Hallja az ember a hírt, hogy egy ózdi szakiskolában osztálytársai már egy éve folyamatosan bántalmaznak egy lányt. Az ok nemes egyszerűséggel az, hogy a lány nem kíván csatlakozni ahhoz a mozgalomhoz, akik szerint a tanulás eredendő bűn, és olyan, mit ezért kerülni kell. Ő azért van ott az iskolában, amire az való, és igyekszik tenni azért, hogy számára ne a melegedés helye legyen csak az iskola négy fala. Ezért meg is kapja méltó jutalmát, és folyamatosa fizikai és lelki terrorban részesül, ami ellen az iskola tehetetlen vagy nem akar tenni. A feljelentés hatástalan, illetve csak rosszabb tőle a helyzet, hiszen nincsenek valós eszközök a diákok megbüntetésére. Az egyetlen alternatíva azok számára, akik ilyen helyzetben tanulni akarnak az, hogy másik iskolát keresnek. Az oktatási ombudsman tud róla, beszél is róla, de mint megannyi más területen, itt sem történik semmi.

Jól tudjuk, hogy van korszak a gyerekek életében, amikor valamiért kijön az a vágy, hogy a fiatal megmutassa milyen erős is ő. Ebbe beletartozhat az, hogy szívesen hangoztatja mennyire is nem tanul ő, és mennyire tojik a nagybetűs életre, majd lesz az valahogy. Aztán amikor jön a nagy dolgozat, akkor rögtön visszahúzódik egy kicsit, és bizony a nagy szájhősök jelentős része szépen leül a könyv mellé szenvedni, mert tudja, hogy a tudás máshogy nem lesz az övé. A vagányság aztán szépen csitul az évek alatt, és lassan eljön a pont, amikor már kimondva talán nem, de azért irigylik azokat, akik jó eredményeket produkálnak. Az, hogy ez mikor következik be és miként, az erősen a környezet függvénye. Úgy tűnik, hogy egyes iskolákban ez nem túl korán történik meg. Mondhatjuk, hogy itt volna szükséges megfelelő eszközöket bevetni annak érdekében, hogy valahogy érezzék a diákok, tanulni az jó dolog, de legfőképpen nagyon sok kellemetlenségtől óv meg, nem csak a jövőben, de már most is. Ma a tanárok kezében legfeljebb legyező van, de semmiképpen nem erős eszköz. Nem lehet valakit csak úgy kirakni, másik iskolát kell keresni neki, és nem kell mondanunk, hogy mennyire szívesen fogadja őt a másik intézmény. Ezért azt az egyszerűbb módszert választják, hogy nem választanak semmit. Megy minden a maga medrében, és a tanárok nem tesznek semmit. Legyen az egyszerű nem tanulástól kezdve a durva beavatási szertarásokig, az ügyek a falak között maradnak. A tanárok úgy nyilatkoznak, hogy a közösség épüljön magától az iskolában, ők nem kívánnak beleavatkozni az ilyen ügyekbe. A folyamat ettől pedig csak erősödik.

Persze vannak más tényezők is. A munka egyre kevesebb megbecsülést kap, és sok mikrokörnyezetben valóban úgy tűnhet, hogy nem éri meg tanulni. A mai rendszer sok kisebb településen valóban azt támasztja alá, hogy a legrosszabbul azok járnak, akik dolgozni kívánnak. Őket ugyanis az élet az iskola után tovább „szívatja”, hiszen miközben mások ásítva sétálnak ki a postáshoz a kapuba, mert meghozta a segélyt, őket már korán reggel valami utolsó melóval bízta meg a főnök, amiért nem visznek haza többet, mint az előbb említett postás által hozott összeg. Ilyen környezetben nehéz hitelesen beszélni arról, hogy milyen jó is tanulni.

Látjuk, a dolog ismét sokszínű, de még sokkal színesebb, mint amennyire gondolnánk. A tanulásra nincs motiváció, a motiválatlan diákokat a tanárok sem motiválhatják, de igazából nem is akarják, mert neki is egyszerűbb azt választani, hogy széttárt kézzel annyi mondanak: nincs eszköz a kezünkben. Közben tovább figyeljük a híreket, és már el is siklik a fülünk mellett egy olyan hír, hogy megvertek egy óvónőt, tanárt, diákot vagy akárkit. Mindennapjaink részévé válik a pedagógiai szférában az erőszak, mert egyszerűen ugyanaz történik az ezzel kapcsolatos törvényhozásban is, mint bárhol máshol. Nem történik semmi. Idézzük csak emlékezetünkbe. Fél éve volt a nagy felháborodást kiváltó tanárverős videó esete. Milyen érdemi lépés is történt azóta? Továbbra is menő hülyének lenni.