Anyanyelvem?: tini! Bevallom, rosszul tettem, hogy szombat este a magyar-dán világbajnoki selejtező helyett tiniblogok olvasgatására szántam a kilencven percet, előbbi kevésbé viselt volna meg, legalábbis nem gyilkolja le a retinámat és nem borzolja fel érzékeny idegrendszeremet, maximum álomba ringat úgy a tizenhatodik perc körül. Minek olvas tiniblogot az, aki nem bírja? Jogos a kérdés. Egy mentségem van: a kíváncsiság. Mégiscsak a felnövekvő generációról van szó, amelynek Brigikeeee, xXxAndykaahxXx vagy épp picikeee_cukojmaszeee (értsd: picike cukormaci) oszlopos tagja. 

(Kedves olvasó, hogy a 300 c. filmből idézzek: "Ez sokáig fog tartani es nem fogod elvezni!")

"Itt születtem, ez a hazám." mondja a vers, s ez az érzés kimondhatatlan számomra. Szeretem ezt a várost, itt nőttem fel, ismerem minden kis utcácskáját, életem első 24 évét itt töltöttem. Az itt eltöltött éveim számai alapján nyugodtan kijelenthetem: Miskolc folyamatosan változik. Ahogy a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején megszűntek a több tízezer (!) embert foglalkoztató kohászati üzemek, egy nehéz időszak köszöntött a városra. Lassan, nagyon lassan lendült csak ezen túl. Több ciklus kellett ahhoz, hogy a városvezetők lassan egy modern polgárias várossá alakítsak át az egykori iparvárost, az ország egykoron második legnagyobb városát. Kb. 2006-ra datálhatjuk a fénykorát: szinte az egész belvárost felújították, színes kulturális rendezvényeket teremtettek, egyszerűen élhető várost alakítottak a régi szürke betondzsungelek helyen. 2003 óta az ország túlsó végében, innen 300 km-re dolgozom, így csak 2-3 hetente van szerencsém hazajönni egy-egy hétvégére, de mégis örömmel láttam a látványos változások sokaságát.

Tartott ez az állapot kb. 2006-ig. Azóta viszont egy olyan rohamosan romló életkörülményeket nyújtó város szintjére süllyedt Miskolc, hogy lassan a legsötétebb középkor is színes reneszánsznak tűnik majd.

Eleinte csak par apró hír jelent meg (szigorúan csak a helyi médiákban): a betörések, fosztogatások, rablások egyre mindennaposabbá váltak. Később már az ismerőseim is saját maguk meséltek, mi minden történt velük: ki melyik városrészt kerüli még nappal is, ki melyik kerülőjárattal jár be dolgozni csak azért, mert a közvetlen buszjárat a munkahelyére már korántsem biztonságos, kinek hányszor törték fel a hétvégi házát a környéken, kinek lopták el fényes nappal a nyakláncát a város egyik főterén stb. Szépen lassan már én is megszoktam a város közepén átfolyó Szinva patakban fürdő/mosó roma gyerekek, asszonyok látványát, már azon se lepődök meg, hogy a ház előtti kukához 20 percenként új újrahasznosító érkezik családostól...

De: Mára már oda jutottunk, hogy a rendőrkapitány a minap arról tartott sajtótájékoztatót, hogy 20 nap alatt 17 rablás volt fényes nappal. Mára egyes városrészekbe éjjel még a rendőrök se járnak, felesleges is kihívni őket. Mára a város széli, hétvégi házakkal zsúfolt zöldterületek (Lyukóbánya, Komlóstető, Ruzsinszőllő, Varga hegy stb.) fás részeit teljesen letakarították a pótkocsis IFA-val és láncfűrésszel közlekedő "megélhetésiek". Mára már a helyi médiában minden napra jut egy-egy erőszakos esetről szóló hír. A fiatalok által kedvelt belvárosi találkozóhelyeken inkább nem beszél meg előre találkozót senki sem az ismerősével, hacsak direkt nem akar vele kitolni.

Mára már szinte csak az Egyetemváros városszéli kis csendes zuga maradt a nyugalom szigete, de feltehetően ez is csak azért mert a kolikban lakó 5-600 huszonéves mérnökpalánta gondolkodás nélkül tenne az ellenük irányuló bárminemű erőszak ellen. (Konkrét példa: amikor én voltam 5. evésként gólyatábor szervező, egyik az éjszakában eltévedt gólyánkat megverte 5 roma egy kiskocsmában az Avason a nála levő kb. 500 Ft-ért. Mikor a srác előkerült s elmondta mi történt, 30-an mentünk vissza elmagyarázni nekik a nemlineáris differenciál egyenletrendszerek megoldási lehetőségeit.) Mára már azt is megéltük, hogy a gyerekkorunkban számtalan kirándulás apropójául szolgaló, s város még meglévő idegenforgalmi csáberejében jelentős szerepet betöltő kisvasút majd félévig nem fog járni, mivel több száz métert felszedtek a nyomvonalból, és ugye sín nélkül nem igazán működőkepés a vonat...

Miskolc környéken mindig is éltek romák, megvolt a maguk környéke, pár apróságtól eltekintve a többségi társadalommal jól együtt tudtak élni. Elsősorban Perecesen, a Szondi telepen és a számozott utcákban laktak. Mára a Szondi telepet szépen lassan felszámoltak, az oda települő számtalan cég, autószalon stb. amolyan mini ipari parkká alakította a Sajóig terjedő teljes területet. Az innen továbbálló romák a számozott utcákba nem mehettek, ott már amúgy is nagy volt a zsúfoltság, felköltöztek tehát az Avasra, mivel ott olcsón jutottak panellakáshoz. (Az Avas egy, a város közepén levő domb, egy hatalmas panel rengeteggel.)

Az Avas panelhazai mindig is a kispénzűek által lakott terület volt, akik semmit se tudtak kezdeni a hirtelen a nyakukba szakadt 2-300 családnyi szomszédsággal. Hiába próbáltak meg elköltözni onnan, az értékét vesztett lakásaiktól képtelenek voltak szabadulni. A Miskolc környéki kisebb települések városi rangra emelkedésével (Alsó- és Felsőzsolca) azokban olyan mértékű urbanizáció indult meg, ami a helyi romákat elüldözte onnan, s nem meglepő módon ők is az Avason kötöttek ki. Ők könnyen meg tudták győzni az Avasról elköltözni vágyókat: Cseréljünk! Te kiköltözöl az agglomerációs területre, ott csend van, nyugalom, roma sincs, én meg beköltözöm ide, más úgyse venné meg a lakásod ilyen szomszédokkal.

Mára a város már teljesen új arcát mutatja: az újonnan betelepült romák között felnőtt egy új generáció, aki már ismerősen mozognak a városban, megszokták a városi életet, az önkormányzattól ilyen-olyan jogcímen kapott segélyeiket nem ritkán köztörvényes módszerekkel, vagy szimplán csak ügyeskedve egészítik ki. (Remek példa az ügyeskedésre a régebben népszerű késélezéses átverés: egy 120-140 kg-s roma végigmegy egy kis köszörűvel a panelház minden lakásán, becsenget: Kell-e kést éleztetni? Ha valaki igent mond, akkor indul a show! Szépen megcsinálja másfél perc alatt, minden kést egyszer végighúzva a köszörűn, majd közli: az élezés cm-ként 50 Ft! Ha te egy 6 db-os étkészlet késeit adtad oda, s mindegyiknek 6 cm a vágóéle, akkor az 6*6*50=1800 forint. Lenne, de mivel kétoldalú volt, így kétszer ennyi. Persze senki nem a kiskést adja oda megélezni, hanem a nagyot, amivel a húst vágja. Ekkor viszont ott áll az ajtóban egy 140 kg-s morcos ember, a kezében 2-3 nagyobbacska késsel, a többség ilyenkor kifizeti, akármennyit is kér...) Egyes környékeken már nappal sincs csak minimális forgalom az utcán, se a gyerekeket nem engedik le a szüleik játszani, se fiatal párokat nem látni sétálgatni. Az egykor pezsgő éjszakai élet mára szinte teljesen megszűnt, meghívóval szervezett, belepőjegyes zártkörű rendezvényekké degradálódtak. A Városgazda Kht. naponta felméri hány padot, kukát, csatornafedelet, légkábelt, szobrot stb.-t loptak el. A rendőrség időnként nyilatkozik, hogy elfogtak egy újabb egyetemistát, aki lemásolta magának a hazánkban nem is forgalmazott svéd dokumentumfilm sorozat első három részét, de városunkban tökéletes rend uralkodik és csúnya dolog olyat mondani, hogy: cigánybűnözés, mivel ez a fogalom nem létezik.

Az MVK Rt.-nél mindennapossá vált, hogy a buszokon, villamosokon menet közben 4-5 fős fiatal romákból álló csapatok raboljak ki az embereket, vagy állítják meg az út közepén mivel ők ott szeretnének leszállni.

Szépen lassan a város mára teljesen élhetetlenné vált. Azon veszem észre magam, hogy már meg se lepődök rajta, mikor a hatvan éve a városban lakó s azt nyaralások kivételével soha el nem hagyó édesanyám közli: ha veszek magamnak egy lakást bárhol is a világban, akkor szívesen elköltözne innen ő is arrafelé ahol lakom. Gyakorlatilag mára a gyerekkori barátaim, egyetemi évfolyamtársaim közül csak 1-2 maradt a városban, mindenki megy el innen. Szépen lassan a 30 alattiak 60-70%-a Miskolcon már roma (a város mintegy 150 ezres lélekszáma mellett ez már eléggé riasztó), a többségi társadalom jelentős része viszont nyugdíjaskorú.

A legmeglepőbb azonban az, hogy egy-két helyi médiától eltekintve ezekből az esetekből semmi nem szivárog át az országos médiákba. Egyszer sem láttam volna, hogy bármelyik oknyomozónak kikiáltott műsor is foglalkozott volna ezzel, az igen jelentős társadalmi jelenséggel... Lehet, hogy ott fent már túl népszerűtlen lenne ez a téma?

Mi lesz így szeretett szülővárosommal? Bele se merek gondolni. Inkább azon idegeskedem: holnap reggel, ha én már nem leszek Miskolcon (hogy kocsival elvigyem bevásárolni vagy ide-oda), vajon édesanyám beér-e a munkahelyere anélkül, hogy kirabolnak?

Zárásként pedig jöjjön pár hír a helyi média elmúlt heti termeséből válogatva:

Miskolci bűnözés: itt az új generáció
"Adj pénzt g..., mert megszúrlak"

Nem árulja el tettestársát a Búza téri rabló
Csak szóbeszéd a miskolci letelepítés?

