Még emlékszem, mikor jó 25 éve megjelent Madonna a színen. Én akkor kamaszkorom hajnalán voltam, és megmondom, kissé nevetségesnek találtam őt. Akkoriban egészen más zenéket hallgattam, a bután ugráló törpe termetű nő nem fogott meg. Ráadásul bosszantott, hogy a feltűnését férfiaknak köszönhette, ebből pedig nem is csinált titkot soha. Nem is foglalkoztam vele azután sokáig, hallgattam tovább a Yazoo- t, Laurie Andersont, Cure- t. Már bőven a húszas éveimben jártam, mikor újra a látótérbe került nálam az akkor már szőke énekesnő. Megdöbbentett a változás. Addigra megtanult énekelni, táncolni, megnyilvánulni. Még a botrányai is olyan pontosan megkomponáltak voltak, hogy csak tátottam a számat ilyen mértékű tudatosság láttán. Ezek után jobban figyeltem rá, és tényleg, Madonna évről évre jobb lett. Új megjelenés, új zene, új botrány… mindig tudott valamit hozni, ami azt sugallta, hogy ez a nő kőkeményen építi magát. Már régen vége a „jó helyre fekszem” karriernek, ez mögött kemény munka áll.
Láttam néhány koncertfilmet is. Akkor azt gondoltam: ez színház. Tökéletes színház, ami a dalokon túl is adni akar az embereknek valami olyat, amin gondolkodhatnak még néhány napot. Valamit arról, ami a világban történik, amin változtatni kellene, hogy jobb legyen az élet.
Nem voltam a bécsi koncerten. Sok magyar kint volt, akik talán nyilatkozhatnának, én éppenséggel nem. Elolvastam viszont néhány beszámolót, cikket. Természetesen most is megoszlanak a vélemények. Vannak lelkesek, és vannak, akik fanyalognak.
Úgy tűnik, Bécs nem túl jól választott helyszínt a koncerthez. Nem volt látható, ami a színpadon zajlott, illetve alig valahonnan volt látható. Na igen. Nem tudom, más fellépésein hogyan oldották ezt meg, azt tudom viszont, hogy én életem során nagyon kevés olyan koncerten voltam, ahol jól láttam. Általában ez úgy zajlik ilyen helyeken, hogy akik elöl állnak, azoknak jó, a többiek pedig már csak a kivetítőket élvezhetik.
Azután azt is kifogásolják, hogy az énekesnő durva volt a közönséggel. Csúnyán beszélt velük, mert nem találta őket elég lelkesnek. De kérem, nem így volt ez mindig? Emlékeim szerint hosszú idő óta nem volt már rá jellemző a kedveskedés. Madonnának van egy image- e, ami arról szól, hogy ő a „király”. Hűvös, a táncosaival kemény (önmagával is), botrányos és gyakran közönséges. Mindig valahol a jó ízlés legvégső határán mozog. Nem hinném, hogy ez most újdonság lett volna azoknak, akik ismerik.
A beszámolók egy részében az olykor megbicsakló hangját, az öregedés jeleit, az esetleges fáradtságát igyekeznek kikezdeni. Bizony, a díva 50 éves, nincs mit tenni. Lehet ezen élcelődni, keresni a hibákat, de még így látatlanban is azt gondolom, nem lehetett ez a „Sticky & Sweet” annyira rossz koncert. 50 évesen főleg nem lehetett annyira ócska. Volt itt azért sok lelkes beszámoló is.
Nem tudom, meddig bírja még Madonna, milyen lesz a következő fellépés, vagy hogy miként fejezi be egyszer majd a pályafutását. Csak remélem egyelőre, hogy nem fog olyan csalódást okozni, mint például Michael Jackson. Jó lenne, ha majd egyszer szépen leállna, hogy a rajongók fejében méltósággal maradhasson meg. Őt látva nem aggódom; szerintem el tudja majd dönteni, melyik erre a megfelelő pillanat. Egyelőre azt látom csak, amit eddig csinált, és az már önmagában is elismerésre méltó. Még úgy is, ha néha félrecsúszik a hangja, vagy durvább a kelleténél. A Madonna legenda készen van, már csak őriznie kell. Ez talán nehezebb, mint megcsinálni volt. Az idő ellene dolgozik. A rossz színpad ellene dolgozik. A kritikusok ellene dolgoznak.

Félreértés ne essék, nem vagyok rajongó, nem akarok elfogult lenni, épp csak annyit jegyzek meg, hogy egy élő megjelenést, illetve egy művészt, egy fellépést mindig a maga kategóriájában kell vizsgálni. Egy koncerten lehetnek hibák, elmehet a hangja, sőt, akár fel is bukhat a színpadon (ahogy Párizsban meg is történt), mondhat megdöbbentő mondatokat. Kár lenne ugyanazt a tökéletességet várni, mint a lemezeken, klipeken. Azt gondolom, Madonnát már rég egészében érdemes nézni. Mit tett le ő az asztalra, és hogyan érte ezt el? Ez pedig sokkal több annál, mint hogy néhány apró hiba megrendítse az értékét.

Meg hát. Utoljára két éve. De előtte négy, nyolc, stb. éve is. Legalábbis én úgy hittem akiket megválasztunk, azok azon a területen tevékenykednek, amihez értenek, amiben szakértők.

Én pl. ha jól emlékszem, utoljára egy közgazdászra szavaztam. Becsöngetett a kopogtató cédulaért, leültünk, értelmesen elmondta mit is szeretne tenni, mik a tervei, megvitattuk mik a gondolatai bizonyos dolgokról, majd ez alapján döntöttem. Meggyőzött a hozzáértése, a szakmai érvrendszere, a kiállása.

Gondolom mások is mind olyan emberekre szavaztak, akik egy-egy szakterület avatott ismerői, s többek között ezzel érdemeltek ki, hogy a társadalom demokratikus képviseletere méltóak, s megválasztottak legyenek.

Miért hangoztatja akkor most mindenki, hogy "szakértői" kormányt? Talán csak nem az a baj, hogy az egyes partok - kivetél nélkül - felső vezetése már rég nem a szakértelme miatt van a helyén? Talán csak nem az a baj, hogy az egyes politikusok már nemcsak a saját - kiválóan ismert és gyakorolt - területükön tevékenykednek, hanem bármilyen bizottsági tagságot, bármilyen bársonyszéket elvállalnak, csakhogy a közéletben maradhassanak, s ne kelljen visszamenni dolgozni? Aki orvos volt, most az energia szektorban bizottsági tag, aki eddig környezetvédelemmel foglalkozott, most informatikával és így tovább? A jelenlegi politikai élet szereplőinek jelentős része csak a politikával, az egymás szapulásával, a szarkeveréssel foglalkozik. Miért van akkor ott? Előbbre viszi az az országot, ha egy megválasztott képviselő nem azzal foglalkozik, amihez ért, hanem mezei pártpolitikus válik belőle? Aligha.

Kell-e tehát "szakértői" kormány? Két válasz lehetséges:

1. Nem, elég ha a jelenlegi parlamentben is mindenki csak azzal foglalkozik, amihez ért s nem mással. Nyilván ehhez szükséges, hogy képviselőink holnap reggel felkelve hirtelen megvilágosodjanak (ennek valószínűsége valahol a béka sokat emlegetett testrésze alatt van).

 2. Igen, de akkor a teljes politikai elitet lecseréljük, hisz a mostaniak között már csak elvétve akad olyan, akit szakértőnek nevezhetnénk és törvényekkel biztosítjuk, hogy az új parlamentben mindenki csak a szakterületével foglalkozzon. Sajnos azonban ezen torvények meghozatala vagy a jelenlegi parlament dolga lenne (aminek valószínűsége hasonló az 1-es pontban leírtakéhoz), vagy az újonnan megválasztotté, ahol azonban félő, nem ez lenne a képviselők első dolga, így viszont ez szépen elfelejtődne, s máris visszaállt a jelenlegi állapot...

A szarka kíváncsian nézelődött a reggeli napsütésben, ráérős-kényelmesen ugrált egyik helyről a másikra. A félig földbe taposott paprikacsumától a beszakadt tetejű, ázott kartondobozig. A beszakadt tetejű, ázott kartondoboztól az égett olajtól fekete, ötliteres kannáig. Az égett olajtól fekete, ötliteres kannától a tejfölös dobozig. A tejfölös doboztól a kibelezett hűtőszekrényig. A kibelezett hűtőszekrénytől az összefonnyadt krumplikig. Az összefonnyadt krumpliktól a mocskos pulóverig. A mocskos pulóvertől az apró, zöld üvegszilánkokig. Az apró, zöld üvegszilánkoktól… Inkább nem folytatom. (Azért azt még gyorsan elárulom, hogy nem vágta meg a lábát.)

Azt hittem, a szelektív hulladékgyűjtést segítő színes konténerek használata mindenki számára könnyen felfogható-megérthető elven nyugszik: Nem kötelező. Senki nem fog nyakon vágni vagy sarokba állítani, ha továbbra is egy szemetesbe pakolod a lerágott csirkecsontot, a felesleges jegyzettömböt, a dobozos Borsodit és az ásványvizes palackot. Ha akarsz, válogatsz, ha nem akarsz, nem válogatsz. Egyszerű, nem? Egy aprócska logikai lépés és hopp, már adódik is a következő gondolat: Ha a szemétszortírozás mellett döntesz, nyilván nem az aktuális hidegfront hatására foglalsz állást, ergo megpróbálod betartani a szelektív hulladékgyűjtés szabályait. Ha viszont nincs kedved (időd, energiád stb.) szelektálni, békén hagyod a szelektív konténereket és a szemetedet még véletlenül sem viszed a közelükbe. Azt hittem, ez így működik. Tévedtem. Mea culpa ésatöbbi.

Úgy látszik, létezik egy ennél sokkal markánsabb és elterjedtebb elv - a szabad szemét elve. Az én szemetem, tehát azt csinálok vele, amit akarok. Ha meguntam a kanapémat, kidobom a lakótelepi játszótér kellős közepére, mit érdekel engem olyan baromság, mint a szervezett lomtalanítás. Ha lusta disznó vagyok három lépcsőt lemenni a szeméttárolóban felsorakoztatott kukákig, csak leteszem a szemeteszsákomat a tároló ajtajába, dehogy pocsékolok arra akár egy gondolatfoszlányt is, hogy az első ajtónyitásnál felborult zsákból kiszabadulnak majd a szaros pelenkák, tartalmuk pedig messzire kenődik-szaglik. Ha meglepetten szembesülök a lakásfelújítás után nyakamon maradt sittel, egyszerűen ráborítom az első szabad területre, amit látok, hol aggaszt engem a „Szemétlerakás tilos!” tábla.  (Figyelem! A felsorolt esetek nem a képzelet szüleményei, amennyiben tökéletes egyezés tapasztalható jelenünk rideg valóságával, nos, az nem a véletlen műve, ilyen emberek (is) élnek közöttünk.)

