Segély a devizahiteleseknek

2008.10.22. 09:30

Várhatóan ma tárgyalja a kormány, hogy milyen intézkedésekkel segíti azokat, akik valamilyen külföldi fizetőeszközben adósodtak el, és emiatt most problémát jelenthet nekik a törlesztőrészletek fizetése. Igen sokakat érintő kérdés ez, hiszen a hazai kereskedelmi bankok hitelállományának 60%-ka devizahitel. Tehát most jön az állami Krőzus, és megint pénz szór a nép közé, hiszen abból neki úgyis olyan sok van. Gyurcsány Ferenc a következőt nyilatkozta: „A válság elérheti a hétköznapokat is, a családok életét. Nekünk az is a feladatunk, hogy csökkentsük ennek lehetőségét és hatását… Nem gondoljuk, hogy át kell vállalnunk a törlesztést azoktól, akik felvették a hitelt. De azt igen, hogy a pénzügyi piac szereplőivel megállapodva lehetőség szerint ne engedjük, hogy a havi törlesztőrészletek az egekbe szökjenek. Olyan javaslatot kívánunk kidolgozni, aminek eredményeként a havi törlesztőrészleteket kordában lehet tartani, hogy ne taszítsuk súlyos megélhetési zavarba a családok sokaságát” Milyen szépe kezdeményezés is ez, de azért gondoljuk csak egy kicsit végig.
A devizahitel, mint állatfaj, igen kockázatos. Benne rejlik több olyan tényező, ami miatt egyik hónapról a másikra drasztikusan változhat az összeg, amit nekünk törlesztőrészlet címén be kell fizetnünk. Változhat ugyanis az alapkamata mellett a legfontosabb tényező, hogy az adott deviza éppen hogyan viszonyul a forinthoz. A forint pedig a mostani gazdasági folyamatoktól függetlenül is lehet instabil, hiszen igen könnyen manipulálható akár spekulációkkal az árfolyama. A gyakorlatban ez nagyon egyszerűen csapódik le. Ha a hitelfelvétel után 1 hónappal az adott deviza 30%-kal többe kerül, akkor hirtelen 30%-kal többel tartozunk a banknak, így értelemszerűen ennek megfelelően emelkedik a havi fizetnivalónk is. Miért is jó ez akkor a potenciális hitelfelvevőnek? Azért mert jobb esetben még így is jóval kedvezőbb kamatfeltételek mellett kaphat hitelt, jelentősen csökkentve ezzel a havi költségeit. Egyfajta kockázat/nyeremény számítás a hitelfelvétel, amit mindenkinek magának kell eldöntetni. És el is jutottunk arra a pontra, ahol fel kell tenni a kérdést: mi köze van ahhoz az államnak, hogy valaki hozott egy kockázatos döntését, netalán kisegítse, ha az rosszul sül el?
Nem egyszer vettem már fel hitelt, többek között devizahitelt. A döntéskor pontosan ismertem a lehetséges hitelfajtákat, és azt is tudtam, hogy melyik az a svájci frank árfolyam, aminél ez már bukás lesz. Ugyan nem tartottam lehetetlennek, hogy ez megtörténjen, de azért bíztam benne, hogy mégsem fordul elő. Ha mégis, akkor így jártam. Igyekeztem olyan konstrukciót választani, ahol ezt a kilengést még elviseli a családi költségvetés. Soha eszembe sem jutott, hogy majd valaki segít nekem kifizetni a részleteket, ha azok felszöknek a magasba. Nem is várom el most sem.
Furcsa felvetés, hogy ezek után én és a többi adófizető bármekkora részt is viseljen mások kockázatos döntéseiből. Hiszen amikor például az illető lakáshitelt vett fel, akkor azért választotta a deviza alapút, mert az kedvezőbb volt. Figyelembe vette, hogy magasabb lehet a törlesztőrészelt és feltette magának a kérdést, hogy azt akkor miből fogja fizetni? Ha nem, akkor alkalmatlan volt arra, hogy ilyen típusú hitelben részesüljön. És akkor még nem is beszéltünk azokról, akik autót vásároltak devizahitelből vagy netalán ingatlan fedezet mellett felvett jelzáloghitelből mentek nyaralni a karibi szigetvilágba. Lehetne sorolni, hogy a szükséges dolgokon kívül még mire vettek fel az emberek személyi devizahiteleket, amikből lehet, hogy nagyon jól érezték magukat, és ezt a jó érzést most a többieknek kell megfizetnie. Legalábbis a kormány most így szeretne még egy kis támogató erőt vásárolni magának.
Persze azért itt is szükséges valamit megemlíteni. Vannak olyanok, akik tényleg az albérletből való menekülés utolsó útjaként vették fel a devizahitelt, és azért azt, mert már annak a kifizetése is nehézséget jelent számukra. Nekik most tényleg rossz ez az állapot, de értük sem értelmetlen pénzszórással kellene küzdeni. Ugyanis, ha a beteg lábából ömlik a vér, akkor a megoldás nem feltétlenül az, hogy még nagyobb erővel toljuk bele a vérkeringésbe mások vérét, hanem megpróbáljuk elállítani a vérvesztés okát. Ha a vezetés igazán segíteni akar azokon, akiknek hitelük van, akkor előáll egy hiteles gazdaságpolitikával, végre valamiféle életképes reformpolitikát mutat fel, felhagy a féktelen pénzszórással és még lehetne sorolni. A hiteles kormányzásnál ugyanis semmi nem volna képes jobban stabilizálni a nemzeti valutánkat, sőt azt is tudjuk, hogy az előbb említett feltételek mellett nemzetközi segítséget is kapnánk ehhez. Igaz, ezeknél jóval egyszerűbb kinyitni a zsákot, és beönteni a tömegbe, hiszen ettől a tömeg azonnal jól érzi magát. Egyelőre.
 

9 gyermekkel teljességben

2008.10.21. 09:00

A következő cikknek semmi különösebb tanulsága nincs. Nem elemzés, nem kritika, nem vélemény. Egyetlen oka van, hogy elkészült: Mindig is érdekelt, hogy mi motiválja azokat a nőket, akik több (sok) gyermeket vállalnak. A környezetemben nem találtam olyan nagycsaládost, akivel beszélgethettem volna arról, hogyan őrzi a szellemiségét, nőiségét akkor, mikor az élete legnagyobb részben szülésről, nevelésről, a család gardírozásáról szól. Itt, az interneten találkoztam egy ízig- vérig értelmiségivel, akinek feltehettem a kérdéseimet. Ő pedig válaszolt, bár nem azonnal, mert szeptemberben szülte kilencedik gyermekét. Számomra elképesztő, tiszteletre és csodálatra méltó ez az életforma, és csak azt tudom mondani, amit nekem is szoktak más nők, mikor meghallják, hogy három fiam van:  Ez igen. Én nem bírnám, az egyszer biztos.

És akkor íme a levélváltásunk nagyjából vágatlanul:

-   Ez eleve elhatározás volt az életedben, hogy ennyi gyereket szeretnél? Ha igen, akkor mi motivált ebben? Úgy értem, vallásos vagy, vagy gyerekszerető, vagy kíváncsi voltál, hogy milyen lesz az újabb és újabb gyerek?

-  
Az, hogy „ennyi”, az mennyi, soha sem lett számszerűsítve. Én magam is nagycsaládba születtem, ahol az öt gyerek között a legnagyobb voltam. A család nálam mindig is sok gyereket jelentett. Úgy hiszem, a szüleim védekeztek úgy a számukra vállalhatatlan rendszerrel szemben, hogy túlságosan is a családra fókuszáltak a karrier építés helyett, így ha úgy tetszik a kádárrendszer „áldozata” vagyok. Számomra az anyaság magától értetődő dolognak tűnt, amióta élek. Az, hogy ez mennyire szülői példa, jól mutatja, hogy számomra a hatodik gyerek születése okozott igazándiból lelki problémát, ugyanis arra nem láttam példát magam előtt, hogy ez teljesíthető feladat. Ferkó születése előtt volt hatévnyi szünet és már a fogantatása előtt fél évvel álmodtam vele, rendszeresen és visszatérően, miközben féltem a születésétől. Az interneten azonban sikerült megismerkednem nagycsaládosokkal, akik bemutatták, hogy igen, lehetséges, hogy középosztálybeliként tudjak élni. Ezért is vállalkoztam arra, hogy bemutassam magunkat neked és másoknak. Vallásos vagyok ugyan, de nem jobban, mint egy átlag római katolikus. (Ez így ebben a formában nem igaz, csak arra akarok utalni, hogy nem kívánom magamat a Czakó Gábor tollából elhíresült dobozba skatulyázni).

-   Közös akarat ez a pároddal, vagy egyikőtök forszírozta, és a másikótok "kedvet kapott" hozzá?

-  
A férjemmel nagyon egymásra találtunk. Azt szoktam mondani, hogy együtt robbanó    elegyet képeztünk. Ő egyke volt, anyukája nehezen, több évnyi kínlódás után esett teherbe vele és soha többé nem lehetett gyereke. Ő szenvedett az egyedüliségtől, így már az elején elhatároztuk, hogy nem „vállalunk” gyereket, de mindenkit, aki hozzánk akar jönni, befogadunk. Elfogadjuk a gyerekáldást. Tudatosan naptáraztunk, amivel elméletben elkerültük a gyermekáldást, nem segítve, de nem is elutasítva a terhességet, már a második gyerektől.

-  Mi a foglalkozásod? Dolgozol- e most valami módon, vagy a gyerekeidnek
szenteled az életed? Ha nem dolgozol, akkor hiányzik- e az, hogy valami mást is csinálj a gyereknevelésen kívül?

-   Anya vagyok. Időnként azért kiszakadok a körből, mert megtehetem, hogy mást is csináljak, de ezeket az időket inkább szabadságolásnak nevezném. Igazából attól vagyok boldog, ha a család rendben van. Ne hidd azonban, hogy nem jelent szellemi teljesítményt egy ekkora családot irányítani és működtetni! Nem is mondhatom sikeresnek benne magam. Sokkal jobban lehetne csinálni, ha képes lennék rá. Ez kihívás a „foglalkozásomban”, s abban sem vagyok biztos, hogy valaha sikerül.

- Hogyan őrzi meg az identitását egy nő, aki ennyire maximálisan anya.
Hogyan tudsz időt szakítani magadra, van- e hobbid, és ha igen, akkor mi?

- 
Nem tartom magam „maximálisan anyának”. Szerintem maximálisan anyákat éppen úgy találsz az egy-két gyerekesek között, mint a nagycsaládosok között, már ha létezik ennek a szónak értelme. Ha végig gondolod, kevés embernek van annyi lehetősége, mint nekem, hogy megőrizzem önmagam. Saját magam alakítom az életemet, és nem kér számon senki. A sikereim és kudarcaim is csak az enyémek. Klasszikus értelemben vett hobbim nincs, az internet segít abban, ha meg akarom gyorsan oldani valamelyik gondom. (Mondjuk, hogy éppen robbanni készülök, mert a kamaszaim, vagy a kicsinyeim éppen az agyamra mentek) Olvasok, ha tudok, verseket és szépirodalmat. Megpróbálok klasszikus értelmiségi maradni, ahogyan azt a szüleimtől láttam.
 
-   Az emberek hogyan viszonyulnak hozzád? Miképpen értékelik, hogy ennyi gyereked van? Tudnak- e másról is beszélni veled a családodon kívül, vagy állandó téma  a "mit eszik, hogy kakil, kijött- e a foga"?

-  
Ezt is otthonról hoztam, hogy különálló vagyok. Soha sem zavart, hogy nem igazodok a középhez, a többséghez. Azt, hogy valaki bántson azért, mert sok gyerekem van, soha sem tapasztaltam, bár azt sejtem, hogy a hátam mögött miket gondolnak rólam. Van egy bácsi, aki minden hónapban megjelenik nálunk és hoz kétezer forintot. Hozzájárul vadidegenként a családhoz. Nekünk kétezer forint nem nagy pénz, de neki sokkal többet jelent. Nekünk is az ő gesztusa. Ő, és a hozzá hasonlók számítanak. Én nem nagyon kerültem olyan helyzetbe, hogy olyan igazi csecsemős témákon kellett volna rágódnom. Talán azért, mert nem a mai értelemben éltem meg a „babaprojekteket”. Nekem a terhességeim, a gyereknevelés nem egy elvégezendő feladat, hanem a mindennapok része, és ahogy az ember nem beszél a zuhanyzásról, vagy a fogmosásról, erről sem.

-   Hogyan őrzitek a párkapcsolatot? Hogyan szakítotok egymásra időt és energiát a pároddal? Jártok- e szórakozni, és ha igen, hová, és hogyan oldjátok meg?

-  
Ma már könnyebb megoldani. A nagyok 14-15 évesek és rendkívül szociálisak. Nincs szükségünk bébicsőszre, ha el akarunk menni vacsorázni, vagy valamilyen programunk akad. Persze az elkövetkező év újra foglalt lesz, mert szoptatni fogok.