Bomba, ami bármikor felrobbanhat Miskolcon, Borsodban

Az elmúlt hétvégén tartották a XIII. Erotika Kiállítást.
Nem voltam még egyen sem, de most egy internetes barátságnak köszönhetően alkalmam volt belső emberként megtekinteni az eseményt.
Mindenkinek van egy elképzelése az effajta rendezvényekről, az ott fellépőkről, és a megjelenő vendégseregről. Nekem is volt. Mindenképpen érdekesnek gondoltam, meghökkentőnek és gátlástalannak. Ez nagyjából takarja is az ott tapasztaltakat.
Az embereket nemigen tudtam hová tenni- fogalmam sem volt, mi vár majd ott rám. A helyszínre érkezve meglepődtem. Teljesen „normális” átlagpolgárok voltak ott. Nem sütött róluk a szexualitás, a romlottság … semmi extrát nem tapasztaltam. Könnyedén vegyültem el köztük, hogy felmérjem a terepet.
Nyilván jók az ilyen helyek, hogy az ember tájékozódjon a technika vívmányairól. Ez a show tökéletes hely arra, hogy kielégítsük a kíváncsiságunkat. Meg lehet fogni a legújabb szexuális kütyüket, meg lehet kérdezni, mi hogyan működik- ez mégiscsak érdekesebb, mint az interneten nézelődni. Ahogy egy nagyon készséges eladó megjegyezte, ki is lehet próbálni őket, bár arra a kérdésemre, hogy a próbafülke merre van, csak mosolygott az orra alatt.
Na és a műsor. Szex és szex minden mennyiségben és minőségben. Az elosztás eléggé szórt, mivel a nagyszínpadon valóban jó minőségű produkciókat láthattunk gyönyörű szereplőkkel, viszont az oldalsó placcokon elég lehangoló volt a „felhozatal”. Csúnyácska lányok letört műkörömmel, igen szerény tánctudással, de annál nagyobb gátlástalansággal – nagyjából így jellemezném a hangulatot. De persze miért vagyok ennyire igényes? Sokan álltak ott, sokaknak tetszett, tehát bizonyosan van erre is kereslet.
Az viszont fölöttébb visszatetsző volt, hogy komfortérzet tekintetében bizony igen keveset kaptak a vendégek. Nagyjából semmit.
Már nyitáskor 40 fokos hőségben tengődtünk a csarnokban, csak az árusok kuckóiban volt néhány ventillátor (nyilván ők tudták, mi vár rájuk). Nemhogy légkondicionáló, de még egy nyavalyás szellőző sem működött. A teremben egyetlen elhagyatott bárszéket láttam. A vizesre izzadt emberek szédelegve toporogtak a színpadok előtt, küszködve az ájulás előjeleivel. 3 órakor már állott emberszag terjengett, ami elől az ajtókon át a büfé részlegre lehetett menekülni. A szomjunkat 350 Ft – os ásványvízzel tudtuk oltani, és a többi ital és étel is ebben az árkategóriában mozgott.
Mindezek a show –t szinte élvezhetetlenné tették, és annak, aki 3500 Ft – ot fizetett a napijegyért, bosszantó is volt, hogy ebbe az árba nem fér bele egy kis odafigyelés. Mondjuk, lehetett volna egy jobban szellőző helyen rendezni, lehetett volna pár tucat műanyag széket elhelyezni erre – arra, és mindjárt kellemesebben éreztük volna magunkat. Gyanítom ebből a rendezvényből valakiknek tekintélyes bevétele volt. Szerintem akik kitermelték neki ezt a hasznot, jelesül a fizető vendégsereg, talán megérdemeltek volna egy cseppnyi odafigyelést a pénzükért.
Mi a párommal délután 5 órakor jöttünk el; akkor a hőség már elviselhetetlen volt, pedig a tömeg még csak ez után kezdett kiszivárogni a helyszínre. Elképzelésem nincs róla, hogy estére milyen viszonyok alakultak ki, de örülök, hogy már nem kellett a saját bőrömön tapasztalni.
Nemhiába, tudjuk jól, a szex megizzasztja az embert. Ezúttal a rendezők is tettek róla, hogy valóban elmondhassuk: fülledt erotika uralta a kiállítást.

Megszületett az aláírás, így már hivatalosan is biztos, hogy elindul a földfelszíni digitális televíziózás Magyarországon. A hivatalos NHH hír erről:

„A Nemzeti Hírközlési Hatóság nevében Pataki Dániel, elnök, az Antenna Hungária Zrt. nevében pedig Jean-Francois Fenech vezérigazgató, Bánkuti Erzsébet és Kárpáti Rudolf ágazatvezetők írták alá pénteken a digitális földfelszíni televízió- és rádióműsor-szóró hálózatok üzemeltetési jogosultságára vonatkozó hatósági szerződéseket. A MinDigTV elnevezésű digitális televíziós szolgáltatás csaknem 60 százalékos lefedettséggel már decembertől elérhető lesz, túlnyomó részt előfizetési díj nélkül vehető csatornákkal. A földfelszíni digitális televíziózás beindulása a reményeink szerint erősíti a versenyt és bővíti, színesíti a kínálatot a televíziós és a rádiós piacon, egyben hozzájárul ahhoz, hogy a magyar háztartások azon mintegy 20-25 százaléka, amely jelenleg csak szoba- vagy tetőantennával néz televíziót, a jövőben jobb minőségben, a mainál sokkal változatosabb műsorkínálathoz juthasson hozzá” – hangsúlyozta Pataki Dániel, az NHH elnöke.

Az új szolgáltatás elnevezése MinDigTV lesz. A szolgáltatás túlnyomó részt előfizetési díj nélkül lesz elérhető. Az előfizetési díj nélkül elérhető csatornák száma nagy valószínűséggel már az induláskor a jelentősen emelkedhet a mostani analóg platform három adásához képest. A közszolgálati csatornák, az m1, m2, Duna TV biztosan a kínálat részét képezik, szándékuk szerint HD felbontásban. Az RTL Klub és a TV2 60 napon belül dönthet arról, hogy megjelenik-e az új szolgáltatás kínálatában. Az itt látható térkép az induláskori lefedettséget tartalmazza, a teljes lefedettség 2 év alatt épül ki. A nagyobb lefedettséghez az is hozzájárul, hogy a digitális vételnél tágabbak a vételi határok. Ellenben itt nincs a klasszikus szemcsés kép, azaz vagy van adás vagy nincs.

Elvitték köztéri szobrát a csúnya fémtolvajok? Oda a mellszobor a sírról? Remény sincs már megtalálni? Cégünk segít önnek!

Reggel már azt hittem, hogy rossz országban vagy bolygón ébredtem, de legalábbis a téridő folyamnak biztosan rossz pontján vagyok. A Homáron arról olvastam, hogy a Tesco pozitívan bírált el egy vevői reklamációt. Aztán tovább olvasom a híreket, és hirtelen visszazökkenek a valóságba, de olyan szinten, hogy a valóságérzet túloldalán végzem. Nézem a dátumot, időt, stimmel-e, és nem maradt-e valami a böngésző archívumában. A következő hír váltotta ki ezt:

„Péntekre virradó éjjel Budapest XIX. kerületében lopás miatt megrongálódott huszonegy távközlési törzskábel, emiatt Kispesten több mint tízezer előfizető átmenetileg elérhetetlenné vált - közölte a társaság”

Szeretnék idézni néhány nyomravezetői díj kitűzéséről szóló hírt az utóbbi időkből:

„Egymillió forintot ajánlott fel a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság és a vecsési önkormányzat képviselő-testülete annak, aki a településen július elején történt gyilkosság elkövetőjének nyomára vezet”

„A rendőrség visszavonta a Kármán Irén újságírónő ügyében kitűzött nyomravezetői díjat, közölte a Nemzeti Nyomozó Iroda (NNI) helyettes szóvivője pénteken. 
A nyomozás adatai alapján a történtekkel aránytalan a korábban kitűzött nyomravezetői díj, így annak fenntartása nem indokolt - magyarázta Csontos Stefánia. Hozzátette: a rendőrség a nyomravezetői díj visszavonásától függetlenül tovább folytatja a nyomozást. „

„Félmillió forint nyomravezetői díjat tűzött ki Budapest rendőrfőkapitánya annak, aki segíti egy rabló páros azonosítását; a két fiatal férfi a II. és III. kerületben március 10. óta nyolc kisebb élelmiszerboltot fosztott ki.”

„B. Sándort halálra szúrták a Szentpéteri kapuban, éppen a megyei kórházból távoztában, ahol azért kezelték mert - vélhetően ittas állapota miatt - felborult kerékpárjával. A kórházt önkényesen elhagyta, nem sokkal odébb ismeretlen tettes leszúrta.... A megyei rendőr-főkapitányság félmillió forint nyomravezetői díjat tűzött ki.”

„Kétszázezer forintot ígér Kökényesi Antal megyei rendőr-főkapitány annak, aki érdemben segíti a rendőrség munkáját a még hétvégén történt sátoraljaújhelyi gyilkosság ügyében - közölte a távirati irodával a rendőrség hétfőn.”

„Ötmillió forintot ajánlott fel Bencze József országos  rendőrfőkapitány annak, aki a Szilvásy György lesencefalui házát megrongálók nyomára vezet”

Játékunk: Melyik a kakukktojás?

A szekszárdi kórházban- feltehetően gondatlan ellátás miatt-, elveszítette 37 hetes magzatát, ezzel együtt az egész méhét (esélyét a saját gyermek világra hozására) egy 21 éves anyuka.
Van- e ennél szörnyűbb egy nő életében? Lehet- e ilyet ép ésszel és lélekkel átvészelni? Van- e ezek után bárminek értelme a világon? Ilyen kérdések forognak bennem, amíg a cikket olvasom. És olyan, hogy miért kell ilyesminek történnie? Valamint, hogy milyen jó, hogy három egészséges fiam van, akiket természetes úton, átélve a szülés kifacsaró, egyben felemelő érzését szülhettem meg.

Szörnyűségek gyakran történnek. Az orvosok is emberek- ők is tévedhetnek. Nézhetnek el diagnózist, cserélhetnek össze papírokat, még akkor is, ha a legjobb jóindulat munkál bennük.
Az azonban már elgondolkodtató, hogy egy kismama, aki azért kerül kórházba, mert rosszul van, hogyan szerezhet sérüléseket azért, mert egyedül kell átmásznia a hordágyról a műtőasztalra? Hogyan lehet, hogy nem vizsgálják meg éjjel két órától egészen fél hatig egyetlen egyszer sem, valamint miért nem tűnik fel senkinek egy kórházban, hogy folyamatosan a wc falát támasztja a hányinger miatt? Hogyan van ez? 
Millió kérdés van bennem, amikre a szakértői vizsgálat talán majd választ adhat.
Talán.
Manapság egy szülés nem olcsó mulatság. Az ember 9 hónapon át hordja a pénzét egy orvoshoz, hogy ezzel vásárolja meg a biztonságát. Azt a figyelmet, ami kijárna anélkül is, hisz doktornak, ápolónak az a dolga, hogy segítsen, vagy nem?
Egy szülő nő rendkívül kiszolgáltatott. Szüksége van törődésre, még akkor is, ha alapvetően tízből kilencszer akár egyedül, egy üres szobában világra tudná hozni a gyermekét. Hisz erre vagyunk „készítve” mi, nők; a génjeinkben hordozzuk a szenvedés elviselését, a türelmet, amivel akár egy teljes napig is bírjuk a fájdalmat, hogy végül megkaphassuk az ajándékot érte: a gyermeket. Már ha minden jól megy. Mert azért van, amikor nem megy jól. Ezért fizetünk zokszó nélkül. Hogy ha mi vagyunk az a tizedik, akinek nem megy, akkor ott legyen a segítség, a törődés. Jómagam nagyon sok pénzt fizettem ezért a biztonságért, de hálás vagyok a sorsnak, hogy kidobott pénz volt.

Szeretném, ha minden szülésznő, orvos, betegszállító átérezné, mekkora a felelőssége, mennyire kicsiségből is nagy baj lehet.  Szeretném továbbá (már ha nem túl nagy kérés), ha a nőknek nem kellene félmeztelenre vetkőztetve sorban állni az ultrahang előtti 2 négyzetméteres lyukakban. Szeretném, ha a vizsgálókban diszkréten kezelnék őket, és nem nyitogatna be bármelyik kórházi dolgozó, mikor 2 kiló vassal az alsótestükben fekszenek kiterítve. Szeretném, ha egyetlen 4 hetes kismamának sem mondanák, hogy várjunk még a szülés napjának meghatározásával, hisz nem biztos, hogy megmarad (!) a baba. Szeretném, ha nem kezelnék az állapotos nőket gyerekként, akiket el kell dádázni, ha néha megesznek egy Balaton szeletet.
Tiszteletet és odafigyelést szeretnék kérni minden nőgyógyászatra, szülészetre betévedő nőnek. A babavárás a legintimebb dolog, amit átélünk. Ha ebbe idegent (orvost, szülészt) beengedünk, elvárjuk (kérjük), hogy ezt a jogot (az intim szférában bentlevés jogát) méltányolják. A bizalmunkat adjuk nekik egy kiszolgáltatott helyzetben. Meg is fizetjük az árát. Csak annyit kérek, hogy biztonságban lehessünk azokban az órákban, amikor a legnagyobb dolgot tesszük életünkben.

Mély együttérzésem Emberné Molnár Ágnesnek, aki nem kapta meg ezt a biztonságot, mert valakiknek fontosabb dolga volt éppen akkor, mikor ő a wc- ben vergődve elveszítette a gyermekét.