Bevallom, engem max. középkategóriás környezetvédőnek lehetne titulálni. Ugyan még van mit csiszolni a környezettudatosságomon, odáig azonban már eljutottam, hogy pl. a szemetem cirka 70 %-át szétválogatom és elcipelem az egyik szelektív hulladékgyűjtő szigethez, a lejárt gyógyszert és a lemerült elemet speciális helyen adom le, nem éneklek mások füle hallatára, és nyolcvanévesen nem fogok tigriscsíkos tangában flangálni a strandon. Szóval, nem vagyok mintakörnyezetvédő, mégis mélységesen felháborít, ha a szelektív konténereknél ugrabugráló szarka kartondobozból, olajos kannából, tejfölös dobozból, hűtőszekrényből, pulóverből, üvegszilánkból és egyéb hulladékból emelt szemétdombba botlik. Meg az is, ha ettől a szemétdombtól nem férek a konténerekhez. Elvileg tilos bármilyen szemetet a gyűjtők mellé helyezni, a lusta éspervagy nemtörődöm éspervagy tájékozatlan szemetelő pénzbírsággal sújtható, ennek ellenére a mi környékünkön szinte állandó a kisebb-nagyobb szeméthalom. Nem tudom, ki viszi oda a szemetet, egy dolog biztos, a számítása mindig beválik: Hiába nem tartozik egyik szelektív konténerbe sem a szemét, előbb-utóbb eltakarítják onnan, mert úgy nem maradhat. Igazából nincs is választási lehetőség: A hulladékgyűjtés helyi szervezői vagy nem nyúlnak a konténerek körül kialakuló szemétdombhoz, ami ugye nonszensz, mert ki vigye el, ha nem ők, vagy elszállítják azt is, márpedig elszállítják, így a szemetelőket semmi nem kötelezi arra, hogy rendeltetésszerűen használják a szelektív hulladékgyűjtő szigeteket, továbbra is ott rakják le a szemetet, ahol akarják.

A lelkiismeretes szemétkezelés a környezetvédelem egyik sarkalatos pontja, ennek ellenére ma még mindig rengetegen vannak, akik nemtörődömségük miatt nem hajlandóak vagy tájékozatlanságuk miatt nem képesek megérteni ennek jelentőségét. Neked és nekem fontos a kulturált-rendezett környezet, már csak őt kellene meggyőzni. De hogyan?

Ma reggel ismét kezembe került a heti bulvársajtó a kávézóban. A címlapon a nagy szenzáció: Keleti Györgyi botrányos videója. Fellapoztam. Amíg kerestem a cikket, a szemem beleakadt néhány plasztikázott cicibe, felbomlott kapcsolatokba, perverz fojtogatókba, végül Györgyit is megtaláltam. Fotók fél oldalnyi nagyságban, pirossal karikázva a bizonyító erejű tetkók, kép az olasz hírlapból, hogy tudjunk összehasonlítani, tényleg ő van- e a felvételeken. Undorító belegázolás a magánszférába, tocsogás egy ember megalázásában- erre gondolok, amíg átfutom a hírt. Aztán a szemem az újság másik oldalára téved. És lám, ott is szinte a teljes oldalt elfoglalja egy „komoly értékű” írás, amely tudatja velünk: Rózsa György szerepel a Szombat esti lázban. Vagy megsérült? Vagy a lányával lép fel?... nem tudom, ez már olyannyira érdektelen, hogy bele sem fogok, hiába az ordítóan tolakodó méretű fotó.
A szemem tovább vándorol, és jobbra középen egy aprócska cikket fedez fel: Meghalt Rick Wright, a Pink Floyd alapító tagja és zeneszerzője. Úristen! Ezt eddig miért nem hallottam? Hétfő óta hogyan nem foglalkoztak vele sehol? Ez talán nem fontos? Nem fontosabb, mint semmit érő szex videók, vagy Rubint Réka retusálatlan fotói, vagy a táncoló Rózsa Gyuri? Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ez nálunk egy 5X8- as bejegyzésnél nem ér többet. És nem.

A Pink Floyd 30 éven át gyártotta a jobbnál jobb zenéket. 200 millió albumot adtak el világszerte, különleges hangzásvilágú zenéjük a mai napig életben tartja a rajongótábort. Hallott valaki valami műsorról, vagy egy komolyabb megemlékezésről? Mert én nem. Rick Wright az egyik legjobb zenész volt a világon, és ezen semmit sem csorbít, hogy az együttes felbomlása óta (1995) visszavonultan él. Mégsincs jelentősége egy országos bulvárlapnál a halálának.

És mondhatja erre valaki, hogy őt nem érdekli, ő nem olvas, csak szépirodalmat, nem néz tévét, őrá nem hatnak az ilyen ostobaságok. De bizony, hogy hatnak. A szomszédja, a családtagjai, a munkatársai mind átesnek a tudatmódosításon. Az agyu(n)k megszokja a „nyalókákat”, és szép lassan elfelejt a lényeges dolgokra figyelni.

Amolyan szakmai ártalmas breaking news következik. A BIX - azaz a magyar adatcserélő központ - átmenő forgalma tegnap este átlépte a másodpercenkénti 80 gigabitet. Ez azt jelenti, hogy a magyar szolgáltatók felhasználói a saját szolgáltatójuk hálózatán kívülre, de magyar irányba ekkora adatmennyiséget cseréltek egyetlen másodperc alatt. Nem kevés, kis csalással állíthatjuk, hogy ez 10 gigabyte másodpercenként. Tíz éve talán nem gondoltuk volna, hogy nagyobb merevlemezeink kapacitása hamarosan csupán egy másodpercenkénti forgalom adatmennyisége lesz. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy mégsem teljesen magyar területi érdem ez a teljesítmény, hiszen vannak olyan BIX tagok, akik bitkeiket külföldről szállítják be, illetve viszik ki oda. Ilyen például a romániai RDS, aki önmaga 3 gigabit feletti önálló csúcsokat generál itt, ami viszont a cég ottani hálózatából származik. Persze ennek egy jelentős része nyilván olyan emberek adatait tartalmazza, akik szintén beszélik nyelvünket.

A nálunk jellemző takargatásos és tagadásos korrupciós botrányokkal szemben a szomszédban egészen máshogy zajlik az élet. Nem úgy történnek a dolgok, mint nálunk, ahol egy orvosi hálapénz botrány legnagyobb hatása, hogy az ezt taglaló weboldalt mindenféle személyiségi jogokra való hivatkozással felszámolják, és közben létrehozóit tűzzel-vassal üldözik. A horvátok nem ilyenek, hanem keményen tesznek. Ha kell, lebontanak házakat, amik illegálisan épültek, de ha kell, akkor súlyos ítéleteket is meghoznak. Nemrégen történt az eset, hogy a rijekai Ognjen Šimić, aki orvosként rendszeresen hálapénzt fogadott el, 9 év börtönbüntetést kapott. Igaz, a börtönbe nem vonult be, mert megszökött, állítólag Bosznia-Hercegovinában tartózkodik. Most egy ennél is nagyobb és jelentőségteljesebb ügyet kezdett el felgöngyölíteni a hatóság. A horvát  felsőoktatásban a hírek szerint sokak megvásárolták a jegyeiket, és így végső soron a diplomájukat.

Az oktatási tárca vezetője hajthatatlan és kemény. Minden olyan vizsgát meg fog ismételtetni, melynek eredményében a pénz játszott szerepet, és minden diplomát visszavonnak, aminek megszerzéséhez köze volt a korrupt tanároknak. Külön kéri a diákokat, hogy ők maguk tegyen feljelentést a feltételezhetően korrupt tanárok ellen, és kilátásba helyezte karok bezárását is az ügy miatt. Látható, hogy a kormány mindent megtesz azért, hogy az országból eltűnjön a fejlődést erősen gátló tényező, a korrupció. De miért jó a diáknak és szülőnek, ha ő maga adja fel a tanárokat ebben az esetben?

Új fogalmat készülök megalkotni. Nem tehetek róla, már ez foglalkoztat egy ideje, ahogyan nyomon követem az esetleges potenciális változásokat az adórendszerben. Nem újdonság ez, már nagyon hosszú ideje nem látok esélyt sem az érdemi változásra. Nem csalódtam idén sem nagyot, sőt kicsit sem, az történt, amire számítottam. Én, az adózó kapom a pofont, mert nincs mást ütni. Ezért úgy érzem, hogy meg kell alkotnom a fenti fogalmat, a HHA-t, azaz a Halmozottan Hátrányos Adózót. Előre jelzem, hogy kisebbség vagyok, így ne tessék engem kritizálni, rögtön rohanok az ombudsmanhoz.

Nézzük miért is vannak ilyen lelki bajaim. Köveket fel, jöjjön a büntetésem. Annyi a fizetésem, amennyire be vagyok jelentve, és ez nem is kevés. És e mellé még azzal a bűnnel is rendelkezem, hogy az adózási problémák megkerülése végett van egy vállalkozói igazolványom, hogy képes legyek számlát adni egyéb munkáimról. Mivel rendesen van jövedelmem, így érdekes módon nem csak annyival fizetek többet, mint amennyivel többet keresek, hanem ennek a megkeresett összegnek egy része abba a sávba esik, hogy az utána fizetendő sarcot már nyugodtan nevezhetnék büntetésnek is. De tessék elképzelni, hogy mégsem ez esik zokon, mert ezt már megszokhattam, ebből kell kijönni minden hónapban.  A java csak ezután jön.