-   A gyerekek hogyan viszonyulnak egymáshoz? Milyen szinten vannak testvéri viszályok? Vannak- e szorosabb kapcsolatok közöttük (mondjuk ketten-hárman összetartanak)?

-  
Ha valamiben sikeresnek tartom magam, akkor az az, hogy egy-egy konfliktus esetén, vagy szórakozásnál, az összeállás soha sem azonos. Nincsenek táborok, mindenki mindenkivel együtt küzd. Alkalomszerűen, csupán az igazságérzetük szerint állnak szemben egymással, és ritka az ismétlődés. A gyerekek büszkék a családjukra, segítik egymást. Határozott egyéniségek, hűteni kell a versenyszellemet köztük.

-   Ők hogyan viszonyulnak ehhez? Büszkék rá, vagy furán érzik magukat más
gyerekekhez képest?

-  Határozottan élvezik, amikor elképednek az emberek, hogy ők milyen sokan vannak. Nem vagyunk szegények, így nem is tehertétel számukra, inkább előnyük van belőle.

-   Anyagilag hogyan tudjátok finanszírozni a tanulásukat, ruházkodásukat, a karácsonyt, szülinapokat?

-   Informatikai vállalkozásunk van, ezért tehetem meg, hogy ha akarok, akkor dolgozom. A férjem igazi szakember, az ő szakértelme és hivatása teremti meg a hátteret egy ekkora családhoz. Valószínűleg bárhol a világon elismert és megbecsült informatikus lenne. A gyerekek megkapnak mindent, amit jónak tartunk. Tanulnak zenét és nyelveket, a kötelezőn túl is. A ruházkodásban természetesen megy az öröklés (néha én sem tudom követni, hogy melyik ruha kié, mert már ők adják át a kisebbeknek a kinőtt cuccokat ), de azért mindenkinek jut egy-egy új darab is, mert a mai ruhák legfeljebb két gyereket bírnak átlagosan. Nem szoktam visszautasítani az ajándék ruhákat sem, praktikus módon ítéljük meg az öltözködést.

-    Mi a véleményed arról, hogy lehet- e ebben az országban 9 gyermeket vállalni? Úgy értem, az átlagpolgárnak van- e esélye arra, hogy tisztességesen taníttatni, ruházni, nevelni tudja őket?

-  
Ezen én is szoktam gondolkodni, hogy vajon a szükség tesz-e minket találékonnyá vagy a találékonyságunk teszi lehetővé a nagy családot. Nem egyértelmű a dolog. Az, hogy valaki képes-e x gyerek felnevelésére, nem kellene, hogy attól függjön, hogy a piac mennyire becsüli meg a munkáját. Egy könyvtáros, vagy tanár házaspár képessége a gyerekek nevelésére nem függ attól, hogy őket épp nem becsülik meg anyagilag. Az, hogy a nemzetnek és a társadalomnak értékelnie kellene azt, hogy a középosztály gyereket vállal, nem humanitárius, hanem közgazdasági kényszer egy hosszútávon gondolkodó társadalom esetében. Ma a társadalom - minden ellenkező önámítása ellenére - gyermekellenes. Bár látni biztató jeleket is, ez még nagyon kevés. (Gondolok itt az önmegmentő falvak nagycsaládos betelepítési programjára). Az olyan látszólag gyermeki érdeket védő intézkedés is, mint a biztonsági gyerekülés kötelezővé tétele, súlyosan gyermekellenes, önámító és szemforgató. Kedvenc fordulatom, hogy annyira védjük utódainkat, hogy megkíméljük őket a születés fájdalmától és a halál kegyetlenségétől is.

-   Mi a véleményed a "megélhetési szülésről"? Kiknek javasolnád- engednéd a nagycsalád vállalását?

-   A cigányok szeretik a gyerekeket, sokkal jobban, mint a többségi társadalom, így egy eleve szegény etnikum még tovább szegényedik a gyerekei miatt. Ám a nagycsaládos cigányok sem homogének. A kialakult helyzet - mert igenis létező jelenség a megélhetési gyerekvállalás - viszont nem az ő hibájuk. A „kétezerforintos” szavazó vásárlása a politika elemi érdeke, aki ezt tagadja, az súlyosan érdekelt ebben a folyamatban. Ha lenne rá akarat, ki lehetne dolgozni olyan rendszert, hogy ezek a gyerekek és emberek megkaphassák azt, amire valóban szükségük van, de ne legyenek anyagi okból ösztönözve a szülésre.
A társadalom elemi érdeke, hogy legyen gyerek, az megfelelő nevelés mellett a társadalom szocializált és szolidáris tagja legyen, megvalósuljon a társadalmi „újratermelődés”. Ennek a betegség-tünete a megélhetési gyerekvállalás.

Senkinek sem javasolnám a nagycsaládot. Nem saját gondolat, egy négy gyermekes anyukától olvastam, hogy mindig is érezte, hogy nincs még kész a családja, még nem teljes. Szerintem nagyon sok nő él ezzel az érzéssel közöttünk. Segíteni és bátorítani kellene őket, mert ezek a gyerekek ott élnek a lelkükben. A nők (általában) egyáltalán nem élnek tudatosan. Még a legapróbb óhajt is nyomásként élik meg és nem érzik jól magukat tőle. Mindenki törekedjen a saját maga által megélt teljességre!
 

A TV2 életképtelen

2008.10.20. 17:00

Írásom apropóját a Commenct:com ide vonatkozó írása adta, amiben található szintetikus adatok magukért beszélnek. A TV2 úgy döntött leveti magát a Taigetosz mélyére, legalábbis a nézettségi mutatókat tekintve. Nem kívánom a görbéket részletekbe menően elemezni, ami megmutatja, mekkora kudarcot élt meg a csatorna vasárnap este. Sikerült olyan „sikersorozatot” felvonultatnia tegnap estére, hogy ennél talán az is jobb lett volna, ha le sem adják a műsort, mert ezzel jelentős megtakarításokat érhettek volna el. Pedig a Charlie Angyalai 2 című film nem egy brutális ellenség, beletekintve láthatjuk, hogy az csupán a Power Rangers Hollywoodi változata, mégis a nézők nagy többsége ezt választotta a másik filmmel szemben.
Volt egy mondat, ami elhangzott Gyöngyössy Bence szájából tavasszal. A téma már abban az időben is foglalkoztatott, de közel sem láttam annyira rózsásnak a helyzetet, mint ő maga, és ez az elbizakodottság erősen vissza is ütött. Akkor ő olyan vérmes reményekkel fogott hozzá a programok tervezéséhez, hogy ki merte jelenteni, hogy a cél egyértelműen a piacvezetés. Valahogy azonban a TV2 nem is abban képes csak mellényúlni, hogy rossz struktúrát választ, hanem a máshol működő dolgokat is tökéletesen képes életképtelenné tenni a csatornán belül. Egy idézet jól mutatja, hogy miről is van szó: „Két produkciónk már el is indult, biztató nézettségi eredményekkel: az egyik Az igazság ára, ami egy drámával és érzelmekkel teli talkshow-alapú vetélkedő…”. Jaj, jaj, mondhatjuk, alig fél év múlva már lassan nem is emlékszünk erre az alappillérre, olyan szinten sikerült zátonyra vinni. Sikerült mindezt úgy, hogy az alapkoncepció alapvetően nem feltétlenül irányozta elő a bukást, de a megvalósításban erős gondok voltak. A másik hibás feltevés az, hogy teljes erővel neki kell menni a konkurenciának, és mindenképpen meg kell mutatni, hogy a TV2 elég bátor ahhoz, hogy egy műsort vagy filmet egyszerre adjon az ellenfél erősebb ütőkártyáival. Ilyen volt, amikor a kiírás szerint az esti sorozat feltétlenül akkor akart kezdődni, amikor még tartott a Berényi-saga a másik oldalon. A vége természetesen az, hogy a sorozat a valóságban bevárja a konkurenciát, hiszen a nézettségi mutatók jól mutatják, hogy a végső csúcspontról nem hajlandó lemondani a néző.
Úgy tűnik, hogy a TV2 ugyan tud kiugró nézőszámokat hozni, de az igazán erőteljes bázisréteget nem sikerült még neki megalapoznia. A kínlódás hasonló ahhoz, mint amikor az RTL a Tereskova-féle vírusmarketing keretében kívánt nézettséget növelni. A különbség az, hogy ők pontosan tudták, hogy mikor kell kiszállni ebből. (Érdemes megnézni a Google Trends oldalán, hogy mennyi is volt ez a kicsi népszerűség) A TV2-nél egy nagyon sürgős stratégiai váltásra volna szükség, mert ennek a vége néhány éven belül – köszönhetően a digitális átállás okozta viharnak is – a nagy kereskedelmi televízió pozícióból a sokadik kertévé minőségbe tolhatja vissza a nézettséget. Ennek biztosan vannak jó és helyes stratégiai lépései. Talán az első a kudarc elismerése, és annak felismerése, hogy a másik sokkal keményebb. Ezzel a visszafogott lendülettel pedig igenis lehetne tanulni, és megkeresni azokat a műsorokat, amik tényleg nézőket ültetnek a képernyő elé. Mert bizony a kereskedelmi televízió már csak ilyen. Műsort minőségét nem a szakma és a nagy szavak fogják eldönteni, hanem a nézők.
 

Gyilkos kommandós?

2008.10.16. 10:00

B.B. tegnap a vádlottak padjára ült, emberölés miatt, számol be a Blikk. Kommandósként egy kábítószer miatti rajtaütéses akcióban lassan három éve lelőtt egy embert. Mindenki máshogy emlékszik a történetre. Ő, a vádlott így: „Nekiment egy kocsinak, elsodorta a kollégámat, majd rám húzta a kormányt, és elindult. Három éve mindennap átgondolom azt a pillanatot. Másodperceim voltak a döntésre. Életveszélyben voltam én is és a társam is. Nem akartam megölni őt” Vannak, akik viszont egészen másként tekintik az eseményt, például az ügyészség, akik szerint az a lövés már felesleges volt. Naivitás ON, az anya ezt nyilatkozta: „Nem akarok vádaskodni, hiszen a rendőrt még nem ítélték el. Egy viszont tény: lelőtte a fiamat. A gyermekem nem volt bűnöző, nem tudom, miért volt Vecsésen”. Naivitás OFF. A lényeg, hogy valaki meghalt, és most a bíróságnak évek távlatából – a magyar jog fényében – azt kell mérlegelnie, hogy jogos volt-e ott a lövés. Az autóban amúgy egy kilogramm kábítószert találtak az eset után.
Nem vagyok pozitív beállítottságú az emberöléssel kapcsolatban, de amikor a rendőrség kötelékén belül vádolnak meg valakit azzal, hogy jogtalanul használta a fegyverét, mindig vegyes érzelmeim vannak. Vajon miért van a rendőrnél fegyver, és miért volt ott a kommandósnál is azon az estén? Azért, hogy adott esetben saját és társai testi épségének védelmében fel tudjon lépni. És nem arról van szó, hogy ha elég közel van már hozzá a tisztelt bűnöző úr, akkor a puskatussal fejbe tudja ütni. Igen, adott esetben lőhet azzal a fegyverrel. Ezek után képzeljük el, hogy ott vagyunk golyóálló mellényben, teljes menetfelszereléssel magunkon. Minden pillanatban arra kell számítanunk, hogy valaki az életünkre tör, lövés ér bennünket, megtámadnak. Talán többet nem fogunk hazatérni, de ezt választottuk, nekünk ez a munkánk. Ebben a helyzetben igen nehéz mérlegelni azt, hogy meddig is tart számunkra az életveszély. Több év távlatából könnyű azt mondani, hogy már megállt az autó, de vajon ott könnyű-e mindezt eldönteni? Könnyű-e maximális adrenalin szint mellett arról diskurálni saját magunkkal, hogy most ez életveszély-e vagy sem? A legtöbbünk felkészületlenül valószínűleg egy ilyen bevetésen vagy megmerevedne, vagy minden mozgó tárgyat azonnal szétlőne. Nehéz ilyenkor mérlegelni, sokkal nehezebb, mint ma egy fűtött tárgyalóteremben.
Most pedig eljutottunk a kérdés leglényegesebb pontjához ismét. Egyáltalán miért kérdéses egy hivatalosan fegyverrel felszerelt személy esetében, hogy amikor megtámadják, akkor jogos volt-e a védekező reakciója? Az eset ugyanis nem egyedi. Egy másik példa is nagyon jól szemlélteti a helyzetet, amikor a rendőr egy sikátorban lelőtt egy fiatalt, mert a sötétben nem tudta mérlegelni, hogy a kezében megvillanó tárgy kés vagy valami más volt. Talán el kellet volna kérje, hogy lemérje a penge hosszát, és megállapítsa, hogy az valóban alkalmas emberi élet kioltására? Azt kellene megérteni vége, hogy a bűnözés az veszélyes üzem, éppen úgy, mint a bűnüldözés. Ha ilyenbe keveredünk, és mások életére törünk, akkor előfordulhat, hogy ő is a miénkre. Talán azoknak, akik ilyenre adják a fejüket, inkább annak kellene örülnie, hogy nem egy olyan országban élünk, ahol elég a gyanús mozdulatunk arra, hogy a rendőr azonnal használja a fegyverét, és még csak kérdésként sem merül fel az, hogy az jogos volt-e. Egy valamit pedig mindig elfelejtünk. Bűnözni nem kötelező.
 