Felkapta a zavarost megint a bulvárszivattyú, és több lap egy törökszentmiklósi fiatal fiú öngyilkosságát tárgyalja. Tárgyilagosan a következőt érdemes tudni az esetről, összefoglalva:

A fiú év végén megbukott történelem és magyar tárgyakból. Hogy pontosan a magyar mit jelent, azt nem tudhattuk meg egyik lapból sem. Nyáron tanult, és sikeres pótvizsga esetén harmadikos lett volna. Az augusztus végi pótvizsgán azonban a sikeres történelem számadás után magyarból már nem jött össze a dolog. Ezek után a fiú már nem tért haza, és telefonon sem volt elérhető. Mint kiderült azért, mert a vonat elé feküdt. Öngyilkos lett. A magyartanár megdöbbenéssel vette tudomásul az esetet, mert szerinte semmi előzetes jel nem utalt a gyerek szándékára. Bár az iskola belső vizsgálata nem állapított meg olyan tényt, miszerint a fiú pótvizsgáján visszaélés történt volna, a szülők nem akarják annyiban hagyni a dolgot. Feljelentést tesznek az iskola ellen, mert szerintük ők felelősek a fiúk haláláért. Az itt látható kép felirata a Borsban: „Szülei beperelik az iskolát, a 16 éves fiú nagyon a szívére vette a bukást”

A legtöbbünk már végigküzdött néhány évet az iskolákban, és egyikünknek sem kell bemutatni milyenek is a pedagógusok. Ahogyan haladunk a felsőbb évek felé, egyre kevesebb érzelemre, és egyre több szintetikus számonkérésre számíthatunk. Sokszor szülőként is szembesülhetünk azzal, hogy a pedagógustársadalom egyes tagjai nem állnak a helyzet magaslatán, és néhányuk esetében ezt még megfűszerezi némi rosszindulat is. Aztán elmegyünk dolgozni, és rájövünk, hogy sajnos egyes esetekben ez csak kiváló felkészítés volt a nagybetűs való életre, mert a munkatársaink vagy főnökünk személyiségéhez képest a tanár maga volt a megtestesült védőangyal. Nem tudjuk, hogy a diákot milyen hatások érték, de abban biztosak lehetünk, hogy egy bukás – több terhelő tényező nélkül – nem idézhet elő egy öngyilkosságot. Így bármennyire is osztozom a szülők fájdalmában, nem tudom elfogadni azt, hogy ezért a pedagógusokat teszik felelőssé. Sőt, én otthon is keresném a hátterét a történetnek. Úgy gondolom az eset összetettebb annál, minthogy kikiáltsunk tanárt vagy bárki mást bűnösnek.

Teszem ezt azért, mert ismerem a gyerekeket, és nem meglepő módon én is voltam az. A gyerek elvárásoknak akar megfelelni, és tetszik vagy nem tetszik, de ezek legtöbbször azok, amiket a szülő felállít. Ráadásul ezek az elvárások sokszor nem kimondottak, nem rögzítettek, csupán érezhetőek. Ismerjük azt az érzést, amikor egy rossz jeggyel, megrovással elő kell otthon hozakodni, és feltárni azt, hogy most nem feleltünk meg az elvárásoknak. Aztán rendkívül bonyolult módon ezt évek alatt a szülő kezeli valahogy, és lassan felnövünk, jó esetben lesz belőlünk egy becsületes, dolgozó ember. A növekedés közben figyeljük a társadalmat, és azokat az értékrendeket is szépen átvesszük, és igyekszünk alkalmazkodni, ki jobban, ki kevésbé. Jelen esetben ez a halmaz olyan döntésre kényszerített egy fiatalt, ami az élete végét jelentette. Ebben a halmazban csupán egy tényező lehetett a tanár, de még a legrosszabb esetben sem tekinthetjük sarkalatos pontnak egy ilyen tett elkövetésében.

Az öngyilkosság komplex dolog, amiben sajnos még nem sereghajtók, hanem éllovasok vagyunk világviszonylatban is. Nagyon mély társadalmi problémák állnak ennek hátterében, aminek leküzdéséhez pontos ismeretek birtokában is egy generációnyi időre volna szükség. De a fenti eset feladat elé állította azokat a szülőket, akikkel még nem történt ilyen tragédia. Súlyos felelősség, hogy valahogy a gyerek megtanulja, a bukással még nincs vége az életnek, és nem is kell annak véget vetni. A lehetőségek tárháza végtelen.

Ezt a két képet - ami egy sorozat két vége - érdemes megnézni, és elgondolkozni egy kicsit azon, hogy mit is jelent a megélhetési gond, az éhezés és a szegénység. Az utóbbi időben több post is jelent meg a blog.hu-n, ami valahol érintette a témát. Például a Vastagbőr libamájas postjában az egyik hozzászóló nem értette, hogy miért baj, ha most több százezer állat miatt néhány száz vagy ezer ember pillanatnyi pénzzavarba kerül. Elgondolkoztam a hozzászólásokat olvasva, hogy vajon számunkra mennyire realitás az, hogy nélkülözni kell vagy mit jelent a pillanatnyi pénzzavar. Végignézve az egyes országokban a lehetőségeket, biztosak lehetünk benne, hogy mindannyian más választ adnának arra, hogy mit jelent nélkülözni. Gyaníthatóan, ha megkérdeznénk az első képen látható családot, hogy mit tekint létszükségletnek, akkor a listán szereplő dolgok jelentős része olyan volna, amiről az utolsó képen lévő család soha nem is hallott. Talán ennél is meglepőbb volna, ha ugyanezt a felmérést csak saját országunkon belül elvégeznénk.

A teljes sorozat itt megtekinthető.

Kedden reggel ismét mentőt gázoltak Debrecenben. Ezúttal egy terepjáró rohant az életmentő autóba, amely természetesen használta a megkülönböztető jelzéseit. Igen, villogott, szirénázott, így próbált átjutni a kereszteződésen egy kismamával. De hát mi ez egy terepjárónak? Nem ellenfél. És ő különben is siet.

Egyre többször hallani, hogy az utakon nő az agresszió. Én mondjuk hozzátenném, hogy nem csak az utakon. Úgy általában nő az agresszió az élet minden területén. Ez azonban csak az egyik összetevője az ilyen baleseteknek. Mert mi van akkor, ha ez a terepjárós egyszerűen elfelejtette (!), hogy őneki elsőbbséget kell adnia a szirénázó mentőautónak? Vagy mi van, ha meg sem tanulta az közlekedés szabályait? Abszurd a feltételezés? Annyira nem is.

Éppen tegnap mesélte egy ismerősöm- egy fiatal lány-, hogy sikerült letennie vezetésből a vizsgát. Mostantól teljes jogú cápája az utaknak. Ehhez képest nem volt túl boldog. Elmondta, hogy azért nem annyira felhőtlen az öröme, mert sajnos a kifizetett nem kevés pénz ellenére a vezetési óráinak alig a felét kapta meg. Azt mondja, teljesen bizonytalan az autóban, amit semmi nem mutat jobban, mint hogy a vizsgán egyesből közvetlenül négyesbe akarta tenni a váltót, így fullasztva le a kocsit a forgalom közepén. Hogyan lehetséges, hogy ennek ellenére mégis sikerült megszerezni a jogosítványt? Mindössze „egy tízesbe került”, amit az oktató utasítására adott a vizsgabiztosnak. Ő is, és még két másik „szerencsétlen”, akik aznapra voltak vizsgára rendelve.
Tudom, mert hallom, hogy az eset nem egyedülálló. Ilyen van. Pedig az előírt vezetési óraszám nem sok, az ügyetleneknek talán nem is elég. Ennek ellenére még azt sem minden esetben kapják meg az újdonsült úrvezetők. Aztán valahogy átpasszírozzák őket a megmérettetésen, a gyakorlatot pedig már kint szerzik meg az utakon. Már ha túlélik az átmeneti időszakot.
Van azért ellenpélda is. Egy másik ismerősöm úgy tette le a vizsgáit, hogy akkor már tíz éve vezetett balesetmentesen. A bátyja tanította meg annak idején földutakon, később lassanként merészkedve a forgalomba. Felnőttként úgy gondolta, megszerzi a jogosítványt, nehogy aztán egy ellenőrzésen elkapják. Szépen végigcsinálta elejétől, levezette az óráit is, majd mikor az oktatója forszírozni kezdte a plusz órák felvételét (2000 Ft/ óra), akkor köszönte, nem kérte. Nos, őt háromszor buktatták meg. Végül elment egy másik céghez, ahol néhány óra próbavezetés után azonnal vizsgázni küldték. Csúszópénz nélkül, elsőre megszerezte a jogosítványt. Hozzáteszem, az elsőként említett (gyakoroljon még!) cégnél egy másik ismerősömről az eredeti áron fölül még közel 100 000 Ft- ot gomboltak le az állandó pótórákkal, buktatásokkal. Ő feladta, azóta sincs jogosítványa. Azt mondom, ez utóbbi is aljas dolog, és az én szememben csakis a pénzről szól. Ez a cég is a pénzét akarta megszerezni a pácienseknek, akárcsak a másik. Még azt is mondhatjuk, hogy a módszerük sokkal hatékonyabb, mint annak, aki egy kis kenésért kiadja a jogosultságot. 30- 40 pótórával nagyobbat lehet kaszálni, nem igaz?

A mentős balesethez azonban sokkal inkább kapcsolódik az első eset. Nem fér a fejembe, hogyan merészeli egy oktató „ellopni” a tanítvány kifizetett óráit? Egy jogosítvány kiadása esetenként vérre menő ügy lehet. Teli vannak az utak szabálytalanul közlekedő, döntésképtelen, vagy rossz döntéseket hozó autósokkal, és én biztos vagyok benne, hogy ennek gyakran oka, hogy egyszerűen minimális rutint és magabiztosságot sem szereznek, mielőtt a forgalomba kerülnek.

Legutóbb olvasva Doris postját az önjelölt fojtogatós rendezőről elgondolkoztam. Az egyik hozzászólónk a postban, aki Márton Kittinek vallja magát, erőteljesen védelmébe veszi Attilát. A hozzászólás alapján feltételezhetjük, hogy valóban arról a Kittiről van szó, aki tulajdonképpen ennek az embernek az áldozata. Mindössze 16 éves, így csak szomorúan olvashatjuk naiv hozzászólását, melyben közli: „Annak idején meg lett vizsgálva, és SEMMI FERDE HAJLAMA nincs!!!”. Mi meg tudjuk, hogy pszichológusok sora állítja, tettei mögött nagyon súlyos dolgok húzódnak meg. A megdöbbentő az egészben nem is az, hogy egy ilyen létezik, hanem a jelenség maga. Itt van egy beteg ember, aki olyan ismeretségi hálózatot épített kis magának, és olyan kapcsolatba került a fiatal lányokkal, hogy azok engedelmeskedtek az akaratának. Teszik ezt úgy, hogy akár meg is ölhetik egymást. Erre felbuzdulva kutattam a neten, és a következő képet találtam.

Természetesen a beszélgetés vége feltételezhetően nem igaz, azaz sajnos nem az ORFK erre szakosodott embere beszélgetett ezzel az magányos férfival. Ezután kutattam tovább, is kiderült, hogy a fenti beszélgetés nemhogy nem egyedi, de teljesen általános a chat oldalakon. Tegyük még hozzá, hogy ezen a kiragadott részen még finom és nőies mondatok vannak, nem olyanok, mint a többin, ahol részletesen ecseteli az illető, hogy mit csinálna a lánnyal. Ha kicsit tovább megyünk és olvasgatunk még a témáról keveset, akkor kiderül, hogy ezek a helyek a pedofilok igen kedvelt vadászterületei, gyakorlatilag tele vannak velük a chatszobák. Van olyan sokoldalas magyar gyűjtemény, ami ilyen beszélgetések sokaságát vonultatja fel. Olyan lelkes önkéntesek munkáit mutatja be, akik bevallottan azért kezdenek beszélgetésbe ezekkel a személyekkel, hogy a fent látható módon csökkentsék a számukat. De miért önkéntes éjszakai lovagok végzik ezt a feladatot, miért nem a rendőrség?

Nem volna felesleges küldetés. A fellelhető anyagokat vizsgálva gyanítható, hogy ugyanaz történne, mint a kábítószerdílerek és a színesfémfelvásárlók esetében. A hatóság pillanatok alatt begyűjthetne egy egész börtönrészlegre való pedofilt és egyéb fiatalokra veszélyes beteget, akik most szabadon kószálhatnak. A fenti képen látható lenyomozási lehetőség ugyanis igaz. Pillanatok alatt vissza lehetne nyomozni az illetőt, és előzetes értesítés nélkül rátörni az ajtót, majd vinni a magyar börtönvilág legsötétebb bugyraiba. Nem volna szükség arra, hogy tragédia történjen, hogy a rendőrségnek fojtogatós videókat kelljen elemezni, vagy helyszínelni olyan helyen, ahol már túl későn léptek. Mindez nem igényelne rendkívüli nagy kapacitást a rendőrség részéről, és máris olvashatnánk a jó híreket, hogy a begyűjtött, társadalomra veszélyes egyedeket már viszi is a busz bezárni. Mert egy buszra valót nem kellene sokáig keresni.