Manapság bármerre megyünk, ügyelni kell a megjelenésünkre. A legkisebb élelmiszer boltok is fel vannak szerelve biztonsági kamerával. A kávézó, az üzletközpont, a bank, a posta- még az utcán is lehetnek elhelyezve megfigyelő szemecskék, amik azt nézik, rendben mennek- e a dolgok, nem követünk- e el valami rosszaságot. Gyakran kényszert érzek, hogy viccesen belekacsintsak, vagy valami mókás grimasszal szórakoztassam a biztonsági szalagokat ellenőrző szerveket. De mit tegyek, kinőttem már ebből a korból. Inkább megigazítom a hajamat, mielőtt a bankautomata elé lépek. Nézzek már ki valahogy, mikor húsz centiről készül rólam felvétel.
Ezen túl persze ad némi biztonságérzetet is. Feltételezem, ha valaki megtámad, vagy meglop, akkor ezek a felvételek segíthetnek kideríteni, ki volt az elkövető. Így gondolja ezt egy ilyen naiv állampolgár, mint én vagyok.
Sajnos úgy tűnik, ez azért nem egészen így működik.
Néhány napja egy üzletközpontban ellopták anyukám táskáját. Az egy dolog, hogy nem kevés készpénz volt benne, de sajna bankkártya is, PIN kód is. Mire anya eszmélt, a kártyát már használták, az azon lévő pénzt leemelték. Irány a rendőrség, feljelentés, jegyzőkönyv. Egy igen készséges rendőrnő próbálta a megoldást keresni, hisz egy ilyen zsebtolvajt- táskatolvajt megtalálni a legnehezebb. Logikusnak tűnt, hogy a bankautomata biztonsági kamerája talán elárulhat valamit. Így gondolkodott a sértett, így gondolkodna bárki, aki egyszer is elolvasta a feliratot: videofelvétel készülhet a tranzakcióról. Mint kiderült, ez nem így van. A rendőr elmesélte, hogy bizony a bankautomata biztonsági kamerájának felvételét körülbelül 15- 20 percig őrzik meg, utána törlésre kerül az esetek 90%- ában, így a rendőrség szinte soha nem tudja felhasználni a nyomozás során. Igen? Akkor miért van ott egyáltalán? Mert előírják nekik, hogy legyen. Van, de mégsincs. 15 percen belül ritkán indul el egy nyomozás, ritkán kérik be a felvételt. Általában mire erre kerül a sor, már rég törlődött, így nincs mit tenni-, ezt meséli a nyomozó. Ha nem így van, akkor ő tudja rosszul, de nyilván számtalan ilyen feljelentés alapján nyomozott már, úgyhogy el kell, hogy higgyem, amit mond.

Azért az mégis furcsa, hogy a bankok gátlástalanul használják a pénzünket, bármilyen megmozdulásunkért díjat számolnak föl. Akkor is, ha átutalunk, kiveszünk, beteszünk. Hitelekről, THM- ekről meg már ne is beszéljünk. Ők aztán tényleg extraprofittal dolgoznak. Aztán ha bajba kerülünk, még egy vacak videofelvételre sem számíthatunk. Talán túl sokba kerülne néhány napig tárolni egy ilyen felvételt? Kevesebb lenne a nyereség? Vagy mi az oka? Hiszen belőlünk élnek! Ezzel a hozzáállással a sokat szekírozott rendőrség munkáját hátráltatják, és ráadásul nem jogszerűen, hisz előírásuk van rá, hogy készítsenek biztonsági felvételeket. Arra nincs rendelet, hogy mennyi időre maradjon meg a felvétel? Már egy 24 órás megőrzés is sokat segítene. Egy negyed órás olyan, mintha nem is lenne. Talán lehetne rájuk is egy Robin Hood adót kivetni, amiből kicsi, egynapos tárolású, digitális kamerákat tudnának betenni minden bankjegykiadóba. Akkor elég lenne azt átnézni, és most nem azzal foglalkozna két rendőr napokig, hogy az üzletközpont felvételeit böngésszék, kutatva a táska után, hogy hol, kinek a vállán látják meg.
Álmodozok megint. Miért is lenne érdeke a banknak, hogy figyeljen a pénzünkre? Neki csak az számít, hogy a pénz forogjon, mozogjon, az teljesen mindegy, hogy ki az, aki megmozdítja. Valószínű, hogy a tolvaj akciójáért a számlára ráterhelték a kezelési költséget, a hitelkeret- túllépési költséget, és még az is lehet, hogy a videokamera felvételéért is felszámoltak valamit. A kártyát használták, a pénz mozog, és ez máris hozza a profitot. Csak ez számít.

Ritkán lehet nagyobb kínban született tervről hallani, mint a most felvetett Robin Hood adó. Igen, ő lenne az Adó, amit azért kapná e legendáról a nevét, mert az ő elveihez hasonlóan működne a gyakorlatban. Tehát valaki meghatározná azt, hogy ki az, aki extra profithoz jut a lakosságból, és ebből a extra bevételből a kormány egyszerűen elvenne, majd azt valamilyen formában visszaforgatná a lakosság zsebébe. Milyen nemesnek is tűnik ez a szociális kezdeményezés mindaddig, amíg azt nem mondjuk, hogy fordítsuk végre komolyra a szót, és szakadjunk ki a mesevilág szereplői közül. Vizsgáljuk meg a realitások miatt az első gonosz várurat, akit megtámadni kíván a csapat, ők a távfűtőművek.

Vegyük az egyszerű általános iskolai feladatot. Vajon mit kell tenni akkor, ha csőtörés van, és azt szeretnénk, ha a nyomás a lakásokban továbbra is megmaradjon? Több vizet pumpálni a csőbe? Nem tűnik túl logikusnak. Igaz hirtelen több feladattal és pénzzel jár a csőtörés javítása, de hosszú távon megéri. Ezt a feladatot nem sikerült a távfűtésre kivetíteni. Előbb-utóbb annyit költünk távfűtési támogatásra, amennyiből a teljes panelfelújítási program megvalósulhatott volna. De mi csak öntjük a feneketlen zsákba a pénzt, ami nem csak képletesen, de a szó szoros értelmében kimegy az ablakon. Ilyen helyzetben nem is csoda, hogy az átlag panellakó tojik a felújításra – még meg is tudom érteni -, hiszen minek költsön rá. Majd amikor emelkedik a távfűtés ára, akkor jön Robin Hood, és rabol egy kicsit a gonosz távhő földesúrtól, és visszaadja a zsebébe. Nem is csoda, hogy több panelban még az is sikertelen, hogy megelőlegezett pénzen költségmegosztókat szereljenek fel, mert minden egyes befektetett forint tök felesleges. Robin Hood feltűnik a semmiből, és mindenkit lenyilaz, aki csak beszól. De csak hagyná egy kicsit ez a figura gondolkozni az embereket, rögtön leleményesebben megtalálnák a megoldást, hogy csökkenjenek a saját költségeik. Azt se felejtsük el, hogy ez megint csak diszkrimináció azokkal, akik hajlandóak tenni azért, hogy a nagy közös kassza jobban érezze magát. A saját fűtéssel rendelkezőkre megint nem gondolt senki. Hiába a gázárkompenzáció nevű csoda, amit úgy osztogatunk, mintha a világ leggazdagabb országai között lennénk, az egyedi fűtéssel rendelkezők százezreket vagy milliókat fektetnek abba, hogy korszerű hőszigeteléssel, kazánnal, ablakkal minél többet megtakarítsanak. Velük senki sem törődik, mert ők megoldották maguknak a problémát, nekik nincs szükségük az önjelölt hősökre. 

Nincs ebben az országban olyan ember, aki ne lenne személyesen érintett az alkoholizmus problémájában. Vagy ő maga küzd vele, vagy családjában, ismerősei körében fordul elő legalább egy alkoholbeteg. Igen, alkoholbeteg, nem véletlen elírásról van szó. Lassan nálunk is lecseng a „mocskos alkoholista” megjelölés, mert ha a hétköznapokban nem is, de orvosi körökben már elismerten betegségről beszélnek. Az alkoholizmus függőség. Eleinte lelki, később testi kötődés, s az alkohol megvonása a betegtől fájdalmakkal, hallucinációkkal, súlyos esetben halállal járhat.

Hallom és olvasom, hogy egyre több nő kerül be ebbe a lenézett körbe. 100 éve még nemigen lehetett ilyesmivel találkozni. A nők más helyzetben voltak, a társadalmi elvárások kizárták, hogy szesszel, cigarettával mérgezzék magukat, egyszerűen azért, mert ez a férfiak kiváltsága volt. Senki nem gondolta még akkor, hogy ez káros a szervezetnek- egyszerűen csak jó volt, így hát mondva csinált ürüggyel megvonták a nőktől. Aztán ahogy változott a helyzet, már nem volt annyira feltűnő, megbotránkoztató, ha a nők kezében cigarettát, konyakos poharat láttak az emberek. De még mindig élt az elvárás: csak mértékkel. Egy pohárka vermut még elegáns, egy szétcsúszott mosoly már visszataszító- ezt gondolták a férfiak, akik közben azzal kérkedtek, hogy mennyi sört, bort, pálinkát tudnak lenyomni egy ültő helyükben.

Manapság ez a nézet is átalakul. Míg az idősebb korosztályban a zugivó nők száma növekszik, addig a csitrik nyíltan beszélnek arról, hogy ki mennyire b***ott be a hétvégi buliban (elnézést a kifejezésért, de ehhez a magatartáshoz egyértelműen dukál a nyelvhasználat). A nők egyre nyíltabban isznak. És hogy miért? Amiért a férfiak. Egyrészt szükségük van a feszültség oldására, abból pedig jut bőven, másrészt az addikcióra való hajlam részben örökölhető (vagyis valamilyen függőséggel élő ember utódja nagyobb valószínűséggel lesz függő, mint a nem függőé). És a függés tárgya ezerféle lehet. Az alkohol csak egy a sok közül. Viszont könnyedén elérhető, megkapható, adja a pillanatnyi örömöt, így hát a problémával küszködő ember bármikor hozzájuthat újra és újra. Észre sem veszi, mikor alakul ki nála a testi függés, onnét pedig már nagyon nehéz a visszatérés. Mondhatjuk tehát, hogy az alkoholizmus lassú, halálos betegség. Iszonyatos romboló hatással van a személyiségre, gondolkodásra, a családra és az alkoholista egész környezetére.

Kell ezek után mondanom, hogy mennyire súlyozottan esik ez latba, ha az érintett nőnemű? Kell arról beszélnem, hogyan bomlasztja szét a családot egy alkoholért reszkető nő? És kell- e arról beszélni, milyen hatással van a magzatra bármilyen mennyiségű szesz elfogyasztása a terhesség alatt? Elsősorban az idegrendszert károsítja, de bizonyított tény, hogy az alkoholszindrómával született bébik lassabban fejlődnek a normálisnál, betegesebbek, a tanulásban hátráltatva vannak… lehetne sorolni. Az már csak mellékes, hogy a terhesség idején rendszeresen ivó nők gyermekei a születés után iszonyú elvonási tünetektől szenvednek. Vagyis épp olyan fájdalmakat és hiányérzetet élnek át, amit az alkoholtól megfosztott felnőtt függők. Nagyjából 300- ra teszik azoknak a csecsemőknek a számát, akik évente így születnek Magyarországon. Ezek hozzávetőleges adatok, akár tízszer ennyien lehetnek, hisz egyetlen nő sem megy úgy a szülészetre, hogy kérem szépen, én iszok ám. Amíg a kamaszlányok büszkék a péntek este benyakalt mennyiségre, addig egy háziasszonytól még mindig csúnya dolog, ha dugiban tart egy kis meggylikőrt a párnák alatt. Így aztán nem is mindig derül ki, hogy a koraszülött, alulfejlett csecsemő minek köszönheti az állapotát.