Kezdődjön már időben!

2008.10.14. 11:30

Ez a felháborodásom valamikor a kereskedelmi tévézés nagyon kezdeti időszakaira nyúlik vissza. Nem arra, amikor a Magyar Televízió is csinált néhány hét ilyen kísérleti adást, amiben lehetett telefonos torpedót játszani (képmegállítás funkcióval rendelkező vhs tulajdonosok előnyben), sorozatokat nézni és a többi, ami közben ömlött ránk a reklám. Sokkal inkább a nyugatról, égre néző tányéron keresztül érkező, nálunk még életidegen kertévékre. Jöttek a műsorok, elvileg valamiféle műsorújság is volt hozzájuk, ami olyan volt, mint a buszmenetrend a balkáni országokban hajdanán. Csupán tájékoztató jellegű. Ahogyan telt a nap, a műsorok egyre nagyobb hátránnyal indultak, és a hivatalosan 23 órakor kezdődő filmnél egyáltalán nem volt meglepő, ha 23:30-kor még sehol sem volt. Emiatt aztán a programozott videofelvételnél legjobb volt, ha lazán rányomtunk 1 órát a végére, hogy tuti ne maradjunk le a csattanóról. Eme módszer a Sat1 és RTL esetében szinte kötelező volt.
Kezdjük behozni a nyugatot. Az itthoni RTL - követve az ősi példát – a most futó dzsungelharcnak álcázott celebnyaraltatással simán felrúgja a napi műsorrendet, és itt nem arra gondolok, hogy ettől a valamitől eleve későbbre van kiírva a műsor. Nem, hanem az a felháborodás oka, hogy a kiírt időpontban még nyoma sincs a következő műsornak, hanem még simán ott tartunk, hogy valamiféle híresnek beállított emberek egymással vitatkoznak a dzsungel közepén, ahelyett, hogy békésen lógatnák a lábukat. Ott életképtelenkednek, mert a cuki-muki-édi-bédi rohadt malacot nem akarják megbökni. Mintha az, amit otthon esznek, nem ugyanúgy élő állatból lenne. Nagy szerencséjük, hogy nem vagyok ott, mert az éj leple alatt már csak kalandvágyból is végeznék szegénnyel, hogy másnap ne azon kelljen kínlódni az evés helyett, hogy a malackával mi lesz. Szóval néznék valamit, és helyette még ez ömlik.
Azt, hogy mikor érdemes visszakapcsolni (rutinosak már mondják is, hogy „soha”) nem tudom, mert a műsorrend az régen fel van borulva, és sem online, sem a teletexten nincs semmi aktualizált információ. Olyan magyaros ez, hiszen a MÁV sem szokta mindig bemondani, ha 10-15 percet késik a vonat, mert az megszokott dolog, rutinos vonatozó ezt már eleve bekalkulálta. Csak az ezzel a baj, hogy becsapva érzem magam ilyenkor, mint néző. Én, a gyarló tévéfogyasztó odaülök, és választok a silány étlapról valamit, amit megnéznék. De a pincér a várakozó kérdésemre, hogy mikor jön már a kaja, átmenetileg valami szemetet borít oda, amit én akkor sem kérek, ha nincs más.
És akkor még el sem jutottam odáig, amikor a műsorrendet az egymás elleni harc alakítja. Például az, amikor az egyik csatorna rendszeresen kiírja egy adott időpontra az esti sorozatot, de az véletlenül mindig pont akkor kezdődik, amikor éppen véget ér a Berényi-saga a másik csatornán. Most persze ezt nem tehetik meg, hiszen a Berényi-saga eleje és vége bizonytalanabb, mint az, hogy ki fognak legközelebb a forgás miatt kiírni a sorozatból. Szóval köszönöm szépen, hogy megvárnak a műsor végével, de ha meg akarok valamit nézni, akkor odaülök akkor a tévé elé, amikorra az ki van írva. Ezt a módszert sokkal inkább becsapásnak, megtévesztésnek érzem. Azt is el kell árulnom, hogy az így sokkal drágábban eladott reklámidőnek is hamarosan vége. Lehet kezdeni azon aggódni, hogy mi lesz akkor, amikor a legtöbb háztartásban már ott lesznek azok az eszközök, amivel minden akkor kezdődik, amikor én akarom. Legfeljebb egyszer beiktatok egy 24 órás csúszást, és nekem akkor is időben kezdődik majd az, amire kíváncsi vagyok.
 
 

A BKV-ellenőr új ruhája

2008.10.13. 09:00

Visszafogott, fiatalos, elegáns. Fene gondolta, hogy a BKV-ellenőrök új formaruhája kapcsán egyszer pont ezek a jelzők jutnak majd eszembe, pedig megtörtént. El kell ismerni, a Makány Márta for BKV kollekció rendben van, a BKV idősebb és fiatalabb dolgozói is nyugodtan belebújhatnak a vagány kiegészítőkkel, légiutaskísérő utánérzettel és némi zölddel feldobott ruhába, az új szerelés kényelmes lesz és bőrbarát, a nyári meleg kellemetlen szagorgiáját generáló műszálkorszaknak egyszer s mindenkorra befellegzett. A neves divattervezőnő által kreált munkaruhák mintadarabjait 2007-ben mutatták meg a nagyközönségnek, a méretvétel nemrég vette kezdetét és gőzerővel zajlik, szóval, ha az égiek is úgy akarják, januárban már az új garnitúrában pompázó ellenőrök kérik tőlünk a jegyeket-bérleteket.

A BKV fejenként cirka 60.000 forintot költ mintegy 7000 alkalmazottjának trendi cuccaira. A végösszeget inkább nem írom le, bár ha belegondolok, talán nem is sok egy adag jobb minőségű, ízléses öltözékért. Talán. A képen látható hölgyek-urak a vállalat saját dolgozói, igazán eredeti ötlet, hogy nem Cseh Annamáriát kérték fel a Makány-kollekció bemutatására. Lássuk be, klasszul mutatnak, fiatalok, szépek, vékonyak, ha rájuk nézek, már-már olyan érzésem támad, mintha a ruhatárfrissítéssel valami új kezdődne a BKV-nál, ami jó a vállalatnak és jó nekünk, utasoknak is, hiszen a BKV-nak érthetően fontos az arculat korszerűsítése, mi meg szívese(bbe)n vesszük az ápolt ellenőröket. Igen ám, csakhogy a mezei BKV-ellenőr általában nem úgy néz ki, mint a mellékelt képen a kamerák előtt pózoló kolléga, sőt, megkockáztatom, sok ellenőr eséllyel pályázhatna az antiférfi-antinő címre is. (Kivétel persze mindig van, remélem, nem kevés.)

Ami a külcsínt és a belbecst illeti, korunk ellenőre gyakran nincs a helyzet magaslatán. Pl. a Blahán az elmúlt években nem egyszer tűnt úgy, mintha a sarki késdobáló alkoholista törzsgárdáját öltöztették volna be ellenőrnek. Lepusztultak, akár a Blaha, durvák-erőszakosak, bunkók, trágárságért sem mennek a szomszédba. Megpróbáltam őket elképzelni ebben az új, elegáns szerelésben. Nem sikerült, mert nem hiszek abban, hogy ez a cucc tulajdonképpen varázsöltözet, és aki magára húzza, az egyik pillanatról a másikra ápolt lesz és kedves. Jó az új ruha, szükség is van rá, de ahhoz, hogy tényleg hiteles legyen a BKV-ellenőr, az öltözék megújulásával együtt a hozott anyagból is ki kellene faragni azt a valakit, akit komolyan lehet venni, és akkor valóban lépnénk egyet a BKV-presztízs felé vezető rögös úton. A többségnek nem ártana egy tanfolyam, ápoltság, viselkedéskultúra, pszichológia, magyar és idegen nyelv órákkal. E nélkül 2009 januárjától csak vicces-morbid bohócok ellenőriznek minket a szép új ruhájukban.

 

Hóbelevanc birthday

2008.10.12. 13:35

Hát ezzel a posttal eljutottunk odáig, hogy a Hóbelevanc elmondhatja magáról: túlélte az elmúlt évet. Pontosan 1 évvel ezelőtt ezzel a beköszönő bejegyzéssel megkezdtem az ámokfutást. Lássuk hogyan is telt el ez az idő, tekintsünk vissza a múltba egy kicsit.

A blog lényegében a fejemben már megszületett korábban, de annak megvalósítása még váratott magára. Apró szösszenetnyi gondolataimat az Iwiw üzenőfalon osztottam meg a többiekkel, mígnem egyszer a következő üzenet érkezett a fiókomba:

Szia M,

Nagyon jókat írsz, és nagyon tetszik ahogyan. Miért nem blogolsz?

Üdv.

Igen, ő, Garbóka volt az, akiről eddig a pontig annyit tudtam, hogy nő, és valamikor egy hajóban eveztünk a cégek magyar tengerén. Egy ilyen üzenetből kialakult gondolatcsere során jön csak rá az ember, hogy kik mellett sétál el szótlanul a szürke mindennapok sroán. Mit is lehet egy ilyen levél hatására tenni? Először is nagyon meg lehet illetődni, hogy végre valaki értékeli a „művészetemet”. Az első megilletődés után azonban ott a feladat. Hol lehet blogot indítani? Ehhez nem kell túl nagy fantázia, irány a blog.hu, regisztráció, és máris indulhat a móka. Kezdtedben inkább az énblog kategóriához húzott, de hamarosan kiderült számomra is, hogy ebből sokkal inkább egy közéleti gyűjtemény lesz. Szépen íródtak a bejegyzések sorban, és kettő hét után megírtam az OINK bezárása kapcsán azt az írást, ami a sorban elsőként az Index címlapon végezte.

Az elmúlt egy év minden első várakozást felülmúlt, mert azok valójában nem is léteztek. Örültem, ha napi 1 ember elolvassa, amit írtam, arra nem is számítottam, hogy az oldalletöltések száma egy év alatt inkább az milliókhoz fog hasonlítani. Ennek ellenére azt láttam, hogy valami igazán jót csak egy kis csapat tud véghezvinni, ennek építése indult meg bő egy hónapja, és az eddigi együttműködést sikeresnek ítélem. Így még változatosabban, és még sokszínűbben tudjuk majd a következő évet végigírni, remélem minden rendszeres és új olvasó örömére. Hiszen mindez az eredmény Neked köszönhető kedves olvasó! Továbbra is visszavárunk.