Addig is, amíg rendőrségünk talán lép egyszer ebben az ügyben is, komoly felelőssége van a szülőknek. Valahogyan be kell rakni a gyerekek fejébe, hogy ilyen emberek vannak, és bármennyire is előadják ártatlanságukat, és finom cukorkával kínálgatnak, annak a cukornak a közepe nem lesz éppen édes. Akkor talán a sok leendő Kitti sem fogja elhinni, hogy ezeknek az embereknek „SEMMI FERDE HAJLAMA nincs”.

Csodás ajándék várt tegnap délután a postaládában. Névre szóló borítékban, színes, enyvezett lapokon tudatták velem, hogy megcsíptem az évszázad lehetőségét. Izgatottan bontottam ki (mi ez már megint?), hogy mielőbb hozzájussak a csodás levélhez, majd összeszedtem a földre széthulló 5- 6 kislapot, pótborítékot, kutyafülét.
Ismerős szituáció? Egyike volt ez azoknak a leveleknek, amikből rendszeresen megtudhatjuk, hogy ezúttal (is) aranyszínű matrica bújik meg a papírlapok között, ennek köszönhetően egy remek lehetőség adódik arra, hogy rendkívül kedvező áron jussunk hozzá egy mappába gyűjthető szabós- varrós, kötögetős, főzős kártyacsomaghoz, vagy éppen a szavanna állatait, hadihajók leírásait gyűjthessük havi rendszerességgel.

Tehát arany a matrica (mindig arany), ami azt jelenti, hogy a válaszborítékot visszaküldve megkapom a dossziét (egyszerű lefűző mappa), 10 elválasztó kártyát (színes lapok képekkel), és egy 3 részes táska szettet (ránézésre max. 1000 Ft- os bekerülési költséggel). Ezek után pedig 2- 3 hetente 12 kártyából álló receptgyűjteményt vehetek ( mindössze) 1290 Ft- ért.
Hm. Elsőre nem rossz! A bemutató csomagban szépséges sütemények csábítanak a lapokról… jaaaj, ki is próbálok egyet hét végén! Vajon milyen lehet a többi, amit még ezután fogok megrendelni? Hisz 1290 Ft igazán nem sok havonta (kétszer), ráadásul ajándékot is kapok.
De miért éri ez meg nekik? – villan át a fejemen. Miért éri meg több ezer levelet kiküldeni potyára, táskát ajándékozni, matricát nyomatni, ha a végén még mindig én járok jól?
Számoljunk egy picikét gyorsan!
A süteményes könyvem, amit használok, a konyhapulton figyel elérhető távolságban. Magamhoz veszem és fellapozom. Az ára 4000 Ft volt eredetileg, de a kiadó egy őszi akciónál 1998- ért adta. A tartalomjegyzék tanúbizonysága szerint 250 receptet tartalmaz, hadd ne mondjam, csodás képi illusztrációkkal, szintén enyvezett papíron, keménykötésben. Osztok-, szorzok, szinte fejben kiszámolható, hogy míg a könyvben egy recept 8 Ft, addig a dosszié lapocskái egy százast érnek. A 250 leírás összegyűjtése az aranymatricás módszerrel 25 000 Ft- ba kerül. Igaz, ebben dosszié, táska, matrica, névre címzés is benne van. Hoppáré! Tehát ők minden költséggel együtt kihozzák a szettet úgy 1500-ból, ami tíz kiküldött levéllel számolva (15000 Ft) már nyereséggel megtérül, ha a tíz nőből egyetlen egy akad, aki az egész gyűjteményt megvásárolgatja.
Megéri?
De meg ám!
Érdemes elgondolkodni rajta, hogy hasonló módszerrel elindítsam, mondjuk Doris válogatott bölcsességei címmel a saját sorozatomat. És hogy mit is adnék hozzá ajándékba? Nos, erre is vannak ötleteim, de ezt itt talán nem fejteném ki bővebben. Aki ismer, tudna tippelni.
De félre a tréfát. Drága nőtársaim! Gondolkozzunk már logikusan, és számoljunk egy keveset! Havi rendszerességgel kapunk ilyen leveleket, amikben elhitetik velünk, hogy csakis azért juthatunk hozzá egy ilyen kiváló ajánlathoz, mert a nevünk, a jó szerencsénk ezúttal nekünk sorsolta a tuti lehetőséget. Lehetőségek tényleg vannak, jó receptek is vannak, de azok nagyon ritkán esnek be csak úgy a postaládánkba. Ez utóbbi itt komoly lehetőség valahol, valakiknek. Úgy is mondhatnám: Jól kisütötték ezt maguknak. Vagy úgy: Jó recept ez egy tuti kis pénzkeresetre a mi bőrünkön. Legális, alaposan átszámolt, kikalkulált átverés, ami ráadásul úgy van tálalva, mintha az egészen mi járnánk a legjobban.

Nem a technika legújabb vívmányáról van szó, annál sokkal egyszerűbb az eset, de ne rohanjunk ennyire előre…A tegnap esti Naplót nézve eszembe jutott a klasszikus riporteres anekdota, amiben a kérdezőnk keményen állja a sarat, és megpróbálja legszebb színekben lefesteni egy hegyipásztor életét.

Riportot készítenek egy hegyipásztorral, megkérdezik, hogy telik el egy napja:
- Hát, reggel négykor felkelek, megiszok néhány kupica pálinkát...
- Nem, ezt így nem lehet, ezt a műsort gyerekek is fogják nézni...
- Hát akkor mit mondjak?
- Mondja azt, hogy ... elolvas egy könyvet. Ez jó hatással lesz a gyerekekre.
- Hát akkor... Reggel négykor felkelek, elolvasok néhány könyvet. Hogy ne unatkozzak, viszek magammal a legelőre is párat, és míg a birkák legelnek, olvasgatok. Miután este betereltem a birkákat, elmegyek a könyvtárba, és ott olvasunk a barátaimmal. Miután ott mindent kiolvastunk, el szoktam menni a Józsihoz, neki van otthon nyomdája...

Bár a történet nyilván azt mutatja be, miként eshet túlzásba egy munkatárs annak érdekében, hogy jó színben tüntessen fel egy helyzetet, mégis tanulságos. A vicces kis epizód jól érzékelteti, hogy mekkora felelőssége van még a kérdezőnek is, főleg igen kényes kérdésekben. Magyarországon sok ilyen szituáció merülhet fel, az egyik ilyen óvatosságot igénylő helyzet a cigánykérdés. Ennek egy szomorú epizódja került újra terítékre, mégpedig az, amikor a saját kertjét árammal védő idős férfi kísérlete annyira jól sikerült, hogy nem csak az uborkáját nem lopták el, de halálos áldozata is lett ténykedésének.

A TV2 újra felelevenítette a Kesznyéten községben történt eseményeket, és beszámolt arról, hogy még nem gyűlt össze az óvadék összege, melynek fejében szabadlábon védekezhetne a kert tulajdonosa. Mentek az érvek pro és kontra, láthattuk mennyire nincs a helyzet magaslatán ebből a szempontból a hivatalos állami védelem. Megtudtuk, hogy kelt már itt lába motornak, vágásra érett malacnak és mindennek, ami mozdítható. Közben szavazhattunk arról fizetős sms-ben, hogy vajon több jog illessen-e meg bennünket a magántulajdonunk védelme érdekében. Szó se róla, a téma jól körbe lett járva, aminek köszönhetően megismerkedhettünk a helyi viszonyokkal. Következzék hát az, hogy a riporthoz miként kapcsolódik a fenti történet.

A készítők nagyon objektívek akartak lenni, és nem figyeltek arra, hogy a műsort esetleg gyerekek és adófizető állampolgárok is nézik. Ezért hagyták, hogy a riportalany – aki az áldozat rokona volt - előadja a következő mondatot: "...Ittas állapotban voltak, mivelhogy aznap volt a szociális segély..." Khmm. Ettől a ponttól kezdve a figyelmes nézőt a kínos sírás vagy nevetés, esetleg ezek kombinációja önthette el, mert nem lehet mit kezdeni a mondattal. Ez a magyar valóság, mint ahogyan a hegyipásztor sem olvas könyvet. Én híve vagyok az objektív tájékoztatásnak, és nem is mondom, hogy feltétlenül hazudni kellett volna, de talán másképpen is megtudhattuk volna, hogy mitől is növekszik a jókedv a kis településen. Meg lehetett volna kérni a riportalanyt, hogy fogalmazzon úgy, miszerint pénz állt a házhoz vagy egyéb más sejtelmes forrásként utaljon rá, hogy mitől is voltak illuminált állapotban.

Ezek után már meg sem lepődünk, hogy a TV2 újabb vicces szavazásán 99%-kal nyert az egyik kérdés. A maradék nyilván nem tudta értelmezni a felvetést, vagy abba a rétegbe tartozik, akinek nem érdeke a magántulajdon erősebb védelme. Itt azonban el kezdek gondolkozni azon, hogy a mondat elhangzása és a riport összeállítása valóban érdekes dolog egy kereskedelmi csatorna részéről főműsoridőben, de okot ad valamire. Elgondolkozásra. El lehet gondolkozni, vajon mennyire állja meg a helyét az a politikai hozzáállás, hogy a szociális juttatásokat nem szabad bántani. Hiszen akár emberéletet is követelhet, mert amint a rendőrségi vizsgálat megállapította, a haláleset legfőbb okozója az volt, hogy az áldozat a részegség miatt teljesen máshogy viselkedett, mozogott és járt, mint egyébként. A többi tényezőről ne is beszéljünk, ami még indokolná, hogy egy újabb kört fussunk a kérdéssel.

Új üstökös van feltűnőben a magyar színházélet egén! Ő tulajdonképpen egy meg nem értett zseni!
Így is kezdhetném a cikket, mely az újra és újra visszatérő Liebe Attila munkásságáról, szűnni nem akaró próbálkozásairól szól.

Tudja mindenki, hogy arról az önjelölt rendezőről beszélek, aki már többször próbált halállal foglalkozó, „realista” színházat csinálni, melynek eredményeképpen „ózdi fojtogató” néven híresült el. 5 és fél évet töltött börtönben, majd szabadulása után újra színjátszó csoportot alapított. A téma ugyanaz: a halál átélése és  eljátszása. Hogy mindez hiteles legyen, helyzetgyakorlatok végzése a témában. Újabb feljelentés következett, majd néhány év csend, s lám- lám, Attila újra itt van. Hódít a MyVip- en, szerzi sorra az ismerősöket, akiket azután webkamera előtt ülve figyelget, ahogyan egymást fojtogatják.
A rendőrség nem tehet semmit, hisz ez önmagában nem bűncselekmény, így mindössze egy figyelmeztetést ad ki, hogy a fiatalok óvakodjanak Liebe, alias Dornay Attilától.
Nos, engem érdekelt ez az ember, aki rendszeresen Sztanyiszlavszkijra hivatkozik, mikor a módszereiről tesz nyilatkozatot. Azért is érdekelt, mert jómagam is drámapedagógiával foglalkozom, sőt, volt színjátszó csoportom, így elég jól tudom, hogy mennyire nehéz dolog a színpadon hitelessé tenni a darabot. Mindig ott a kérdés a rendezőben: hogyan hozzon ki a színészeiből (amatőr színészekből) valódi, hihető érzelmeket? Mitől válik élővé a darab, ahelyett, hogy a rendezői instrukciók mechanikus másolása lenne?
Nehéz ügy. Én az első fesztiválgyőzelem előtt közel két évet „dolgoztam” a gyerekeimmel. Komoly helyzetgyakorlatokat végeztünk érzésekről, szituációkról-, olyanokról is, amelyekkel addig soha nem találkoztak. Nem volt könnyű, mire ráéreztek a csalódottság, a félelem, a szerelem, a düh megformálására.
Igen, nézegettem én is Sztanyiszlavszkijt, az ő munkásságát. Értettem és éreztem, hogy mi működteti a megszállott színészt és rendezőt. Egy érzelmet, amelyet nem ismerünk, nem tudunk eljátszani. Így hát biztonságos környezetben meg kell tapasztalnunk, hogy utána fel tudjuk idézni a játék során.
De a lényeg itt az: biztonságos környezetben.
Próbálom Attilát megérteni, de sajnos ez a nagyon fontos momentum itt áll közte és köztem. Hol a biztonság? És miután ez mindig is hiányzott abból a közegből, amit ő teremtett a színészeinek, sajnos csak arra tudok gondolni, hogy valamiféle perverzió bújik meg a megnyilvánulásai mögött.
Mert miért is van, hogy a darabválasztásoknál, a szituációs játékoknál szinte kizárólagosan a halállal foglalkozik? Miért is van, hogy a Vip- en összegyűjtött 767 ismerőse közül mindössze 5 férfit találunk, az összes többi fiatal lány? Miért is van, hogy webkamerán kukkolja a gyakorlatokat?
Egy igazi rendező tudja, hogy csak személyes atmoszféra megteremtésével érhet célt. Az ő kisugárzása adja azt az érzelmi biztonságot (már ha adja), ami segíti a színészt abban, hogy azt tudja nyújtani, amit elvárnak tőle. Egy kamerás instruálás nekem kicsit a szintén elterjedt web- szexet juttatja eszembe.
Szóval mindezeket összevetve sajnos nem tudom Attilát felmenteni és keblemre ölelni, mint Sztanyiszlavszkij utódját, meg nem értett művészt, vagy más ehhez hasonlót. Azt érzem, hogy a vonzódása ehhez a műfajhoz valami általa sem felismert titkos perverzió, ami igenis veszélyes nem csak testi, de lelki épségre is.
Nos, a cikk itt be is fejeződhetne, de az, hogy ő újra és újra tevékenykedni tud, egy másik kérdést is felvet bennem.
Hogyan lehetséges az, hogy tizenéves lányokat ilyen könnyen be tud fűzni, le tud venni a lábukról, rá tud venni abszurd és nevetséges helyzetekre? Hová lett a gyerekeinkből a félelemérzet?
Most visszaemlékszem tizenéves önmagamra, és azt látom, hogy egy kocsmába nem mertem egyedül bemenni, a cigit dugdostam az utcán, és összerándultam, ha idegen férfi érintett. Nem kell felhördülni, annyira nem vagyok öreg azért. Bizony, ez még a XX. században történt. El nem tudom képzelni, hogy hogyan mernek lánykáink ilyen internetes oldalakon kitárulkozni, elhinni mindent, és eleget tenni a vadabbnál vadabb perverz kívánságoknak? És közben hol vannak a szüleik? Nem néznek néha a számítógép képernyőjére? Nem mesélnek nekik a világ dolgairól? Nem mondják el, hogy csúnya dolgok nem csak másokkal történnek, megtörténnek azok velük is, ha nem vigyáznak?
Nekem fiaim vannak. Kicsi fiaim. De tudnak mindent a drogról, tudják, mi az Aids, tudják, hogy nem minden ember jó, hogy vigyázni kell, én pedig azért vagyok, hogy ha bizonytalanok, akkor tanácsot kérjenek. És én bizony ellenőrzöm, merre kószálnak az interneten, és valószínűleg nagyon zord leszek, ha 14- 15 évesen többet akarnak majd kiharapni az életből, mint amennyire szüksége van egy akkora gyereknek. Ezzel együtt persze egy csomó dolgot rosszul csinálok, de próbálok egészséges bizalmatlanságot beléjük nevelni.