De mi a megoldás? Milliószor bebizonyosodott, hogy azt mondani, légy erős, szokj le!- ez kevés. Az alkoholista a kívülálló számára érthetetlen módon hagyja széthullani az életét, míg a nem ivók azt gondolják, csak egy kis akarat kellene, és minden rendbe jönne. Ez azért nem ilyen egyszerű. Hiába mondják az érintett kismamának, hogy ne igyon. Amíg az alkoholizmust, mint betegséget nem teszi a társadalom a helyére, addig segíteni is nehéz. Az alkoholista titkolja a betegségét, mert fél a megvetéstől, ha mégis kiderül a dolog, akkor tagad, hazudik, pedig a gyógyulásának egyetlen kulcsa ő maga. Ha nem akaratgyengének, rossz embernek, a társadalom aljának tituláljuk, akkor talán nyíltabban mer segítséget kérni. Mert segítség van. Hallott már valaki például az Anonim Alkoholistákról? Éppen a betegek tartják életben a mozgalmat. Pontosan kidolgozott programmal építik fel újra a személyiségüket, és tartják távol magukat a visszaeséstől.

A társadalomnak nagy szerepe van abban, hogy az alkoholbetegek száma csökkenjen, ne pedig növekedjen. Nehéz időket élünk, és úgy tűnik, ez egyre rosszabb lesz. Sokan nem tudnak megbirkózni a feszültséggel, a kihívásokkal, a romló életszínvonalukkal, vagy épp azzal, hogy halálra dolgozzák magukat. Ők valami pótszerhez nyúlnak, hogy könnyebben elviseljék a nyomást. Jelképei ők a közhangulatnak, az ország helyzetének, az emberi tűréshatár küszöbének. Egy elfogadóbb közegben talán hamarabb szembe mernek nézni a problémájukkal, és segítséget kérnek.

Azt mondják, egy társadalmat hűen tükröz, hogyan bánik az állataival. Én azt mondom, tükrözi az is, hogyan bánik a hajléktalanjaival, a fogyatékosaival és az alkoholistáival.

Ismerős? A jelenlegi magyar média olyan szinten bulvárosodik el, a korábban pártatlan valódi újságírók tollából is olyan gyakran jelennek meg bulvárhírek, hogy manapság már mind az írott, mind az elektronikus média döntő részét csak ezek a hírek teszik ki. Nyilván nem lenne akkora kínálat a bulvárhírekből, ha nem lenne rá kereslet, de tényleg van akkora fogyasztói köre ennek a szennynek, ami eltart több lapot is? Tényleg annyian vevők erre, hogy a korábban egyeduralkodó Story-Blikk-Bors trión kívül egyre másra jelennek meg az új médiumok? Ha ez így van, csak sajnálni tudom azt a magyar közvéleményt, amit ez a szenny alakit.
Szegény egyszeri bölcsész legények/leányok a főiskola elvégzése után nem tudnak mit kezdeni magukkal - ráadásul ma már a Tesco is megválogatja, kit vesz fel árufeltöltőnek - elmennek hát médiamunkásnak. Igaz, hogy itt az átlagnál többet kell térdelni (nem feltétlenül csak képletesen értem itt a térdelést), az átlagnál többet és gyakrabban kell megalkudni, de legálabb elmondhatja magáról: Ő kitört az évfolyamról, azért se lett pultos a mekiben, Ő a nagy médiaguru mostantól!
Eleinte csak keresgéli, miről is lehetne írni, mik a hírértékű történések, később azonban rájön arra, hogy a lapzárta nagyúr, minden nap új és új hírekkel kell eladni a lapszámot, belefog tehát a hírek gyártásába. Nem baj, ha minden valóságalapot nélkülöz a hír, majd névtelen forrásra hivatkozva kimászunk a perből. Nem baj, ha pont az ellenkezőjét állítjuk, mint tegnap, ez mar egy új szám...

Mit tehet tehát kezdő médiamunkásunk a szenzáció érdekében? Vegyük elő az aktuális celebjeink valamelyikét és írjunk róla, azzal mindig el lehet adni egy-egy lapszámot. Legyen pikáns, legyen intim, legyen botrányos, legyen sokkoló. Időnként akár elővehetünk egy-egy régebbi hírességet is ha sok anyagunk van róla az archívumban, hátha sikerül megint a köztudatba csempészni.

Médiamunkások! Mától vége a gürcölésnek! Csak itt, csak most, csak nektek! Megszületett a 3C! A Celeb Carrier Creator program leveszi a vállatokról a terhet. A program az index.hu által publikált HCI indexek alapján segítve munkátok képes újabb és újabb fiktív híreket generálni. A generáláshoz más bulvárlapok korábbi híreinek címeit használja fel. Ennek segítségével pár perc alatt remek ötletekkel készülhettek fel a szerkesztőségi brainstorm-okra, csodálatos szenzációkkal kápráztathatjátok el főnökeiteket.

Csak pár példát kiragadva a program által generált hírekből:

• „Az ittas Csonka András felváltva csajozik és balhézik.”
• „Pál Tamás a sógornőjével szexelt.”
• „Vádaskodásba torkollt Csernus Imre válása. Az ex szerint Csernus Imre nem volt jó apa, pénz és minden nélkül hagyta el őket. Csernus Imre tagadja a vádakat.”
• „Galambos Dorina férje hármasban még csinálná.”

A program továbbfejlesztésére is számtalan mód adódik:

• A HCI indexeket a jelenlegi off-line helyett on-line is frissíthetné,
• bővíthető saját celeb és hír lista,
• a generált hírek közül megjelölné, melyiket jelentette meg végül az újság, így azt adott ideig nem ajánlaná fel a generálás után,
• a programba lehetne integrálni a Photoshop egyes funkcióit, így a hír mellé rögtön képes lenne egy fiktív fénykép előállítására is, amin a hírben szereplő celeb kompromittáló vagy kényes szituációban látszódik,
• spam modullal ellátva a program automatikusan terjesztené a generált hírt az interneten: fórumokba írna be, e-mailben küldené szerteszét, wikipedia lapokat szerkesztene, linkfarmokat hozna létre a keresőknek stb.
• külön opcióként a program akár egy egész kampány lefolytatásához elegendő hírt generálna le, melyeket ügyesen ütemezve folyamatosan fenntartható az olvasók érdeklődése. (komplett kampányra példa: új barátnő, megcsalta, összevesztek, kibékültek, jön a gyerek, nem is terhes, mégis terhes, esküvő titokban, megint megcsalta, első képek a gyerekről, visszavonul a karriertől, visszatér a munkához, elválik, mégse válik, alkoholproblémák, elvonó, második gyerek, megtalálja a hitet, stb.)

Kedves bulvármédia élharcosai! Ne szenvedjetek tovább! Mind azt a jeles, nélkülözhetetlen és a társadalom számára rendkívül fontos munkát amit végeztek, ma megkönnyítettem számotokra, éljetek a lehetőséggel.

A program demo verziója letölthető innen, futtatásához Microsoft Windows 98 vagy attól újabb verziójú Microsoft Windows operációs rendszer szükséges.

Természetesen minden a fenti írásban szerpelő "hír" fiktív, csak a program által generált hír.

(UPDATE: Azóta elkészült a program online widget változata, amely fotókat is tartalmaz már, és bárki beillesztheti saját weboldalába. Leírása ide klikkelve olvasható.)

Barkochbázzunk. Én gondolok, te kérdezel. Gondoltam, te jössz, kérdezz. Na, mi van, kérdezz már. Ne nézz rám ilyen tanácstalanul, kérdezz. Jajj, hogy egy nő annyi mindenre gondolhat...? Ez igaz. Nem kérdezel? Oké, segítek, figyelj. Négy színész. Négy szék. Alig-díszlet. Egy műsorvezető. Közönség. Szituációk. Rögtönzés. Szombat este. Királyi tévé. Megvan? Biztos? Na, mondd. Igen, a Beugró! Látod, ügyes vagy, megy ez.

Szóval, csak annyit szeretnék mondani, hogy hosszú szünet után újra van Beugró. Az állítólag maroknyi (?), ámde lelkes és elkötelezett rajongótábor nagy örömére nem landolt a kukában, az m1 felkarolta, ezért szombat esténként ismét nézhető, köszönet érte. Meg kell hagyni, nehéz szülés volt. A műsor 2007 szilveszterén indult a TV2-n, aztán a jó kritikák ellenére hirtelen eltűnt, majd 2008 tavaszán folytatódott, végül a kereskedelmi csatorna úgy döntött, hogy a változatlanul népszerű műsort nem tudja beleilleszteni az őszi struktúrájába, még a a korábbi, meglehetősen gyatra feltételek mellett sem (péntek este nagyon későn, a Popdaráló után keződött), ezért volt Beugró, nincs Beugró. Igen ám, de kiderült: Ezt a műsort nem lehet csak úgy megszüntetni, igény van rá és ha kell, a rajongók összefognak a megmentése érdekében: leveleznek, fórumoznak, online-petíciót írnak alá. Összefognak, érted. A csoda pedig megtörténik: Az m1 fantáziát lát a dologban (meg a Comedy Central csatorna is), így aztán a rajongók elégedetten hártadőlhetnek a kényelmes kanapén, végre kiszakadhat kebelükből a megkönnyebbült sóhaj.  

A csapat és a koncepció változatlan: Rudolf Péter, Pokorny Lia, Kálloy Molnár Péter és Szabó Győző improvizál, Novák Péter műsort vezet és ismerteti a szituációkat. A színészek csak az adott szituáció jellegét ismerik (pl. filmszinkron, elfordítás, zsebszöveg, stoptrükk), magát a konkrét feladatot nem. A megoldandó helyzetek és a rögtönzések rendkívül szórakoztatóak. Ha a jóízű nevetés fogyaszt, a Beugró garantáltan megszabadít néhány felesleges kilótól. Amennyiben nem, akkor is érdemes belefeledkezni a színészek parádés játékába, lenyűgöző sokoldalúságába, finom humorába, hiszen ez a műsor a maga kategóriájában egyedülálló itthon. Zsebkendőt is készíts, mert nem kizárt, hogy könnyesre röhögöd magad egy-egy poénon, pl. nagy kedvencemnek, Rudolf Péternek köszönhetően. "Rudi" vérprofi, amit az egyes szituációkban művel, az egyszerűen zseniális, nincs olyan helyzet, amiben ne brillírozna. Szeretem, hogy emberi a műsor: Novák Péter önfeledten szórakozik a kollégák produkcióin, a színészek szemében huncutság csillog és bizony el-elröhögik magukat poén közben, de ez nem baj, ennek helye van, ez kell. Az a jó, hogy látom rajtuk, élvezik, amit csinálnak és szívvel-lélekkel játszanak. 