A csapat(in alphabetical order):

Cett, Csibike, Doris, Movhu, Sziszamisza

 

Megbolydult szélessáv

2008.10.10. 16:00

Hirtelen komoly mozgás indult meg a magyar DSL piacon, és a távközlési cégek egymásra ráígérve mozdulnak rá az ügyfelekre. Sorban olvashatunk arról híreket, hogy az ágazat nagyobb szereplői megpróbálnak a korábbitól eltérő léptékben, drasztikus lépéseket tenni annak érdekében, hogy valamivel az embereket rábírják a több fizetésre, vagy becsalogassák őket az internetező táborába.
A Magyar Telekom a VDSL-alapú szolgáltatással rukkolt elő, aminek révén maximálisan 25 Mbit fel-, és 5 Mbit letöltéssel használhatja előfizetését az ember. Ebben a technológiában persze ott van a nem titkolt cél, méghozzá az IPTV szolgáltatáson belül nyújtott HD felbontású csatornák. Igaz ez egyelőre egy szűknek mondható százezres lakásréteg kiváltsága lesz, de ez is egy lépés a jövő technológiái felé.
Ennél is nagyobbat lépett az Invitel. Ahogyan az Index is megírta, a cég egy egyszerű huszárvágással vágta át a gordiuszi csomót, amit a legújabb törvények kötöttek rá. Egyes díjcsomagjaiban egyszerűen megszünteti a sávszélesség korlátozást, azaz annyival lehet letölteni és feltölteni az adott helyen, amennyit a technológia enged. Nyilván ez jelentős szórást jelent az egyes helyek között, de mutatja, hogy vannak pozitív lépések az előfizetők felé. Igaz komolyan kérdéses, hogy korlátlan sebességű csomagokban mekkora értelme van 1 illet 5 GB adatforgalmi korlátos változatot értékesíteni, és ebből mennyi utólagos számlareklamáció lesz majd.
A legérdekesebb mégis ebben a nagy beindulásba az, hogy az alsó szegmensbe is elkezdtek sokan benyúlni. Hirtelen átnézve a kínálatot például a TvNetWork Nyrt. oldalán láttam érdekes számokat. Miközben az alaphálózati szolgáltató T-Home-nál a legkisebb ár továbbra is a 2.990 Ft-os havidíj, itt találhatunk új előfizetők részére 1.990 Ft-osat is, ami már igencsak jól mutat annak fényében, hogy ez mégis csak egy szélessáv. Sőt, amennyiben készek vagyunk egy összegben kifizetni az éves díjat, akkor egy hónapra levetítve már 1.690 forintért is kaphatunk szélessávú netet. Ez azért is érdekes, mert ezek az ajánlatok nem csak azoknak szólnak, akik eddig is sokat költöttek a netre, hanem elsősorban azoknak, akik még nem kapcsolódtak a világhálóhoz. Talán pont ez segíti elő a lakosságon belül az internetezők számának a növekedését leginkább.
Miért is annyira érdekes mindez? Eddig már évek óta azt tapasztaljuk, hogy lassan történnek változások a sávszélességekben, és közben annyit azért igyekeztek elérni a szolgáltatók, hogy az ár lehetőleg ne változzon lefelé, azaz ne csökkenjenek az ebből származó árbevételek. Most hirtelen minden irányban megindult a változás, és ez által tényleg az igénykehez szélesedett a spektrum. És történt mindez nem csak az eddig is fizető rétegek, de a potenciális jövőbeli ügyfelek felé is. Várjuk a jövőbeli fejleményeket, és reméljük, hogy végre valami valódi harc is kialakul a piacon, aminek a vége nem egy nagy közösségben kialakult magas ár, hanem végre a verseny a szolgáltatások színvonalát valóban gyorsan emeli, illetve azok árát valóban gyorsan csökkenti. Így talán odáig eljutunk, hogy a számítógéppel rendelkező háztartások egyúttal a nagy háló részei legyenek.
 
Albert Einstein azt mondta, hogy „Csak két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi hülyeség. De a világegyetemben nem vagyok olyan biztos.” Az elmúlt időszakban több próbálkozás igyekszik alátámasztani Einstein eme mondásának hitelességét. Legutóbb arról hallhattunk, hogy hamarosan kormányzati születésnapi ajándékként extra pénzt juttatunk azoknak, akik megélik például a százéves kort. Nem is volna ezzel baj, ha éppen megnyertük volna a Föld nevű bolygó össznépi országok közti lottóját, és kisegített volna minket a kátyúból. Akkor viszont elég érdekes a felvetés, amikor jelentős költségvetési hiánnyal küszködünk. Vannak azonban más ötletek is a tarsolyban, ilyen lesz a most előkészítés alatt álló kormányzati szerencsejáték.
A lényeg nagyvonalakban a következő. Mi igénybe vesszük a szolgáltatást, és mint a Fair Play szerint játszó játékosok számlát kérünk a végén, de nem csak kérünk, hanem ragaszkodunk hozzá. Ezt eddig is megpróbálták képi formában, főműsoridőben a fejünkbe sulykolni, úgy látszik kevés sikerrel. Nem valósult meg az a szándék eddig, hogy az országban visszaálljon a békés rend, és az állampolgárok egyik fele a másik felének legyen a megfigyelője, illetve adóellenőre. Ezért ösztönző elem épül a rendszerbe. Pénz. Ezentúl a megjelölt szolgáltatásról kért számlát beküldhetjük a Szerencsejáték Zrt.-nek, ahol havonta tízszer egymillió forintot sorsolnak ki a beküldők között. Még az első kapavágás meg sem kezdődött, de a project költségeinek becslésekor a legkisebb tétel lett a megnyerhető összeg, hiszen rögtön százmilliós szoftverekről és ennek többszörösét kitevő reklámköltségről beszélnek. Ezt a részét nem is tárgyalom, mert nagyon mellékvágányra terelné a témát, ha belemegyünk abba, hogy megint mi kerül egy állami zsebből fizetett szoftveren százmillióba, amikor azt valószínűleg ennek töredékéből lehetne megcsinálni. Nézzük meg inkább magát a játékot.
Van itt egy ország, ahol elvileg tilos adót csalni, számlát kell adni, stb. stb. Ebben az országban azonban csupán langyos intézkedéseket tesznek azért, hogy a mostani minimálbéres-számla nélkül dolgozós rendszer megszűnjön. Ahelyett, hogy az illetékes hivatalok hathatós rendelkezéseket léptetnének életbe, megpróbálnak besúgókat felkutatni, akik az egymillió reményében ezután nem hagyják békén addig a fodrászt, amíg az áfás számlát ki nem állítja nekik. De menjünk tovább. Van itt egy cselekmény, ami elvileg büntetendő, azaz amikor nem ad valaki számlát. De nem ám elkezdjük büntetni azokat, akik nem adnak, hanem elkezdjük jutalmazni azokat, akik adnak. Nagyszerű ötlet. Ezek után kicsit zokon veszem, hogy amikor a két és háromlábú barátaink ott állnak megbújva, és azt figyelik, hogy Mucsaröcsöge-külsőn betartom-e az 50 km/h sebesség korlátozást, és megállapítják, hogy igen, akkor nem kapok jutalmat. Miért nem állít meg a kedves rendőr, és felírja az adataimat, majd egy sorsoláson megnyerhetem az aznap beszedett büntetések felét? Volnának még ötleteim, jelentkezek is azt hiszem kormányzati ötletgazdának. Valóban könnyű értelmes és szigorú intézkedések helyett százmilliós ötleteket hozni, aminek a haszna igen kétséges. Könnyebb ezt tenni, mint forrásokat keresni arra, ami valóban a számlaadásra ösztönöz, mint például a kiadott számlát terhelő befizetendő összegek csökkentése. Pénzt osztogatni mindennél könnyebb. A gondolkodásnál is.
 

Jogdíjas ovimozi

2008.10.07. 11:30

Apró emlékeim vannak arról, hogy óvodás koromban nagyritkán megjelent egy ember, aki hozta a kisméretű mozgófilmes vetítőgépét, és néhány rajzfilmet megnézhettünk az óvoda ebédlőjében. Jó kis szórakozás volt, a téli napokon ezzel is el lehetett ütni egy órát, a gyerekek jól érezték magukat, és nem kellett elmenni a moziba. Mára odáig fejlődött a technika, hogy nem kell komolyabb előkészület, a megfelelően felszerelt oviban a kedves óvónéni berakja a DVD-t, és máris megismerhetik a gyerekek az Oroszlánkirály történetét. És hogy ne érje szó a ház elejét, nem az otthonról hozott másolt példányt, hanem a rendesen boltban megvásároltat. Így aztán semmi baj nem lehet, ha a rendőrség rátör a kicsikre az illegális anyag miatt, és nem kell a kiscsoportos tettestársakat bilincsbe verve elvinni. Hitte ezt szeptemberig sok ír óvoda, amíg szeptemberben levelet nem kaptak.
A Times beszámol róla, hogy az országban megjelent az MPLC (Motion Picture Licensing Company), akik többek között a Disneyt is képviseli, és első körben lecsapott a veszedelmes óvodákra. Levélben értesítettek 2500 óvodát, hogy amit ők csinálnak, az valójában nyilvános vetítés, és mint olyan, külön jogdíjfizetésre kötelezett. Mint a jó uzsorás, ők is azzal kezdték, hogy megpróbálták irdatlan mértékben lehúzni a nebulókat, illetve azok szüleit. A tárgyalás ugyanis 10 EUR/gyerek/év-ről indult. A licencért cserébe korlátlanul vetíthetnék a filmeket a kicsiknek. Ezt a szép összeget sikerült lealkudni aztán 3-ra, és mondhatnánk, hogy ebből a szempontból nézve már nem is olyan borzasztó. Dehogynem! Ugyanis arról van szó, hogy az ovi nem egy mozi, és a vetítések alkalomszerűek, nem is túl nagy csoportokban, ráadásul mindezt olyan médiáról, amit teljesen legális úton szereztek be. Ezt tetézi az, hogy a levelek kiküldésének pillanatában az MPLC nem volt bejegyzett szervezet a szabadalmi hivatalnál, így jogdíj beszedésére egyáltalán nincs jogosultsága az országban.
Az ügyet nehéz indultatok nélkül kommentálni. A szerzői jogvédők minden csatornán megpróbálják megfosztani az embereket a pénzüktől, de hogy ez kiterjedjen a lakosság legfiatalabb körére is, arra talán senki nem számított. Így Írországban a szervezet nagyon rossz felvezetővel kezdte meg munkáját, ami után nem kell azon csodálkozni, ha nem talál össznépi társadalmi támogatottságra. Már csak félelemmel gondolok előre azokra az időkre, amikor megjelenik a kommandó, hogy elégtételt vegyen a BSA nevében is, mert kiderült, valakinek „ablak” volt a jele. Ezek után, ha most lennék óvodás, akkor én egy PirateBay logót szeretnék a kis öltözőszekrényemre, amolyan lázadási jelképként.
 

Menő hülyének lenni

2008.10.06. 11:30

Hallja az ember a hírt, hogy egy ózdi szakiskolában osztálytársai már egy éve folyamatosan bántalmaznak egy lányt. Az ok nemes egyszerűséggel az, hogy a lány nem kíván csatlakozni ahhoz a mozgalomhoz, akik szerint a tanulás eredendő bűn, és olyan, mit ezért kerülni kell. Ő azért van ott az iskolában, amire az való, és igyekszik tenni azért, hogy számára ne a melegedés helye legyen csak az iskola négy fala. Ezért meg is kapja méltó jutalmát, és folyamatosa fizikai és lelki terrorban részesül, ami ellen az iskola tehetetlen vagy nem akar tenni. A feljelentés hatástalan, illetve csak rosszabb tőle a helyzet, hiszen nincsenek valós eszközök a diákok megbüntetésére. Az egyetlen alternatíva azok számára, akik ilyen helyzetben tanulni akarnak az, hogy másik iskolát keresnek. Az oktatási ombudsman tud róla, beszél is róla, de mint megannyi más területen, itt sem történik semmi.
Jól tudjuk, hogy van korszak a gyerekek életében, amikor valamiért kijön az a vágy, hogy a fiatal megmutassa milyen erős is ő. Ebbe beletartozhat az, hogy szívesen hangoztatja mennyire is nem tanul ő, és mennyire tojik a nagybetűs életre, majd lesz az valahogy. Aztán amikor jön a nagy dolgozat, akkor rögtön visszahúzódik egy kicsit, és bizony a nagy szájhősök jelentős része szépen leül a könyv mellé szenvedni, mert tudja, hogy a tudás máshogy nem lesz az övé. A vagányság aztán szépen csitul az évek alatt, és lassan eljön a pont, amikor már kimondva talán nem, de azért irigylik azokat, akik jó eredményeket produkálnak. Az, hogy ez mikor következik be és miként, az erősen a környezet függvénye. Úgy tűnik, hogy egyes iskolákban ez nem túl korán történik meg. Mondhatjuk, hogy itt volna szükséges megfelelő eszközöket bevetni annak érdekében, hogy valahogy érezzék a diákok, tanulni az jó dolog, de legfőképpen nagyon sok kellemetlenségtől óv meg, nem csak a jövőben, de már most is. Ma a tanárok kezében legfeljebb legyező van, de semmiképpen nem erős eszköz. Nem lehet valakit csak úgy kirakni, másik iskolát kell keresni neki, és nem kell mondanunk, hogy mennyire szívesen fogadja őt a másik intézmény. Ezért azt az egyszerűbb módszert választják, hogy nem választanak semmit. Megy minden a maga medrében, és a tanárok nem tesznek semmit. Legyen az egyszerű nem tanulástól kezdve a durva beavatási szertarásokig, az ügyek a falak között maradnak. A tanárok úgy nyilatkoznak, hogy a közösség épüljön magától az iskolában, ők nem kívánnak beleavatkozni az ilyen ügyekbe. A folyamat ettől pedig csak erősödik.
Persze vannak más tényezők is. A munka egyre kevesebb megbecsülést kap, és sok mikrokörnyezetben valóban úgy tűnhet, hogy nem éri meg tanulni. A mai rendszer sok kisebb településen valóban azt támasztja alá, hogy a legrosszabbul azok járnak, akik dolgozni kívánnak. Őket ugyanis az élet az iskola után tovább „szívatja”, hiszen miközben mások ásítva sétálnak ki a postáshoz a kapuba, mert meghozta a segélyt, őket már korán reggel valami utolsó melóval bízta meg a főnök, amiért nem visznek haza többet, mint az előbb említett postás által hozott összeg. Ilyen környezetben nehéz hitelesen beszélni arról, hogy milyen jó is tanulni.
Látjuk, a dolog ismét sokszínű, de még sokkal színesebb, mint amennyire gondolnánk. A tanulásra nincs motiváció, a motiválatlan diákokat a tanárok sem motiválhatják, de igazából nem is akarják, mert neki is egyszerűbb azt választani, hogy széttárt kézzel annyi mondanak: nincs eszköz a kezünkben. Közben tovább figyeljük a híreket, és már el is siklik a fülünk mellett egy olyan hír, hogy megvertek egy óvónőt, tanárt, diákot vagy akárkit. Mindennapjaink részévé válik a pedagógiai szférában az erőszak, mert egyszerűen ugyanaz történik az ezzel kapcsolatos törvényhozásban is, mint bárhol máshol. Nem történik semmi. Idézzük csak emlékezetünkbe. Fél éve volt a nagy felháborodást kiváltó tanárverős videó esete. Milyen érdemi lépés is történt azóta? Továbbra is menő hülyének lenni.
 