Túl egyszerű lenne a törvényeket hibáztatni azért, hogy a fiatalok veszélyeknek vannak kitéve. Először talán magunkba kellene nézni, és feltenni a kérdést: kellően figyelek- e, elmondtam- e a fiamnak, lányomnak, hogy a világ hogyan működik, és hogyan tud vigyázni magára benne? Elmondtam- e neki, hogy nem minden az, aminek látszik, és hogy a szlogen örök érvényű: Színház az egész világ…

Itt a szeptember, iskolakezdés, vége a nyári szabadságolásnak. Ez az időszak a Hóbelevanc életében is a változás kezdete lett. Amint azt a korábbi napokban észrevehettétek, új írók jelentek meg a blogon. Ezzel elkezdődött egy kicsi vagy nem is annyira kicsi formálódás. Ennek oka nagyon egyszerű.

A blog életében eljött az idő, amikor úgy láttam, hogy sokkal több és változatosabb tartalommal lehetne megtölteni, amellett, hogy az írások megőrzik az eredeti hangulatot és szemléletmódot. Ehhez viszont tényként kellett elkönyvelni, hogy egyszemélyes csapattal ez nehezen lenne kivitelezhető. Azért, hogy mindez mégis megvalósuljon, a bővülés eszközéhez nyúl a Hóbelevanc. Ennek első lépéseként két olyan személy került be az írók körébe, akikről úgy éreztem, hogy teljesen megfelelnek a kívánalmaimnak, és színvonalas írásaikkal bővíteni tudják az olvasnivalót. Ők Doris és Cett, akik saját blogjukkal már jelen voltak és vannak a net világában.

Hogy miért pont ők, annak igen hosszú története van. Legnyomatékosabban az játszott szerepet, hogy írásaik minősége, humora, iróniája és látásmódja beleilleszthető abba a keretbe, ami már itt nagyjából felállt. Tudni érdemes még, hogy már korábban is adtak ötleteket írásokhoz, illetve volt már konkrét átvett anyag is, ami tőlük származott. Ettől kezdve csak néhány apró egyeztetés kellett, hogy ezek után együtt formáljuk a blogot, és ezzel együtt színesebbé és változatosabbá tegyük. Nem utolsó sorban Doris személyében megjelenhet a világ a nő szemszögéből is. A jövőben még várható, hogy új nevek tűnnek fel, ezekről majd igyekszünk tájékoztatni a nagyérdeműt.

Körülbelül ennyi breaking news ma reggelre, mindenkinek kellemes őszi indulást kívánunk! A csapat: Doris, Cett, Movhu

Doris tegnapi írása kiválóan rávilágított arra, hogy a szülő milyen nehézségekkel néz szembe akkor, amikor iskoláskorú gyermekének vásárol tanszereket. Nagy a nyomás, hogy az újabbnál újabb és csicsásabb dolgokat vegyük meg, miközben az minőségileg semmivel sem nyújt többet a használójának. A csata azonban sokkal korábban kezdődik az anyának, még akkor, amikor a gyermek bent van a hasában. A kismama magazinok oldalszámra ontják azokat a dolgokat, melyek kiválóan alkalmasak egy terhes nők életének megkeserítéshez. Ennek egyik kiemelendő példája, hogy mit egyen a kismama. Ez külön fejezete lehet annak, hogy hová fejlődött a kín, amely jellemzi világunkat.

A felvetés ott kezdődik, hogy „mit egyen a súlyával elégedetlen kismama”? Már eleve elrontott a kérdés felvetése. Ha valaki fogyókúrázni akar, akkor ezt megteheti kismamasága előtt, után, de közben még véletlenül sem. Annál inkább, mert a mostani szaporodó szülési komplikációk, vetélések és meddőségi problémák hátterében is a táplálkozási rendellenességek állnak, azok, melyeket a korunk társadalmi normái sulykolnak a nőkbe. Ilyen körülmények között kismamáknak fogyókúrázási tanácsokat adni nagyon nagy felelőtlenségre, és természetesen profitvadászatra vall. De tekintsük meg a magazinoknak ezt a rovatát, mert jól szemlélve viccrovattá változnak.

Most bárki állítsa össze a fejében azt, hogy ő milyen étrendet követne, és sorolja fel, mint enne napról napra. Ezt most el lehet felejteni. A kismama magazinokban található étkezési rovatokhoz képest Stahl Judit főzőműsora egy falusi vásár lacikonyhája. Pedig ő sem semmi. Egyik főzés közbeni mondata jól jellemzi, miként alkot ő: „Ha nincs otthon drága fenyőmag, akkor azt helyettesíthetjük olcsó kesudióval” Nem véletlen, hogy ezek a műsorok az Irigy Hónaljmirigyet arra ösztönözték, hogy megalkossák a kuszkuszos medvetarkót. Lássuk, mit tanácsol nekünk a magazin, ha terhesek vagyunk. Kivonatosan lássuk az étrendet. Búzacsírás barackturmix, hajdinagolyócskák, jégsaláta zsázsacsírával, juhtúrós spenótlepény, lencsepástétom, makréla zöldsalátával, répás céklasaláta, de csak szigorúan málnaecettel, szardíniás Graham-toast, csicseriborsó pástétom. Tök átlagos étrend, a hűtőnk tele van az alapanyagokkal, de ha mégsem lenne otthon, akkor a sarki boltos készséggel ad bármelyikből nekünk. Ugye?

Gyanítom, hogy az átlagos potenciális olvasó nem esik abba a kategóriába, aki ilyen étrenden tud vagy akar élni. Mégis úgy van beállítva a dolog, mintha ez tökéletesen természetes volna, és úgy tünteti fel ezeket, mintha tényleg teljesen szokványos ételek volnának. Arról ne is beszéljünk, hogy ezeknek az elkészítése mellett a jövendőbeli anyának nem sok egyéb dologra marad ideje, nemhogy arra, hogy foglalkozzon a legfontosabbal, miszerint pihenjen. Miért nem lehet normális tanácsokat adni az embereknek? Kétségtelen, hogy a fenti étrend talán jó, de mi van akkor, ha az olvasó valami életszerűre személyes étlapot szeretne látni? Tudjuk, ők ne vegyenek ilyen újságokat. De a probléma itt nem ér véget, mert az emberi butaság olyan végtelen felület, mint a Möbius-szalag. Hasonló tanácsokat és objektivitást tanúsítanak a cikkek más területen is. Nagyjából olyanoknak, akiknek más dolguk sincs, mint magukkal foglalkozzanak, és ezt még egy egész stáb segíti.

Ezzel csak az a baj, hogy az emberek elrugaszkodnak a valóságtól. Azt hiszik, hogy a realitás nem más, mint százezreket elkölteni babacuccokra, és a fárasztó bevásárlás után megenni egy kis pisztáciával töltött gyöngytyúkot. Mert ez is realitás, hiszen az Ezeregyéjszaka meséi erről is ír. Nem is kell ehhez más, mint egy kis romantikus dél-amerikai sorozat, meg az aktuális sztárhírek, és tökéletes a világ. A gyermek a lehető legjobb környezetben fog felnőni. A boldogsághoz már semmi más nem hiányzik neki, csak néhány dolog. Jó néhány….

Talán az utolsó pillanatban, de nálunk is beindult az iskolakezdési gépezet. Az elmúlt hetekben nézelődtem erősen, készítettem a pénztárcát, hisz két iskolás korú fiút nevelek. Nagy szerencsémre nem erőszakosak, és nagyvonalakban tisztában vannak vele, hogy a vásárlásoknál figyelembe kell vennünk a költségkímélő megoldásokat.
Ilyenkor két szempontot tartunk szem előtt: legyen valamelyest jó minőségű a holmi, de azért mégse a legdrágább.
A Tescóba mentünk vásárolni. Itt nagyjából egy helyen megkapunk mindent. A polcokon sorakoznak a füzetek, vonalzók, tollak, csomagolók. Külön részleg nyitva a most „menő”, éppen aktuális mesehősök képeivel ellátott, de az előbbieknél semmivel sem többet nyújtó felszereléseknek. Tanulás szempontjából teljesen mindegy, hogy 18 Ft- ért veszek egyszerű világoskék füzetet, vagy 75- ért Kung- fu pandás fotóba bugyoláltat. A papír fehérje ugyanaz, a vonalazás sem különbözik. Csak emez mutatósabb. Elvileg jobb minőség, gyakorlatilag ugyanaz. A gyerek viszont vágyakozva nézegeti. Én sunyi módon tovább lépek, és pakolok az olcsóbbikból.
Nehezebb dió az írószerek választása. Temperák, vízfestékek, ceruzák. Az elismerten jó minőségű ICO termékek sem az olcsó kategóriában vannak, de ha összehasonlítom a logo- s termékekkel, méla döbbenet ül az arcomra. Kideríthetetlen minőség, a festékben, gyurmában feleannyi mennyiség, de egyetlen képecskének köszönhetően minimum annyiért, ha nem többért.
Igyekszem odébbállni, a gyerek továbbra is ezeket válogatja. Már látom, hogy magában azt fogalmazgatja, hogyan vehetne rá mégis, hogy legalább néhány ilyen – állítólag minőségi- cuccot tehessen majd a táskájába, így kiemelkedve az osztályban a „gagyi” kategóriából. Egy füzettartó dossziéval ódalog mellém. Kifizetem a zsebpénzemből-, ezt mondja. Ok, gyere! Nézd csak, ez itt 700 Ft, ez itt a másik polcon teljesen olyan, csak sima kék. Ennek az ára 300. Ez szerinted rendjén van így? Nincs rendjén. De kifizetem, ha megveszed.
És megveszem.
A bevásárlás vége a két gyereknek 8000 Ft. Ebben táska, tolltartó nincs, de az nem is kell, mert amit tavaly használtak, teljesen jó. Igaz, nincsen rajtuk semmi extra, és nem is kerültek 12 000 Ft- ba fejenként, mint az akkor éppen divatos Spongya Bobosok. Teljesen egyszerű holmik ezek extra minták nélkül, de megvarrva rendesen, felcippzározva stabilan.