Bár az alapstruktúrával is sikeres volt a műsor, jó ötlet, hogy új típusú helyzetgyakorlatokkal bővítették a repertoárt (pl. lassítás, állati mesék), illetve a "háztáji" c. szituációval a nézőket is bevonták a játékba, meglátjuk, ez utóbbiból mi sül ki. Remélem, majd arra is gondolnak a szerkesztők, hogy kilenc-tíz adás után azért kicsit bele lehet unni ugyanazokba a szituációkba, ugyanazokba az arcokba, hiába más és más a feladat, bizonyos időközönként nem ártana némi vérfrissítés, bár az igaz, hogy amikor korábban pl. Oroszlán Szonja ugrott be Pokorny Lia helyett, meglehetősen gyengén improvizált, legalábbis szerintem. Ennek ellenére szívesen látnék más színészeket is az egyes helyzetgyakorlatokban, jó lenne mást is megismerni erről az őrült oldaláról. Megjegyzem, szerencsés az este tíz utáni kezdés is, mondjuk, nem főműsoridő, sajnos, de talán a bulizók közül sokan gondolják úgy, hogy csak a Beugró után vetik bele magukat az éjszakai élet sűrűjébe.

Szóval, csak annyit szerettem volna mondani, hogy hosszú szünet után újra van Beugró. Nézzétek.

Mozgalmas hét áll az MDF mögött. Készülnek az elnökválasztásra, és hát úgy tűnik (tűnt), hogy hosszú idő után Dávid Ibolya nem fog olyan egyszerű többséggel pozícióban maradni, mint eddig. "Komoly" kihívóra lelt Almássy Kornél személyében. Az alelnök a bejelentés után nem sokkal már közzé is tette programját, amelyben persze megújulást, új lendületet, blablabla… ezt már ismerem. Készen kell állni a pártnak, hogy „bármely pillanatban magára vállalja egy esetleges kormányzás felelősségét”- jó, ezt is sejtettem. Készül itt mindenki, hogy egy esetleges előrehozott választásnál ott állhasson a kondér mellett.
Nincs is ezzel baj, lehet próbálkozni, bár afelől erős kételyeim vannak, hogy „bármely pillanatban”, vagyis mostanában az MDF képes lenne olyan programmal előállni, amely kormány pozícióba hozhatná a pártot.

Ezek után mit hallok a Híradóban? Almássy már visszalépett, Dávid Ibolya feldúlt hangon beszél valami hangfelvételről, hallom Csányi Sándor nevét, Stumpf István nevét, és még valakiket. Na ez már felettébb érdekes, nézzünk csak utána. És valóban, nem titkos adatgyűjtésem eredményeként kiderül, hogy egy UD Zrt. nevű vagyonvédelmi cég valószínűleg feltörte a freemail rendszerét, és ott kutakodott. Elindul a nyomozás, és hát előkerül az a bizonyos hangfelvétel, ami Tóth János (mostantól ismert ember), és Csányi Sándor között zajlott.
Megfigyelés Dávid Ibolya ellen? Terhelő adatok összegyűjtése? És a háttérben Almássy Kornél áll? Már kezdem érteni, miért is mondta az alelnök a programban, hogy az MDF- nek "nincsenek civil kapaszkodói, csak kétes kapcsolatai", valamint, hogy tudomásul kell venni, a pártelnök (aki ő akar lenni) „nem mitikus, tévedhetetlen vezér”.
Hát tényleg nem.
Bár jelenleg tagad mindenki, és persze kikéri magának, de azért mégis furcsa, hogy Almássy indok nélkül visszalépett az elnöki jelöléstől. Az is furcsa, hogy azon a bizonyos hangfelvételen Csányi úgy búcsúzik Tóth Jánostól, hogy majd beszélünk még a dologról. Miért úgy búcsúzik? Kérem szépen, próbáljon már engem felhívni valaki azzal, hogy véleményezzem a Dávid Ibolya elleni adatgyűjtést! Először is azt mondanám: Mi közöm nekem ehhez? Hisz én SOHA nem szoktam ilyesmiben részt venni. Azután azt mondanám: Kikérem magamnak a feltételezést, miszerint engem érdekelhet egy ilyen akció. Nem mondanék ám olyat fáradt hangon, hogy Janikám, majd kedden visszatérünk rá. Mintha ez amúgy annyira természetes volna. És a legszebb az egészben, hogy egy évekig is eltartó nyomozás után még mindig kiderülhet, hogy nem volt megfigyelés. Hisz ebben az országban nincs olyan. Most is csak manipulált akcióról van szó. A szöveget megvágták, mert az a rész nincs benne, amelyben a felek megállapodnak, hogy mégsem piszkálják meg az MDF nagyasszonyát. Hozzáteszem, ezúttal. És ha kivágták? Nem az itt a lényeg, hogy egyáltalán szóba került? Hogy valakinek a fejében megfordult, hogy egy vezetőt így buktasson meg?
Nem annyira Dávid Ibolyát sajnálom. A választókat sajnálom, és magamat. Hogy már megint ilyen hülyeségekkel zavarják össze a fejünket. Nézegetik a levelezését, aztán pár hét múlva nyilván kidobták volna hírnek, hogy regisztrált a MyVipen, vagy valami hasonló horderejű dolgot. Elveszik az emberek figyelmét arról, ami valóban történik ebben az országban. Költik a pénzt a megfigyelésekre, aztán a megfigyeléssel kapcsolatos nyomozásokra.

Itt azért megjegyezném, hogy ez az egész megfigyelősdi az előző rendszerben sokkal olcsóbban és egyszerűbben működött. Béla figyelte Karcsit, Karcsi meg Jóskát, és ennyi. Emlékszem, mikor ’88 táján egy fél éjszakán át tartó konyakozás végén édesapámnak elárulta az egyik elvtársa, hogy már évek óta ír róla beszámolókat "fölfelé", miközben apa úgy tekintett rá, mint majdnem barátjára. „Ferikém, légy megértő, nagyon nehéz ez nekem. Ez van, te is tudod”. Akkor kapta apám az első infarktusát. De azért nagyon megértő volt. Hisz kinek szólt volna? Hol jelentette volna be? Kin kérte volna számon? Akkoriban (is) tudta mindenki, hogy ez így megy a politika mocsarában, csak szembesülni volt nehéz vele.

Súlyos hiányérzetem volt már egy ideje. Nem tudtam, mi az, ami gyötör, csak az űrt éreztem magamban. Ma délelőtt kedvenc kávézómban egy capuccino mellett jöttem rá, mi volt ez az üresség.
A napi sajtót néztem át, mikor óriási fotóról mosolygott rám kedvenc celebem, Kelemen Annácska. Sietősen lapoztam a cikkhez. Mi van már megint? Hisz volt már, hogy meglelte a G-pontját (Nem nevet! Egy nő életében ez sarkalatos pont!). Volt, hogy autót kötött el, a kutyája támadott meg embereket, volt kábítószeres ügye … volt itt minden, kérem szépen. De egy ideje csend van. Ezért hát a hiányérzet. De most újra itt van, nézzük, ezúttal mivel szórakoztatja a nagyérdeműt? És olvasom: 700 köbcentis melleket préseltetett a bőre alá.
Ennyi csak? Csalódott vagyok. Ez nem vall Annácskára. Ez ma már nem hír. Molnár Anikó után, aki le is filmeztette a műtétet? Pákó után, aki nyilvánosan tolta le a nadrágját? Albert Györgyi után, aki ötödik?, hatodik? házasságát kötötte … volna, ha az utolsó pillanatban meg nem gondolja magát, és nem alázza meg a párját azzal, hogy nyilvánosan kitálalja, hogy soha, egyetlen percig nem szerette azt a férfit.
Egy Suzukira való mell ma már nem hír, drága Anna. Lassan megfakul a fényed a magyar sztárvilág egén, ha valami újabb zaftos nem következik hamarosan.

Ilyesmiken gondolkodom, és azon, hogy napi munkám során mennyi, és mennyi fiatal lány meséli el nekem az életét, a világnézetét, és mennyire nem tudok én ezzel mit kezdeni. Néhány napja Márton Kitti levelének kapcsán gondolkodtunk itt arról, hogy mi a csoda történik lányainkkal. Olyan néha, mintha nem is ebben a világban élnének. Nincs fogalmuk a munkáról, a párkapcsolatokról. Álomképeket hajszolnak sikerről, szépségről. Millió történetem van arról, hogy miképpen akaszkodnak férfiak nyakába, és tűrik el, hogy kihasználják őket. Mintha eltűnt volna a tartás belőlük. De miért?
Gondolkodom. Nézem Annát, a szépséges arcát, a tökéletes alakját. Számít az bárkinek, hogy van- e valami a fejében? Mikor nyilvánosan megkérdezte Havas Henriket, hogy szeretné- e, hogy kielégítse, az sem keltett különösebb feltűnést. Aki jó helyen fekszik, annak több jut az életben- ezt látják a lányok. Aztán mikor  kikapcsolják a tévét, azt látják, hogy a szüleiknek egyetlen jó szava sincs egymáshoz. Hogy nem számít, ha egy nőt lehülyéznek, megütnek, és persze a nő is megteheti ugyanezt a párjával. Bizony, vagány csaj az, aki verekszik. Meg tudja védeni magát. És ha a fiúja megcsalja, akkor a riválist kell lenyomni, de nagyon. A srác pedig megígéri, hogy soha többet, aztán mehet minden tovább.
Mire a csésze kiürül, már sajnálom Annát, aki nyilván nem nőtte ki ugyanazt a kamaszos butaságot, ami azokban a lányokban is munkál, akiknek én teszem fel a kérdéseimet: Miért jó ez neked? Miért kínálkozol föl, miért kapaszkodsz? Hisz fiatal vagy, senki nem kötelez rá, hogy ostoba légy. Tanulhatsz, kereshetsz munkát, lehet kapcsolatod ennél jobb is. Minden előtted van, csak akarj már valamit!
Ilyeneket szoktam kérdezni vén róka módjára, mert valahogy szeretném a szépséges arcuk mögött meglátni az öntudatos nő csíráját, akit majd néhány év múlva lehet szeretni a kellemes társaságáért, a humoráért, a finomságáért, az intelligenciájáért. Ha volna lányom, biztos mesélnék neki ezekről a dolgokról. Ahogy a fiaimnak mesélek lovagias férfiakról, hős szerelmesekről, a nők tiszteletéről. Mert az a mese, ami a toronyban élő királylányról szól, akiért árkon- bokron át eljut a bátor vitéz, az nem mese ám. Ezek a tornyocskák léteznek a valóságban is. Csak éppen nem a Kelemen Annák, Molnár Anikók, Maria Geronazzók és Kiszel Tündék ülnek bennük. Ezt lenne jó megértetni a kislányokkal egy olyan családban, ahol apa szépen beszél anyával, ahol a konfliktust nem ordítással és verekedéssel intézik el, ahol nem nézik át egymás telefonját, nem küldik a gyereket apa után leskelődni… ahol egy kislányból igazi tündérkisasszony növekedhet.