Tele vagyok, ments ki innen!

2008.10.05. 10:00

 

 Egyszerűen nem hiszem el, hogy napok óta ott kell látnom a tévé jobb sarkában a logóját!!! És még villan is néha, hogy véletlenül se feledkezzek meg róla, vagy nehogy tudjak koncentrálni a filmre, amit nézek… épüljön be végérvényesen az agyamba az információ: hétfőtől a celebek kint lébecolhatnak a világ valamelyik szépséges dzsungelében, és én újra nézhetek egy helyet, egy szituációt, amire bármennyire vágyok, nem kaphatom meg.

 Nem vagyok celeb, a francba! Nem vagyok elég érdekes, de legalább ringathatom magam megint valami szirupos világba. Újabb műsor, ami már előttünk is sikeres volt pl. Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban, Németországban, Franciaországban és Hollandiában, így minden oka megvan rá az RTL klubnak, hogy telecsessze a filmközöket és a képernyőt a reklámjaival, és elhitesse az emberekkel, hogy ez érdekli őket.
Mi mindenre jó a propaganda? Semmi egyéb nem kell hozzá, mint erőszakosan, tolakodóan, nem sajnálva az időt, pénzt, minden szinten zúdítani a nézőkre, olvasókra, hogy ez ám a valami. Ez az, ami érdekes, amitől épülhetnek, ami elgondolkodtatja őket, ami élményt adhat nekik. Nézni a hírességeket mobil nélkül, fogkefe nélkül, és nevetni, mikor a bogarak belemásznak a gatyájukba. És hogy más országokban bejött? Lehet. Nekem ez annyit árul el, hogy nem csak nálunk folyik a néphülyítés, a kábítás. Bebizonyított dolog, hogy amit elégszer hallunk, látunk, azzal egy idő után azonosulni tudunk- illetve tud az emberek többsége.
Tesztelném egyszer ezeket a műsorokat. Vajon hányan ülnének le a Vacsoracsata, a Győzike show, vagy éppen a Celeb vagyok… elé, ha éppen csak beírnák a műsorújságba őket, és semmi külön reklámtevékenységet nem kapnának? Gyanítom, töredéke lenne a mostani nézőszámnak. Vagy mi lenne, ha más műsorok (pl. a XXI. Század, a Beugró) kapnának ilyen mértékű népszerűsítést? Lehet, hogy az emberek ízlése is elkezdene formálódni? Lehet, hogy megtelne az ország igényes, gondolkodó állampolgárokkal? Lehet, hogy akkor már minőséget követelnének egy idő múlva? És lehet, hogy a hétköznapokban sem lehetne őket olyan könnyedén becsapni? Jó lenne ez hosszú távon? Valakiknek biztosan nem lenne jó. Hiszen egyszerű dolog összeszedni egy rakás pénzt, kihajítani néhány hírességet a dzsungelbe, és filmezni őket. Egyszerű dolog bekamerázni egy otthont, és figyelni az ott lakókat. Egyszerű dolog néhányszor megemelni fél százalékkal a nyugdíjat, és elhitetni, hogy tettünk érted valamit, lehallgatási botrányokat kavarni, és azt dobni az emberek elé, ahelyett, hogy nyíltan és érthetően beszélnének arról, ami van. Ezek egyszerűbb dolgok, mint valódi minőséget produkálni, valódi problémákkal foglalkozni, és gondolkodó emberek kérdéseire nyíltan válaszolni.

Lássuk be, nyíltan folyik a népbutítás. Nincs semmi akadálya, halljuk eleget, látjuk eleget, hozzászokunk, ez válik természetessé. Az érdeklődés - nélküliség, a könyv - nélküliség, a gondolkodás - nélküliség kifizetődő azoknak, akik szeretnék a saját maszlagukat lenyomni a torkunkon. Le is nyomják gátlás nélkül. Még annyi jóérzés sincs bennük, hogy egy történelmi filmet megkíméljenek, tisztán hagyjanak. Ott is bámulhatjuk akaratunkon kívül: Celeb vagyok, ments ki innen!

 

Teli van a sajtó a váratlan hírrel: Albert Györgyi meghalt. Én magam is megdöbbentem, mikor a rádióban hallottam munka közben. Mi van? Hisz még tegnap… meg egyáltalán. Csak így nem lehet meghalni.

Nem titok, hogy az újságíró már jó ideje nem önmaga volt. Évek óta súlyos depresszióban szenvedett, emellett alkoholproblémái is voltak. Már ez a két dolog elég ahhoz, hogy az ember személyisége negatív irányba változzon, így nem csoda, hogy az utóbbi időkben már szinte csak a botrányairól lehetett hallani. A Miért pont én? című könyvében a depressziójával foglalkozik, a Miért pont ők? – ben pedig kapcsolatainak hátterét tálalja ki kíméletlen őszinteséggel. Ez utóbbi nagy port kavart a magyar könyvpiacon. Ő úgy nyilatkozott, nem botránykönyvnek készült, mégis úgy érzi, aki olvasta, hogy a figyelem felkeltése volt az elsődleges célja. Azután hallhattunk be nem teljesedett x- edik házasságáról, és utoljára a Hal a tortán szereplőjeként tűnt fel. Ez utóbbi volt talán a végjáték. Csak hallottam, hogy szánalmasan szét volt esve a forgatáson, kiváló csemegét biztosítva ezzel a bulvárnak. Lehetett csámcsogni azon, mennyit iszik, kinek az ágyába heveredik bele.
Nem akartam nagyon figyelni ezekre, mert egyszerűen láttam… egyértelmű lehetett bárkinek, aki régről ismerte őt, hogy ez már nem az a nő, aki annak idején feltűnt a sajtóban. Az az Albert Györgyi okos volt, tájékozott, bárkivel kiváló interjúkat készített- jó volt őt hallgatni, olvasni. Dolgozott a Magyar Televízióban, riportokat készített a Stúdió magazinnak, szerkesztette a Mozi Top 10- et, szerkesztő műsorvezetője volt Nap- keltének, és a Múzsa című műsoroknak. Rendszeresen tudósított az Oscar gáláról, volt szóvivője a Nemzeti Színháznak. Emellett olyan sztárokkal készített interjúkat, mint Gregory Peck, Joseph Heller, Paul Simon, Glenn Clos és John Travolta.

Hozzáteszem, ha beütöm a nevét a google- ba, leginkább a balhéiról szóló írások jönnek ki, de nagyon örülök annak, hogy most azért a halála miatt több helyen olvasok méltató cikkeket is. Vagy legalább csak tárgyilagos beszámolókat arról, hogy miket is ügyködött ő valaha. És hogy a történet vége már a betegsége miatt volt ennyire szomorú.

Nekem valahogy tanulságos ez az egész, ami vele történt.

Volt egy nő. Szép, okos, intelligens. Volt azután egy csúnya, alattomos betegség, egy fura énkép, egy csomó elcsúszott emberi kapcsolat. Lett azután "segítség", ami szenvedéllyé nőtte ki magát, és ami elpusztította mindazt, ami ez a nő volt, ami lehetett volna. Végül egy szomorú, hirtelen halál egy szörnyű helyen. Rémisztő lehet nyilvánosan, egy taxiban átlépni a küszöböt, kiszolgáltatottan a szájtátó tömegnek. Senki nem érdemel ilyet. Senkinek nem kellene így végezni. De bárki kaphat ilyet. Lehet szépséges, okos, érdekes, izgalmas… ezzel még nem vált helyjegyet az első osztályra.

 
 
 

Kövesd a fehér nyulat

2008.10.04. 09:00

,azaz Follow the White Rabbit. Mondta volt ezt maga „A Mátrix” a mi drága kiválasztott Neo barátunknak, abban a bizonyos majd’ 10éves filmben. Na persze sem a Wachowski testvérek, sem a rendező, sem pedig a nagy Morpheus nem gondolt még ekkor a Kínából származó, mérgező tejpor-cuccot (melamint) tartalmazó, azonos nevű White Rabbit cukorkára. Emiatt a szer miatt pedig, mint tudjuk, mára már elég sokan megbetegedtek, sőt halálos áldozatok is vannak sajnos.
A híradásokból kiderült, hogy az említett és ahhoz hasonló készítmények mostanra mindenféle gyártási, szállítási, árusítási tilalom alá kerültek, a magyar boltokban is szorgos kezek keresik, hogy megszabadítsanak minket tőle, és hogy biztosan az összes megsemmisítésre kerüljön. Na végre – sóhajtunk fel – ám még korántse nyugodjunk meg, most jön a felhördülés perce! A minap ugyanis azt is hallhattuk több helyről, hogy bizony újságírók, és a sajtó egyéb képviselői a mérgező anyagról, cukorkáról szóló információról már a pekingi olimpia idején értesültek. És hogy mégis miért nem szóltak nekünk? Azért – mondták ők – mert ugyebár ők akkora nyomás alatt voltak, hogy emiatt nem mondhattak semmit a mélyen tisztelt publikumnak. 
Első reakcióként jöhet a döbbenet. Jó, igen, naivnak tűnhet az ilyen világmegváltó gondolatsor, de valahogy nem érthető a szituáció. Adott egy (sok) tudósító, értesül(nek) olyan dolgokról is, amik ártalmasak lehetnek embernek. Ott az eszköz a kezükben, hogy tegyenek ez ellen és mégsem tesznek, hanem kivárnak. Milyen értékrendűnek kell lenni ahhoz, hogy valaki nyugodtan elfordítsa a fejét a készülő katasztrófáról, becsukja a szemét, mintha a probléma nem is létezne, és meg se próbáljon értesíteni semmilyen illetékes szervet? Annyi mindent sikerült már kiszivárogtatni, ezt miért nem? Néha tényleg nem tudom, hogy hová is tart ez a világ… Lehet, hogy Keanu Reeves-szel ellentétben nekünk a másik pirulát kellene bevennünk, hogy ne is tudjunk a valóság kegyetlenségéről – persze ez sem lehet megoldás, hiszen akkor mindannyian csak homokba dugnánk a fejünket.
A lényeg viszont mégiscsak az, hogy végre talán biztonságban vagyunk, a Fehér Nyúl nem vadászik többé, és ehhez még Neo-t sem kellett felkutatnunk ebben a mi zavaros Mátrix-világunkban. (Á, egyébként egyáltalán nem voltam fanatikus rajongója a filmnek :)…)

Adózási száraztények

2008.10.03. 16:00

Az Index ugyan részletes elemzést mutatott be arról, hogy miként is néz ki a tavalyi adóbevallás tömeg. Csak azok kedvévéért, akik nem olvasták, egy kis összefoglaló elemzés:
- 4,4 millió ember rendelkezett tavaly bármiféle bevallandó jövedelemmel. Ebben a számban benne van az is, aki csak néhány ezer forint bevallandó jövedelemhez jutott, és ezért például adót nem fizet utána. Azt még hozzá kell tennünk, hogy a munkaviszonyban lévő személyek száma már csak 3,7 millió ebből a számból, a teljes időben foglalkoztatottak száma ennél is jóval kevesebb
- Még mindig 1 millió felett van azoknak a száma, akik papíron minimálbért keresnek. Nekik egy része biztosan ténylegesen a minimálbért keresi, de nem tudni mekkora ez a részhalmaz.
- Bruttó 500 ezer forintnál nagyobb jövedelmet 3% vallott be, azonban ők adták a személyi-jövedelemadó tömeg 30%-kát, és akkor még nem adtuk hozzá a szolidaritási adót. 
- Érdekes megfordítása a képletnek, hogy a minimálbért bevallók 3%-kos adóteherrel szembesülnek csak.
Elgondolkodtató például, hogy mi történne akkor, ha az a bizonyos 3%-kos réteg hirtelen megoldaná, hogy ők is a minimálbér után fizessenek adót…Nem is elemzem tovább, röviden ennyit szerettem volna mondani.
 