Kérdésem a következő: Mi a minőség? Mi az, hogy legyen minősége, de ne legyen túl drága? Merthogy ez utóbbi kérdés azt sugallja, hogy minőséget drágán vásárolhatunk, vacakot pedig olcsón. Én viszont azt látom, hogy gyakran ez fordítva van. Gyerekkábító, mondvacsinált divatteremtéssel adják el a silány holmikat sok pénzért, míg a szerényebb csomagolású és elfogadható árú eszközök félredobva hevernek a polcokon.

A szülő megveszi az egyen cuccot, mert a gyerek vágyik rá, aztán az első rajz órán kiderül, hogy a tempera addigra beszáradt, a táska füle leszakadt, a ceruza pedig hegyezhetetlen. A szépséges tolltartó, ami valójában egyszerű kartonpapír csicsás burkolattal, karácsonyra szétfeslik.

De ne legyen így! Legyen mégis tartós az a táska, legyen jobb a divatos füzet… tényleg! Legyen jobb, ha már többe kerül! De úristen! Hát tényleg ennyire jó csávó ez a panda? Mert ha annyira remek fickó, akkor biztos nagyon bosszantja, hogy gyerekek és szülők tízezreit hülyítik meg a képével, és kényszerítik ostoba többletkiadásokra akkor, mikor sokkal fontosabb dolgok (úgy, mint tankönyv, ebédjegy, tornacipő, stb.) megvásárlása nyomasztja őket.

Arról különösebben nem kell sokat magyarázkodni, hogy sok a színesfémlopás hazánkban. Minden nap lehet híreket hallani arról, hogy itt-ott eltűnt egy vezetékszakasz, szobor, csatornafedél. Vannak olyan esetek, ami mutatja, hogy mindent mozdítanak, ami akár roncsolással mozdítható, és elviszik, aminek fémtartalma van. Így lett az áldozata nemrégiben egy vidéki városban a frissen felszerelt díszkorlát, ami az utcát volt hivatott feldobni, de ugyanígy tűnt már el komplett vaskapu is. Az eddigi állóvízbe végre belekavart a rendőrség, és tegnap össznépi országos akciót tartottak. Ez annak ellenére sikeresnek bizonyult, hogy valahol kiszivárgott az információ. Így volt olyan felvásárló telep, ami egyébként szinte nonstop, aki tegnap ki sem nyitott. Egyelőre keresik, hogy hol illant el a köztudatba az ellenőrzés ténye, de nehéz lesz megtalálni. A mostani akcióban ugyanis több partner részt vett, akik potenciális áldozatok, mint a MÁV. Bár ez nem kedvezett az akció titkosságának, de így könnyebb azonosítani a fémeket, és meghatározni, mi származik illegális forrásból. A mérleg megdöbbentő adatokat tartalmaz, nagyjából olyan, mint amikor a rákos beteg végső stádiumában jönnek csak rá, hogy a dolog szinte menthetetlen.

Hajdú-Biharban például az 56 legális felvásárló telep mellett 27 illegálist találtak, ami elég rossz arányt mutat. A megtalált fémtárgyak palettáját felsorolni szinte lehetetlen volna. Szegény felvásárlóknak talán nem tűnt fel néhány dolog, így a rendőrségnek kellett segíteni. Egyáltalán nem zavarta őket, hogy valaki esetleg egy szobornak látszó tárgyat próbál meg értékesíteni, vagy netalán valami mást, ami nem éppen úgy néz ki, mit életpályáját sikeresen átfutó vasdarab. A csatornafedél nagy sláger, az szinte mindenhol volt, pedig ennek eltulajdonítása balesetveszélyes is. Gondoljunk bele abba, amikor például az M5-ös autópálya bevezető szakaszán az út közepén lévő tányérokat vitték el. De a lista itt nem áll meg. Rendszámtáblák, öntöttvas radiátorok, lopásból származó kábelek, alumínium kapcsolószekrények, egy komplett autó, réz fejfa és a többiek. Az egy nap alatt történt több letartóztatás, és bírságokat is szabtak ki ott, ahol bűncselekmény nem, de valamilyen szabálysértés megvalósult. Kétségtelen, hogy a hír kiszivárgása ellenére jelentős mennyiségű tárgyat sikerült megtalálni, és sok illegális forgalmi utat sikerült lezárni.

A kérdés csak az – mint a kábítószerdílerek esetében - ,hogy miért nem történt semmi eddig? A fémkereskedelemmel kapcsolatos probléma nem újkeletű, és már többen régóta sürgetik a rendőrségi akciókat. Erre a kérdésre már nem is keressük a választ. A rend éber őrei végre megmozdultak, és ezúton szeretnénk értékelésünket kifejezni azért, hogy nekifutottak ennek a feladatnak is, és nem is eredménytelenül. Ezek után még az a fontos feladat volna, hogy a törvényhozás elébe menjen a dolgoknak, és az eddigieknél sokkal szigorúbb feltételekhez kösse a fémhulladékok kereskedelmét, és konkrét lépések történjenek annak érdekében, hogy ne érje ebbe az iparágba vetni a bizalmat azoknak, akiknek eddig ebbe az irányba mozdult el a munka iránti lelkesedésük. Így az állam is sikeresen mutatná be, hogy itt nem egy államilag jóváhagyott orgazdaságról van szó, csupán némi késlekedést mutatott az eddigi törvényhozás. Akkor majd mindenki biztos lehet benne, hogy tud telefonálni mentőért, mert nem lopják el a kábelt, működik a vasúti jelzőberendezés, mert ott sem lopják el a kábelt, és nem esik bele egy csatornába, mert annak sem lopják el a fedelét. És végre újra eljöhet az idő, amikor nem műanyagból kell csinálni a köztéri szobrokat.

Lehet, hogy csak a naivitásom mondatja velem, de én eddig azt hittem, az olimpia egy szép és nemes esemény, mintegy ünnepe a sportnak. A pekingi olimpia egyes eseményeit nézve – talán másokkal együtt – változtatnom kell a korábbi véleményemen. A mai modern versenysport egy, a gyilkos piacgazdasági érdekeket előtérbe helyező, a versenyzők tudatos karrierépítéséről szóló vállalkozássá vált, ahol minden eszköz megengedett a cél érdekében. Nem számít a versenyző egészsége, magánélete, csak az eredmény. Kutatólaboratóriumból szökött klónhadseregek vetélkedését csodálhatjuk a tv előtt gubbasztva.
Mára már eljutottunk oda, hogy minden olimpiai résztvevőről nyugodt szívvel kijelenthetjük: doppingol. Ki kevesebbet, ki többet. Még a megnyitón playback-ről éneklők is nyugtatóval lépnek fel, nehogy a nagy izgalomban megremegjen a keze a színpadon, vagy hogy ne látszódjon az arcán a feszültség.
Több sportoló ismerősöm is van, akivel ezekről a dolgokról beszélgetve a következő kép rajzolódott ki előttem: Ifjú gyermekként szinte kivétel nélkül mindenki még a magáért a mozgásért, a sport szeretetért kezd el amatőr szinten egy-egy sportágat. Aztán ha tehetsége is van a dolgokhoz, s eredményes, lassan megszületnek az első pozitív visszacsatolások, jönnek a helyezések, érmek. Ekkor derül ki, kik azok, akikben megvan a tehetség, az elszántság ahhoz, hogy kitartó és rendkívül sok munkával eljusson arra a szintre, hogy amatőr (ifjúsági) versenyeken is bátran indulhasson. A sportolók jó része kb. ekkor kerül a következő választás elé: vagy feláldozza a magánéletét, a mindennapjait, az ifjúságának jó részét és a sportot választja, vagy a "hagyományos" felállás mellett dönt, s iskola, meló stb. vár rá.

Az amatőr versenyzést választva előbb-utóbb minden sportoló eljut arra a szintre, amikor az egyre keményebb és egyre durvább edzések hatására is egyre lassabban fejlődik, egyre kisebb lépéseket tud megtenni. A fokozódó igénybevételek miatt (most elsősorban a fizikai igénybevételre gondolok itt, de természetesen nem szabad megfeledkezni a rendkívül nagymértékű pszichikai terhelésről sem) egyre gyakoribbak a kisebb húzódások, ficamok, balesetek. Először csak az edzések előtt vesz be egy fájdalomcsillapítót az ember, hogy bírja a sérülésekkel, a kikopó ízületekkel terhelt szervezete a gyűrődéseket. Innentől viszont már nincs megállás. Rendszeressé válik a folyamatos nyugtatózás, izomlazítók, gyulladáscsökkentők szedése. Mivel így már sikerül tűrhető szintre szorítani a fájdalmat, folytatódik az edzés, előnybe kerül azokkal szemben, akik a komolyabb sérüléseik miatt nem tudnak megfelelően felkészülni a versenyekre. Újabb eredmények, újabb sikerek. Egy adott szint fölött azonban már csak ugyanilyen ellenfeleket talál, így váltani kényszerül: a további eredményekhez már nem elég a fájdalom elkendőzésére szedni valamit, hanem a teljesítményt is fokozni kell. Ilyenkor kerülnek elő eleinte csak a táplálék kiegészítők, később a teljesítmény fokozók, és máris a 22-es csapdájába került: Minél többet "anyagozik", annál jobb eredményeket ér el, minél jobb eredményeket ér el, annál többet keres, viszont minél többet "anyagozik", annál rohamosabban épül le a szervezete, annál rövidebb az az időszak, amíg megélhet a sportból, tehát annál többet kell ez alatt a rövid időszak alatt keresnie, így még nagyobb a kísértés az anyagok szedésére...
Ma már a profi versenyzők körüli csapat profi szinten előre 5-10 évre felépíti egy-egy versenyző karrierjét: mikor milyen eredményeket kell elérnie, azokkal mennyit hozhat össze (pénzdíjas versenyek, reklámszerződések, kapcsolati tőke, elismertség, stb.), s mikor kell visszavonulnia a sporttól. Emlékezhetünk pl. a Sydney-i olimpia nagy sztárjára, Ian Thorp-ra. Pekingben mit produkált? Semmit, hisz a 2004-es olimpia után nemzeti hősként sok-sok reklámszerződéssel a zsebében visszavonult. Ki fogja nyerni a legtöbb aranyat 2012-ben Londonban? Hogy nem Phelps, az biztos. Ő addigra már rég visszavonul majd, s jön egy újabb ifjú titán, aki – természetesen csakis a cáparuhának vagy gyors medencének köszönhetően – sorra nyeri majd az aranyakat. Nem is olyan rég, az 1980-as években még teljesen megszokott volt, ha valaki 2-3, sőt 4 olimpián is kivívta magának az indulás jogát. Mondhatják ugyan sokan, hogy a mai versenyzők csak azért vonulnak ilyen korán vissza, mert olyan mértékben fokozódtak az edzési módszerek, hogy már nem bírnak többet, régebben kevesebbet edzettek, így tovább bírta a szervezetük a terhelést. Remélem, ezt azért senki nem hiszi el teljesen... Mára már csak az számít, ki hány rekordot dönt meg, ki hány világcsúcsot produkál. Ha valaki „csak" szimplán első, azt sokkal kevésbé lehet eladni, mintha világcsúccsal első. A rekordok pedig nem fokozhatók egy adott mérték után. Vagy lehet, hogy pár év múlva már 8-9mp alá megy a férfi 100m-es síkfutás rekordja? :)
A WADA csak futja a tiszteletköreit, ellenőrizget, kampányolgat, de őt tulajdonképpen a sportszervezetek (és az olimpia eredményeket politikai befolyásként feltüntetni akaró kormányok) tartják el, akik érhető módon nem túlságosan motiváltak a WADA hatékonyságának növelésében. Amikor 3-4 évvel egy-egy verseny után végre sikerül bizonyítani a szabálysértést, s hosszú jogi csűrés-csavarás után elvenni valaki aranyérmét, már senki nem fogja tudni megmondani, hogy anno a versenyen ki is lett a második. A rivaldafényben fürdő győztes már rég learatta a babérokat, már csak erkölcsi elismerést jelent a második helyezettnek, hogy utólag őt hozzák ki győztesként.
A NOB lép erre valamit? Érdemben semmit. Ő most csak azzal foglalkozik, mit kezdjen azokkal a hagyományos olimpiai sportágakkal, amiket az egyre rohanó világban már szinte senki nem követ. Egy-egy lövészet vagy díjlovaglás közvetítés nézettsége kb. a parlamenti közvetítések szintjén mozog. Egyre kevesebb az az olimpiai sportág, aminek a nézettsége, a rajongói tábora van akkora, hogy megérje miatta egy ekkora megarendezvényt lebonyolítani. Márpedig a NOB bevételének tekintélyes részét képezi a közvetítési díjjakból befolyó díj. (Nem véletlen a NOB tiltakozó levele sem a The Pirate Bay ellen. Én is letöltöttem az internetről a megnyitót HD-ben, hiszen a letöltés legális az érvényes MO-i trv-ek alapján, hiába is próbálja ennek ellenkezőjét elhitetni az emberekkel bár „jogvédő" szervezet, alapítvány.) A NOB folyamatosan keresi azokat az új sportágakat, amikkel a nézettséget – s így a bevételeit – növelheti, közben azonban nem vagy alig foglalkozik a bizonyos sportágakba egyre jobban begyűrűződő "anyagozással".
Mit lehetne tenni? Alakítsuk át az olimpia számokat: Csak azok a sportágak legyenek olimpiai számok, amelyekben nem egy mérhető fizikai mennyiség a döntő (idő, hossz, tömeg, stb.), hanem azok, ahol a versenyzők egymással szállnak csak versenybe. Pl. futásban, úszásban ne mérjék az időt. Csak az számítson, ki ért be elsőnek, a vitás kérdések eldöntéséhez készüljön célfotó, de időmérés ne legyen. Azok a sportágak, ahol csak ilyen mérhető fizikai mennyiség alapján lehet győztest hirdetni (pl. súlyemelés) ne legyenek olimpiai sportágak.
Persze naivság lenne azt feltételezni, hogy a versenyzők egy része így nem élne tiltott szerekkel. Megpróbálnák továbbra is. Azonban így kevésbé lenne hangsúlyos, mivel a felkészülési időszakában nem tudna folyamatosan arra edzeni, hogy X másodpercet kell teljesítenie, hisz nem tudná mi az aktuális rekord, a többiek milyen időre is képesek. Az ellenfeleiről csak annyit tudna, hogy pár hónappal ezelőtt első lett, de azt nem, hány másodperc alatt. Tud valaki arról, hogy pl. kosárlabdában vagy vízilabdában olimpián bukott volna le valaki is dopping miatt? No? Nem emlékszem én se ilyesmire. Lehet, hogy ők is szteroidokon élnek, lehet, hogy marékszámra szedik a fájdalomcsillapítót, viszont korántsem olyan látványosan teszik ezt, mint a súlyemelők, atléták, úszók, biciklisták, hisz kevésbé vannak rászorulva. Nem egy láthatatlan tökéletes ellenfelet (egy fizikai mutatót) kell legyőzniük, hanem egy másik csapatot. Mindegy, hogy egy vagy tíz ponttal, "csak" jobbnak kell lenniük náluk.
Talán a sport tisztasága kicsit javulna. Talán a sportolók egészsége kisebb veszélynek lenne kitéve. Talán a kormányok, sportügynökségek végre engednék a sportolókat nyugodtan versenyezni, s nem mindenáron az eredményeket, rekordokat hajszolnák...