A fenti mondat többféleképpen értelmezhető, de most nem a klasszikus másnaposság okoz gondot a magyaroknak. Nem is a fogyasztóknak fáj a fejük, hanem a szőlőtermelő gazdáknak. Ahogyan más termelőknek, nekik is a felvásárlási árakkal van bajuk, mert az várhatóan 10-15%-kal elmarad a tavalyi áraktól, és a későbbi kékszőlőknél még ennél is nagyobb lehet a visszaesés. A piac szereplői szerint az ok az, hogy a pincészetek bevásároltak olcsó olasz borokból, ami mellett már a hazai termés csak olcsóbban kell. Pedig a várható terméshozam nem sok, nagyjából az átlagos éves itthoni fogyasztást és a szokásos exportot fedezi. Ez viszont akkor lenne csak teljes mértékben igaz, ha nem volna import, ami van. A gazdák ezért szigorúbb ellenőrzést sürgetnek, nehogy például az olasz bor magyarként kerüljön forgalomba.

Az ügy kicsit hasonlít a dinnye és meggy témájára, de mégis más. Itt nem arról van szó, hogy irreálian alacsonyak lennének a felvásárlási árak, csupán arról, hogy a tömegtermelésben jelenlévő olasz konkurencia olyan árat tud nyújtani, amit Magyarországon nem tudnak, vagy nem akarnak teljesíteni. Nem látunk bele a szőlőtermesztés költségeibe, anyagi vonzataiba, de önkéntelenül is felmerül bennünk a kérdés, hogy miként képes olcsóbb bort előállítani egy olyan ország, ahol köztudottan lényegesen magasabbak a munkabérek, amik jelentős részét képezik a bor árának? Ehhez hozzájön az, hogy a nagy olasz bortermelő helyek az ország fejlettebb régióiban vannak, ahol még élesebb a bérkülönbség. Ezen alapfeltételek mellett kérdéses, hogy miért is nem éri meg nekünk itthoni bort termelni, illetve miért olcsóbb az olasz bor még ideszállítva is.

Ismét nagyszerű taggal bővült a csapat. Ő nem más, mint a blogvilág Csibikéje. Olvassátok írásait nagy odafigyeléssel, mert jó nő, szép, okos, ügyes, humoros és kreatív meg miegymás. Ezek voltak a lényegtelen dolgok, amiket elmondhattam róla. Lényegesebbnek tartom, az indokot, amiért megkértem, hogy produkáljon ide írásokat. Ez az indok nemes egyszerűséggel annyi, hogy olvastam a saját blogjába írt postjait, és ezek elég referenciának bizonyultak számomra. Ezzel ő kiegyenlítette a postírók közötti nembeli egyenlőtlenséget is. Ez utóbbi tényező talán nem tűnik túl lényegesnek, de el kell ismerni, hogy férfi soha nem fogja úgy látni a világot, ahogyan egy nő, és egy férfi soha nem fogja meglátni azokat a dolgokat a világban, amit egy nő. Márpedig eme Hóbelevancba minél többféle dolgot szeretnénk belerakni. Ezzel a lépéssel olyan kétségtelen előnyre tehetünk szert, amit más módon lehetetlen volna megvalósítani. Immáron négy női szem fürkészi a világot, ami sok helyzetben 12-vel is felér, mint tudjuk. A kapitány ezúton hivatalosan is üdvözli a fedélzeten Csibikét. Ezzel tehát négyre bővültünk, hiszen Doris, Cett és én továbbra is itt vagyunk.

(A Hóbelevanc hivatalos paparazzoja által elcsípett kép a művésznőről)

Előre is szeretnék elnézést kérni, hogy ismét a „való világ” inspirálta alábbi cikkemet, és nem az épp aktuális közéleti történéseket kommentálom. Engem leginkább azok a dolgok érdekelnek, amik a környezetemben történnek, és így azonnali hatással vannak az életemre.

A téma kényes, és nekem kellemetlen is, mert nagyon régóta igyekszem előítéletektől mentesen szemlélni az embereket. Inkább megérteni akarom a motivációkat, semmint értékelni őket. Épp ezért nem szoktam „k**vázni”, b*zizni, sárgázni, románozni, és igen, cigányozni sem szoktam. Valahányszor alkalmam van beszélgetni romákkal, szívesen állok elébe, mert azt vallom, más kultúra, más gondolkodás, és jó ebbe belelátni. A gyerekeimet is tiltom attól, hogy ilyesfajta megkülönböztetéssel éljenek. El van magyarázva, hogy rossz ember van, rossz gyerek van, és ez semmiképpen nem egyenlő azzal, hogy cigány ember, cigány gyerek. Ehhez képest mostanában sajnálatos módon azt vettem észre, hogy bizony elindult a gyerekeim körében az effajta megbélyegzés. Középső fiam a napokban megkért, hogy ne szoláriumozzak, mert attól fél, hogy cigány leszek, és azok rossz emberek. Mikor délután átmegy a barátjához, nem hajlandó biciklire ülni, mert valaki azt mondta neki, hogy a bicajos gyerekeket megtámadják a cigányok.
Nagyfiam is elkerüli a csapatokba verődött romákat, mert még tavaly gyakran inzultálták, ijesztgették őt és a barátait az iskola előtt. Mit mondhat erre az előítéletektől mentes anyuci? Legyetek nyitottak drágáim! Legyetek elfogadóak! Amiről ti beszéltek, nem mérvadó, ők csak neveletlenek, illetve a szüleik beléjük oltották, hogy a fehér ember ellenség, hogy bandában erősek vagytok, és amúgy is kisebbség vagyunk, akiket elnyomnak. Mondjam ezt nekik? Mondom én, de hasztalan. Látnak a szemükkel, hallanak a fülükkel. Látják, hogy az iskolában a rossz tanulók, a rendetlenek, az agresszívak nagy része bizony sötétebb bőrű, mint ők. Lát ilyet a gyerek néhányszor, és ösztönösen általánosít.
Dühös vagyok ilyenkor a romákra. Haragszom, mert ellenem és maguk ellen „dolgoznak”. Hiába minden mentő szavam, a tetteik mást bizonyítanak. Nem akarok most belemenni segélyezés kérdésébe, megélhetési bűnözésbe, vagy megélhetési gyerekvállalásba, nem akarok megoldásokat javasolni - ezt meghagyom a politikának. Jelen pillanatban mindössze egy kicsi jómodort kérek. Egy pici toleranciát felénk, „parasztok” felé, hogy az a sok energia, amit beleteszünk abba, hogy megszűnjön a cigányozás ebben az országban, ne menjen már kárba. Szeretném a fiaimat európainak nevelni, nyitottnak nevelni, de így nem megy.
A félelem kiöli belőlük az összes érvet, amit felsorakoztatok az ügy mellett.

A dolog érdekessége, hogy míg ezt a cikket írom, a fürdőszobámban egy roma kőműves építi át a kéményünket a fiával. Kifogástalan a modoruk, minőségi a munkájuk, korrekt áron dolgoznak. Lehet, hogy meghívom őket ebédre az asztalunkhoz. Mert igenis van kivétel, és ha egyetlen kivétel van, akkor már veszélyes mindenféle általánosítás.

Furcsa plakáttal hirdetik a focit Svédországban, pontosabban a magyar válogatottal történő mai mérkőzést – számol be a sportgeza.hu.

A barna foltokkal tarkított nemzeti színű csizmáról különösebben nem kell magyaráznunk, hogy milyen képet vetít a svédek elé. Nagyjából az átlag svéd fejében az fogalmazódik meg, hogy ismét jön valami kiporolandó gumicsizmás paraszt csapat. Ahogyan a fényképet beküldő ottani hölgy fogalmazott: "Hogy mit ábrázol, kinek-kinek a fantáziájára van bízva, de valahogy semmiképpen sem egy dúsgazdag focibirodalom látszatát kelti." Furcsa elképzelések keringhetnek rólunk Európában, hiszen ez már legalább a második eset, amikor meglehetősen megkérdőjelezhető plakáttal reklámozzák a magyarságunkat. Korábban hasonlóan érdekes képet közöltek Brüsszelben, amikor is meg akarták mutatni milyenek a magyarok. Tényleg ennyi lenne Magyarország?

Most jöhetnének a szenzációhajhász mondatok, miszerint: Csak itt! Csak nekünk! A médiák közül már csak nálunk! Csak a Hóbelevancon! De inkább nézzük az írást, mert nem ez a lényeges.

A következőkben egy olyan történetet olvashatunk, amely mindenképpen tanulságos lesz fiataloknak és szülőknek egyaránt. Az írója Márton Kitti, az a fiatal lány, aki leginkább arról ismert most környezetében, hogy egyike volt a Liebe(Dornay) Attila által megkörnyékezett lányoknak. Attila nem más, mint az önjelölt rendező, aki halállal foglalkozó realista „színházába” keresett alanyokat, és a lányok vizsgamunkája nem volt más, mint egy fojtogatós jelenet a webkamera előtt. Ez nem is lenne különösebben érdekes, ha nem tudnánk Attiláról, hogy egyszer már olyan jól sikerült neki egy szerep, hogy halálos áldozata is lett. Ő az „ózdi fojtogató” néven lett ismert, tettéért 5 és fél évet ült börtönben. A történet tanulság mindenkinek, azaz gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Különösen a felnőtteknek, mert látni fogjuk, hogy a lányok több ponton elkerülhették volna a baj szelét is, ha egy picit nagyobb az odafigyelés.

Lássuk az írást, amelyről még annyi érdekességet tudni kell, hogy hiányzik belőle a média ferde tükrének torzító hatása. Mert ugye a szenzáció többet kívánt, mint ami a valóságban történt.

A történet az elejétől a végéig...az én szemszögemből!

Ugyanúgy kezdtem a napomat, mint eddig. Felkeltem, lemosakodtam, felöltöztem, megreggeliztem, összepakoltam. Ebéd előtt, gondoltam megnézem a leveleimet! Meg is történt, ezek után felléptem myvipre. Kaptam egy levelet egy bizonyos Dornay Attilától. Megnéztem... Az állt benne, hogy ő tagja egy Alternatív Színházi közösségnek, ami egy tanodát indít minden megye székhelyen 2008 őszén. 2 éves képzést, fellépéseket és hasonlókat ígért. Mivel én, és pár barátom az iskolai színjátszó csoportban is benn vagyunk, így nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Visszaírtam, hogy érdekelne a dolog...Felvett msnre... Msnen elmondta, hogy ez a „színház” most magával a halállal foglalkozik! Nem tetszett... Elmondta, hogy webkamera előtt lennének a gyakorlások, a vizsga, abból az okból, hogy sokkal költségmentesebb, és a mi lámpalázunk sem akkora, mintha egy teremben próbálnánk! Valahol igaza volt, de akkor sem tetszett! Azt is mondta, hogy kell magam mellé egy segítő, mert egy jelenetet kell eljátszani. Mondtam, hogy meglesz.