Bulvárt mindenkinek

2008.10.03. 10:00

További lépés történt annak érdekében, hogy többé ne kelljen senkinek bulvárlapokat vásárolni. Korábban már hírt adtunk róla, hogy elkészült a 3C, azaz a Celeb Carrier Creator. Az akkori verzió letölthető program formájában volt képes celebhíreket generálni az arra éhezőknek. Most azonban óriási technológiai újításon esett át a program.
Miközben Tóta W. a Magyar Memo által az Index tegnapi kiadásán dolgozik, mi már a holnapi bulvárlapokat állítjuk elő a technikának köszönhetően. Az alábbi widget forráskódját beillesztve a saját oldalába, más mindenkinek ott lehetnek a holnapi celebhírek a saját weboldalán. Íme akkor a csoda:

Természetesen a widget minden letöltéskor más híreket tár fel előttünk, hogy teljesen műveltek legyünk hazánk hírességeinek mindennapi életével kapcsolatban. Előnye, hogy tetszőleges webtartalomban beilleszthető, így bármilyen oldalunk van is, ezzel pillanatok alatt lehet bulvár rovatunk komolyabb erőfeszítés nélkül is. A híreket nézve átlagembernek fel sem fog tűnni, hogy az éppen aktuális Blikk/Story/Bors számot olvassa, vagy csupán a program által készített híreket. A legtöbb ember úgysem ismeri a sztárokat személyesen, sőt valójában soha nem is látta őket élőben. Nem teljesen mindegy, hogy mi is történik velük valóban, és mi a fikció? A szórakozás az ezt igénylőknek így is, úgy is biztosított.
A programozásban történt fejlesztési feladatokat cett eredeti software alapján yloz követte el. Aki szeretné, nyugodtan illessze oldalába az alábbi kódot, hogy neki is legyen celeb rovata:
 
<iframe src="http://genxsoftware.hu/_yloz/3c/" type="text/html" style="padding:0px;margin:0px; overflow:hidden;" height="500px" width="200"></iframe>
 
A technológiából adódóan a fejlesztésekhez mindig naprakészen jutnak a felhasználók!
(A rend kedvvért említsük meg, hogy a generált hírek teljesen véletlenszerű eredmények, azok természetesen kis valószínűséggel lehetnek igazak. Ilyen módon a valósággal történő bármilyen egyezés csak a véletlen szüleménye lehet)
 

Többen lettünk

2008.10.02. 14:00

Szeptemberben a lelkes kis csapat kitett magáért, és úgy érzem jelentősen kiszínezte a blogot a többiek jelenléte. Ezt a színes ceruza készletet bővíti most egy szőke darab, Sziszamisza. Ahogyan az Iwiw adatlapján elmondja magáról a legfontosabbat, annál jobban én sem tudom bemutatni: „Egyszerű(en) szőke vagyok, csak így őszintén :)” Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy agykapacitás szinten még véletlenül sem tartozik a szőke sztereotípia által lefestett kategóriába. Igaz, néha igyekszik eljátszani a kinézetéhez mért jellemvonásokat, de ezt kevés sikerrel tudja megvalósítani. Állítólag hasonlít Mena Suvarira, amit én sem megerősíteni, sem cáfolni nem akarok. Mondjuk úgy, hogy lehet felfedezni hasonlóságokat, bár ez szerintem fotózási szög kérdése. Szőke haja és világos szeme van, ennyit tudunk róla teljes bizonyossággal megállapítani. Olyan tényezőket nem kívánok megemlíteni, mint ami a képen is látható, hogy neki is van kettő darab lába.
Ez azonban a lényegtelen tények sora volt eddig, a lényeg, hogy ezután lehet majd itt találkozni az írásaival. Mindenképen változatosabbak leszünk ezzel, bár ezen a ponton jutott eszembe, hogy a női szekció ezzel átvette a vezetést az írók között. Itt az ideje belevetnem magam a kutatásba, a másik irányba is. Addig is részemről üdv a csapatban, a lelkes olvasótábornak pedig jó szórakozást kívánunk továbbra is. Remélem, hogy ez a szín is jól mutat majd itt, a Hóbelevanc című kifestőkönyvben.

Pelenkás megasztárok

2008.10.02. 09:00

A dalos pacsirták hivatalos őszi menedékhelyeként funkcionáló Megasztár c. össznépi szórakoztató műsor sem kerülhette el a végzetét, ahogy ez az ilyen és ehhez hasonló tehetségkutatók esetében lenni szokott, erről is lehúztak még egy bőrt. A negyediket. Gondolom, a legnagyobb örömmel, hiszen a „panem et circenses” örökzöld, mindig is az volt, igaz, olybá tűnik, mintha piciny hazánkban inkább a „circenses” dominálna.  
A Megasztár 4 készítői új zsűrivel és új feltételekkel örvendeztették meg a nagyérdeműt, főleg a korhatár kitolása aratott osztatlan sikert, özönlött is a nép a vidéki és a fővárosi válogatókra. A felső korhatárt eltörölték, az alsót tizenkét évben szabták meg, így nem csoda, ha országunk apraja-nagyja olthatatlan vágyat érzett arra, hogy végre megmérettesse magát, megcsodáltassa torkának eddig valamilyen okból kifolyólag még nem azonosított, de szerinte feltétlenül ott rejtező kincsét. Az önjelölt sztárok között láttunk nyugdíjas Pista bácsikat, akik az „Egy cica, két cica, száz cica, jaj!”-t fütyörészik a kerti veteményes kapálgatása közben, láttunk pirospozsgás Mari néniket, akik az unokáknak dúdolnak hamis altatót, láttunk monitorfüggő Petiket, akik a maguk csendes kocka módján suttogva hörgik a heavy metalt, láttunk széplányvagyok Katikat, akik szépek és… szépek és ennyi, láttunk félszegen vigyorgó emósgyerekeket, akik ezek szerint nem is igazi emósok. Szóval, jött sok boldog-boldogtalan, látott-énekelt és vesztett, mert az ugródeszkának van egy olyan kellemetlen tulajdonsága, hogy igen nagyot lehet róla zuhanni, sőt, pofán is csaphat, ha nem vigyázunk.
Félelmetes, idén mennyi bölcsődés-óvodás szabadult a Megasztárra. Nyilván azért tolták lejjebb a korhatárt, hogy minél többen jelentkezzenek, minél nagyobb körből szemezgethessék a tehetségeket és minél több adást ollózhassanak össze a válogatók kellemes, borzalmas, vidám vagy éppen kínos pillanataiból. Nem hiszem, illetve nem akarom elhinni, hogy bárki is komolyan gondolta volna, hogy egy 12-13 éves kamasz valóban alkalmas arra, hogy hitelesen, teljes átéléssel, könnybe lábadt szemmel énekelje a Bryan Adams-féle „Everything I do I do it for you” c. balladát vagy Mariah Carey-től a „Hero”-t. Azt sem tudom elképzelni, hogy bármelyik kiskamasz képes lenne kezelni és feldolgozni azt a munkamennyiséget, azt a stresszt, azt a kiszolgáltatottságot, ami egy esetleges „sztársággal” jár. Még ha valamelyikük aranyat is rejteget a torkában, életkorukból, érzelmi és értelmi intelligenciájuk szintjéből fakadóan nem alkalmasak az efféle megmérettetésekre. Azt már meg sem említem, mennyire idegenül és nevetségesen hat egy kamasz Christina Aguilera imitátor, aki a klipekből ellesett, szexinek hitt mozdulatokkal simít végig fejletlen gyerektestén, és olyan műhangokkal operál, amelyeket a milliószor meghallgatott számokból utánzott le.   
Felelőtlenség ilyen fiatal gyerekeket engedni ezekbe a műsorokba. Felelőtlen a menedzsment, hiszen tisztában van azzal, hogy nagyon gyakran a sztárfabrikáló sorozatokból rohamtempóban kikerült, felnőttnek számító emberek is képtelenek elviselni a "a ma bombahír vagy, holnap már a kutya sem kíváncsi rád" gépezet működését. Értem én, hogy nézettség és pénz és miegyéb, de gyerekekről van szó, kérem szépen. Felelőtlen a szülő, mert sokszor nem ad reális visszajelzést a gyereknek, nem mondja finoman-óvatosan a kamaszarcba, hogy kisfiam-kislányom, nem vagy tehetséges az éneklésben, csak ügyes, ne jelentkezz a Megasztárba, mert nincs értelme, még akkor sem, ha a fél osztály elmegy a válogatóra. Persze, erre az őszinteségre csak az a szülő képes, amelyik nem a saját meg nem valósított álmait akarja a gyerekére erőltetni, akár tud énekelni a gyermek, akár nem. Felelőtlen az iskola is, mert pl. az énektanár adott esetben nem méri fel, hogy valóban tehetséges-e az a kamasz, vagy csak a helyi kórusból tűnik ki.

Nagyon remélem, a zsűri minél előbb kiszórja az összes kiskamaszt, és nagyon remélem azt is, hogy lesz majd, aki kézen fogja az aranytorkú minimanókat, és szépen elmagyarázza nekik, hogy nem maradnak le semmiről, ha megasztárok helyett egyelőre gyerekek maradnak még egy kicsit. Tehetségüket inkább az idő és a munka csiszolja fényesre, ne egy sztársággal kecsegtető műsortól várják a megváltást.

Értéktelen diplomák

2008.10.01. 12:00

Megjelent a nagy aggodalom, hiszen az idén a jelentkezők 99%-kát felvették felsőoktatási intézménybe. Ez azt jelenti, hogy jövőre 95 ezer ember kezdi meg ilyen módon a tanulmányait. Rögtön megjelent a kérdés, hogy az ilyen magas felvételi arány nem köthető-e az alacsony ponthatárokhoz, és ilyen módon nem okozza-e ez az állomány felhígulását? A vélemények eltérőek, és más-más megvilágításban kezelik a kérdést. Rudas Imre, a Magyar Rektori Konferencia elnöke azt mondta, hogy „Természetesen mi is tartunk a színvonal visszaesésétől, ezért a rektori konferencia kezdeményezni fogja a ponthatár felemelését 160-ról 200 pontra” .  Egy fejvadász cég egyik embere a következő módon nyilatkozott: „Tudomásul kell venni, hogy nőni fog a márkanév jelentősége, ki fognak hullani bizonyos diplomák, illetve bizonyos oktatási intézmények ebben a versenyben, lesz olyan iskola, amely egy valamire szakosodik, és azt nagyon jól csinálja” Igen, mindenki másként látja a kérdést.
Valójában az aggodalom rossz oldalon kezdődik. A baj nem abban lakik, hogy nem volna szüksége az országnak százezer jó szakemberre. Ennél sokkal több is kellene, de nem feltétlenül a mostani felosztásban és képzési struktúrával. Egyrészt a szakok számainak a felülvizsgálata már régen égető probléma. Miközben a munkaerőpiacon egyes szakmákból diplomás szinten is túlkínálat jelenik meg, eközben a felsőoktatás változatlan intenzitással ontja magából ugyanebben a szegmensben a friss diplomásokat, akik így teljesen esélytelenül keresnek állást saját szakmájukban. Legfeljebb annyi előnyt élveznek, hogy diplomásként jobban mutat az önéletrajzuk, de ez az államnak igen rossz befektetés.
A másik terület az oktatási struktúra. Sok szakmában a diploma után azonnal mindenféle továbbképzésekre járatják évekig az embereket, mert az iskolából hozott tudás jó esetben is csak a megfelelő alapokat elégíti ki, de aktív munkavégzésre alkalmatlan. Nem jelenti ez azt, hogy nem férne bele a 4-5 évbe a kívánt tananyag. A felsőoktatás azonban nehéz koloncként vonszolja magával a több évtizedes elavult tanulmányi struktúrákat. Így még sokan mindig hisznek benne, hogy a jó programozónak feltétlenül szigorlatozni kell közgazdaságtanból, az egészségügyi dolgozónak feltétlenül MS Office gurunak is kell lennie egyben, és az agrármérnök is matematika zsenialitással kell bírjon. Az egyéb olyan tanulmányi töltelékekről ne is beszéljünk, amik csak azért léteznek, hogy valakinek megmaradhasson a munkája az oktatásban.
Szóval én a számok és ponthatárok vizsgálata mellett azt is előtérbe helyezném, hogy meginduljon egyfajta egyeztetés a munkaadók és a felsőoktatás között. A legtöbb szakmában jól leírhatóak azok a kvalitások, amik szükségesek egy munka elvégzéséhez, és ennek figyelembevétele jelentősen átstrukturálhatna egyes szakmai képzéseket, a piacnak megfelelően. Annál is inkább könnyed lépés ez, mert az asztal mindkét oldalán ülő személyek legnagyobb része járt ilyen intézménybe és jól ismeri a lehetőségeket és a kereteket. Igen, talán nagyon sok mostani tanmenetről kellene ezáltal kimondani, hogy nem piackonform. A kérdés az, hogy akarunk-e tenni érdemben azért, hogy a magyar diploma mögött legyen is tartalom, vagy valóban a piacra akarjuk bízni, hogy ő végezze el a diplomák selejtezését? Azokét a diplomákét, amik az állam pénzéből jöttek létre. Drága dolog ez ahhoz, hogy azt mondjuk, majd a munkaerőpiac megoldja.
 