u.i.: azért persze ne feledkezzünk meg azokról a sportolókról, akik korán átlátják, milyen ördögi körbe is kerültek a versenysportot választva, s bár életük a sport kénytelenek voltak kiszállni ebből az ördögi körből. Jó részük nem azért hagyta abba a versenysportot, mert nem volt sikeres, nem volt jó a sportágában, hanem azért mert nem volt hajlandó mindenáron első lenni. Erkölcsös énük meggátolta őket abban, hogy érdemtelenül, az igazi sportolói elhivatottsággal szembemenve érjenek el eredményeket.

Napi minimálpost keretében próbáljuk meg értelmezni az alábbi képet, ami a Lidl egyik budapesti üzletében készült.

Nem montázsról van szó, a fent látható akciós táblák egy időben, az univerzum ugyanazon pontján voltak megtalálhatóak. A Lidl eddig is elkápráztatott bennünket hihetetlen egyforintos akcióival, így kedven kekszünket 332 Ft helyett csak egy napig 331 Ft-ért vehettük meg. E legújabb agyszülemény még talán ezt is felülmúlja, biztosan komoly erőfeszítést igényelt a marketing részéről. A kérdés az, hogy mit jelentsen ez a vevő számára? A feliratokból nem derül ki, hogy most akkor fakultatívan választhatjuk ki az árat, vagy a pénztárgép véletlenszerűen kisorsolja az általunk fizetendőt? Azt sem egészen tudjuk kitalálni, hogy a feltüntetett árak az üzletben található minden termékre vonatkoznak, vagy csak a táblák bizonyos sugarú körében elhelyezettekre. Sok kérdést vet fel eme remekmű, amihez csak gratulálni tudunk. A táblán azért ott szerepel, hogy csak a készlet erejéig. Tehát amikor teljesen leürítettük az összes polcot, akkor megszűnik az akció.

Autópálya belső sávjában 100-zal haladó autó, miközben a külső sáv üres. Ugyanitt 90-nel haladó kamion láncelőzésben halad el a 70-nel haladó teherautó sor mellett. Másik kamion ugyanezt teszi, csak a úgy, hogy a 80-nal haladó kamiont előzi 81-gyel percekig. Ezek ellen a balesetveszélyes helyzetek ellen várható, hogy lesz KRESZ módosítás – nyilatkozta Bencze József országos rendőrfőkapitány. Ezek után a lassú haladás fogalmát is tisztázni fogja a szabályozás, hiszen az adott esetekben egyáltalán nem kevésbé balesetveszélyes, mint a gyors.

Nem ritka helyzetkép Magyarországon, hogy autópályán vagy főútvonalon nem lehet a megengedett sebességgel haladni, hanem csak jóval kevesebbel. Ennek oka sokszor a fent említett eset, amikor a párhuzamosasan haladó sávokban gyakorlatilag azonos, a forgalmat akadályozó sebességgel haladnak a járművezetők. Ez a mostani szabályokkal is ellenkezik, de a jövőben várható, hogy szankciókra is számíthatnak azok, akik így tesznek. Szakértők és nem szakértő autósok szerint is szükség volna sokkal több olyan helyre, ahol teherautóval nem lehet előzni. Például az M0-ás autóút esetében nagyon sok helyen megelőzhető lenne a baleset, ha ezeket a szakaszokat kiterjesztenék, végső esetben akár a teljes szakaszra is. Nem volna ez egyedi Európában, hiszen több nagyvárosban találunk olyan autópálya szakaszokat, ahol a nagy járművek kizárólag a külső sávot használhatják egy darabon, még akkor is, ha az adott esetben csigalassúsággal halad. Az ilyen kiterjesztés után az elhelyezett traffipaxok arra is be lehetnek állítva, hogy a lassú vagy tiltott előzés szabálysértését rögzítsék.

A történetet most a kezdeteken szükséges továbbgondolni, hiszen a lassú haladás balesetveszélyes volta nem csak az autópályákat érinti. Tipikus helyzetkép, hogy a mindkét irányban zsúfolt egyszámjegyű főútvonalon valaki 70 km/h sebességgel halad, ezzel jelentősen felgyűjtve maga mögé az előzésre várókat. Két külön érdekessége is van az esetnek. Egyrészt nem feltétlenül öreg teherautókról van szó, hanem egyszerű autósokról. Ők azt hiszik, hogy amennyiben nekik nem sietős, akkor másnak sem. A másik érdekesség, hogy ezt a 70 km/h sebességet folyamatosan tartják, tehát azt akkor sem csökkentik, ha lakott területre érnek. Ezeket megelőzni a legtöbb esetben csak balesetveszélyes helyzetet okozva lehet, illetve lakott területen a sebességkorlátozás áthágásával. Ugyan ez csak egy kiragadott példa, de lehetne sorolni, hogy milyen helyzetekben jelent életveszélyt egy-egy lassan haladó jármű. Mindemellett ezeknek a veszélyes voltát a statisztikák sem rögzítik, hiszen a balesetnek sok esetben nem is lesz résztvevője, mert az őt előző vagy kikerülő autós fogja azt okozni.

Üdvözlendő gondolkodásmód keresni a balesetek forrását, még akkor is, ha ezeknek a kivitelezése a gyakorlatban nem egyszerű feladat. Gondoljunk csak bele abba a nem egyszerű kérdésbe, hogy a fent említett főútvonalon lassan haladás témakörét milyen nehéz lenne szabályokba ültetni. Ennek ellenére jó, hogy végre nem csak az a szándék jelenik meg a törvényhozás oldaláról, hogy jöjjön a pénz, hanem végre azt is vizsgálják, hogy milyen egyéb forrásai vannak az utakon közlekedőkre leselkedő veszélyeknek. A feladat leírása komplex, de biztosra lehet venni, hogy sokkal kevesebb lenne a baleset, ha a rendőrség időnként kiszedne a sorból egy szabálytalanul közlekedő lassan haladót. Egy valamit viszont nem kellene lefelejteni, amit a gyorshajtókkal kapcsolatban sajnos figyelmen kívül hagytak. A cél az utazók biztonságának növelése legyen, és ne a pénzbehajtás. Tehát legyen azonnali szankció, ne csak hetekkel később kapott befizetendő csekk. A forgalmat akadályozó érezze, neki kellene odafigyelnie jobban, nem a mögötte haladó autóoszlopnak. Nem utolsó sorban továbbra is arra törekedjen a szabályozás, hogy a balesetveszélyes pontokat derítse fel, ne az autósok pénztárcáját.

Mostanában egyre több, a mai abszurdisztáni közbiztonsági állapotról szóló - gyakran egyenesen megdöbbentő - cikket olvasok. Egyre több és több a rablás, a garázdaság, a betörés, a verekedés, a zsarolás stb... Lassan egyes régiókban, varosokban a közbiztonság szintje nemhogy a béka segge, de egyenesen a tektonikus lemezek alatt van.
Sokan sokfélét írtak már ennek okairól, sokan szidják a mostani vagy a korábbi politikai vezetést, a rendőrséget, az ügyészséget, a bíróságot, mindenkit. Jó páran persze rögtön "megoldási" javaslatokkal is előállnak, amelyek java része maximum egy eldugott afrikai rezsimben lenne megvalósítható (Rambo, a Predator és a Terminator hathatós közreműködésével), nem pedig egy demokratikus országban.
A fenti cikkekre reagáló olvasók hozzászólásaiból számomra az a kép rajzolódott ki - persze lehet, hogy tévesen - mintha a határőrökkel kényszerből felduzzasztott rendőrség személyi állománya - a tiszteletet érdemlő csekély kivételtől eltekintve - már nem elhivatottságból szolgál és véd, hanem csak egy állást tölt be. Igyekszik a napi x órát minél gyorsabban és nyugisabban letudni, nem feltétlenül ered a bűnöző nyomába, ül a kényelmes kocsiban és csak a felettesek által kiadott darabszámú csekket írja meg a már jól bejáratott "büntető-helyeken"... Nem járőrözik, csak ha muszáj, inkább aktákkal és látszattevékenységekkel veszi magát körbe, nehogy intézkednie kelljen, hiszen ha a legkisebb hibát is véti, jó eséllyel fogja az elkövető a szabadlábra helyezése után még a gatyáját is leperelni róla.
De miért ne változtassunk ezen? Miért ne tegyük motiválttá a rendőröket abban, hogy betöltsék a jogállam törvényes rendjenek megóvása melletti legfontosabb feladatuk és elfogják azokat, akik vétenek az érvényes jogszabályok ellen? Persze, ennek a "motiválásnak" nem szabad átesnie a ló másik oldalára, mert a végén oda jutunk, mint abban a svéd vígjátékban, ahol valódi bűnözés hiányában a rendőrök kezdtek el rabolni-fosztogatni, hogy legyen végre "ügy".
Milyen motiválásra gondolok? Egyszerű: zsebre menőre. Mind a mai napig a rendőrségen - amennyire én tudom - nem teljesítmény alapú a fizetés, hanem mint a köztisztviselőknél: beosztástól és kortól függő alap, plusz a pótlékok. Miért ne legyen náluk is a versenypiaci körülményekre hasonlító "ösztönző" rendszer? Mondjuk a BM minden kapitányságnak fizetne (figyelem innentől minden összeg hasra ütésre keletkezett, csak az arányok érzékeltetésére szolgál) mondjuk 5000HUF-ot minden felderített s lezárt szabálysértésért, 15000HUF-ot minden felderített s lezárt bűncselekményért, s így tovább. Természetesen, hogy a megfelelő kontroll is meglegyen, minden olyan esetért, ami az elégtelen nyomozás miatt nem állt meg az ügyészségen, kapna a kapitányság -6000HUF-ot, minden felderítetlen bűncselekményért -8000HUF-ot, és minden a közbiztonsággal vagy a rendőri munkával kapcsolatos, érdemben nem kivizsgált lakossági panaszért -500HUF-ot. Természetesen a mínuszokat halmozva akár a havi juttatások alá (!) is el lehetne jutni, de persze a pluszokkal ezt lehet ellentételezni. Minden kapitányság vezetője az emberei által a hónap végen összehozott plusz és mínusz összegek előjeles összegét "szétoszthatná" az emberei között, hiszen ő pontosan tudja ki, mennyire érdemli azt meg. Aztán a rendszert fokozatosan lehetne kiterjeszteni, s a végén már rendfokozatot is csak bizonyos számú ügy lezárása és a megfelelő kvalitások és kvalifikációk együttes birtokában lehetne lépni felfelé.(Szerkesztői megjegyzés: azt azért nem ártana előre rögzíteni, hogy a gyilkosság nagyobb súlyú bűncselekmény, mint a DVD másolás, különben rossz irányba megy majd a hatékonyság növelése. És súlyozni kellene a méreteket, mert Mucsaröcsögén is van rendőr, ahol tíz éve nem volt biciklilopás sem)
Az így elért eredményeket aztán persze lehetne publikálni is az interneten. Rögtön látszódna, hol milyen az élet Abszurdisztánban. Hol a legaktívabb a bűnözői kör, s hol a legeredményesebb a rendőrség. Megváltozna a rendőrök hozzáállása? Meg. Az első hónap után, mikor kézhez kapja a borítékot. Szigorúbban lépnének fel a valódi elkövetőkkel szemben? Úgy velem igen. Jobban odafigyelnének a lakosság biztonságérzetére? Azt hiszem igen. Tessék elgondolkodni ezen.

