamasz valóban alkalmas arra, hogy hitelesen, teljes átéléssel, könnybe lábadt szemmel énekelje a Bryan Adams-féle „Everything I do I do it for you” c. balladát vagy Mariah Carey-től a „Hero”-t. Azt sem tudom elképzelni, hogy bármelyik kiskamasz képes lenne kezelni és feldolgozni azt a munkamennyiséget, azt a stresszt, azt a kiszolgáltatottságot, ami egy esetleges „sztársággal” jár. Még ha valamelyikük aranyat is rejteget a torkában, életkorukból, érzelmi és értelmi intelligenciájuk szintjéből fakadóan nem alkalmasak az efféle megmérettetésekre. Azt már meg sem említem, mennyire idegenül és nevetségesen hat egy kamasz Christina Aguilera imitátor, aki a klipekből ellesett, szexinek hitt mozdulatokkal simít végig fejletlen gyerektestén, és olyan műhangokkal operál, amelyeket a milliószor meghallgatott számokból utánzott le.   
Felelőtlenség ilyen fiatal gyerekeket engedni ezekbe a műsorokba. Felelőtlen a menedzsment, hiszen tisztában van azzal, hogy nagyon gyakran a sztárfabrikáló sorozatokból rohamtempóban kikerült, felnőttnek számító emberek is képtelenek elviselni a "a ma bombahír vagy, holnap már a kutya sem kíváncsi rád" gépezet működését. Értem én, hogy nézettség és pénz és miegyéb, de gyerekekről van szó, kérem szépen. Felelőtlen a szülő, mert sokszor nem ad reális visszajelzést a gyereknek, nem mondja finoman-óvatosan a kamaszarcba, hogy kisfiam-kislányom, nem vagy tehetséges az éneklésben, csak ügyes, ne jelentkezz a Megasztárba, mert nincs értelme, még akkor sem, ha a fél osztály elmegy a válogatóra. Persze, erre az őszinteségre csak az a szülő képes, amelyik nem a saját meg nem valósított álmait akarja a gyerekére erőltetni, akár tud énekelni a gyermek, akár nem. Felelőtlen az iskola is, mert pl. az énektanár adott esetben nem méri fel, hogy valóban tehetséges-e az a kamasz, vagy csak a helyi kórusból tűnik ki.

Nagyon remélem, a zsűri minél előbb kiszórja az összes kiskamaszt, és nagyon remélem azt is, hogy lesz majd, aki kézen fogja az aranytorkú minimanókat, és szépen elmagyarázza nekik, hogy nem maradnak le semmiről, ha megasztárok helyett egyelőre gyerekek maradnak még egy kicsit. Tehetségüket inkább az idő és a munka csiszolja fényesre, ne egy sztársággal kecsegtető műsortól várják a megváltást.

Sokféle módja van, hogy a társadalmi tortából kivágjunk egy szeletet, és ezzel megvizsgáljuk, hogy hol miként gondolkodnak az emberek. Ennek egyik legszínesebb szelete az apróhirdetés. Nagyon jók a kisebb vidéki lapok ebből a szempontból, hiszen az ottani társadalmi élet hírei mellett kiváló képet kaphatunk az ingatlanpiacról, az álláslehetőségekről, és arról, hogy miként gondolkodnak az élet nagy kérdéseiről az ott lakók. Különösen vicces, amikor valaki megpróbálja egyetlen hirdetésben minden közölnivalóját leadni. Ismerős mindenkinek a „korrepetálást vállalok fizikából. Ugyanitt régi vaskályha és 3 mázsa kukorica eladó” típusú hirdetés. Most azonban jöjjön valami más.

Masszírozni nagyon szeret:

Khhm. Mit is mondjak? Nem a Pulitzer- vagy irodalmi Nobel-díjat kaptam meg, de azért kalandos módon én lettem „A hét bloggere” rovat mostani alanya. Nem akarom ideidézni a teljes tartalmat, ezért mindenképpen javaslok egy látogatást a blog oldalára, ahol el lehet olvasni a szokott és nem szokott kérdésekre adott válaszaimat.

Gondolkoztam azon, hogy ide most egy felsorolás következhetne, amiben köszönetet mondok rendszeres olvasóimnak, és azoknak, akik bármilyen módon segítettek abban, hogy ez az egész Hóbelevanc így működjön. Aztán ahányszor nekifutottam, mindig új nevek jutottak eszembe, és rájöttem, hogy a végén biztosan kifelejtek valakit. Így most inkább kollektív köszönetet mondok mindenkinek, aki bármilyen formában, akár csak egymondatos bíztatása által hozzájárult az eddig elért eredményekhez.