Gyerekvállalás-alkalmassági

2008.10.01. 09:30

Belegondoltunk-e már valaha, hogy életünk során, ha bármi komolyabb dologba vágjuk a fejszénket – legyen az lakáshitel, autóvásárlás, telefon előfizetés, jogosítvány szerzés – ,szinte mindenhez igazolnunk kell magunkat. Bizonygatnunk kell, hogy hosszú éveken át vissza tudjuk fizetni a jó magas törlesztő részletünket, keresetigazolást kell bemutatnunk, orvoshoz kell mennünk, papírokat kell beszereznünk és lobogtatnunk különböző helyeken. Egyszerűen hitelesnek kell látszanunk/lennünk az adott hatóság előtt azért, hogy ők aztán majd eldöntsék, hogy ténylegesen alkalmasak vagyunk-e arra a valamire, amit szeretnénk elérni. Igen, ezek fontos dolgok, mert nehogy balesetet okozzunk – ha valaki alkalmatlan a vezetésre, ne legyen jogosítványa. Ha pedig valószínűsíthető, hogy az illető nem fog tudni fizetni, akkor bizony nem kap hitelt, ez van. 
Mégis van legalább egy ellenpélda erre: a gyermekvállalás – és most nem az örökbefogadásról beszélünk, hanem a természetes úton vállalt csemetéről. Ekkor ugyanis senki semmilyen bizonyítványt nem kér tőlünk. Nem kell bizottság elé állnunk, és egyenesen háttal, őszinte szívvel, magunkba nézve kijelentenünk, hogy „Igen, Tisztelt Hölgyem/Uram, én márpedig alkalmas vagyok szülőnek, mert szeretni fogom azt a kiskölyköt, és nem megkeseríteni akarom az életét, hanem tisztességgel felnevelni…”. Pedig sokkal fontosabb lenne az erre való rátermettségünket igazolni, mint bármi mást, hiszen mi lehet nagyobb dolog az életünkben, mint a saját utódunk? 
Hogy ezzel most kinek a gyermekvállalását firtatom, a sajátomat vagy másokét? – kérdezték már tőlem. Én azt mondom, hogy konkrétan senkiét! Csak általánosságban elgondolkodtam a kérdésen, és eszembe jutott, hogy milyen sok szülő van, akik láthatóan nem törődnek eleget a gyerekükkel, nincs se ölelés, se jó-éjt-puszi, se társasjáték, se őszinte beszélgetések – maximum a költőpénz, de csak ennyitől senkinek nem lesz boldog gyermekkora. Mint ahogy akkor sem, ha a szülők készek vállalni a gyermeket, egyénenként nagyon is szeretnék, csak éppen apa-anya külön imádják a porontyot, de amúgy meg csúnyán nem illenek össze, mégis erőltetik az együttlétet, és végül a gyerek sínyli meg az egészet.
És akkor még nem is szóltunk a másik oldalról, ahol még az elvárható minimális higiéniás körülmények sincsenek meg, és ilyen helyre érkezik tucatnyi baba. Hol vannak a határok? Vannak egyáltalán…? Viszont felvetődik rögvest pár kérdés: hogyan bizonyítjuk, hogy alkalmasak vagyunk szülőnek? Mi a mértékegysége ennek? És amikor azt mondjuk, hogy „normális életet akarok a gyerekemnek” akkor ki határozza meg, hogy mi a normális? 
Szeretném hinni, hogy minden nő, férfi és pár, aki tudatosan azt mondja, hogy „igen, én szeretnék gyereket”, azok elég rátermettek, hogy szülők legyenek, méghozzá jó szülők. Természetesen nem akarok általánosítani, szóval úgy vélem, hogy nem minden tudatosan vállalt kölyöknek vannak jó, és nem minden véletlen-babának vannak rossz szülei. 
Az viszont biztos, hogy bármikor is dönt úgy az ember, hogy belevág – akár tervezetten, akár váratlanul – ez egy hosszú távra szóló döntés, itt emberi élet a tét.
Egyébként még az is lehet, hogy korábban tévedtem, és az egész gondolat valamiféle személyes bizonytalanságból fakad, hogy vajon mikor én sorra kerülök, akkor majd hogy fogok helytállni, vajon én alkalmas leszek-e a feladatra a saját értékrendemmel mérve…?
 

Eladtuk a levegőt

2008.09.30. 13:30

A Kiotói Jegyzőkönyv egy jó kezdeményezés, némi impotenciával fűszerezve. Hiszen ki ne akarna tisztább környezetben élni, jobb levegőt beszívni, azaz védeni a környezetét. Csak sajnos ez a Föld nevű bolygó egy furcsa szerkezet. Ezért, ahogyan a strandon a medencében nem lehet kialakítani belehugyozós részt azoknak, akik ezzel kívánnak élni, a bolygó légkörében sem lehet meghúzni a szennyező anyagoknak a határt, hogy innét ne tovább. Ezért hiába egyeznek meg egyes országok, hogy kevesebb szennyezést bocsátanak, ha más országok tesznek magasról az egyezményükre. Ezt a hozzáállást mutatta újra a Balin rendezett konferencia is, ahol lényegében megint nem született előrelépés. A kínaiakat nem érdekli a füst, legfeljebb az olimpiai idejére, aztán megy minden a maga medrében tovább. Talán csak azt érdemes itt megemlíteni, hogy a kínaiak többek között nekünk, európaiaknak is termelnek. Ezáltal ugyan nem mi szennyezünk, csak a szennyezés a mi érdekünkben történik. Ahogy korábban írtam, rábírjuk Pistikét az iskolában, hogy ő fröcskölje össze a plafont kakaóval a móka kedvéért, mert akkor nem nekünk kell. Vigye el ő a balhét. Valahogy így vagyunk mi az ilyen egyezmények aláírásával. Nekünk buli, mert a mostani gazdasági fejlettségünk mellett esélyünk sincs „teljesíteni” a kvótát. Mit csinálunk hát? Eladjuk! Így lényegében olyan, mintha a strand medencéjébe lenne vizelet beengedési kvóta. Amikor belemegyünk, lemérnek, majd amikor kijövünk szintén. Ha a különbség jelentősen eltér, mondjuk egy korsó mértékben, akkor fizetünk. Ha nem, akkor jól jártunk, nem kell fizetni. Ekkor jön a közös méretkezés, ami által az mi kvótánkat másra testálhatjuk. Tehát amennyiben visszafogottan nem szennyeztük a medencét, akkor más részére készségesen eladhatjuk a mi mennyiségünket, mert ő még így is jobban jár, mint a büntetéssel. Jó kezdeményezés, csak éppen mi is ugyanabban a vízben fürdünk. Mi mégis üzletelünk.
Azáltal, hogy most eladtunk Belgiumnak kétmillió tonna kibocsátási kvótát, megvalósítottuk a világ elő kvótaértékesítését. Legalább valamiben világelsők vagyunk. Becslések szerint ez nem is kis pénz, olyan 2-3 milliárd forint lehet. Mondjuk a költségvetéshez képest ez nem is sok. A Kiotói Egyezmény aláírása óta elvileg 70-80 millió tonnával kevesebb üvegházhatású gázt engedtünk a levegőbe, ennek a felhasználása és értékesítése kezdődött most el. Az állam ezt a pénzt állítólag környezetvédelmi beruházások támogatására szeretné fordítani.
Azt mondom szépnek és jónak tűnő kezdeményezés a környezetvédelmi összefogás. Nem is tartom teljesen értéktelennek magát az egyezményt. Ennek ellenére ez a passzus, miszerint a kibocsátás cserealapot képez pénz fejében, hát nem a legjobb ötlet. Így tulajdonképpen addig csűrhető-csavarható a dolog, hogy a tényleges globális kibocsátás alig változik. Mert miközben mi ténylegesen kevesebbet szennyeznénk a környezetet, más országok ipari létesítményei profitot tudnak termelni ebből. Azt a pénzt pedig, melyet mi kapunk ezért a kvótáért, állami szinten nem lehet túl nagy mennyiségnek nevezni. Még egy tisztességes népszavazásra sem futja belőle. Környezetvédelmi beruházások szempontjából meg megint ellene dolgozunk a tenni akarásnak. Hiszen a pénzt most pont arra fordítjuk – ha nem is éppen ezt – hogy támogassuk a mostani korszerűtlen megoldások létét. A dráguló árak mellett mesterségesen alacsonyan tartott energiaárak mellett senkinek sem érdeke, hogy ezt az összeget arra fordítsa, hogy a saját személyes szennyezését csökkentse. De visszatérve az eredeti problémára. Az egész rendszerben igen furcsa tényező, hogy más „leszennyezheti” azt, amire mi képtelenek vagyunk. Kíváncsiak vagyunk, hogy vajon mennyire szeretnénk ezt a rendszert, ha nekünk kellene kvótát vásárolni? Eljöhet még annak is az ideje. Addig is ülünk itt a meleg vízben, és nyugodtak vagyunk, mert mi nem engedünk a közösbe annyit, amennyit lehetne.
 

Magyar közlegelő

2008.09.30. 10:00

Egy korábbi téma hozzászólása kapcsán vetődött fel az egész gondolatsor, méghozzá a közlegelők tragédiája vagy dilemmája alapján. Ez a példázat a közjó és az önérdek konfliktusát mutatja be. A történet leírását Garrett Hardin követte el először. Lássuk akkor az eredeti gazdaságtani felvetést, és próbájuk meg megtalálni, hogy hol jellemző ez korunk hazai társadalmára.
Adott egy közlegelő. Ez a legelő elvileg 10 tehenet tud eltartani, méghozzá úgy, hogy abból mindegyik 10 liter tejet ad. Ezért mindegyik gazda 1-1 tehenet legeltet a mezőn, és megy is szépen minden a rendjén. De sajnos jelen helyzetben az önérdek felülmúlja a közjót, és az egyik gazda fog még egy tehenet, és kihajtja a legelőre. Ettől ugyan mindegyik tehén már csak 9 liter tejet ad, hiszen kevesebb fű jut nekik, de annak az egy gazdának 18 liter teje lesz, a nyereség nyilvánvaló. Nem mehet ez így tovább, jön egy másik gazda, és kirakja ő is a saját második tehenét. Ettől kezdve ő is örül, mert ugyan mindegyik tehén már csak 8 liter tejet ad, de ebből az ő része a korábbi 10, illetve 9 liter tej helyett immáron 16 liter. Ez így megy tovább, hiszen minden gazda akkor jár jobban, ha kihajt még egy saját tehenet a legelőre. Ez azonban csak egy bizonyos pontig igaz, mert elkövetkezik az a tehénszám, amikor a 2 tehenes gazdának már kevesebb tejet termel a 2 tehén, mint annak idején az egy. De hiába viszi haza azt az egy tehenet, és csinál belőle bélszínrolót és gulyáslevest, ő ezzel csak rosszabbul jár, hiszen csak a többi tehénnek adja vissza a területet, és így a többi gazdával tesz jót. Mi ebből a konzekvencia?
Egy közlegelő - mint gazdaságtani egység – addig működik jól, amíg mindenki betartja a megállapított szabályokat. Lényeges meglátnunk, hogy a szabályok megszegése egy-egy legelőhasználó részéről alig érzékelhető befolyással van a többiekre, de ez mégis olyan folyamathoz vezet, ami az egész közösség kárára van. Mivel sem a megszegő, sem a többiek nem érzékelik azonnal a negatív hatást, ezért elmondható, hogy a helyzet kezelése a társadalomban csak úgy oldható meg, ha a szabályszegő azonnali büntetésben részesül. Azaz az egyik megoldás, hogy a második tehenet kihajtó gazdát, függetlenül attól, hogy a tette súlya pillanatnyilag kicsinek látszik, olyan súlyosan szankcionáljuk, hogy ne érje meg neki azt megtenni. Például a plusz tejhozama+1 liter tejet szét kell neki osztani a többiek között.
A magyar helyzet sokban hasonlít a nagy közlegelőhöz. Itt van a nagy magyar mező, ami elvileg mindenkinek az igényeit kiszolgálná. Sajnos azonban az újraelosztás érintetlensége ahhoz hasonlít, mintha semmilyen szabály nem létezne arról, hogy mennyi tehenet is lehet behajtani a legelőre. Emiatt rég túlléptük az optimális tehénszámot, de be kell vallani, hogy egyetlen embernek sem érdeke, hogy ő a saját tehenét hazahajtsa. Szigorúan pénzügyi szempontból nézve miért is ne venné ki a sajátját a közösből. Hiszen az ő önmérséklete már csak mások javát szolgálja, önmagának nemhogy jót, hanem rosszat tesz. Különösen nehéz a helyzet a magyar mezőn abból a szempontból, hogy sokan rájöttek: ekkora mennyiségű tehén mellett nem is kell saját. Egyszerűbb kimenni, és hazahajtani néhányat a többiekéből, és azt megfejni, hiszen a nagy kavarodásban észre sem veszik már senki, hogy valójában az ő teheneinek kétharmadából már nem ő préseli ki a tejet. Egyszerűen elkönyvelte a rendes gazda, hogy teheneinek nagyobb részét nem ő feji. Örül neki, hogy hazavihet egyáltalán a tejből.
Tisztán a közlegelő helyzetét elemezve is nyilvánvaló: az egyetlen megoldás a legelő feletti szigorú szabályozás lenne, ami azonnali hatásokat vált ki a visszaélőkkel szemben. Azaz ne legyen racionalitása áthágni a szabályokat. Igen, oda kellene figyelni arra, hogy a látszólag kis súlyú cselekedetek is nagy büntetésben részesüljenek, és ne a racionalitás határán vagy a mérleg pozitív oldalán maradjanak. Ezzel párhuzamosan meg kellene nézni, hogy a jelenleg a többiek tehenét fejő réteget miként lehetne rábírni a saját tehéntartásra. Nyilván, amíg ő a közlegelőről haza viheti a saját 2 liter tejét, addig nem fog tehenet kihajtani azért, hogy azután csak 1 liter tejet vihessen haza. El kellene szakadni attól a rendkívül negatív folyamattól, amikor is átvitt módon, de jutalomban részesülnek azok, akik továbbra is kizsákmányolják a közlegelőnket. Ennek hátrányait az itt lévő görbe is jól bemutatja. Már rég túl vagyunk azon a ponton, ahol mindenki csak rosszabbul jár. Ráadásul a mai rendszer már olyan szinten elharapódzott, hogy mindenkit arra ösztönöz, hogy ne a legelőt használja, hanem mások tehenét fejje. Ettől lassan a legelőt is feléljük, és a tehenek is szép lassan elfogynak. Nem kellene megvárni.
 