Akkor kerestem meg Katát! Ő is benn van a színjátszó csoportban a suliban. Elmeséltem neki. Ugyan az volt a véleményünk...Nem tudtuk mi legyen. Elmentünk az egyik tanárunkhoz, aki sokat jár színházba és egyúttal a volt színjátszó csoportot vezette. Az a honlap, amit Attila mutatott a közösségről, tartalmazott pár színház és személynevet. Azt állította ezek a színházak és személyek is tagjai a közösségnek. A tanárnő már hallott egypár névről, így már kicsit nyugodtabbak voltunk. Eldöntöttük, hogy akkor vágjunk bele... Elkezdtük. Az első a vizsga volt. Azon jól szerepeltünk. Felvettek! Örültünk neki nagyon! Rákérdeztünk, hogy mi lesz a továbbiakban. Akkor azt mondta, hogy egy jelenetet kell gyakorolnunk, amiben két barátnő van, és az egyiknek a férje megcsalja a feleségét a barátnőjével, ami miatt a feleség megfojtja a legjobb barátnőjét! Nem nagyon tetszett, így rákérdeztük, hogy miért ezt kell eljátszani. Ő azt mondta, hogy két oka van! Az egyik az, hogy ez lesz élőben egy a vizsgaánk, ami a legjobb 10-be kerüléshez kell, ami a színdarabokban a főszerepet jelenti! A másik az, hogy sok színész szerint, aki a halált el tudja játszani, az mindent! Igazat adtam, hisz én is hallottam már. Szóval elkönyveltük annak, hogy ezért kell ezt a jelenetet eljátszani, mert ha a halál jelenet sikerül, akkor minden! Ahogy próbáltunk, ő mindig nézte mit csinálunk. „Segíteni próbált”, hogy mit csinálunk rosszul, és min kell csiszolni! Teljesen életszerűen magyarázott, mint egy rendező.

Aztán a próbák során elmeséltük ezt egy pár színjátszós barátunknak. Közöttük volt Ricsi, aki elmesélte otthon, hisz neki sem tetszett ez az egész! Ricsi édesanyja nagyon sokat jár színházba és azt mondta, hogy ő úgy emlékszik már látott Dornay Attilától művet, és tetszett neki. Nálam ez a „kijelentés” volt az aminél sajnos elbíztam magam és úgy gondoltam, talán gondoltuk, hogy mégis lesz valami ebből. Ezek után szóltunk Attilának, hogy lennének még páran, akik szeretnének felvételt nyerni. Attila bele egyezett. Ők is bekerültek, és ők is próbáltak velünk a továbbiakban. Ez az egész próba és minden így haladt, egy bizonyos napig. Este feljöttem msnre és Kata azonnal írt, hogy nagy a baj! Azt mondta, hogy inkább személyesen. Pont akkor volt a könyvosztás suliban, így bementem. Innentől jöttek a bajok. Kata elmesélte, hogy Attila nem az, akit mi megismertünk! Ricsi előzőleg korházban volt, mert beteg lett. Mikor kijött, akkor levizsgázott a barátnőjével, és utána kezdett keresgélni neten, mert vizsga után a barátnője szülei figyelmeztették, hogy hallottak egy hasonló elméletről esetről, amit próbáltaktunk(saját szemszögem) és ennek során meghalt egy lány. Akkor jöttünk rá, hogy ő ki is valójában. Nála is rákérdeztünk msnen. Kicsit máshogy mesélte el. Gondolná az ember, hogy ezek után menteni akarja magát...De nem, szépen elmondta mi történt. Néhány részén az esetnek szépített, de lehet, hogy igaz ahogy elmesélte, hisz saját tapasztalat, hogy nem teljesen úgy adja ki a sajtó az eseményeket, ahogy mi azt elmondjuk vagy épp ahogy megtörtént. Hisz mi nyilatkozunk, amit ők úgy vágnak össze, ahogy akarnak. Szóval Attila elmesélte a dolgokat az elejétől, mikor a 80’-as években az a „baleset” vagy „gyilkosság” megtörtént. Két verzióról írt akkoriban a sajtó. Az egyik az volt, hogy erős fojtogatás nyomokat találtak a nyakán a lánynak, a másik pedig, amit többen is igazoltak, hogy a lány szívbeteg volt és szívbénulásban halt meg. Ezt Attila is tudta. De azt nem, hogy próba előtt a lány a haverjaival ivott. A másik orvos szerint a kettő, tehát az ital és a gyógyszer drog hatású volt. A lány túlságosan beleélte magát a szerepbe, és leállt a szíve. Mind a két esetet leadták az újságokban, és persze azt hitte el mindenki, amelyiket akarta. A másik ilyen példa az volt, amit írtak, hogy két lánnyal a temetőbe mentek. Attila azt mondta, hogy a temető melletti parkba mentek. Ezekkel a példákkal nem védeni szeretném Attilát, ahogy ezt többen állítják rólam, hanem a saját bőrömön tapasztaltam, hogy volt már velem is olyan eset ebben az ügyben, amit az újság túl lihegett. Mi nem tudhatjuk, hogy pontosan mi történt akkor. Azt tudom, hogy én innentől kezdve nem fogok a sajtónak hinni, hisz az én „riportomat” is átszerkesztették egy kicsit. De visszatérek a történethez. Utána azt is kiderítették a többiek, hogy amit mondott nekünk több hónapon keresztül, hazugság volt végig. Utána rögtön a rendőrséghez mentek bejelentést tenni. Nem ahogy az újságok írták, hogy „feljelentést tettek a fehérvári fiatalok.” Ez is egy példa az előző részre. Én ebből a rendőrségi dologból szerettem volna kimaradni, ezért nem is mentem el elmondani mi történt, hisz előttem már 3-4 ember elmondta. Én csak ugyanazt tudnám elmondani. Ez után a rendőrös dolog után jött az RTL klub, ahol nyilatkoztunk. Ez még jobban felfújta az eseményeket. 

Ma már sajnos nem tudok úgy találkozni senkivel, hogy ne kérdezné meg, hogy mi történt. Az én véleményem szerint nagyon fel lett fújva. Volt egy olyan időszak most nem rég, hogy nem tudtam az utcán végigmenni úgy, hogy egy ismerős meg nem kérdezte volna, mi történt. Nem tudtam úgy újságot olvasni, hogy ne lett volna benne valami. Nem tudtam a TV elé leülni, hisz ez volt benne. Nem tudtam reggel a buszon, vagy az iskolában elmenni úgy a folyosón, hogy ne kérdezze meg valaki. És persze ez eléggé megviselt. De tűrtem. Ezek után jöttek a haverok, akik persze az egész háttérről semmit nem tudtak. És persze örömmel viccelődtek ezen. Na ez nem esett valami jól. Egyszerűen megoldhatták volna annyival, hogy leadják amit mi elmondtunk a TV-ben, és felhívják a fiatalok figyelmét, hogy ne menjenek bele semmi ilyesmibe. Az egészben az fáj a legjobban, hogy azok mondják rám/ránk a szidalmakat, mint például „milyen kis naívak a mai fiatalok” vagy „orvos kéne ehez a gyerekhez”, akik nem is tudják, hogy mi történt. Azt viszont egy „érett felnőtt” sem gondolja végig, hogy ennek az Attila nevezetű embernek volt olyan 700 lány ismerőse. Mind a 700 beleesett ebbe. És biztos vagyok benne, hogy nem sunyiban csinálták, hanem a szülők is tudták. De egyszerűen olyan élethűen mondta az érveket, hogy ez hogy lenne, hogy az a 700 lány és a szülei is elhitték. És persze, hogy Dornay Attila néven senki nem ismert rá. Az egészben a pláne az, hogy ha engem nem Kittinek hívnak, ebben az egészben nem vagyok benn. Attilának 250 Kitti és 273 Zsanett nevű partnere volt myvipen, ha jól emlékszem. Nem mondom, hogy tök jó, hogy benne voltunk, hisz lebuktattuk. Mert sokan ezt is állítják, hogy mi ennek mennyire örülünk. Hát nem. Bár lehet, hogy még most sem jött volna rá senki. A lényeg, hogy nem a pénz, a siker és a csillogás hajtott minket. Hanem az, hogy túlságosan szeretjük a színészkedést. És magunkat is átvertük. Az elején is megmondtuk, hogy ez nem egy életcél, hisz nagyon nehéz benn maradni a színész világban.  Csak egy próbálkozásnak indult, ami egy rettenetes nagy szakadékba ért véget.

M.K.

Megköszönjük Kittinek, hogy leírta nekünk ezt, és így megismerhettük a valóságot. Nekem is sok kérdésem merült még fel, amikor elolvastam többször a történetet. Egy biztos, számomra nagyon tanulságos volt, és érzem belőle, hogy nem szabad a fiatalok apró kérdései felett sem elsiklani. Lehet, hogy legközelebb sokkal több múlik rajta.

Újabb tanév kezdődött. Ez új kihívásokat tartogat minden iskolásnak, hisz jó esetben felsőbb osztályt kezdenek a tanulók, ami nehezebb az előzőnél. Ilyenkor az első hetekben felmérik a tudásukat, mit felejtettek, és mi az, amire lehet alapozni. Az elsősök pedig átesnek a logopédiai, és képesség vizsgálatokon.
 Évről évre több a részképesség zavaros- hiányos, SNI- s, disz- es gyerek az iskolákban. Vannak erre elméletek, hogy miért. A média, a beszéd hiánya a családokban, nem odafigyelés… sokféle oka lehet.
Lassan nekem is bebizonyítják már a pedagógusok, szintfelmérők, és egyebek, hogy a az én gyerekeim is terheltek ilyesféle problémákkal. Állítólag. Nagyfiam, aki idén kezdte a 4. osztályt, annak idején úgy lett elbocsájtva az óvodából, hogy okos ugyan, de valami nem stimmel vele. Én, mint első gyermekét iskolába indító anyuka, rohantam vele a nevelési tanácsadóba, ahol el is végezték az erre irányuló vizsgálatokat. Kb. két órán át oldattak meg a gyerekkel feladatokat, s az eredmény mindössze valami olyasmi lett, hogy koránál érettebb, magasabb intelligenciájú, szokatlanul visszafogott, szerény gyerek (igen, ez már eltér a normától). Ettől függetlenül fejlesztő csoportos foglalkozást írtak elő neki, mondván, az ártani biztos nem árt. Két évig (!) rángatták ki tanórákról, hogy ovis szintű feladatokkal szórakoztassák, miközben kitűnő volt a bizonyítványa. Harmadik osztály elején a tanítónővel kérvényeztük a felmentését, hivatkozva az eredményeire. Ekkor behívatott a fejlesztő pedagógusok "vezére", és aláíratott velem egy papírt, hogy saját felelősségemre a gyereket kiveszem az effajta képzésből. Aláírtam. Egy teljes év nyugodt tanulás következett, majd mostanában, körülbelül egy hete jött egy levél a Megyei Nevelési Tanácsadóból azzal, hogy szept. 11- én (tanítási időben!) vigyem a gyereket felülvizsgálatra az intézetbe.
Középső fiam első osztályban végig logopédiára járt, mert szept. 1- én még nem ejtette tisztán az „r” hangot. Igaz, hogy októberben már igen, de ettől függetlenül szintén rendszeresen vitték el más órákról a nyelvi edzésekre.
Nos, a legkisebb még csak nagycsoportba jár, de már megízleltük a fejlesztés gépezetének bedaráló lendületét. Tavaly nagyjából kéthavonta küldtek pszichológushoz vele, ahová (fentebb elmeséltekből okulva) nem vittem el. Viszont megkérdeztem, miért gondolják az óvónénik, hogy szüksége van ilyesmire. Nagyjából ilyen válaszokat kaptam: mert olyan "furcsa", úgy "elvan a maga kis világában", csak "azt teszi szívesen, amihez kedve van". És a legszebb: nem iskolaérett!!! (hangsúlyozom, középsős volt).

