Akkor mi van?

2009.02.06. 16:00

Sorban jelennek meg a hírek, melyek arról tájékoztatnak bennünket, hogy nem csak tudni akarjuk vagy tudni véljük azt, hogy a felettünk tevékenykedő politikai réteg mint tevékenykedik, hanem konkrét ismeretekkel rendelkezünk arról, hogy magyarosan szólva rendesen el van itt kúrva minden. Nem véletlen, hogy olyan felmérések jelenhettek meg, mint amit ma láthattunk. Ezek megmutatják, hogy az emberek többsége elutasító a vezetéssel szemben és elégedetlen a parlament jelenlegi működésével kapcsolatban. Emellett mindenki tudja, hogy nem csak rosszul csinálják sokan a dolgukat, de közben igyekeznek megoldani, hogy számukra azért ne legyen közben annyira rossz, ha más nem, akkor anyagilag. Az emberek erről is tudnak, és kutatják az információt. Ugyan még nem tudhatjuk, hogy mekkorák a számok, de egy bírósági ítélet alapján ki kell adni több állami vállalat vezetőinek a fizetéséről és juttatásairól szóló számokat, mert egy bulvárlap kijárta a bíróságon nekünk. De megjelenik a kérdés bennünk: „És akkor mi van?”
Itt van a parlament, akit úgy utálunk ezek szerint, ahogy van. Utáljuk a politikai elitet, utáljuk, hogy itt mindig mindent elkúrnak vagy 25, de az is lehet, hogy több éve. Utálatot érzünk azért, mert a fenemód veszteséges állami vállalatok vezetői katasztrofális teljesítményük jutalmaként mégis hazaviszik az éves bérüket még egyszer, és mindezt mi fizetjük, illetve mi termeljük meg. Közben viszont nem tudunk semmit sem tenni, csupán bekapcsolni a nagy színes dobozt otthon, amiből kijön az esti híradó, vagy leülni a gép elé, és online megnézni a híreket. Ilyenkor merül fel a gondolat, hogy adott helyzetben egyáltalán képes volna-e összegyűlni a kritikus tömeg ahhoz, hogy tényleges változás jöjjön.
Valljuk be őszintén, komoly gondok vannak itt. Mindenki érzi, most hirtelen a saját bőrén is. Az a 8 millió ember is, akinek joga van ahhoz, hogy fontos kérdésekben a véleményét adja az urnáknál a megfelelő pillanatokban. De a kérdés, hogy ez a réteg képes volna-e feldolgozni azt, ha valaki megmondaná nekik azt, hogy mit is kellene itt tenni? Nagyon nehéz lehet leülni a megérkezett fizetési értesítők mellé, amelyeken ma sokkal nagyobb szám szerepel a devizahitel miatt. Álmatlan éjszakákat kell otthon átforgolódni, hogy a holnapi húzáskor ne a mi nevünket dobja ki a gép, amely napról napra pörgeti a nagy számlálót a kirúgásokról. Ha esetleg ez nem érinti, akkor csak a mindennapi gondok úgy simán gyötrik.
De mi történne, ha ezzel a nagyrészt elégedetlen tömeggel szemben kiállna valaki, és őszintén elmondaná, hogy mit kellene tenni. Képzeljük el a virtuális 8 milliós közgyűlést, ahol kiáll a nagy szellemi vezér, és elkezdi sorolni a terveit a jövőre vonatkozóan, pontokba szedve. Tételezzük fel, hogy az illető tudja a dolgát, és amit mond, az nem más, mint az egyetlen létező kiút a mai válságból, és jobban nem is lehetne csinálni. Ahogyan beszél, a pontokat a súlyuknak megfelelő sorrendbe szedi. Aki azt gondolja, hogy nem tetszik neki a beszéd, az virtuálisan hazamehet. Vajon mit látnánk itt? Sajnos félő, hogy minden egyes mondatánál újabb milliók és százezrek fordítanának hátat az illetőnek, mert olyanokat hallanának, amit nem szeretnének. Azt, hogy a reformok őket is érintik, méghozzá nem feltétlenül pozitív értelemben. A végén maradna egy kis csoport, aki kétféle emberből állna. Az egyik fajtát jól érintenék a reformok anyagilag, a másik réteg meg értelmes és felfogja, hogy nem maradt más lehetőség. Ami félő, hogy ez a tömeg ma közel sincs akkora, mint amekkorával bárki esélyesen indulhatna azért, hogy akár labdába rúgjon egy választáson.
Tehetetlen bárki, mert a tömeg nagy része nem akar semmit tenni. Közel 90%-ka az embereknek elégedetlen azzal, ami van, de pontosan ennyire tiltakozik a változások ellen is. Félő, hogy a sokak által már jól átlátott és bebukott osztogató politikának még mindig akkora tábora van, amivel bármit meg lehet nyerni. Addig pedig, amíg ez így van, túl sok mindent nem lehet előrelendíteni. Csupán figyelni az eseményeket, háborogni az elvarázsolt pénzeken és állami fizetéseken, és néha feltenni a nagy kérdést: És akkor mi van?
 

Szerző: movhu

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mover.blog.hu/api/trackback/id/tr30926733

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

bs395 · http://killtheradical.blog.hu 2009.02.06. 17:38:26

a magyar választók kb 14%-a független az állami újraelosztástól. márpedig bármilyen érdemi változtatás azzal kezdődne, hogy az állami újraelosztást és szabályozást újragondoljuk.
ezt akartuk, ezt kaptuk, ez nem működik.

sebien 2009.02.06. 20:06:34

Abban igazad van, hogy a reform a mi érdekünket szolgálná. Hosszútávon. És ez a fő probléma ezzel: amikor az emberek nagy százaléka így is máról holnapra él, akkor nem lehet (és szerintem botorság lenne) elvárni, hogy elfogadja a reformokat. Mert sajnos ma a reform két dolgot jelent: több pénz a kiadási oldalon és kevesebb a bevételi oldalon. Ellenben a megfelelő reform tényleg lehetne megoldás. Csakhogy ezt a teljes politikai elit eltávolításával kellene kezdeni és folytatni teljes vagyonelkobzással...

Lunchtime 2009.02.10. 16:57:43

nem, itt nem reformokra van szükség, hanem gyökeres szemléletváltásra, amire ma nincs remény - még a felszínt kaparászni sem lehet (reformok) - halálra van ítélve az egész. félelmetesen hangzik, de a válságot is meg lehet szokni ... és meg is fogjuk szokni.
a generációváltás sem segít, hisz a jövő generációja a jelenben szocializálódik.
egyetlen kiút a nukleáris nézőpont (homokba a fejeket) - vagy el a francba otthonról (én már nem élek otthon)