Dollárárverés

2007.11.29. 14:49

Ismét egy kis döntéspszichológia és játékelmélet, Mérő László nyomán és az ő segítségével idézzünk fel egy játékot. Az írásban többször közvetlenül őt idézem, mert jobb megfogalmazást én sem találtam rá, viszont szerettem volna ezt a pszichológia tényt megosztani másokkal.

 

 

 

 

 

  

 

 

 

Eladó egy dollár. Kikiáltási ára egy cent. Aki ennyit ajánl érte, már viheti is, hacsak valaki más nem kínál többet. A játék az árverések szokásos szabályai szerint folyik, egyetlenegy kivétellel. Ez a kivételes szabály az, hogy nemcsak annak kell megfizetnie azt a pénzt, amennyit ajánlott a dollárért, aki a legmagasabb árat mondta, hanem annak is, aki az utolsó előtti ajánlatot tette. Vagyis aki az utolsó, legmagasabb árat ajánlotta, az fizeti, amennyit mondott, és viheti a dollárt, aki viszont az utolsó előttit, az is fizet (amennyit ő ajánlott), de nem kap semmit. - Shubik (1971)

Milyen őrültségnek tűnik a játék, ugye ? Pedig Schubik megismételhető és különböző körülmények között elvégzett kísérletei szerint az ő általa árverésre felkínált dollárok átlagosan 340 centért, azaz 3,4 dollárért keltek el. Ez azt jelenti, hogy ő egyetlen dollárért egy ilyen játék során 7 dollárt zsebelt be. Ráadásul nem arról van szó, hogy valaki megvesz egy 1 dollárt értékű tárgyat, amit ő többre értékel. Ő csupán egy teljesen közönséges egydollárost fog hazavinni. A legtöbb ember elsőre azt mondja, bele sem menne egy ilyen játékba, de vegyük figyelembe, hogy Schubik alanyai is ugyanolyan hétköznapi emberek voltak, mint mi. Amikor a játék elkezdődik, nincs megállás. Volt, hogy a „győztes" több mint húsz dollárt fizetett a dollárért, és a másik is csak azért hagyta abba, mert nem volt nála több pénz. Shubik kísérleteiben a játék elején általában több játékos licitált ötletszerűen egyszer- egyszer, de a végén mindig ketten ugrottak össze. Minél több játékos volt, annál nagyobb eséllyel indult be a licit; tíz főnél népesebb csoportok esetén szinte mindig. Az egyik kísérletben például negyven egyetemista csoportot vizsgáltak, és a játékosok mind a negyven alkalommal átlépték az egydolláros határt, sőt, az esetek több mint felében csak akkor ért véget a küzdelem, amikor az egyik játékos az összes nála levő pénzt felajánlotta a dollárért, és a másik ezt is túllicitálta. A kísérlet utáni beszélgetésben a legtöbben úgy nyilatkoztak, hogy ellenfelük teljesen őrült: hát normális az, aki egy dollárért egy dollárnál többet licitál? Azt csak nagyon kevés személy említette meg, hogy ő is ezt tette. Jó néhány egyetemista, aki egy korábbi csoportban már részt vett, de ott nem ő licitált, egy másik alkalommal belement a licitbe, és el is jutott egy dollár fölé, annak ellenére, hogy látta, mi történt az előbbi csoportban. Utólag többnyire azt nyilatkozták: meg sem fordult a fejükben, hogy ez velük is megtörténhet.

Most pedig következzen a pszichológia része. Miért is mennek bele az emberek ebbe az elsőre értelmetlennek tűnő játékba, sőt miért csinálják végig ? Eleinte a legtöbb játékos azért licitált, hogy pénzt nyerjen, más szempontok nemigen voltak fontosak. Később, ahogy a licit haladt felfelé, a pénznyerés fontossága egyre csökkent, és mind fontosabbá váltak a versengés szempontjai: „be akarom bizonyítani, hogy én vagyok a jobb"; „nem engedhetem, hogy hülyét csináljon belőlem a másik" stb. A licitálás közben tehát megváltozott a játékosok számára a játék értelme.

Amikor tudományos kutatók Johnson elnök 1964 és 1968 közötti, a vietnami háborúval kapcsolatos beszédeinek tartalmát elemezték, azt tapasztalták, hogy a háború kiszélesedése során az elnök érvrendszere alaposan megváltozott. Eleinte többnyire olyan fogalmakat hozott kapcsolatba a háború céljával, mint a demokrácia, a szabadság, az igazság. Később olyan fogalmak kerültek túlsúlyba, mint a becsület, a kommunizmus terjeszkedésének megakadályozása, az, hogy nem bizonyulhatunk gyengének, stb. A változás jellege kísértetiesen hasonlít arra, ahogyan a dollárárveréses kísérlet alanyainak akarati mozgatórugói változtak a licitálás során. Azt mondhatjuk, hogy számtalan hétköznapi helyzet működik a dollárárverés-játék logikája szerint. A dollárárverés működési mechanizmusa tart sok embert egy rossz munkahelyen vagy egy rossz házasságban. Alapjában dollárárverés minden verekedés is; amelyik nem az, az nem verekedés, hanem verés. Egy bokszmeccsen a győztest is nagyon megverik.

Azaz bármennyire is magabiztosak vagyunk, és azt gondoljunk, hogy a legtöbb esetben ésszerűen viselkedünk, megváltoznak bennük a dolgok menet közben, és már csupán akár bizonyítási vágyból is, mondván, hogy azért is megmutatom, végigcsinálunk egy egyébként teljesen veszteséges és értelmetlen játékot. Megtesszük ezt akkor is, ha a végén még csak ezt sem sikerül bizonyítanunk, mert mintahogyan a dollárárverésben, mindig kell legyen olyan személy, akinek hamarabb fogy el a beinvesztálandó tőkéje. Miként tudnánk elkerülni, hogy ebbe a helyzetbe kerüljünk ? Nehéz kérdés. Úgy tűnik, hogy az embernek még abban az egyszerű esetben is nehéz felismerni egy helyzet fura voltát, mint az egydolláros esete. Talán azt mondhatjuk, hogy keressük meg az életben az egydolláros helyzeteket.

 

Szerző: movhu

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mover.blog.hu/api/trackback/id/tr19246669

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Vorbis 2007.11.30. 14:50:11

Társasjátékokban is gyakori ez a mechanizmus. Például egyik kedvencemben, a Taj Mahal-ban még érdekesebb a dolog, mert nem csak a két legmagasabbat licitáló fizet, hanem mindenki. Ami nagyon érdekes, hogy nincs egyértelmű nyerő megoldás. Ha sose megyünk bele a harcba, akkor az ellenfelek ezt észreveszik, és olcsón megszereznek mindent, ha meg belemegyünk minden harcba, akkor ugyan aki harcol velünk annak is rossz, de a többi játékossal nagyon jót teszünk.

matetoth 2016.06.22. 11:41:29

Kicsit szoftosra sikerült a poszt vége: szerintem a kommunikáció ellenére nem azért mennek tovább, mert nem akarnak veszíteni, hanem mert minden esetben megéri:

a játék szekvenciális, tehát a döntési pontban mérlegelned kell: megéri hagyni a 100 centet bukni, vagy érdemes 101-et fizetni 100-ért. Persze, hogy megéri. És mikor azon döntesz, hogy inkább vesztesz 20 dollárt, mint 20,99-et, az is teljesen racionális. Persze, belejátszhatnak szoft (érzelmi tényezők), de nem feltétlenül ez az oka, sőt, ahogy fent írom, teljesen racionális folytatni...