Nem a fejlődés ellen vagyok véletlenül sem. Teljesen helyénvaló, hogy ma már minden iskolában vannak fejlesztő pedagógusok és logopédusok. Szükség is van rájuk, látható. Viszont néha azt érzem, hogy ma már a statisztikától, a megszokottól legkisebbet is eltérő gyerekre is könnyedén rámondjuk, hogy hiperaktív, vagy épp túl csendes, beszédhibás, vagy részképesség hiányos… valami kutyafülét ragaszt rájuk a pedagógia, aztán besajtolja őket a felzárkóztató rendszerbe, pedig lehet, ha egy kis időt, türelmet, megértést kapnának, akkor néhány hónap alatt beérnék a többieket. És akkor már ne is beszéljünk arról, hogy ez zajlik óvodában és alsó tagozatban, azután felsőben ez a buzgalom mintha füstté válna. Gyakran tapasztalni, hogy az agyonfejlesztett alsót elhagyva a valóban magatartászavaros, vagy tanulási nehézségekkel küzdő gyerekek magukra maradnak. Elkallódnak a "soktanáros" felsőben, és 4 éven át, sokszor fékezhetetlenül unatkoznak és rosszalkodnak az iskolában, mielőtt aztán analfabétaként elhagynák azt.

Azt gondolom, nem ártana arányosabban buzgólkodni. Ebből a rengeteg fejlesztő pedagógusból és logopédusból kapnának a nagyobbak is, a kicsiket pedig hagynák békében fejlődni, és csak azokat emelnék ki, és nyaggatnák külön foglalkozásokon, akik valóban rászorulnak. A pedagógiai szakirodalomban is le van írva feketén- fehéren, hogy míg az egyik 7 évesen már könnyedén teljesíti az elvárásokat, addig a másik ugyanerre csak kicsit később lesz képes. Ettől persze ő még nem kevesebb, nem bénább, csak lassabb, vagy másabb. Ahogy egyikük számolni tud jól, a másikuk pedig rajzolni.

Új divat jelent meg a bulvár feneketlen mélységében. A klasszikus humoros jelenet jut eszembe, ahol a gazdagok azon versengenek, hogy gyerekkorában ki volt a szegényebb, és egyre-másra mondják a jóval nagyobb sületlenségeket. A jelenet a valóságban ismétli önmagát. Ma már nem lehetsz menő sztár, ha nem raboltak ki külföldön, vagy nem nyúltak le tőled külföldiek pénzt. Nem tudom, hogy milyen jelentési kötelezettségük van a bulvárarcoknak, de az biztos, hogy az első és legfontosabb tények között már keressük is a szokásos dolgot. Vajon miként történt a nagy rablás? Kit Párizsban fosztottak meg pénzétől, kit Afrikában. Majka rá is duplázott, mert az igazán menő az, ha minden országban meglopják egyszer. Most Hajdút éppen a néhai törökországi utazása kísérti. Átlag magyar borzasztó sajnálatba esik össze, amikor olvassa, hogy szegény Hajdú bankszámláját percenként 150-200 ezer forintos összegektől szabadították meg. Közben meg azon agyal, hogy az ő bankszámláján akkor volt ennyi pénz, mikor utoljára telitankolta a kocsit. Soha. Ez most menő dolog tehát, így tanácsokkal szeretnénk szolgálni. Jövendőbeli sztároknak ismertetjük a „Külföldön kiraboltak” cikk alapvető kellékeit, hogy előre megírhassák a sajátjukat.

- Fontos, hogy Te semmiképpen ne legyél felelős a történtekért. Mindig az ismeretlen bankkártyacsaló a tettes, fegyveres rabló vagy a zsebtolvaj. Te már csak akkor vedd észre, amikor túl késő.

- Felejtsd el a magyar helyszíneket, az nem menő. Minimum ismert európai nagyváros, vagy mediterrán ország a jó, de leginkább exkluzív célpontok. Igazán jó akkor, ha magyar állampolgár az adott országba nehezen kap vízumot, esetleg megtalálható a Külügyminisztérium által beutazásra nem ajánlott országok listáján.

- Azt se felejtsük el, hogy egy eltűnt útlevél az kevés. Minimum félmilliónyi ékszer, többszázezer forintnyi euró vagy a fent említett - számláról lopott - százezrek sokasága kell, hogy menő kirabolt legyél. Külföldön csak lúzerek járnak 1-200 euróval a pénztárcában, és tartják mellette a bankkártyát. A menők ott is villantanak, hogy kitömött a buksza.

- Ha szupermodell vagy, akkor lényeges, hogy a fényképezőgépet is lopják el, amin vélhetően kompromittáló fotók is voltak. Nincs már olyan plasztikázott testű nő az országban, akitől ne vittek volna el gépet, te sem maradhatsz ki.

- Minden jó, ha a vége jó alapon lényeges, hogy tudatosítsd. A komplikációk ellenére marha jól érezted magad. Le van ejtve az a néhány százezer, te megteheted. Az is fontos, hogy mindenki tudja, volt biztosításod még a mobiltelefon plüsstokjára is, így hazaérve a biztosító minden felelőtlen károdat megtérítette. Te felkészült voltál, a világ gonosz.

- Összefoglalásként nehogy megemlítsd, hogy milyen rossz dolog ottmaradni egy idegen országban minden nélkül. A világ legtermészetesebb dolga, hogy semmi baj nem volt, te felhőtlenül nyaraltál tovább. Elvégre nálad volt személyes bankjegynyomdád. Különben is mindenki tudja, neked a pénz nem számít. Te esküvőre többet költesz, mint amit más egy életen át megkeres.

- A legfontosabb. A menő sztárt mindenhol kirabolják és meglopják. A nyaralás előtt az első lépés annak tudatos megszervezése, hogy mekkora összeggel és milyen módon rövidítenek meg.

Ne tétovázz, és igyekezz! Hamarosan a megerőszakolás lesz a menő, és az sokkal kellemetlenebb!

Az első, virágot lóbáló fiatal lány láttán csak mosolyogtam: Lám, ezen az esőszürke hétfői estén is létezik olyan szerelmes férfi, aki egy szál virággal ajándékozza meg hőn szeretett nőjét. Milyen romantikus. A második virágos pár létét puszta véletlennek tekintettem, meglehet, a két pasi egy virágosnál vásárolt, miért ne, a virág szárán fityegő ugyanolyan papírlapocskát pedig elintéztem a virágkötő fantáziátlanságával. A Blahán azonban virágos nőneműek tengerébe botlottam, így talpraesetten megállapítottam, hogy itt valamit osztogatnak. Konkrétan virágot. Kizárólag nőknek. Az Örsön nekem is jutott a jóból: Félszeg kamasz nyújtotta át a szálat, fekete pólóján Viasat3 embléma virított. Kérdeznem sem kellett, a vékony szárra applikált kártya a csatorna új sorozatának indulásáról tájékoztatott: "Halottnak a csók - Ma este, 22.05". Érdekesnek tűnik, ugye?

Az ötlet igazán jó. Vajon hány nő ül este tíz után öt perccel a tévé elé csak azért, mert ma virágot kapott? Nem tudom, egy dolog biztos: Jóval több, mint amennyi virág nélkül ült volna. Mert a nőkre ilyesmivel hatni lehet. Persze, jó az ingyen csoki, meg az ingyen müzliszelet, meg az ingyen tampon, a virág azonban más. Valami ösztönös jóérzést bizserget meg bennünk. Ráadásul a csatorna még egy ajándékcsomaggal megfejelt gyertyafényes vacsora lehetőségével is kecsegtet minket, ha életünk első csókjáról lerántjuk a múlt (jótékony?) leplét és megírjuk neki eme felejthetetlen vagy éppen felejthető élményt. Szimpatikus nyeremény, ugye?   

Bevallom, azon kevesek táborát erősítem, akik ilyen-olyan okok miatt nem rajonganak egyetlen sorozatért sem. De. Gondolj csak bele: Nem nézek sorozatot, nem szeretem a fehér virágot, ennek ellenére a ma esti akció után neten lenyomoztam a sorozatot és előfordulhat, hogy 22.05-kor leülök a tévé elé és még be is kapcsolom és még meg is lesem a "Halottnak a csók" c. újoncot. A gesztusvirág miatt. Esetleg nosztalgiából jövő héten is odaülök. Meg utána is. Ügyes húzás, ugye?

Az akcióból egyértelműen látszik, hogy a csatorna az új műsorral a női közönséget célozta meg, a virágot osztogató srácok korra-külsőre való tekintet nélkül csak nőkre vadásztak, a férfiak most hoppon maradtak. Nyilván azért számolni lehet azzal is, hogy ha anyjuk határozottan rábök a virágos kártyára, ma ezt nézzük, drágám és kész, akkor apjuk-drágám leül a tévé elé és azt nézi, kész. Vajon hány ilyen anyjuk kapott ma virágot? (És vajon hány háztartásban hányta apjuk szemére, hogy ő bezzeg soha nem vesz virágot? A gyertyfényes vacsorát már meg se említsük.) Más kérdés, hogy rajongás fennforgása esetén a férfiak között is sokan várhatják a sorozat beindulását, függetlenül attól, hogy a műsorszerkesztők a romantikus elemek miatt inkább női nézőkkel számolnak. Szokás szerint, ugye?

Aprócska momentum a végére: Láttam olyan nőt, aki öt-hat virágot is szorongatott. A magyar mentalitásnak megfelelően bőséggel kért az ingyenből, egy szálból nincs csokor. Nem meglepő, ugye?

Szóval, ha új sorozat, akkor pl. női nézők csalijaként virág és nyereményjáték. Ez mindig beválik. Ugye.