Olimpia volt. A mostani teljesítményünk számszerűleg nem lett valami magas. Nyersen az éremszámokat nézve azt látjuk, hogy több rendszerváltáson keresztül nem sikerült eddig ennyire alacsony teljesítményt nyújtani. Igaz, lehet más szemszögből nézni a helyzetünket, hiszen alig maradtunk le a huszadik helyről, de fényes eredménynek semmiképpen sem lehet nevezni, legfeljebb nem rosszabb, mint sok más ország által mutatott teljesítmény. Végülis Albánia, Málta, Ciprus, Bosznia-Hercegovina és még sokan mások egyetlen érmet sem szereztek. Természetes ilyenkor, hogy beindul a mutogatás, ki is a hibás a mostani kudarcért és azért, hogy még az óvatos várakozásoknak sem felelt meg a válogatott. Valójában igen nehéz, sőt lehetetlen egyetlen bűnöst kikiáltani. A sport egyszerűen nincs a helyén, már akkor, ha egyáltalán akarunk nemzetközi szinten is szerepelni. Ez tény, és nem is az utóbbi évek termése, hanem egy folyamat. Megpróbálhatnánk megnézni, hogy mi a helyzet ott, ahol kicsit jobban az élet része a sport.

Az Egyesült Államokban vagy más nálunk sikeresebb országokban sincs kolbászból a kerítés, bármennyire is úgy tűnik kívülről. De nézzük meg, hogy náluk miből áll a sportra nevelés. Hirtelen beugrott egy gondolat, amikor megjelentek egy amerikai filmben a szinte nélkülözhetetlen pompomlányok. Hol van a sport jelen a mai magyar utánpótlás életében? Most biztosan tudnak sok olyan klubbot mondani, ahová a városokban el lehet vinni a gyerekeket, és ott ambícióinknak megfelelően fejlődni tudnak az adott sportágban. De vajon mennyire szembesül a sporttal magával a fiatal, amikor az iskolába jár? Nézzük a gyermek korai éveit, amikor először találkozik azzal, hogy szabályozott keretek között kell neki testmozgást végezni. Nagyon sok iskolában kimerül abban a testnevelés, hogy „na, fussatok itt 10 kört az iskola körül, addig én elszívok két cigit a tanár nénivel, mert éppen fűzöm”. Konkrétan itt ki is merül a mozgás iránti igény kielégítése. Arról ne is beszéljünk, hogy mennyire jellemző itthon, hogy egy iskolának – legyen az általános- vagy középiskola, felsőoktatási intézmény – saját csapata vagy sportszakosztálya van valamelyik sportágban, sőt ezek időnként versenyre kelnek egymással? Ettől aztán nincs is igazi motiváció arra, hogy valaki a sport területén érjen el eredményeket. A fenti tények miatt a lelkesítő erő olyan szinten hiányzik, hogy sok esetleges tehetségnek eszébe sem jut, hogy erre is lenne lehetőség. Marad az otthoni sport, némi lövöldözős-üldözős-kalandos játék a gép előtt. Ebben egész jó eredményeket szoktunk elérni nemzetközi szinten is. Igen ám, de rögtön lehet kérdezni, hogy miből, mikor és hol? A helyzet ugyanis az, hogy fel sem vagyunk készülve arra, hogy a sport vissza tudjon térni a fiatalok életébe.

Most sajnos egyik feltétel sem teljesen adott. Vitatott az is, hogy az államnak mennyiben feladata pénzügyileg támogatni a sportot, és mennyire befektetés ez az egyén és a szülők részéről, és ez vita is fog maradni. A sportolók megbecsülésével gondok biztosan vannak. Sajnos nálunk a sportkarrier hamar véget érhet, és akkor ott van az egyén, aki nem igazán tud mit kezdeni addig, míg el nem éri a nyugdíjkorhatárt. Főleg így van ez, ha a tanulmányai helyett a sportra áldozta fiatalabb éveit. Kivételt képez ez alól, ha esetleg felkarolja valamelyik bulvármédia, ahol ideig-óráig el tudja adni a magánéletét. A gondok mégsem itt kezdődnek, mert idáig a legtöbben el sem jutnak. Vegyünk alapul egy olyan középiskolást, egyetemistát vagy főiskolást, aki nem valamelyik „gyógy” szakra jár, tehát a sport mellett azért szeretné kicsit bebiztosítani az életét. Teszi ezt azért, hogy amikor esetleg állam bácsi megfeledkezik róla, akkor is legyen mit enni. Ki tudja, mit hoz a jövő. Neki legfeljebb álom lehet a tanulás mellett, hogy közben aktívan sportoljon. Egyszerűen sem ideje, sem energiája nem marad erre. Mindez nem azért van, hogy ő olyan jó szakember legyen. A „magyar a világ agya” korszaknak már leáldozott, és talán nem is volt soha. Igaz, hogy nálunk az ápolónő is informatikus szinten kezeli az Excelt, az informatikus egyúttal profi közgazdász, a gépészmérnök profi informatikából, a kereskedő álmában is integrál. De nézze meg valaki az iskolai tantárgylistáját, aki már egy ideje dolgozik, és vallja be őszintén magának, hogy mekkora azoknak a tárgyaknak a mennyisége, amire várhatóan soha életében nem lesz szüksége. Ennyivel biztosan bentebb van az USA. Lehet, hogy úgy hülyék ahhoz, ami nem a szakmájuk, mint annak a rendje, de marad idejük arra, amire szeretnék. Mert mindenre az életben úgy sincs idő. Vagy ez, vagy az. Az említett tételek elhagyásával ráadásul egy kis pénzmag is maradna a jó sportra, és nem kellene a sportlövőnek azon cidrizni, hogy miből fizeti ki azt a pénzt, amit a repülőgépen cipelt plusz lőszerek súlya miatt kell neki leszurkolni. De az azért ne felejtsük el, hogy a probléma nem itt kezdődik.

Valahol nagyon korán el kellene kezdeni egy ésszerű mozgásra nevelést, ami túlmutat azon, hogy lefuttatunk a gyerekekkel minden testnevelés órán annyit, hogy végképp megutálják a testmozgást. A sport szeretetére történő nevelés, az ehhez tartozó ambíciók kialakítása ennél sokkal több szakértelmet kíván. Ha mindez meglenne, akkor talán a pénz lenne a legkisebb probléma, az majd megoldódna magától, ha hiszen a szponzorok is nagyobb lehetőséget látnának talán a magyar sportban. Akkor talán a tendencia is megfordul, hogy a Ferencváros csapatát lassan nem lehet megkülönböztetni egy afrikai ország válogatottjától. Nem mintha nem szeretnénk őket, de talán volna ebben az országban is elég utánpótlás. Csak ők most elvesznek az egymásra mutogató kezek sűrűjében. Amely kezek hagyják, hogy az aranyak tovább guruljanak oda, ahol a sport megfelelően van kezelve.

A budapesti közlekedésért felelős káosz vállalat megelégelte, hogy az utasoknak csak azzal a napi feladattal kell megküzdeni, hogy néhány esetben a menetrend csak tájékoztató jellegű. Ezért teljes átszervezésen esett át a közlekedés, és ma már a gyakorlott budapestiek is rászorulnak arra, hogy tájékoztatókból tudják meg, miként is juthatnak el a célpontjukhoz. Nem is volna ezzel olyan nagy baj, ha a tájékoztató nem volna olyan magyaros. Tele hibákkal, nehezen értelmezhető matematikai függvényekkel, és egyéb finomságokkal. Ezzel kerül szembe az utas, aki még ma is igénybe kívánja venni a tömegközlekedést a fővárosban.

Az új menetrendet természetesen vicces elemek is tarkítják. Az útvonal leírásoknál helye ugyan van a menetidőnek, csak nincs odaírva. Fakultatívan írhatja be mindenki otthon, legalább nem lehet ok a reklamációra. Nagyon jó, hogy egyéb logikai feladatokat is tartalmaz eme dokumentum. Például a 166A busz, ami az online menetrend szerint még most sem létezik „Hétvégén a 166-os betétjárata, mai 135-öshöz hasonló útvonalon”. Pontosan ezen a vonalon hozott új elemeket a menetrend a dolgozók számára is. A törvény az törvény, a buszsofőr is ember, ezért neki is pihenni kell. Ezért például ez a dél-pesti buszjárat az útja közepén megáll, mert elérkezett a sofőr pihenője. Ezután megérkezik ide az ugyanolyan számú busz, és tovább viszi az utasokat. Ember legyen a talpán, aki követni tudja, hogy ezek után hol, mikor és mire kell felszállnia. Ha egyáltalán megtalálja a menetrendet. Ugyanis a BKV honlapja, ahol legalább ismerkedhetne az új menetrenddel az ember, finoman szólva is olyan előzetes verzió képét kelti. A készítő nem vette a fáradtságot, hogy az új útvonalleírások alapján összehasonlítsa az online menetrendeket, így több helyen már nem is létező járatokat böngészhetünk, miközben az újaknak nyomuk sincs, illetve azok folyamatosan töltődnek fel. A szomorú csak az ebben, hogy lehetett volna jobban csinálni mindezt. Gondolom nem kedden derült ki a végleges verzió, ez alapján nyugodtan kikerülhetett volna a teljes menetrend időben a helyére. Az átszervezésnek sajnos nincs vége, szeptemberben az utazóközönség újabb változásokra számíthat.

Én nagyon sok ok miatt leszoktam a BKV-ról. Nem próbálom meg megmagyarázni, hogy olcsóbb autóval, mert nekem nem olcsóbb. De nem is annyival drágább, hogy most ne érje meg ezt a komfortkülönbséget. Azoknak, akiknek nincs erre a különbségre pénzük, marad a további folyamatos átszervezés, de én már új lehetőséget is látok ebben. Extra szolgáltatásként be lehet vezetni a fizetős sms-ben történő tájékoztatást. Akinek van rá pénze, az reggelente megkaphatja az általa kiválasztott járművek menetrendjét. A többieknek marad az a hajdanán a balkánon szokásos módszer, amit mára ők is felszámoltak. Valamikor jön egy busz, az majd valamikor elindul, és a végén valamikor megérkezik. Vagy nem. Azt is tudom, hogy sokaknak ez most jobb, és állítólag sok pénzt lehet ezzel megtakarítani. A baj ezzel az, hogy a kommunikáció megint kicsit szűkösre sikeredett. Mindenki bután néz, mint aki alól kihúzták a széket, és hiába az online lehetőség, ha még ott sem találhatunk meg minden aktuális információt. Ez most így sikerült – mondhatná a vizsgáztató tanár -, meglátjuk a második körben jobban megy-e.