Masszírozó életművész

2008.09.29. 11:00

Sokféle módja van, hogy a társadalmi tortából kivágjunk egy szeletet, és ezzel megvizsgáljuk, hogy hol miként gondolkodnak az emberek. Ennek egyik legszínesebb szelete az apróhirdetés. Nagyon jók a kisebb vidéki lapok ebből a szempontból, hiszen az ottani társadalmi élet hírei mellett kiváló képet kaphatunk az ingatlanpiacról, az álláslehetőségekről, és arról, hogy miként gondolkodnak az élet nagy kérdéseiről az ott lakók. Különösen vicces, amikor valaki megpróbálja egyetlen hirdetésben minden közölnivalóját leadni. Ismerős mindenkinek a „korrepetálást vállalok fizikából. Ugyanitt régi vaskályha és 3 mázsa kukorica eladó” típusú hirdetés. Most azonban jöjjön valami más.

A következő életművészünkről rögtön átjön, hogy a munkához érdekes a hozzáállása. Csinálna ő mindent, amit masszírozni lehet, sőt szervezőkészségét is megmutatná vagy akár autót is vezetne, csak ne kerüljön túl közeli kontaktusba azzal, amit munkának neveznek. A lenti hirdetések nem egymás alatt, hanem az egyoldalas hirdetési rovatban szétszórva találhatók, csak a telefonszám egyezéséből lehet tudni, hogy ugyanarról a személyről van szó. Lássuk akkor, mert érdekes dolgok következnek:
Masszírozni nagyon szeret:
„Munkáltatók figyelem! Frissítő, vitalizáló, székmasszázs – nagyobb termelékenység+egészségesebb dolgozó. Hat főtől 50%-os árkedvezmény”
„Sok az energiám! Szeretném pénzzé tenni! Tevékenységeim: gyógy-, frissítő talpmasszőr+életmód terapeuta+B kategóriás jogosítvány”
„Fogyasztó, alakformáló masszás új módszerekkel”
Szervez is, ha kell, csak azt nem értem, hogy 4 évesnek már miért nem?:
„Szülinapi partyt rendezek 5-100 éves korig. Felejthetetlen élmény!”
De az igazi ütős anyag itt jön csak:
Gépkocsival és sok szabadidővel rendelkező hölgy(ek)et keresek természetjáráshoz 30-60 éves korig ***** ill. ******* és környékéről”
Dühöngő önbizalom. Autója ugyan nincs, de jogosítványa igen. Miért is ne lehetne autóval rendelkező hölgyeket meginvitálni egy kis természetjárásra. Ráadásul nem nagyon válogatós a természetjárás tekintetében, mert széles korosztállyal hajlandó ezt megtenni. Mindegy, csak a nő hozza az autót, mert az nincs. Először gondolkoztam, hogy vajon burkolt szolgáltatást kínál-e eme magabiztos férfiú, de aztán rájöttem, hogy ő is a nagy számok törvényére épít, mint a spam. Bízik benne, hogy talál olyanokat, akik igénybe veszik a szolgáltatásait, és abban is, hogy talál megfelelő hölgyeket a természetjáráshoz. Hiszen, ha már odáig nem jutott az életben, hogy egy autóra fussa belőle, legalább kreatívan próbálja áthidalni a problémát. Aztán felmerül bennünk egy másik kérdés, amikor ezeket a hirdetéseket olvassuk. Vajon hány ember él az országunkban, aki munka utáni vágyát hasonlóan próbálja kreatív munkákba és álláshirdetésekbe oltani? Leszögezhetjük, hogy ha nem is túl sikeres, de mindenképpen nagy túlélőkkel élünk egy országban.
Hölgyek, egy kis természetjárás masszázzsal egybekötve? A kíváncsiaknak elárulom a telefonszámot is :)
 

Autós Nagy Testvér

2008.09.26. 11:00

Végre valami olyan intézkedés sorozat, ami az autós társadalom nagyobb részében talán nem vált ki ellenérzéseket. Miközben az objektív felelősség és zéró tolerancia alkalmazásával kapcsolatban még mindig az alkotmányos és jogi aggályok tisztázásánál tartunk, a Nemzeti Közlekedési Hatóság új tervvel állt elő. Új, mindenre kiterjedő kamerás rendszerükkel figyelnék az utakat, és ezzel nem csak a gyorshajtókat szeretnék kiszűrni. A cél az, hogy horogra akadjanak a lejárt forgalmival, zöldkártyával, érvénytelen vagy nem létező kötelező felelősségbiztosítással közlekedő autósok, vagy a forgalomkorlátozást megszegő teherautók. A rendszer bevezetésével lehetővé válna az is, hogy az országot elhagyni kívánó autópálya bliccelő külföldiek az adott össze kifizetéséig ne léphessék át a határátkelő helyet. Megszűnnek az adatbázisok összekötésével azok a lehetőségek is, amik ma még fennállnak. Például az, hogy a ÁAK rendszere nem tudja, hogy az adott rendszám milyen típusú gépjárművön található, így a mostani kamerás rendszer képtelen kiszűrni, ha valaki a teherautóval például sima személyautó díjfizetéssel közlekedik.
Most a tervezetet lehet utálni előre, mert megint belekerült a fránya sebességmérés, ami a leginkább kritizált eleme minden ilyen intézkedésnek. Ezzel kapcsolatosan csak azt a rövid megjegyzést érdemes megtenni, hogy fontos volna gyorsabban felülvizsgálni a mostani korlátozásokat, és szükség esetén az indokolatlan helyeken korrigálni azokat. De a többi tervezett céllal már sokkal inkább egyet tudunk érteni. A helyzet ugyanis most eléggé elhanyagolt állapotban van. Az hivatali szervek nagyon lassú átfutási idővel dolgozzák fel azokat az eseteket, amik kellemetlenséget okozhatnak a rendes autósoknak. Egy biztosítással nem rendelkező autóval történő balesetben ugyan a MABISZ kifizeti a kárt, de senkinek nem kívánunk egy ilyen procedúrát. Az ennél extrémebb esetekről ne is beszéljünk. Sajnos személyes tapasztalat is van ezzel kapcsolatban. Évek óta lejárt műszakival, biztosítás nélkül, ámde rendszámmal rendelkező autós hajtott belém, majd a helyszínről azzal a lendülettel lelépett. A rendőrség a kis településen 1-2 óráig kereste az autót, mert kiderült, hogy a jármű az évek során a kocsmában már többször virtuális adásvételen esett át. Virtuális, mert még mindig az első tulajdonos birtokolta az autót papíron. Az már csak hab a tortán, hogy a sofőr még ekkor is járási nehézségekkel küszködött, a szonda csak a hivatalos dokumentálás miatt kellett. Mondanom sem kell, hogy az autó rendszeresen volt használva, a fent leírt tényezők ellenére. Így a saját autóm javítása csak a casco biztosításom terhére történhetett. Igaz, kereken egy év múlva visszakaptam az önrészt a MABISZ-tól. Egyszóval, most talán kicsit a korábbi tapasztalatok nyomása alatt, de azt gondolom, jó volna egy így működő rendszer.
Valójában mindenkinek jobb lehet, főleg, ha a törvénybe belekerülnek olyan elemek is, amik lehetővé teszik a rugalmas alkalmazást. Például egyáltalán nem volna jó, ha Kovács Géza bácsi kisnyugdíjast már a nyaktiló várná az utca végén, mert nem vette észre, hogy 2 napja lejárt a zöldkártyája. Sőt mi több, egy kicsit tovább mennék. Majdnem semmibe sem kerülne, ha például az elektronikus ügyfélkapu azonosítóval rendelkező emberek nem csak a személyes azonosító okmányaink lejártáról kapnának emailt, hanem a hozzájuk köthető gépjármű papírjaival kapcsolatban is. Nem árt azt sem átgondolni, hogy a sebességmérés esetében viszont továbbra sem lehet jó módszer a mostani irány. Míg az autópálya díj esetében lényegtelen, hogy az illető mikor veszi észre, hogy fizetni kellett volna, nincs ez így a gyorshajtásnál. A mostani felállás kényelmes, de alig szolgálja a közbiztonságot, sokkal inkább a büntetések beszedésére épít. Ott továbbra is csak az lenne járható út, ha a rendőrség a kifejezetten balesetveszélyes útszakaszokra koncentrálna és azonnal szankcionálva. Ugyanis mit fog érni az, ha a Balatonról rakétaként hazaszáguldó autós, aki Budapest határában meghalt és még magával rántott 3 embert, az 3 hét múlva megkapja a büntetéseket? Szóval valahol irányban vagyunk, még akkor is, ha van gondolkozni való.
 

A hét bloggere

2008.09.26. 09:30

Khhm. Mit is mondjak? Nem a Pulitzer- vagy irodalmi Nobel-díjat kaptam meg, de azért kalandos módon én lettem „A hét bloggere” rovat mostani alanya. Nem akarom ideidézni a teljes tartalmat, ezért mindenképpen javaslok egy látogatást a blog oldalára, ahol el lehet olvasni a szokott és nem szokott kérdésekre adott válaszaimat.

Gondolkoztam azon, hogy ide most egy felsorolás következhetne, amiben köszönetet mondok rendszeres olvasóimnak, és azoknak, akik bármilyen módon segítettek abban, hogy ez az egész Hóbelevanc így működjön. Aztán ahányszor nekifutottam, mindig új nevek jutottak eszembe, és rájöttem, hogy a végén biztosan kifelejtek valakit. Így most inkább kollektív köszönetet mondok mindenkinek, aki bármilyen formában, akár csak egymondatos bíztatása által hozzájárult az eddig elért eredményekhez.

A jövőre vonatkozóan csak azt tudom ígérni, hogy mindannyian megpróbálunk olyan tartalommal szolgálni, ami miatt napról napra visszatértek ide. Igen, mindannyian, hiszen lassan kisebb csapat vagyunk/leszünk, akiknek mindennapjaikban fontos minőségi tartalommal megtölteni a blogot.
Igen, minőségi tartalommal. Biztosan sokkal könnyebb volna, ha mi is csak idemásolnánk teljes cikkeket, amit másoktól loptunk el, esetleg feltüntetnénk a forrást a tisztesség kedvéért, ahogyan azt teszik egyesek. Azt gondolom azonban, hogy az ilyen blogok biztosan nagyszerűek lehetnek, de nálam elsősorban a hozzáadott érték dominál. Így valódi tartalommal szeretnénk megtölteni a sorokat, és nem az számít, hogy mások előtt elmondhassuk: nekünk is van már blogunk. Az igazi erőt abban szeretnénk képviselni, hogy itt olyasmit olvashatsz, amit máshol nem. Vagy legalábbis úgy, ahogyan máshol nem.
További jó olvasást!
süti beállítások módosítása